Hadd legyek hűs: Összegyűjtött versek

By Parti Nagy Lajos

Parti Nagy Lajos 70. születésnapja a kortárs magyar irodalom ünnepe és egyben remek alkalom e páratlan költői életmű újraolvasására az Angyalstoptól a Szódalovagláson és a Grafitneszen át a legújabb versekig.A kötetet olvasva kirajzolódnak az életmű belső mozgásai; látjuk hogyan születnek meg a jellegzetes figurák, hogyan kapnak hangot és arcot a beszélő nevű és sokat is beszélő hősök. Parti Nagy Lajos írásművészete állandó párbeszédben van a hétköznapi beszélt nyelvvel és a magyar irodalom millió hagyományával; a könyvet olvasva pedig mi is részesei leszünk ennek a beszélgetésnek.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 28, 2023
• ISBN: 9789631443646

Book preview

Angyalstop

(1970–1980)

Ősz

Szürke a szádban a nyál.

Belerúgunk minden vadgesztenyébe.

Megtörlik orrukat a felhők.

Hatkor már este van.

Hosszú téli szünetről

álmodunk tanulás közben,

és hosszú lusta nyárról

gondolkodol órák alatt.

Az eső náthás kopogását,

a fakó októbert

nem hisszük el,

nem hiszed el.

(1970)

Arasz

A költő Krisztus

új időben

pici keresztjét

nyakában hordja

aranyláncon.

Arasznyi tűzoszlop

gázöngyújtóba zárva,

havi ezerkettőért

a „Favágó" című hetilap

szerkesztőségében.

(1970)

Ennyi

szám rongyoszsákját

kioldom

szórongyaimat

szétviszi a szél

a fogaimba akadtakból

verset varrok

kabátnak

takarónak

(1970)

Szombat, vasárnap, hétfő

Csodaváró szombatok

tátott száját

sorra betömik

gipsz-galamb vasárnapok

Csirke-kirántó

délelőttök

szépítkeznek

az agyonpróbált

attrakcióra

A nagy ebédek

rítusában

ott őröl

Kis János

szublimált dühe

A dudagyomor

délutánok

elpattannak

és észrevétlen

megfeketednek

Bensőséges röfögések

hasaalján

vakaródzó

alkonyok

A hajnal hétfőn

boltba megy

szájában csikkek

zsíros remények

üres üvegeit

hat nap haladékra

beváltja

(1970)

Platinatérd

A hold virít,

platinatérd kalácsa.

Foghoz koccanó

szavak ritmusára

masíroznak

bádog-medáliák.

A hold virít,

egy darab halál.

Ki nyúl érte

ma éjjel?

(1970)

Éjjel a főutcán

Halott a város. Méláz a postaláda,

csavargásokra gondol. Megyek.

Előrefutnak lábaim, lemaradok.

Foggal szorítom cigarettám,

magamhoz szívom parazsát,

szemeim füstöt inhalálnak.

Platinaujjú ívfény perceg,

anyjára gondol, ki sírva ballag

elcsukló méhével

Tolna s Mözs között.

Halva született verseim el se szórom.

Minek? Az éjjeli kapualárondítók

csak a papírra írt

költeményt tudják használni,

s a kitörlendők nyalására is

alkalmasabb az írott szó.

(1970)

Ok vonításra

Loncsos fekete kutyák sírnak

a lábukra lépő hidegben.

Okot keresek én is, hogy

voníthassak valami miatt,

de semmi vonításra érdemes

nem jut eszembe,

„márpedig egy normális, civilizált

ember ok nélkül nem vonít,

hiszen nem buta állat,

hogy a szavakkal kimondhatatlant,

a semmivel nem magyarázhatót

beleugassa a világba".

(1970)

Mese a hullámról és a szikláról

A hullám, erős, jókora, púpos,

szét akarta törni a sziklát

Vakon csörtetett a part felé,

reccsentek mészfehér csigolyái

A szikla – szerencséjére – időtlen

idők óta 300 méterrel odébb volt

A hullám üvöltve rálepényedett

a lágy homokra, dühében összehányta

Azóta palackozzák. „Uram, hogyha gyomra fájna,

a MIRA víz kikúrálja."

(1970)

Sirató

Éjjel hideg lesz. Ha fázol,

itt lóg a kereszten a meleg szvettered,

majd fölnyúlsz érte.

A legszebb koszorút a sógorék

csináltatták. Drágába kerülhetett,

de sírtak is nagyon.

Szép temetés volt. Itt volt minden

komád. A tisztelendő úr

még sohase beszélt ilyen szépen.

