Ondrok gödre

By Oravecz Imre

Az Ondrok gödre Oravecz Imre regényfolyamának, A rög gyermekeinek az első kötete, a nagy családregény nyitánya. Az Oravecz költészetében mitikussá lett Szajlán játszódó történetben az Árvai család polgárosodását követhetjük nyomon. Oravecz bámulatos részletgazdagsággal ábrázolja a természet és a civilizáció összefüggéseit, a paraszti lét teljességét: hétköznapokat és ünnepeket, születést és halált, szerelmet és magányt, közte pedig a sors ismétlődéseit, az élet lehetőségeit - a helyben maradás és a kivándorlás dilemmáját.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jun 14, 2016
• ISBN: 9789631434583

Book preview

1

Szajla Heves megyében van, a Mátra lábában. A hegység déli peremét Mátraaljának hívják, északon viszont, mint minden rendes hegynek, lába van. A Mátra lába hivatalosan dombság, része a Heves–Borsodi-dombságnak, valójában azonban ez is hegység, szinte megszámlálhatatlanul sok hegyből álló emelkedésegyüttes, amelynek átlagmagassága 300-500 méter körül mozog. És úgy keletkezett, hogy ugyanazok a bolygómélyi erők, amelyek létrehozták a Mátrát, a miocén tenger eltűnte után itt megelégedtek annyival, hogy helyenként csak felnyomták a visszamaradt üledékes feneket, majd beszórták lávahamuval, amely aztán idővel lekopott róla. A hegyekkel együtt természetszerűen völgyek is születtek, kicsik, nagyok, szélesek, keskenyek, egyenesek, görbék, zártak, nyitottak, rövidek, hosszúk, és legalább olyan vagy még nagyobb számban, mint a hegyek. A völgyeknek pedig oldalágai, fiókvölgyei lettek. A nagyobb völgyek egyike a Tarna folyó völgye. A Tarna-völgynek Sirok és Kisfüzes közt van egy fiókvölgye, ebben fekszik Szajla.

Ezt a völgyet két kelet–nyugati irányú hegyvonulat fogja közre. Az egyik, a déli a hosszabb, a másik, az északi a rövidebb. A völgy keleti vége nyitott. Ott, egy kupolaszerű halom és a rövidebb hegyvonulat lefutása közt van a bejárata. A túlsó vége zárt. Egy karéjszerű nyereg rekeszti be, amely összeköti a két hegyvonulatot. A hegyek tehát három oldalon képeznek természetes falat, és a közrefogott teret mintegy elkülönítik a külvilágtól. Ez rendkívül előnyös a völgyre nézve. Útjukat állják a szeleknek, amelyek, ha északiak, és végigsöpörnek az amúgy is mindig huzatos Tarna-völgyön, télen különösen hidegek tudnak lenni. De talán ennél is nagyobb áldás, hogy a völgy tengelyfekvése megegyezik a Nap pályavonalával. Mert ez azt jelenti, hogy a telet kivéve, mikor az égitest alacsonyan jár, mindkét oldalát süti, kezdve attól, hogy keleten felkel, egészen addig, amíg nyugaton, a völgy fara mögött le nem bukik, sajátos, a környező völgyekétől eltérő, kedvező mikroklímát hozva ily módon létre. Van a völgyben víz is, ami az ember számára szintén szempont, amikor lakóhelyet választ. Ivóvíz is, ihatatlan víz is, a földből magától felfakadó és a földből előcsalandó is. Sőt patak is folyik benne, de ez utóbbiban már nincs semmi rendkívüli, mert vízfolyás szinte minden völgyben van errefelé.

Nem tudni, kik alapították Szajlát, és mikor. A kezdet az idők homályába vész, de feltehető, hogy ha nem is folyamatosan, mindig is laktak a völgyben, miután lezajlottak a nagy helyi geológiai kataklizmák, kialakult a növény- és állatvilág, és e tájakon is megjelent az ember. Akárhogy festett, akárki volt, és akármekkora agytérfogattal bírt is, bizonyára nem volt vak. Észre kellett vegye, hogy ez a völgy más, jobb, alkalmasabb, mint a többi. A történeti idők kezdetén megtelepedhettek benne szkíták, kelták, szarmaták, avarok, hunok, szlávok. Vagy a népvándorlás idején választhatták szálláshelynek átutazóban lévő gótok, gepidák, longobárdok. De sátrat verhettek itt jóval később honfoglaló magyarok is, akiket portyáik során a kíváncsiság felhajtott az Alföldről a Felvidékre, amely voltaképpen a Mátrával kezdődik. Adatoltan, tényszerűen csak annyi bizonyos, hogy egy 1322-ből származó oklevél említi először a falut. Aztán tudható még, hogy azt követően háromszor néptelenedett el a századok során. Utoljára a 18. század elején, a kuruc–labanc háborúk idején vált pusztává. Mint mindig, ezúttal is újratelepült. Még ugyanabban a században, annak a derekán. A harmadszori újraalapítók részint a szomszédos Nógrádból, részint Gömör és Kishont vagy Zólyom megyéből érkeztek. Ezek a telepesek nem voltak mind magyarok. Szlovákok, vagy ahogy akkor mondták, tótok is jöttek velük. De csak kis számban. Alighanem ezzel magyarázható, hogy viszonylag gyorsan, már a 19. század elejére elmagyarosodtak, beolvadtak a többségbe. Legalábbis azt követően már senki nem akadt, aki egy árva szót is tudott volna szlovákul, vagy akár emlékezett volna a gyermekkorából szlovákul beszélő öregekre. A kétszeresen idegenek tehát egykettőre feladták nyelvüket, kultúrájukat. Csupán szláv hangzású családi neveiket tartották meg. Később csak azok emlékeztettek a másféle eredetre. Meg a szomszéd falvak lakói, akik rosszallván rendkívüli szorgalmukat és irigyelvén szorgalmuk gyümölcseit, az utolsó újratelepülést követően csak hülye tótokként emlegették a szajlaiakat. Ám ennek sem volt jelentősége. A szajlaiak tudtak róla, de nem idézett fel bennük semmit, ami a népnév alapjául szolgált volna, és a bántásnak szánt jelzős kapcsolatot senki sem vette magára. Már mindenki magyarnak tekintette magát, és magyarnak tartott maga körül mindenkit, függetlenül attól, hogy mások minek nézték, vagy milyen családnevet viselt. Arra, hogy egyúttal mindenki palóc is, aki ilyen meg ilyen eredetű, akinek ilyen meg ilyen a ruhaviselete, akire ilyen meg ilyen szokások, hiedelmek jellemzők, a szajlaiak furcsa módon sosem gondoltak, bár hallottak meg olvastak róla, és olyankor megvonták a vállukat.

