Első szerelem

By Ivan Szergejevics Turgenyev

TURGENYEV (1818–1883) az Első szerelmet – alighanem legszebb, ha nem legnagyobb művét: mint egyik kiváló ismerője, André Maurois mondja – 1860 táján írta. A regény javarészt megtörtént eseményt dolgoz föl: apját, anyját s önmagát rajzolja hőseiben, meg azt a fiatal lányt, akit tizenhárom éves korában maga is szeretett, s aki mellett versenytársként valóban apjával került szembe.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633768303

Book preview

IVAN TURGENYEV

ELSŐ SZERELEM

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-376-830-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Rónay György jogutódja

A VENDÉGEK már régen elmentek. Az óra fél egyet ütött; a szobában csak hárman maradtak: a házigazda és két barátja, Szergej Nikolájevics és Vladimir Petrovics.

A házigazda csöngetett, leszedette a vacsora maradványait.

– Szóval elhatároztuk – mondta, még mélyebbre süppedt karosszékében és szivarra gyújtott –, mindegyikünk elmondja első szerelmének történetét. Bevezetésül önön a sor, Szergej Nikolájevics.

Szergej Nikolájevics – kövérkés, szőke, kissé duzzadt arcú férfi – a ház urára tekintett, aztán tűnődve a mennyezetre nézett.

– Nekem nem volt első szerelmem – szólt végül –, én mindjárt a másodikon kezdtem.

– Hogyan?

– Egyszerűen. Tizennyolc éves koromban udvaroltam először, egy nagyon csinos lánynak, de úgy, mintha már gyakorlatom lenne benne, és ahogyan később másoknak is udvaroltam. Őszintén szólva, nem voltam soha szerelmes, csak egyetlen egyszer, először és utoljára, a nyanyámba; – hat esztendős lehettem akkor. Bizony, nagy idő telt el azóta. Kapcsolatunk részletei kihullottak emlékezetemből; s különben is, hiába idézném fel őket, nem érdekelnének senkit.

– Hát akkor? – kérdezte a házigazda. – Mert én sem mondhatok semmi érdekeset első szerelmemről. Mielőtt feleségemet, Anna Ivanovnát megismertem, nem éreztem mélyebb vonzalmat senki iránt; köztünk pedig minden a lehető legsimábban ment. Szüleink már jó előre egymásnak szántak. Hamarosan össze is melegedtünk és habozás nélkül egybekeltünk. Ez röviden az én történetem. És bevallom, uraim, amikor ötletemet fölvetettem, önöktől vártam valami érdekeset. Agglegények, s ha nem is mondhatom, hogy öreg agglegények, mégsem mai gyerekek! Vladimir Petrovics, ön talán tudna egyet-mást erről a kérdésről…

– Az én első szerelmembe valóban olyan események keveredtek, amilyenek nem mindenkivel fordulnak elő – felelte némi tétovázással Vladimir Petrovics, egy negyven körüli, fekete hajú, s már deresedő férji.

– Ah! – kiáltott föl egyszerre a házigazda és Szergej Nikolájevics. – Nagyszerű! Mondja el hát!

– Jól van… Különben mégsem. Rossz elbeszélő vagyok, mesém kurtának és száraznak, vagy terjengősnek és hamisnak hatna. De ha megengednék, inkább leírnám mindazt, amire emlékszem belőle, aztán majd fölolvasom önöknek.

Barátai kezdetben tiltakoztak; de Vladimir Petrovics kitartott szándéka mellett. Két hét múltán ismét összejöttek és hősünk eleget tett ígéretének. Íme a történet.

1

TIZENHAT éves voltam akkor. 1833 nyarán történt.

Szüleimnél laktam, Moszkvában. A Kaluga-sánc közelében béreltek nyári lakot.

Egyetemre készültem, de csak keveset tanultam, kényelmesen.

Szabadságomat nem gátolta senki. Azt tehettem, amit akartam, főként mióta megváltam francia nevelőmtől, aki sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy úgy pottyant Oroszországba, „mint egy bomba", és egész álló nap csak az ágyán hevert.

Apám közömbös nyájassággal kezelt; anyám alig törődött velem, pedig egyetlen gyermeke voltam. Egyéb gondok foglalták el.