Most elmegyek. A lábaim is

fájnak kicsit. Hidegek már az

esték. A csirkéket is be kell zárnom.

Áldassál békével. Ha nem

lennék otthon Feltámadáskor,

a kapu alatt a kulcsot megtalálod.

(1970)

Kassák

Kassák István

érsekújvári patikaszolga

ezernyolcszáznyolcvanhétben

a higanynál nehezebb

fajsúlyú

és a gyémántnál is

keményebb

fémet állított elő

melyet saját magáról

nevezett el

a kassákot az egész világon

ismerik

ezerkilencszázhatvanhét óta

Magyarországon

is

bányásszák.

(1970)

Karácsony

Amikor mennybőlazangyal eljött mihozzánk,

és megette az összes mákoskalácsunkat,

és amikor a mi kályhánknál melegítette fel lila orrát,

hogy ki tudja fújni azután, akkor eszünkbe sem jutott,

hogy nekünk nem marad kalács, és boldogan vettük

tudomásul, hogy lelegeli a karácsonyfánkról

az összes szaloncukrot ezüstpapírral együtt,

mert csak nálunk evett kalácsot, fújt orrot

és legelt szaloncukrot ezüstpapírral, hiszen

a szomszédokhoz nem tudott enni menni már

a tele hasával, és ahogy felszállt a mi háztetőnkről,

a mi kalácsunkkal teli hasa nem hagyta repülni,

és ráesett a templomtoronyra, és a hegyes

vaskereszt simán keresztülszúrta a hasát a mi

szaloncukrunkkal és ezüstpapírunkkal együtt.

(1970)

Öregasszony görbe háttal

nehéz volt neki

minden zöld héjú dióért

külön-külön a földre nyúlnia

ezért egyszer görnyedten maradt

hogy többet ne kelljen

akkorát hajolnia

ül bóbiskol

társalog az almafával

ölében lila kezei

a csontok nagy érett diókká

nőttek rajtuk

kifeszült lepkeszárnyhéjakkal

a nap kötényébe szedi

majd őket lehajolva

(1970)

Vázlat

(1970)

Krizantémot ápol

Az öregasszony krizantémot

ápol, megáll fehér fal előtt,

görbe a háta. Kékzománcos

tálból csirkéknek kukoricát

szór. Bezárja az utcaajtót.

Leporolja huszárőrmester urát

a képen, hatalmas, csíkos dunyha

alatt alszik, éjjel fél, égve hagyja

a lámpát.

Beletöpörödik a koporsóba.

Nem is bánja már.

Élt hetven évet.

(1970)

Románc I–II.

tücsök ciripel

véres alkonyat

bazsarózsa

hippodrom

sej-haj

kordagyuri

rózsaszirom

forró csók

égő szem

akácos út

lábvíz

✻

Az én lelkem

a Te lelked

Az én testem

a Te tested

Az én ételem

a Te ételed

Az én italom

a Te italod

leszel szíves

ezentúl

a saját törülköződet

használni!

(1971)

Feltámadás

A formátlan drótváz mögül

kiszáll a bekerített.

A földön marad egy

rongyosra simogatott lódenkabát.

Az úton marad

egy megrepedt tekintet.

A levegőben egy harmadrendű

szappan észrevétlensége:

(1971)

Villámlik

vihar létére valahol

berúgott nagyon

felhők csúcsforgalmában

gyalogol

káromkodik

hogy nem jön villamos

vasalt bakancsa

tűzkövön tapos

villámlik

esni nem akar

paralízises egy vihar.

(1971)

Májusi dal

Ugatnak a szélben

a fűzfa-pulik,

vonítanak hegyek tarkóján

tűfogú fenyő-farkasok,

morognak

tépett szájjal

vasgyár-buldogok

Dombok hónaljában

orgonabokor-komondorok

kotornak vackot éjszakára,

alázatosan aludni térnek

korcs házőrző akácok,

poros keskeny utak

eltűnnek az égben,

partjukon nyárfa agarak

száguldanak

mennyei kutyaól felé

(1971)

Este

vágtat a sárga májusi szél

mennyei istállóba térnek

a kövér felhő-lovak

patáik a nappalt beverik sárral

kicsordul szürke ablakok

reszkető lámpa-könnye

kivert kémények lovagolnak

háztető hintalovon

(1971)

Krisztus (diszkosszal jobb kezében)

A nagy dobás,

a mozdulat

beléfagyott rég,

áll meredten.

Kereszttelen, tétova

Krisztus, méla

szemekkel,

tornacipőben.