A szajlaiak, a réges-régiek, a régiek és az újabbak is földművelők voltak. A völgy, amelyben a falu minduntalan feltámadt halottaiból, kedvező adottságokkal rendelkezik ugyan, de csak az ott lakozást illetően. A földművelés szempontjából hátrányos. Agyagos, meszes, kötött a talaj, tápértéke alacsony, aranykoronában mérve helyenként majdnem nulla. De nemcsak ott, hanem szinte mindenhol, az egész határban. És ezt tetézi még, hogy néhol olyan meredekek a lejtők, hogy szántáskor csak lefelé lehetett fogatni az ekével. Kivételt csak néhány dűlő képezett. Meg a Tarna-völgy széles, hordalékföldes feneke. Azt viszont főként rétnek, kaszálónak használták, de onnan sem vittek mindig haza takarmányt, mert a folyó sűrűn kilépett a medréből, és elöntötte vízzel.

Valaha, miután kiirtották rajta az erdőket, és feltörték, egy darabig jó volt itt mindenfelé a föld, de aztán olyanná vált, amilyet rossz földnek szokás nevezni. Csakhogy, miként a régi mondás tartja, rossz föld nincsen, csak rossz gazda. És a szajlaiak nem voltak rossz gazdák. Ellenkezőleg – és éppen ezért irigykedtek rájuk az őket letótozók –, éppen hogy jó gazdáknak bizonyultak. Minden hegyen, minden völgyben, amely a határhoz tartozott. És ez nagyon sok hegyet és völgyet jelentett, mert a szajlai határ nagy volt, talán a legnagyobb a mátrai, később pétervásári járásban. Azonkívül szajlai földek voltak még a szomszédos falvak határában, a recskiben, a sirokiban, a terpesiben, a füzesiben is. A szajlaiak megadták a földnek, amit a föld kívánt. Rendszeresen pihentették, később trágyázták. A mezsgyék, az utak kivételével megművelték minden talpalatnyi darabját. Dolgoztak látástól vakulásig. És idővel szinte mindent termesztettek ebben a görbeországban, búzát, árpát, rozsot, zabot, kukoricát, krumplit, de még szőlőt is, amelynek termesztésére aztán végképp nem alkalmas e tájék. Igaz, csak direkt termő fajtákat, főként novát, delevárit meg otellót. A szőlőből pedig bort csináltak, mert még nem tudták, hogy a nova elváltozást okoz a génekben, hogy degenerál. Bár nemcsak ők voltak ilyen tudatlanok, hanem művelt földesuraik is, hiszen azok a jobbágyság eltörléséig a szőlőből is dézsmát szedtek. A recski, a pétervásári vásáron, ahol a felesleget értékesítették, keresett cikk volt a szajlai búza.

Igazi büszkeségük, mondhatni, szakmai becsvágyuk csúcsa azonban nem a gabona, hanem egy állat, a ló volt, a ló lett végül. Mert az állattenyésztést is magas fokon művelték. Tartottak tehenet, disznót, hizlaltak levágásra bikát is, de első helyen a ló állt az életükben, miután megbarátkoztak vele. Az még nagyobb hírnévnek örvendett a környéken. Kiállásban, munkabírásban a legjobb, minősített fajtákkal is felvette a versenyt. Azt minden állatnál nagyobb becsben tartották, vigyáztak rá, dédelgették, pátyolták, szinte családtagnak számított. Az a gazda szeme fénye volt minden portán. Vásárra sem kellett vinni, helybe jöttek érte a vevők meg a lókupecek. Ha egyáltalán áruba bocsátották. Mert nehezen váltak meg tőle, ha a szívükhöz nőtt. Együtt háltak vele az istállóban, annak adták a legjobb szénát, az alól menten kiganajoztak, ha meglazult a patkó a patáján, rögvest a kovácshoz vezették, munka közben kímélték, ha megizzadt, pokrócot vetettek a hátára, folyton csutakolták, kefélték, simogatták, veregették a nyakát, a fülébe súgtak, gyengéden bántak, szinte összebújtak vele. Lábra kapott a vélekedés, hogy ezt a lókultuszt már-már túlzásba viszik. Akadt olyan gazda is, aki többre tartotta a lovát, mint a tulajdon hites feleségét. A párjához nem hívott orvost, ha megbetegedett, hogy ne kelljen kiadnia a pénzt, amelyet zabra tett félre.

Az állatokat minden évszakban etetni, gondozni kellett, de a földeken nem mindig folyt munka. Ilyen időszak volt a tél, amikor ott a ganajterítésen kívül más tennivaló nem akadt. Ha megfagyott a föld, ha leesett a hó, a férfiak rendesen az erdőre mentek fát dönteni vagy fáért. Mert erdő azért még maradt, noha az évszázadok során jócskán megfogyatkozott. Akármerre vette is az ember a faluból az irányt, előbb-utóbb abba ütközött, azzal találta magát szembe. Hol közelebb, hol távolabb, de körös-körül ott tenyészett mindenfelé. A jobbágyfelszabadítás után, az úgynevezett polgári korszakban sokan már saját erdőrésszel is bírtak. De az időszaki favágók nemcsak a magukéban döntögették a tüzelőnek vagy a szerfának valót, gyakran elszegődtek az államéba vagy valamelyik környékbeli nagybirtokoséba, és sűrűn mentek fuvarba is másnak.