Apám – még fiatal, rendkívül szép férfi – érdekből vette el anyámat, aki tíz évvel idősebb volt nála és meglehetősen szomorúan élt: nyugtalanság, féltékenység, ingerültség rágta mindig, apám jelenlétében azonban nem mutatta. Félt tőle; az meg, hidegen, tartózkodóan, elzárkózott előle. Azóta se láttam olyan udvariasan higgadt, öntudatos és uralomra termett férfit.

Az első heteket, melyeket a nyaralóban töltöttem, nem felejtem el soha. Ragyogó idő volt. Május kilencedikén költöztünk ki, éppen Szent Miklós napján. Hol kertünkben sétálgattam, hol meg a falakon túl. Néhány könyvet is vittem magammal – többek közt Kaidanov{1} tankönyvét – ez utóbbit azonban csak ritkán nyitottam ki; inkább azokat a verseket szavaltam fönnhangon magamnak, melyeket könyv nélkül tudtam. Áradt bennem a hév, szívem édesen, derűs regényességgel sajgott. Vártam valamit, riadtság, ámulat hullámzott bennem s mindig résen álltam. Képzeletem kitartóan csapongott és szárnyalt, folyton ugyanazon képek körül, mint torony körül hajnalban a fecskék.

Álmodozó lettem; megszomorodtam, még sírtam is. De a bánatból s a könnyekből, melyek egy dallamos vers vagy egy este szépségének hatására elöntöttek, mint egy tavaszi virág, sarjadt ki az ifjú, túláradó élet érzése.

Volt egy hátaslovam; magam nyergeltem föl s messzire elkóboroltam rajta, egyedül, vágtába fogva, s azt képzelve, küzdőtérre rohanó lovag vagyok. És milyen ujjongva fütyült fülembe a szél! Vagy az ég felé emeltem arcomat és kitárult szívembe zártam fényét, tündöklő kékjét.

Emlékszem, ebben az időben nő arca, a szerelem kísértetképe szinte soha nem tűnt előmbe határozott vonásokkal. De mindabban, amit gondoltam, mindabban, amit éreztem, mégis egy ismeretlen, elmondhatatlanul édes és asszonyi valaminek a félig öntudatlan sejtelme rejlett…

Ez a sejtelem, ez a várakozás egész lényemet áthatotta; lélegzetemmé vált; ez folyt minden eremben, vérem minden csöppjében… S a sors úgy akarta, hogy hamarosan valósággá váljék.

Nyári lakunk oszlopos, fából épült főúri kastélyból, és lent két pavilonból állt. A baloldalit kárpitnyomó-üzem foglalta el…

Gyakran lesétáltam oda s elnéztem, amint vagy tíz kócos, sovány, iszákosan fölfújt képű, mocskos ruhájú kamasz nekifeszül a prés rúdjának, s így, pusztán vézna teste súlyával nyomja rá a papírra az ábrát.

A jobboldali pavilon üresen állt s kiadó volt.

Egy napon – három héttel május kilencedike után – kinyíltak a kis ház ablakai; női fejek jelentek meg bennük. Valamiféle család költözött be.

Arra is emlékszem, hogy ezen a napon, vacsora közben anyám megtudakolta a komornyiktól, kik az új szomszédok, s mikor meghallotta Zassékin hercegné nevét, előbb azt mondta, nem minden tisztelet nélkül:

– Ah! hercegné… – De nyomban hozzátette: – Nyilván vagyontalan.

– Három fiákerrel jöttek – jegyezte meg hódolattal a komornyik és feléje nyújtotta a tálat –, kocsijuk nincs és bútoraik igen közönségesek.

– Igen – felelte anyám –, mégis mindenütt befogadják őket.

Apám hidegen rátekintett és nem szólt semmit.

Zassékin hercegné valóban nem lehetett valami jómódú: a ház, amelyet kibérelt, olyan ódon, olyan kicsiny és olyan alacsony volt, hogy aki csak kissé is tehetősebb, soha nem fogadja el lakásának.

Egyébként akkor jóformán rá se hederítettem minderre. A hercegi cím mit sem jelentett számomra. Nemrégiben olvastam Schiller Rablók-ját, annak hatása alatt álltam.

2

RENDSZERINT minden