(1971)

Céllövölde

Előtte: — virgonc légpuskák

— csattannak sorban állva

Fölötte: — nagy pofonok

— légnyomás-csöndje vibrál

Mögötte: — egy galamb folyton

— összecsinálja magát

(1971)

Gyalog ballagott

a halott gyalog ballagott

koporsóját kocsin tolta

fagylaltot mért nagy adagot

s a minőséget szavatolta

legvégül magát is kimérte

kerek forintot adtak érte

üres kabátja andalog

a koporsó mögött gyalog

megérkeznek a temetőbe

(1971)

Pénteki szonett

Roló feszül a fröccsök templomára,

fényes bizsuként poharak sora

lazán simul a polc nyakára,

glédában áll harminc symphonia.

A bádogpulton lődörög a fény,

és nincsen árvább, mint a zsömle,

amit ott hagynak háromnyolcvanért,

száját szalámival kitömve.

Zsebkendőnyi roncs ez a péntek,

szignált lapjába bajaim belefújom,

lámpák és esőcseppek égnek,

s megszúrósodik ím ez az ének,

hogy ott kotorászik fönn a Tejúton,

hajnalra jó lesz fogkefének.

(1972)

Csasztuska

…Egyenesen visz az út,

irtsd a kilenc valagút!

Pár kővel mert segédkezett,

azt hiszi, már mindent lehet.

S van, ki neki formál bidét,

nem sajnálva szája izét,

örömmel lesz hű bérese,

„Kéz kezet mos" hűbérese.

Szarvaslesen zöld kalapját

fényes szelek nem izgatják,

többé már nem zakatol,

Volgán jár, nem vonaton.

Nem hord haza brosúrát,

csak Rómából brosst, órát…

(1972)

Az írógép kinyílik

A reménytelen piszkos padlón

elmászik tőlem a fekete üveg.

A sarokban az írógép kinyílik,

sorozatra áll és lőni kezd

a falhoz állított vasárnap délutánra.

Szoktatva van rá, a bőre remeg,

először a tükör esik össze,

aztán széthullik az ablakkeret.

Cigaretták gyúlnak, égnek el,

buffan, lehull a villanykörte,

és Korda György csak énekel.

Az írógép kifogy a szóból,

legyint fekete fedelével,

elege van az egész dáridóból.

(1972)

Az ég kitágul

Az ég kitágul,

a rejtőző rend földereng

a hangyában, a szőlőben, a fában,

angyalkék trikóján

vattacukor-díszei szállnak

lágyan a nyári délutánban.

A sztráda messze, délibáb,

nikkel-bogarak vonulása,

rohan a fékonpressz világ.

A dombon üldögél a szél,

kolbászos kézzel Berda József

verseit lapozza.

A hangya boldog, szöszmötöl,

távolsága a rontatlan papírlap,

nyújtózik csöpp árnyéka bölcsen,

és szólítatlan kinyílik Szezám,

minden miértre megvilágosul

az egyértelmű válasz.

Megtörli számat a csönd,

nyugalom emel, szállok

a műtő-tiszta délutánban,

idegeim villanydrótján

meglepődve ül

a ritka béke.

(1972)

Kiskőrös

Hajnali fél kettőkor

a dunyha-fehér hóban,

két kerítés között

fegyveres ruhafogas

sapkában, karácsony

éjszakáján, toporog.

A betlehemes vonatokból

csak az egybekenődő

ablaksor kiherélt

sárgáját észleli, meg hogy

a pont és a tőle oly távol

robogó egyenes közt

kétszázvalahány nap a

legrövidebb út, fintorog

és félhangosan elnótázza

a „Mennyből az angyal"-t

a „Kis kút, kerekes kút"

daliás dallamára.

(1972)

Miután az autók hazamentek

Benzinkút.

Madártej-sziget,

billentyű az út kupoláján,

metszett, keszegcsontváz éjszakában.

A vasárnapi autók,

a Nagy Körmenet

zománc csodái

mostanra mind elimbolyogtak.

Szent gumirádlik lába nyomán

az áldozati olaj megalszik,

a magasban

csillag-kerékagyak forognak.

A hatlábú kutya

hazaindulna a panoptikumból,

a táncdalfesztivállal

elsurrog az utolsó bicikli.

(1973)

Balatoni bizakodó

Valuta-persely csodákat,

a parti szállodákat

kitekeredett nyakkal

nézi a forint.

Kehes trabantjára áll,

az ablakokon hogy belásson.