A fakitermelés ma is nehéz munkának számít, pedig már feltalálták a láncfűrészt. Akkor még semmilyen gép nem állt rendelkezésre. Csak rönkfűrész és fejsze volt mindenre. Meg a ló, amellyel húzatni lehetett a rönköt. A szajlaiak mégis szívesen mentek az erdőre, mert különleges vonzalmat éreztek a fák iránt. Kivált állt ez az egykori szlovákokra. E vonzalmat azok messze északról, a nagyobb hegyek és nagyobb erdők világából hozták magukkal, ahol eredetileg favágókként, teknővájókként, kosárfonókként szinte kizárólag az erdőből éltek. És aztán sem hunyt ki bennük, hogy itt átvedlettek földművelőkké. A többiek csak olyan viszonyban lehettek az erdővel, mint amilyenbe minden erdőmelléki ember kerül előbb-utóbb. Értékelték, szerették, örültek neki, hogy van, hogy ölelőn körülveszi őket, hogy ott zúg, illatozik, sötétlik mindenfelé a maga titokzatos, kifürkészhetetlen mivoltában. Kivált nyáron ment fel az ázsiója, amikor, a közeli földekről ebédszünetben is, örömest mentek bele hűsölni, ezt-azt szedni, bóklászni. Mert az erdő nemcsak tüzelőt, szerszámanyagot, épületfát adott, de a tenyészidőszakban meg ősszel etetett, táplált is gombáival, gyümölcseivel, bogyóival, és gyógyított gyógynövényeivel. És évszaktól függetlenül olykor életet is mentett, menedéket nyújtott az üldözöttnek, a földönfutónak háborúk vagy más vészek idején, amikor honi martalócok, megszálló idegen katonaság, földesúr vagy más önkény elől rövid időre vagy tartósan el kellett benne rejtezni. A törvényen kívülit, mint Vidróczkit, a híres mátrai betyárt, aki erre is megfordulhatott, éppúgy óvta, mint a törvényt a maga oldalán tudót, ha a törvény nem tudta megvédeni, vagy egyáltalán nem is volt törvény.

2

Szajlán a családokat hadaknak hívták, és a falu minden fertályát egy-egy had ülte meg. Az Árvai-had a déli oldalon, Ondrok gödrében tanyázott. Ez a völgy egyetlen oldalága, mellékvölgye. De akár önálló völgynek is tekinthető, annyival magasabban van, beágyazva a hosszabb hegyvonulatba. Keskenyen, ék alakban kezdődik az aljban, egy darabig enyhén emelkedik, aztán hirtelen megugrik, majd középtájt legyezőszerűen kinyílik, és mielőtt fent a Misku-tető meredek oldala lezárná, emelkedésének íve megtörik, a fenék pedig átmenetien veszít magasságából, és teknősen kimélyül. A földfelszíni képződményen kis patak folyik végig, és lent, a falu közepe táján a nagy patakba ömlik. Medre a felső szakaszán, ahol a partja szakadékos, több méter mély, de lent, ahol már alig van esése, olyan kicsi, hogy inkább afféle árok benyomását kelti. Vizét forrásból nyeri, amely a fenti nagy mélyülésben fakad. Nyáron szelíden csordogáló, fecsegő erecske, de zivatarok után vagy tavaszi hóolvadás idején zúgó áradattá duzzad, és magával ragad mindent, ami az útjába kerül, kimosott fatuskót, kidöntött kerítésoszlopot, leszakadt gyeptömböt éppúgy, mint ócska, beledobott fazekat vagy állattetemet.

Annak a falurésznek, amelyet egy-egy had elfoglalt, szög volt a neve. Az Árvai-had szöge, az Árvai-szög Ondrok gödre alsó végében, a kis patak bal partján terült el, és három portát foglalt magába. Leért egészen addig a kis, közkutas térféléig, amelyen át le lehet jutni az útra. Az egyik oldalon a patak határolta, a másikon felfutott a hegyoldalra, hátul pedig ott ért véget, ahol a völgy fenékszöge már jelentősen megnőtt. Hosszában benyúlt ugyan a falu testébe, és a hegyoldalban más portákkal is érintkezett, de tulajdonképpen a falu szélén volt, mert felül rajta már nem álltak házak. Ott kezdődött a határ, ott már csak szántóföldek voltak, fel egészen Misku-tetőig, az erdő széléig.

A három portát kerítés választotta el egymástól, és egymásba nyíltak. A felső a középsőbe, a középső az alsóba, és a középsőbe csak úgy lehetett bejutni, hogy az ember áthaladt az alsón, a felsőbe pedig úgy esett a bejárás, hogy az alsó után keresztezte a középső udvarát. A kapukat közös térség, úgynevezett utcaudvar kötötte össze. Mindegyik rendelkezett a szükséges épületekkel, lakóházzal, istállóval, csűrrel, ólakkal. Az alsón a lakóház mindjárt a kaputól balra helyezkedett el, a völgy tengelyére merőlegesen. Az eleje északra nézett, az udvar felőli oldala azonban délnyugatra, úgyhogy nem volt egészen elhibázott a tájolása, mert ott bőségesen kapott napot. Hátul, a végére keresztben magasodott a csűrrel egybeépített istálló. Mögé, a lemetszett hegyoldalba vájták a pincét. Azon túl, a fölött és a ház háta mögött volt a kert a gyümölcsfákkal, a méhessel. A következő, a középső portán ugyanígy állt a ház, és így csatlakozott hozzá a melléképület is. A felső, a legbelső portán a lakóházat a völgy tengelyéhez képest befelé fordítva, a patak partjára tették. A két belső portán a lakóház még talpas ház volt, favázas, vert falú, zsúpfedeles és kürtős. Az alsó, a külső portán álló ellenben már kőalapra épült, vályogból rakták a falait, cserép fedte a tetejét, és rendes kéménnyel rendelkezett. Ez Árvai Jánosé volt. A másik kettőt Árvai Lőrinc és Árvai Gyula lakta. Gyula János apjának testvére, a nagybátyja volt, Lőrinc meg egy másik, már nem élő nagybátyjának a fia, tehát az unokatestvére.