Diszkrét, vörös világításban

rothad a dollár épp a bárban,

s talpig lilában

csak Ady Endre konkurál.

(1973)

Dinamók hegedülnek

Dülleszkednek vakfehér falakhoz

az ösztövér biciklik,

izzadt nyergük a napnak

hintalovagolni kínálják,

mulat a dölyfös július,

hord árnyékot nagy halomba,

alágyújt egy kondér sörnek,

a kéklajbis dinamókat

odainti hegedülni,

táncol a lekuglizott búzában,

hempereg lekvároskenyérben,

csóva-fehér Gulliver

a hörgő Lilliputban,

feszíti világnagy fogadóvá,

aztán elköti legszebb paripánkat,

s ellovagoltában félbekopott,

sápadt garasát odavágja,

hol kékül az ég asztala már

tócsa-sötétté.

(1973)

Mint az iszap

Mosakszik TV-lavórban,

konvenciókkal megtörülközik,

korlátjait kiakasztja a falra,

kesztyűben hordja körmeit.

Bolondnak tartja a harangot,

aki kongat, ha megrepedt is,

gyufaláng-lobogása elszikkad,

és mint az iszap, leülepszik.

(1973)

Bibircsókos vers

Állomások füstje lerakódik,

tüdőmön fátyol.

Hajnalra gumiasztal,

magasba rúgni köhögésem,

bibircsókos, cafatos

krampuszomat,

hogy mint tájképében

a kínai festő,

eltűnjön a maga feszítette,

libabőrös nikotinkupolában.

A benzinkútban rázzuk a gyufát.

Egyre közelebb a cigarettaszünethez.

Egyre többen lemászunk.

Mind. És nézzük egymást.

Rázzuk a nagy doboz gyufát.

Ellobbannak kis konferenciák.

(1973)

Mint a vekker

Körülvesz a magas ég:

felfordított, üres kávéspohár.

Üvegfalán a felhők nyúlós,

hólyagos barna habok.

Alatta élünk. Csilingelünk,

csörgünk rekedten,

mint fizikaórán

csörgött ama vekker,

s mutatta konokul,

hány percig

van még levegője.

(1973)

Sziszifusz

lovak bele hegedűhúr

és steril rózsafán-feszülésért

nyikorog bennük a lélek

örökké-torzó hajnalokon

mikor lánc-kantárjukat

a világ végéhez kötözve

tizenkilencedszer futtatják

velük körbe a földet

hogy gyorsabban forogjon

(1974)

Liliom esernyő

Liliom esernyő könyörögve szóla:

Anyám, kevély anyám, fekete esernyő!

Engedjen kinyílni, fölibe borulni,

fölibe borulni, őtet ótalmazni,

ólom esőcsepptűl néki enyhet adni,

merthogy hívott engem, merthogy kérlelt engem,

legyek neki szíves, holtig hütös társa.

Fekete esernyő dübörögve szóla:

Legfényesebb lányom, liliom esernyő,

Viola varrógép masina szerelme

hiába is kérlel, lennél hütös társa

fölibe borulva őtet ótalmazni,

ólom-esőcsepptűl néki enyhet adni,

én neki nem adlak masina csúfjának,

masina csúfjának, falu bolondjának.

Vagy adlak kedvire Szürke esernyőnek,

Szürke esernyőnek, falu elsőjének,

vagy leszöl kárpitja fekete viharnak,

fekete viharnak, fölégett mezőnek,

zörgő csontú éjjel száraz temetőnek –

Liliom esernyő üvegtűl is halvány,

saját temetésin, saját lakodalmán.

Saját lakodalmán kréta-fehér gyásza,

Szürke esernyővel esküvő ruhája.

Vigadalmas házban kifordul az ablak,

minden eresztéke kék lánggal ég annak.

Támad nagy fényesség tinta-sötét égbe,

nikkel műtőasztal annak közepébe.

Liliom esernyő asztaltúl fölálla,

asztaltúl fölálla, ablakon kiszálla.

Másik falu-dombról viola felhőben

Viola varrógép, az is csak felszökken.

Az is csak felszökken, angyaltoll a szárnya,

nikkel-műtőasztal, ű is arra szálla.

Ottan összegyűltek, ottan egyek lettek,

műtőlámpa-fényben fogadalmat tettek:

Ótalmazód leszek, ótalmazóm leszel,

halálba hullásunk kettős halál legyen!

Magos falu-dombon Fekete esernyő

szemit kiguvassza, utánuk kiálta,

égi vásznat hasít rettenetes átka:

Liliom esernyő, téged megátkozlak,

Viola varrógép, téged is átkozlak.

Égi világosság legyen üvegbúra,

legyen üvegbúra, tik mindig alatta,

legyetek sohase megmozduló szobor,

nikkel műtőasztal nőjön talpatokhoz,

nőjön talpatokhoz, legyen nászágyatok,

valóságfeletti örök koloncotok! –

Ők ezt meghallották, szoborrá is lettek,

szoborrá is lettek, meg se is mozdultak,

álomi mezőkön váltak Dáriussá,

gyönyörű-keserves szürrealizmussá.

(1974)

Valahol

Éjszaka. Valahol a próza

és a vers között.

Szintézis egy állomáson.

Sárga vanílialámpák

borostás glóriával.

Az éjjel-nappal büfék

bezárnak,

a kirakat magára zárja

a vigyorgást,

a lelkek mélyén

megpendül az ökörnyál,

és minden út vezet valahova.

(1974)

Ráró evangéliuma

Nagy, csontos állat, állt a ló a kapunál,

s a virsligyár falán megült a délután,

a Golgotán, hol álldogált a ló.

A csend, akár a légypapír, s a bibliai táj

minden darabja ráragadt, a ló csak állt sután,

amíg kaput nyitott egy kék kötényű tagló.

S a szőke ló, lehajtva bús fejét, beballagott.

Csapódott pántos, nagy kapu harangnyi kondulással,

rezdült a csönd, csak úgy, akár harangkötél.

S kinyúlt megint, mint lágy vizek, midőn a szél elül,

símára mosva görcs-paták félholdnyi rajzolatját

a Golgotán s a végtelenbe vivő út porában.

A domb felett torlódtak nagy, komor, apostolarcú felhők,

és végső fény-vizét a nap szakállaikra önté,

miként szokás mosás után az égi mosodában.

Ekképp vörössé vált a táj a síkon és a Golgotán,

a végtelent az alkonyat sötétlilája körbeszegte,

s a rézkilincs a nagy kapun sercegve égni kezdett.

Rándult a csend-harangkötél, miképp a száj, ha kínra rándul,

a Golgotán a zár, a rézkilincs elhamvadott, lehullt,

s világnyi kondulással kaput nyitott egy kék kötényű tagló.

Hőkölt a boltos, véres ég, amint halálos gördüléssel

az útra fordult hat vasalt kerék fölött hatalmasan

egy roppant húsipari teherautó.

Ponyvája csapkodott, mert támadt szörnyű szél a Golgotán,

s emelkedett ekképpen mennybe ponyva-szárny nyomán,

autón a ló, ki lényegült megváltó virslivé.

Döndült a virsligyár-kapu, ahogy toronyból hull alá harang,

és rázta, mint egy földöntúli kéz, a Golgotát a hang,

míg rázuhant a gyászos éj csillag-lyukas sötétje.

Az elpattant harangkötél, a csönd, a domb nyakán meghurkolódott,

hasadt az égen pengeél, vékony, mint száj, ha nyílni tiltja dac,

és metszett hangtalan sikolyt a ménesek kerekre nyílt szemébe.

(1974)

Világ bohóca

Az első köd,

az első lepedék,

megül a város mindent faló torkán.

Bajusztalan halak,

személytelen buszok

úsznak az aszfalt-pálca köré

sikerített libabőrös vattacukorban,

és a cirkusz utáni

elvékonyodó ragyogásban

világ bohóca a legárvább,

ahogy ott áll,

kitárt kezéből

szélnek eresztve a semmit,

a kipuffogócsövek

otromba vastapsában

pirosan, sárgán,

álommá merevedve.

(1974)

Jászolom

Olajam,

döglődő medvém, kályha ólban még brummog egyet,

odavan.

Gyászolom,

s megtelik fényes kocsonya-hideggel

jászolom.

Dülledt barom,

vigyorgó villanytelep-isten méri

áramom.

Bakelit-Mammon

óv, nehogy álmom körtécske lánya

fényébe fagyjon.

Elszereti

söprű-sugárkámat a november,

megteheti.

Söprök magam,

kékre lehűtött hajnali füstök

rongyaival.

(1974)

Ring-dal

Ma este is berendezik

kerthelyiséggé a ringet,

tejszínhabos sört rendelnek

s cukormázas heringet.

Pehelykönnyű tüllszoknyájuk

szétterül a székeken,

a balhorog fuvolázik,

a jobbhorog énekel.

Elsőáldozáskor sincsen

ennél nagyobb áhitat,

mosolyával fojtaná meg

egyikük a másikat.