János a feleségével, született Közsüs Terézzel és özvegy apjával, Árvai Jánossal élt egy fedél alatt. A négy Árvai közül ő számolt legkevesebb évet. De egyébként is fiatalember volt még. És fiatal házas is, mert fél éve vezette oltár elé élete párját, és csak nemrég töltötte be a húszat. Voltak testvérei is, de meghaltak kolerában a 30-as években. A hétből csak kettő, egy bátyja és egy nővére élte túl a járványt. A nővére, Regina a Trso-szögbe ment férjhez, Trso Elekhez. A bátyja, Márton pedig Vas lányt vett feleségül, és nem itt, hanem a Felvégben építkezett, mert már felbomlófélben volt a szögrendszer.

Jánosnak ez volt a második házassága. Egyszer már megnősült, de még össze sem szoktak, amikor a felesége meghalt tüdőgyulladásban. Azután vágott bele még egyszer a nősülésbe. Nem bírt-e magával mint férfi, vagy pánikba esett, hogy utódnemzés tekintetében késésbe kerül, nem tudni, de tény, hogy másodszor annyira sietett, hogy a gyászév leteltét sem várva meg, máris oltár elé vezette Terézt, aki szintén hajadon volt. Kétszeresen eltért tehát a bevett gyakorlattól, amelynek értelmében özvegyember csak özvegyasszonyt vehetett feleségül.

Az ifjú özvegyember nem számított rossz partinak, bár majdnem kizárható, hogy Teréz ismerte és használta ezt a szót. Nem tartották se gazdagnak, se szegénynek. Talán a közepesen tehetős megjelölés illett volna rá leginkább. Volt annyi földje, hogy eltartsa magát és leendő családját, és gyarapításra is fussa. Az egybekeléssel csak tovább emelkedett, mert Terézt sem üres kézzel adták, neki is volt némi hozománya.

A közepes tehetősséget a másodszor is házasodó az apjának, idősebb Jánosnak köszönhette, aki még életében rá testálta a vagyonát.

Az öreg húsz éve még telkes jobbágy volt, a Károlyiak tulajdona, előtte meg az Orczyaké, akik annak idején idetelepítették az Árvaiak őseit is. De aztán, éppen János születésének évében, felszabadíttatott, és birtokosává vált a földnek, annak a nagyjából harminc kataszteri hold szántónak és rétnek, amelyet addig művelt. Legalábbis eleinte csak papíron, mert nem ment az a felszabadítás könnyen. Az állam, amely átvállalta a hoppon maradt földesurak kárpótlását, nem nagyon sietett a megváltással. És maguk a földesurak is megpróbálták elszabotálni. Sok huzavona és mindenféle huncutság volt körülötte. Arról nem is beszélve, hogy egy darabig akaratlanul ő maga is hátráltatta azzal, hogy bujkált. És csak sokára jött elő az erdőből, ahol azért rejtőzött, mert félt, hogy lefogják és elviszik. Tudniillik honvédnek állt a szabadságháborúban. Nem mintha az osztrákok őt személy szerint keresték volna, azt sem tudták, hogy a világon van, létezik. A honfitársaitól, a magyaroktól kellett elsősorban tartania, akik a vereség után irigységből, rosszindulatból, bosszúból, alattvalói buzgóságból nyakra-főre jelentgették, adták fel egymást, mert nagy volt a köpönyegfordítás, a megalkuvás, és megint a magyar lett a magyarnak legnagyobb ellensége. Amikor aztán, ha keservesen is, de végül valóban meglett, amit ígértek, és a tulajdon ura lett, jó gazdának bizonyult. Nemcsak meg tudta tartani a földet, de még ragasztott is hozzá, és ezzel tekintélyt, tiszteletet szerzett magának és hadának.

János háza a másik kettőhöz hasonlóan nyeregtetős hosszúház volt, elöl két ablakkal és oldalt végigfutó, faoszlopos, deszkakönyöklős ámbitussal. Az apja, idősebb János építtette, amikor még jól bírta magát. A ház hátában a kőlábazat csak középtájig látszott, mert azon az oldalon meghagyták a lejtőt, és a kváderkövek beleszaladtak a földbe. A végén már a falból is eltakart valamennyit, és kézzel el lehetett érni az ereszt. Az épület négy helyiségből állt, konyhából, kamrából és két lakószobából, vagy ahogy ők mondták, első és hátrulsó házból. Az első ház értelemszerűen elöl volt, és az udvarra nézett az oldalablaka. Középen helyezkedett el a konyha, amelynek ajtaja egyúttal bejáratul is szolgált. Az első házba a konyhából lehetett bejutni, és onnan nyílt a hátrulsó ház ajtaja is. A kamra a hátrulsó házhoz csatlakozott, de nem onnan történt bele a bejárás, hanem kintről, az ámbitus végéből. A kamrából lehetett felmenni a padlásra.

Teréz az első házban hált, az apósa a hátrulsóban. János az istállóban, illetve nyáron, amikor nagyon meleg volt, az ámbitus elülső végében, amelyet lepokrócoztak, hogy ne fújjon be a szél. Ez így volt szokásban, nem mondott ellent a családi hierarchiának, amelynek csúcsán természetesen már ő állt. A közfelfogás azt tartotta, hogy asszonynak, gyereknek, öregnek a házban a fekhelye, a férfinak azonban az istállóban, mert az erős, ellenálló, és hogy vigyázza az állatokat, hogy figyeljen, őrködjön éjjel, és azonnal cselekedjen, ha baj van. Vagy ha nincs is semmi baj, észrevétlenül, anélkül, hogy felverné a többieket, fel tudjon kelni, és megkezdhesse a napot, amelynek első aktusára, az első etetésre pontban éjjel háromkor került sor. És ott is töltötte az éjszakák többségét, egy kezdetleges faalkotmányon, a dikón, le sem vetkőzve, ruhástul, egy ócska subával vagy pokróccal takarózva. Ez alól csak akkor tétetett kivétel, ha beteg volt, vagy élemedett öreg, mint idősebb János, aki már nem nagyon dolgozott, és kíméletre szorult. Vagy ha megkívánták egymást az asszonnyal, és még nem voltak gyerekek, és egy kis szerelmeskedésre bent összebújtak. A pásztoróra múltával, de legkésőbb pirkadat előtt azonban ilyenkor is távoznia kellett.