Ring a béke, szirup-béke,

porcelánbolt-kirakat,

és kesztyűik ütik egymást

asztal alatt, öv alatt.

(1974)

Monológ

az arca zöld

a szeme meredt

beleőrült a

magába-beszélésbe

a vasalózsinórral

fölkötötte magát

az ablakkilincsre

Mono lóg

himbálja testét

a cúg

(1974)

A szó, szegény

Vasgyúró éjszaka markában

a váróterem hamutartó,

a tegnapi csikk,

a holnapi parázs,

összeszorul.

A szó, szegény csak gubbaszt

az aktatáska alján,

fölösleges,

akár a vacsoramaradék.

Gyűlik torokherélő hallgatás,

és készülnek

a lövészárok ráncok

savanyú katonái,

a holnapi dacok.

(1974)

A kegyelet lila ásza

Kihallod-e az égi kávéházban

az angyalok trombitáiból,

hogy – tán mert verekedtél

ama nagyúrral –

a gúnyos kegyelet

nagyúrrá kopírozott:

legyen HŐS a

„Holnap hőse" hát,

s lettél a legnagyobb adu,

lettél a lila ász.

Lettél bölömbikává rajzolt

zsakett-madár,

yachtnak, kenyérnek záloga,

lettél összefogdosott idegenség,

fancsali dísz

törvényes, szent papíron.

Kérd el az egyik trombitát,

s üzend meg a fejük

érted lékelőknek,

hogy nem ez a zsold

az iszapbirkózásért,

hogy más volt az a yacht,

és más volt az a sátor,

hogy a Nagy Élet

nem a nagy zabálás.

Mert új vallás van itt,

és új papok agyában

lettél új tapéta,

borítékmagyarország imád,

bevált didergő húszasokra,

hát emeld szádhoz trombitád!

(1974)

Stralsund

Elsüllyed a vörös hal

csupaszon,

a halászbárkák hazatérnek,

partra húzzák pikkelyeit,

úgy fordul a föld, hogy

csak a csönd,

mécsestől mécsesig látni,

Szent Kristóf kőpadra terít

zsákot,

veséje meg ne fázzon,

leül harmonikázni,

apály-dagályban ring az éj,

futamok parttól partig,

Kristóf ölében a tenger

fújtat, morajlik,

tintahal árnya űzi a holdat

(1974)

Sörhab, sörfény, verebek

Késsel faragni

sörről a habot

unja a kéz,

unja az égi csapos,

löttyinti hát,

s röptet az égre

tajtékbálnát,

tajtékdaliát.

Aszfalt ragyog,

kocsmapult,

tántorog rajt

megvakult és

vakvidám veréb,

tocsog a napban,

sörfényben,

sörhab-pillanatban.

(1974)

Hintaló-huszár

Mindent próbáló hintaló-huszár,

mire a fogcsikorgatás?

Mire az öklöd csikorítása,

ha a semmit cipeled tenyeredben,

s fogaid közt csak a morgást?

Himbálod előre-hátra magad.

Faparipád mélyen a sárban,

s lábatlan lónak szárnya se támad.

De huszár vagy.

Nem hagyhatod el paripádat,

hát minden próba megéri,

morgásból, csikorításból, sárból kell

megkínlódni a lábat,

hogy levelet hajtson tenyeredben a semmi,

hogy fogaid közt szólássá sűrűsödjön

a morgás, ha indulsz

döngölt utakon tisztességért,

dobokon dobolásra,

eltöretésre.

(1974)

Nyárvég

Foncsora rebben az égi tükörnek,

csillagok ringnak rajt tű-szeliden,

úszom, halak és hullámok ölelnek,

és tóvá ázik tengerszem szivem.

(1974)

Ének az esőben

Esik. Egyre vadabbul.

Gubancos eső, felhők sűrű haja,

szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül,

söpörnék borbélylányok pocsolyává

záróra után,

ám széjjelomol, kis szőke patak lesz,

s szórakozottan iramlik.

Látlak. Valahol morzsolod épp

tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod

a filter-csontig, harangszó cukrozza

a kávéd, födél alatt valahol,

födél alatt mindig,

mert hisz széles e nagy kerek ég,

tűzoltógarázs, s piros kocsiját,

a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli.

Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd,

mitől óv meg a nejlon-bunker, ha a

szél, az eső itt csörgölődik ereinkben?

Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul

a dombról a vízbe az autósor, cikkan

a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával

a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis

vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen

senki, de senki a parton,

mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban.