Más volt a helyzet nappal, napközben. Akkor, ha nem volt kint dolguk, vagy ha egyáltalán otthon tartózkodtak, mindenki a házban lehetett. Jobban mondva a ház nappalijában, amely nem más volt, mint a konyha. A konyhában ugyanis nemcsak főztek. Ott étkeztek, ejtőztek, pihentek, beszélgettek is. És bizonyos évszakokban bizonyos munkálatoknak is helyszínéül szolgált, így a fonásnak, kukoricamorzsolásnak, zsákvarrásnak. A konyha valódi sokfunkciós helyiség, előszoba, ebédlő, mosdó, munkaterem, társalgó, szalon, gyülekező- és várakozóhely, középpont volt. Ott vették magukhoz az ételt, tisztálkodtak, öltöztek, vetkeztek, ott olvastak, beszélték meg a másnapi teendőket, fogadtak vendéget, ott ünnepeltek, vigadtak vagy búslakodtak, ott végeztek számításokat, cseréltek eszmét, szőttek terveket, ott születtek a nagy elhatározások, onnan indultak ki a meghatározó áramlatok, az volt az állandó, a biztos, a fix pont, ahonnan, ha nem is vetették ki sarkából a világot, de felvették vele a harcot, és védekeztek ellene, ha gonosznak bizonyult, és el akarta őket tiporni. A konyhán való időzésnek is voltak azonban határai. Este, ha nem volt benne munka vagy vendég, a családtagok nem lehettek ott a végtelenségig. Vacsora után hamar elfújták a petróleumlámpát, és volt ház, ahol meg sem gyújtották. Takarékoskodtak a világítóolajjal, és sötétben ültek még egy darabig, aztán kitakarodtak a konyhából, és eltették magukat másnapra.

A konyhát Árvaiék is sokféleképpen hasznosították. A házban levés náluk is elsősorban a konyhán való tartózkodást jelentette. Eleinte, amíg hárman voltak, csak három személynek, de aztán a gyerekek születése után többnek, soknak, mert bőnek bizonyult a gyermekáldás. A konyhán álltak, guggoltak, fél térdre ereszkedve térdepeltek, attól függően, hogy éppen mit csináltak, de leginkább ültek, üldögéltek, ücsörögtek, székeken, lócákon, sámlikon, az asztal körül és az asztaltól távolabb, vagy a sártűzhely padkáján, mert náluk a konyhán már zárt tűzhely járta. Bár még élénken emlékeztek a szabad tűzhelyre, a kürtőre, a koromra és az állandó füstre. Télen-nyáron ezen a tűzhelyen főztek – a kinti, a nyári konyha intézménye csak később terjedt el –, és ezzel is fűtöttek. Az első házban kemence szolgáltatta a hőt, és a konyhából lehetett fűteni, a falon keresztül. Annak rendes nagy padkája volt. Arra rá lehetett feküdni is, és télen a meleg oldalának nyomni a hátat, ha fázott az ember. A hátrulsó házban is volt kemence, bár annak levegőjét sokszor a konyháról melegítették. Este, lefekvés előtt egy időre kitárták az ajtaját, és átáramlott a meleg. Teréz kenyeret jobbára kint sütött, az udvari kemencében, a félhajas tető alatt.

Az udvar föntről nézve egy fordított L-re emlékeztetett. Az L talpa a ház eleje és a patak partja közé esett, a szára a ház előtt felnyúlt egészen az istállóig. A talp alsó felét a disznó- és baromfiólak, kazlak töltötték ki, és oda gyűjtötték a trágyát is. A talp felső részét a kaputól a közvetlen szögszomszéd, Lőrinc kapujáig üresen hagyták. Ide nem tettek semmit, még átmeneti jelleggel sem. Ez közlekedési folyosó gyanánt szolgált, és része volt az utcaudvarnak, amelyen át a két belső portára a bejárás történt. A szárban helyezkedett el a gémeskút, kissé följebb a galambdúc, középtájt, a szomszéd ház hátánál az udvari kemence, amelynek katlanos részén a disznóknak főztek, legfelül pedig, mindjárt az istálló előtt a hombár állt, amelyben a gabonát tárolták. Volt ebben az udvarrészben még egy köcsögszárító és két fa is. A köcsögszárító a hombár mellett, az egyik fa, a körtefa a hombár előtt, a másik, az eperfa lejjebb, a kemence magasságában. Mindkét fát úgy ültették, hogy köztük és a ház között bőven maradjon hely a kocsinak a feljárásra. Az udvar a csűrös istállón túl folytatódott ugyan, de a természetes határt képező melléképület a folytatást mintegy leválasztotta, és azt akár hátsó udvarnak is lehetett tekinteni.

A hátsó udvar kicsi volt. Ezen tűzifát, hasznosításra váró szerfaanyagokat és kiszuperált vaseszközöket, vas alkatrészeket tároltak. Ebből nyílt a földfalba vágott, körülkövezett pinceajtó, és egy földbe vájt lépcsőn innen lehetett felhágni a kert felső részébe is. Bal oldalt kis, félhajtetős műhely simult a csűr falához. Ahhoz meg, vele egy vonalban, egy még kisebb félszer, nyitott szárazalja csatlakozott. Ebben, egy földbe ásott tőkén hasogattak tűzifát. A csűr hátsó nyílásától jobbra, tehát Árvai Lőrinc háza irányában egy hatalmas diófa magasodott, amelynek koronája részint a kert, részint az istálló teteje fölé nyúlt. És azonkívül, hogy diót termett, arra volt még jó, hogy mindenféle rudakat, póznákat támaszthattak vastag törzséhez.