Látlak. Valahol szoknyád igazítod,

hallom a hangját, sárga harangzúgás,

átpólyázza gerincem,

megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól,

az esőben, akár a plakát, mégis

ringassad kicsikét még, kedves,

szoknya-harangod!

Fázom már, s érzem, hogy lichthóf mélyéről

kiabálok, lichthóf mélyéről, bár falait

sose látom, csak hallom, hogy az összes

fürdőszobaablak, legalább százemeletnyi,

hersegve kinyílik, s hullnak alá csurgó,

csöpögő, jól bezabált szivacsok, lásd, így

folyik itten a víg toros ünnep a bamba vasárnap

fénybe takart vizihullája fölött,

brummognak tengeri tücskök, kúszik ragyogó

hegedűszó, fürge higanyszál föl,

föl az égbe, a szappan holdba.

Látlak, valahol fejedet rázod,

sátorodat, sátoromat sörszínű hajból

fölém feszíted nyugtató födélnek,

világnyi biztonságnak,

simítható égi vidéknek,

úgyhogy bádog-kabátom összefogom,

összefogom magamon rongyos versem,

megidéztelek, itt vagy az égen,

itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,

itt és valahol, mint az eső,

nézd, zuhog egyre,

zuhog egyre vadabbul.

(1974)

Könnyelválasztás

Miért épp kifodrászolt

szilveszterek búbján

legyek dülledt magyar?

Van gégém és van könnyem is,

de nem hájköpülésre van.

Miért legyek én Pavlov kutyája,

pezsgőcsöndítés miért ajazzon

fölindult könnyelválasztásra?

Miért áldassam

a programozott spontaneitás

szittyának sminkelt jópofáit?

Akácos úton az Isten áldja meg

a Csicsónét és a Snájder Fánit.

(1975)

Milyen árva

Jaj, a tisztességnek ágya

milyen árva, milyen árva!

Tömjén hullik paplanára,

fölhajtatlan paplanára,

s nincs, ki feküdne alája.

Jaj, a tisztesség szobája

milyen árva, milyen árva!

Csodálat az ablakára

rakódik rá, mint a pára,

s nincs, ki nézne ajtajára.

Jaj, a tisztesség lakatja

ördögcsontból van kiszabva,

de csak csont az, leszakadna,

tehetetlen fölpattanna,

ha vakmerő több akadna.

Jaj, a tisztesség új csoda,

kinek-kinek más kaloda,

kijárata nincs palota,

leselkedők járnak oda,

haragvó száj, nincsen foga.

(1975)

Hold gőzölög

hold gőzölög

mint a sülttök

minden héten

hét csütörtök

nem melegít

kudarc-pokróc

éjjel mégis

alá kotródsz

rorátéra

álom visz el

senki nincs már

ki elvisel

(1975)

Föloldoz

E gyöngykerek világ föloldoz:

ne írj belőle négyszöget,

és fölfakadhatsz, mint

a forrás.

És fölfakadsz. Föl.

Mint a seb.

(1975)

Hét után

apró harangok zúgtak fülemben

először velem beszélt az este

de hallgatásomat úgy látszik nem szerette

mert elszökött hogy új társat keressen

nem telt idő el csak egy pillanat

a fáradtságomnak hiányozni kezdtél

hát hét után ezen a füstös estén

vacsorának idevarázsoltalak

behívtalak a nyitott ablakon

a táncoltatott íróasztalon

a hangod is megidéztem

agyamba ültél jó nagyon

végigsimítasz arcomon

nedves vonatfüttyszagú széllel

(1975)

Peron

csokorrá bogozza

a nyár réz rongyait

a tarka szirmokat

indulnak karcsú vonatok

és egy picit mindegyik

téged visz el

elindulok a peronon

sosem tudom

melyikünk maradt

inkább egyedül

(1975)

Roló

Agyam városában

a hallóközpont környékén

van a vasútállomás.

Buldogpofájú mozdonyok

monoton motozása

kifolyik a fülemen,

pöfögésük csak én hallom,

sípjaik vinnyogása

beleprésel az ágyba,

görcsös szemhéjam

kisimul, mint a roló

a büfé ajtaján, nesztelen

kísértetvonatok járnak,

és a szél darabokra tépett

peronjegyeket cipel

az álom vágányán visszafelé.

(1975)

Fotók úsznak

Csontszínű skála zene után tapogat.

Egy asztal, egy lámpa metsző fénye.

A hokedli meg-megremeg a

borzongástól, füttyök az éterben,

szaxofon valahol

egy mulatóban, asztalra

fordított székek között,

magányos vendégek vodkájának.