3

János apja, idősebb János ősz hajú, kissé szögletes arcú, zömök testalkatú, beszédes, szelíd ember volt. Haját ősi magyar szokás szerint két oldalt még csimbókba fonva hordta, bő gatyát viselt, de már nem járt bocskorban, és arcát a harcsabajusz kivételével simára borotválta. Akkor íratott mindent a gyerekeire, mikor fájni kezdtek az ízületei, és meggyengült a karja. Döntésében közrejátszott az is, hogy közben megtörtént a kiegyezés, és ő nem kívánt gazdálkodni, az államnak adót fizetni olyan világban, amely lepaktált az ellenséggel, és nyíltan megtagadta Kossuth Lajost. Hallotta ugyan, hogy a vármegyék még tartják magukat, Heves vármegye meg egyenesen szembefordult a kormánnyal, de már nem bízott az ellenállásban, és keresztet vetett az egészre. Jánosnak a maga földrésze mellé a portát is odaadta. Ez a korai örökhagyás nem dívott. Amíg élt az örökhagyó, az örökösök nem örököltek, hanem csak a halála után. Mondták is a rokonai, a komái, a jóakarói:

– Vigyázz, Jani, megfordulhat a szél, idegen leszel a tulajdon portádon, aztán a végén még enni se adnak.

Szerencsére alaptalannak bizonyultak a félelmek. János nem változott meg az apja irányában azután sem, hogy átvette a gazdaság irányítását. Tisztelte, becsülte továbbra is. És ebben Teréz is hozzá igazodott. Ennek tudható be, hogy az öreg nem roggyant meg hirtelen, nem szakadt össze, nem fordult magába, nem lett mogorva, önsajnáló, sértődékeny. Nem éreztették vele, hogy minden megváltozott, vagy hogy terhükre van, felesleges. Apróbb munkákat végeztettek vele a ház, az állatok körül, vagy vigyázott a portára, ha a határba mentek. Dolgoztatták, de óvták. Tiszteletben tartották szokásait, elnézték rigolyáit. Nem tették szóvá, ha a pincéből jövet átsuhant az udvaron a hóna alatt egy üveggel, ha felhajtott egy-egy pohár bort. Igyekeztek teljesíteni a kívánságait, szinte kényeztették. János megbeszélte vele az időszerű, főbb teendőket, fontos ügyekben tanácsot kért tőle. Ha venni vagy eladni készült valamit, ha vetni akart valamit valahova, vagy megbetegedett valamelyik állat, többnyire kikérte a véleményét. És, eleinte legalábbis, ügyes diplomáciával mindent úgy intézett, mintha az apjának mindenbe volna beleszólása, mintha ő tartaná kézben a dolgokat, mintha még mindig ő volna a gazda.

A fiú nem okozott csalódást az apjának, de alapvetően különbözött tőle. Még küllemre is. Haját már levágatta, nadrágban járt, és hétköznap, munka közben is csizmát hordott. A régi világból csak a harcsabajuszt és a pörge kalapot tartotta meg. Amúgy meg szőke, magas termetű, magas homlokú és kék szemű volt. Finom metszésű, szabályos arcával, arányos orrával, kis füleivel, hosszú végtagjaival és atlétatermetével kirítt nemcsak a családból, hanem a tágabb környezetéből is. Olyannyira elütött a falubeli férfiaktól, hogy ha hirtelen kiragadták volna innen, városi ruhába öltöztették volna, és letették volna Egerben, Losoncon vagy Rimaszombatban, minden bizonnyal mindenki kifinomult úrnak vagy legalább polgárembernek nézte volna. Jánost azonban nem röpítette el Szajláról senki, itt élt, ebben a kis faluban, és álruhát sem öltött. Ennélfogva az idegen, a kívülálló elsősorban itt láthatta, és amikor először megpillantotta, kivált, ha ráadásul még magasabb származású is volt, önkéntelenül felkiáltott, és azt kérdezte magában: hogy kerül ide ez az ember, mit keres ez az Apolló a kérges tenyerű, istállószagú, durva parasztok közt?

János tudta, hogy jól fest. Állt már tükör előtt, bárha csak a konyha falán lógó előtt, amely mellig mutatta. És azt is észrevette, hogy ugyanezért tetszik a nőknek. De tovább nem nagyon gondolt vele. Nem szentelt ennek nagyobb figyelmet, mint tavasszal a kertjükben virágzó cseresznyefának, vagy nyáron az Ondrok gödrén túl lemenő napnak. Szemügyre vette egyiket is, másikat is. Tetszettek neki, mert volt némi érzéke a szépség iránt, de ennyivel el is intézte, mintegy levette őket a napirendről, és ha volt is, elfojtott magában minden utórezgést. Nem így Teréz. Őt foglalkoztatta férjének testi tökéletessége, mert neki gondot okozott. Titkolta ugyan, de folyton féltette Jánost. Félt, hogy elveszíti, hogy elveszik tőle, és nem szerette, ha más asszony is van a közelében. Munka közben sem, még otthon sem. Meg is tett mindent, hogy távol tartsa tőle a nőket. Vagy ha mégis elkerülhetetlen volt a jelenlétük, és ha tehette, vele ment, elkísérte a határba, a vásárba, néha még a szomszédba is. És arra is ügyelt, hogy nőcselédet csak csúnyát, hibásat vagy öreget fogadjon fel.

Megfigyelhető, hogy minél távolabb áll valaki valakitől, annak benső körétől, annál döntőbb számára a külső. Aki pedig nem ismeri közelebbről véleményének tárgyát, vagy éppenséggel először találkozik vele, bevallja magának, vagy sem, kizárólag annak alapján ítéli meg, ha ilyen tökéletes, és nem tudja kivonni magát a hatása alól. De, a házastársat kivéve, a közelállóknak, családtagoknak, barátoknak, szomszédoknak az nem oszt, nem szoroz. Őket hidegen hagyja, közömbösek iránta. Ők nem feltétlenül írják a javára az előnyös küllemi tulajdonságokat. Csak a cselekedetei, viselkedésbeli megnyilvánulásai, szavai érdeklik őket. Az ő szemükben azoknak a mozgatórugói, a belső tulajdonságok számítanak. Azzal mérik, milyen a természete, miként viszonyul hozzájuk, rendes-e, és ki lehet-e vele jönni.

János belső tulajdonságai, amelyek alapján otthon megítélték, már kevésbé voltak előnyösek. És ha azok zöme összhangban állt is a külsőkkel, némelyik jócskán elmaradt mögöttük, és a közvetlen közelében élőknek olykor komoly gondokat okozott. Munkás, törekvő, becsületes ember volt. Ehhez nem fért kétség. Szeretett és tudott dolgozni, és soha senkit nem rövidített meg. Értett a földhöz, az állathoz, de főként a földhöz, amelyet jellemző módon annyira szeretett, hogy minden további nélkül a szájába vett belőle, ha meg akart venni valahol egy darab szántót, ha kíváncsi volt a talaj minőségére, összetételére. A kisujjában volt a földművelő mesterség minden csínja-bínja. Nem hiába tanítgatta az apja már zsenge gyermekkorában. És az is meghozta a gyümölcsét, hogy magától is folyvást gyarapította az ismereteit, mikor nagykamasz, legény, utána pedig házas ember lett. Tudta, mit, mikor és hogyan. Bármibe fogott, abból lett valami. Ha ő irtásföldet tört fel, ott a rákövetkező esztendőben aratott. Ha ő a meredek partban kukoricát vetett, az annyit termett, hogy alig győzte letörni, kifosztani. Ha ő bikát hizlalt eladásra, arra az áron felül még prémiumot is kapott a felvásárlótól.

Üzleti érzékkel is rendelkezett, amit nem minden szajlai gazdáról lehetett elmondani. Furtonfurt számolt, spekulált, jött, ment, fülelt, kérdezősködött, tájékozódott. Piacokra, vásárokra járt, adott, vett, alkudozott. Sokszor akkor is elment ilyen helyekre, ha semmi áruba bocsátani valója nem volt, és vásárolni sem akart semmit. Ilyenkor csak nézelődött, hallgatta a kereskedők, kupecek beszédét, figyelte az árakat, a hangulatot, a kereslet-kínálat alakulását, próbálta kifürkészni, mi várható a jövőre nézve. Ezzel magyarázható szüntelen gyarapító, szerző képessége is. Kérdezte is egyszer tőle a sógora, Trso Elek tréfásan:

– Te, János, nem vagy te zsidó?

Mindezeken felül még kézügyességgel is megáldotta az Isten. Ami szerszám a kocsiján kívül a gazdaságában fából volt, és új, azt mind maga csinálta. Nem szorult kerékgyártóra vagy asztalosra. A vassal is tudott bánni, de a fához mint anyaghoz jobban vonzódott. A csűr mögötti kis műhelyt is famegmunkálás céljára szerkesztette. Ha ráért, ha kellett vagy eltörött valami, alkatrész, szerszám, abba vette be magát, és sürgősen elkészítette vagy megjavította. Volt a műhelyében minden, gyalupad, gyalu, padszolga, bak, fűrész, véső, fúró meg mindenféle egyéb szerszám, még eszterga is. Télidőben fűtött is benne, egy kis dobkályhával, hogy ne fázzon. Ő csinálta Teréz eszvátáját és a kenderfeldolgozáshoz szükséges összes kelléket, a konyhai székeket, lócákat, a bölcsőt a gyerekeiknek. Néha a szomszédok is rendeltek nála ezt-azt, vagy áthozták, ha elromlott valami, és reparálni kellett. Ilyenkor leültek egy bakra, és vártak, mialatt ő ügyködött és teljesítette kérésüket.

Mindig tett-vett, és rendet tartott a portán. Ott nem maradhatott tartósan elhullajtott szalma, széna, trágya, baromfitoll a földön. Felszedte vagy felszedette. És rendszeresen söpörtette az udvart meg a közös közlekedőt. Nemcsak szombaton, néha még hétköznap is. Kínosan vigyázott mindenre. Mindig tudta, mi hol van. Gyengéje volt a takaros szénakazal. Mindig maga rakta. Olyan sarkokat gyűrt, hogy na. És nem volt szabad csak úgy az oldalából húzni. Rá kellett menni, még ha hó takarta is, és a szénavágóval vágni, és azzal sem akárhogyan, hanem szabályosan, kockára. És csak annyit, amennyi az istállói szénatartóban elfért. Ha András, a béresük nem így csinálta, rászólt. A pazarlást nem tűrte. A körmére nézett mindenkinek, családtagnak, cselédnek, napszámosnak. És beosztott mindent. Nála nem fordulhatott elő, hogy ne tartson ki a takarmány újig, és szalmával, törekkel kelljen etetni a lábasjószágot. Takarékosan bánt a pénzzel is, fogta, háromszor meggondolta, mielőtt kiadta a kezéből.

Az italt nem vetette meg, de mindig mértéket tartott. Soha senki nem látta részegen. És nem járt a kocsmába sem, de még csak egy féldecire sem ugrott be soha, mint némely gazda tette, ha kora reggel vagy napközben előtte vitt az útja kocsival. Terézt rendesen ellátta pénzzel, háztartásra, ruházkodásra valóval. Mint házastársat becsülte. Nem vette ugyan mindig figyelembe az ellenvetéseit, de figyelmesen meghallgatta a véleményét, beavatta a terveibe, ha úgy találta, hogy rá is tartozik, amit a fejében forgat. Különben csak a főztjét dicsérte, vagy megcsipkedte az arcát. Rendszeresen kielégítette az ágyban, gyengéden, kíméletesen juttatta el az orgazmusig, és az mindig eltelt iránta hálával, noha különben nagytermészetű volt, és utána még sokáig gyötörte.