Lóduló füst, gázszag, merev a függöny.

Kávéskanál tompán fénylik,

kéz a nagybőgő húrján, fehér,

kicsit folyós. Szánandó vonatablak

grízes, szürkés fényben hajnali

műszak felé. Egy dallam valahonnan,

kesernyés, gyufaláng. Fotók úsznak

az ablakon, feketék, huzat lebbenti őket.

Óra ketyeg, nyálától glóriás,

arcok, ismeretlenek, fényesek,

megtapadnak egy sarokban.

Három óra. Kegyetlenül üres

az éter, mindenki maga van,

szemcsés sötét, hajnal,

újragyújtandó cigaretta.

(1975)

Interieur

A vak szobában áll a füst,

itt-ott még nyálas csikkek égnek,

virágmintás négy falon parázslik

beteljesedve az utolsó ítélet.

Az ablak kivájt szeme bámul,

kúszik, elhányja magát a szőnyeg,

vágya és vére elkenődik,

s rángatódzik, mint kibe belelőnek.

Szürke fogason ott lóg egy kabát,

az eltörött tükörbe néz

és szégyelli magát.

Válltöméséből kifoszlik a vatta,

gallérja fölött fogig ég

az utolsó szál cigaretta.

(1975)

Murva

Szép, szomorú káromkodásod

mint a murva elmorzsolódik,

fölmászol a bányagödörből,

vérzik a szád, akár a mögötted

himbálódzó holdé.

Szőlők közt tekerődsz,

bádogkésekből állított

sátrak alatt vacogva

éjszakázol, porkutyák

csatáznak hagyma-fellegekkel

zsíros kalapod balkonjáért,

utak nyüvése, talpaké,

hol vár az özvegy kacsalábon?

Szép szomorú káromkodásod

akár a harangvonulás,

szőlőből, porból, levegőből

hová van kiszabadulás?

(1975)

Húsvéti röptető vers

A pányvára fogott

mozdonyok készek

a gőzmester lába elé

kushadni, úgy ragadnak

a sínhez.

Te rázd le lábaidról

bitumenpántlikák

cifrázatlan gúzsát,

utak gubancát!

Körmenetek földre nyomott

kilométer-rugója

talpadra rozsdállt,

húzd ki spirállá!

Üveghegyből szakított

tésztát az anyád

útravalónak, apád

hamuvá fojtotta érted

parazsát, hát

tákolj szárnyat!

A tornyok nem fognak

kalapálni, lopd le

szájukról a rézszöget,

a harangszót,

tűzd vele hátadra az ég keretét,

szőj legragyogóbb vásznat

a boldog esőből,

kifeszítsd rá,

s legfényesebb suhogásnak

szárnyadra szegve

mozdonyrikkantást,

gőzmester-bőgést,

pányva bicsaklását,

röppenj gyémánttá égető tavaszba,

röntgengép-végtelenbe

(1976)

Szatyornyi ősz

Szatyornyi ősz

a részeg április kezében.

Szatyornyi ősz,

s a részeg április tántorog haza.

Holdnyi-ökölnyi sült krumpli

várja, s rongypizsamájú

asszonya.

Nótákat dünnyög,

elnyűtt indulókat,

miket torkára hordtak rendszerek.

Térdig érő harangszóban gázol,

s tétován kifordul

egy októberi este

a batyujából.

(1976)

Berendezik a ringet

Ma este is berendezik

a ringet kerthelyiséggé,

és illedelmesen

leülnek a sörökhöz,

fogvédőiket testmeleg

mosollyal asztalra teszik,

pásztorábrándokat

dudálnak egymás kesztyűibe,

szemük sarkában

téblábol a jóság,

mint egy tüllszoknyás

boxoló.

(1976)

A fa körül

Pityuka, Józsika, Lajcsi,

nézzétek, mit hozott a tanti

áldottkezű Jézuskája!

Hozott tinektek puskát,

hogy lődözzétek egymást

játszásiból a fa körül.

Műanyag Doberdót hozott

és felhúzható atomrobbanást,

ticsihai erdőt plexifákkal

és fölfújható Don-kanyart

és skalpolókést, gombnyomásra

megdöglő lovat.

Aztán van itt még Lidicévé

átépíthető My Lai… jaj

de cuki, most Lajcsi a hulla,

Józsi a náci,

Pityuka pedig partizán.

S míg mi játszásiból ragozzuk,

hogy pax pacem pacis,

lődözzetek ránk

a tranzisztoros

géppuskával