János az átlagosnál több jó tulajdonsággal bírt tehát. Volt viszont két nagy hibája és két kisebb fogyatkozása, és leginkább ezekben különbözött az apjától. Mindenkitől annyit követelt, mint önmagától, és nem tudta mindig kimutatni a szeretetét, kivált a gyerekei iránt nem. A két fogyatkozás pedig abban állt, hogy könnyen megmérgedett, indulatba jött, és hajlott a borúra, komorságra.

Önnön mércéjének mindenkire való alkalmazása azt jelentette, hogy mindenkit hajszolt a munkában, és ezzel megutáltatta magát. A látszólagos szeretetlenség a hidegség, érzéketlenség benyomását keltette. Az meg, hogy nem tudott magán mindig uralkodni, azt eredményezte, hogy néha elvesztette a fejét, és olyat is tett vagy mondott, amit nem akart. A mélabúra való hajlam pedig azzal járt, hogy ritkán tudott nevetni, és olyankor is rosszkedvűnek látszott, mikor nem volt az, vagy legalábbis semmi nem nyomasztotta. Ha e négy tulajdonság egyszerre érvényesült, netán még össze is adódott, akkor az olyan elemi erővel hatott, hogy erényei már alig tudták ellensúlyozni.

A rossz tulajdonságok, lelki rövidségek nem adnak felmentést, de nem is igazán hibáztatható értük senki. Adottak, együtt születnek, keletkeznek az emberrel, és éppoly kevéssé tehet róluk, mint arról, hogy túlontúl nagy lába, orrsövényferdülése van, vagy eláll a füle. Még akkor sem róhatók fel neki, ha tud róluk, és esetleg küzd is ellenük, hát még ha sejtelme sincs róluk, mert nem jutott el az önismeretnek erre a fokára, és nem mérheti fel, milyen kellemetlenek, milyen károsak. Jánostól sem lehetett zokon venni, hogy olyan, amilyen. Volt benne jó, és volt benne rossz is. És azért sem neheztelhetett rá senki, hogy voltaképpen nem is tudta, hogy milyen. Azt csak közvetlen környezete, a családja tudta, vagy vélte tudni. A család viszont nem feltétlenül igazságos az ilyen emberrel szemben, mert szenved a rossz tulajdonságaitól, és ha szenved, hajlamos megfeledkezni a jókról. Ha meg nem szenved, esze ágában sincs arra gondolni, hogy azért nem szenved, mert jó tulajdonságai is vannak.

János testvérei, gyerekei és az apja is elsősorban a rosszat látták Jánosban, bár az apja ítéletét enyhítette, hogy szülői elfogultságát nem tudta egészen levetkezni, és végső soron sok mindent elnézett neki. Kivételt csak a felesége, Teréz képezett. Őt sem részrehajlással, sem igazságtalansággal nem lehetett vádolni. Nem adott férjének felmentést, de erényeit sem veszítette szem elől. Elfogadta őt olyannak, amilyen. Képes volt rá, rendelkezett e ritka és felbecsülhetetlen értékű házastársi képességgel. De nem megalkuvásból egyezett ki vele, nem, mert, miként a kor asszonyai általában, férjét urának és parancsolójának, magát pedig, mint nőt, alacsonyabb rendű lénynek tekintette, hanem azért, mert mélyen vallásos volt, komolyan vette az oltár előtt tett esküjét, és ki akart mellette tartani jóban, rosszban. Nem csüggedt el, nem ingott meg, egy pillanatig nem érezte magát szerencsétlennek. A házasságot feladatnak fogta fel, amelyet tisztességesen végre kívánt hajtani, hogy az Utolsó Ítélet napján e tekintetben is megállhasson az Úr előtt. A megpróbáltatások ellen pedig szívóssággal, állhatatossággal, önfegyelemmel, alázattal vértezte fel magát. És ez bevált, ez megvédte. Ha nem ezt tette volna, nem győzte volna erővel, nem bírta volna elviselni Jánost, nem maradhatott volna meg az oldalán, előbb-utóbb összeroppant volna vagy megszökött volna tőle.

Teréz nem volt kimondottan szépség, sőt, az igazság az, hogy egyáltalán nem volt az, bár csúnya sem. Mégis, ha az ember együtt látta a férjével, és más nem kötötte le a figyelmét, önkéntelenül felötlött benne a kérdés: ugyan hová tette a szemét ez az ember, mikor párt választott magának?

Ha Teréz magában mutatkozott, ha nem árnyékolta be János, már kedvezőbben ítéltetett meg. Közepes volt a termete, haja seszínű, ázsiai vágású szeme szürke, arca széles, feje kerek, de maga a teste arányos, keble formás, dereka rendes, mi több, ha járás közben kivillant az örökös hosszú szoknya alól, még a bokája is tűrhető. Csak a lába volt nagy, és a keze. Ez utóbbi széles tenyerű, vaskos ujjú, akár egy férfié. Lány korában, mikor még hamvas, friss volt a bőre, babásan telt az arca, és két hosszan lelógó dús hajfonat fogta közre, a mutatósabbak közé számított. Rendesen jártak a házukhoz a legények, és a bálban sem kellett petrezselymet árulnia, mindig akadt táncosa. De miután asszony lett, megdurvult a bőre, megkeményedtek, kiélesedtek a vonásai, a haját pedig a főkötő alá rejtve kontyba tűzte, veszített bájából, már kevésbé volt vonzó.

Azontúl már csak víg kedélyével, méltóságteljes tartásával, rendíthetetlen nyugalmával és éles eszével tűnt ki a nagy átlagból, valamint olyan egyéb lelki adottságokkal, amelyekért mindenki becsülte, szerette, és amelyek többségében Jánossal is osztozott. Közsüs lány volt, ő