Apák és fiúk

By Ivan Szergejevics Turgenyev

„A mi korunkban a leghasznosabb a tagadás, tehát mi tagadunk”, mondja az Apák és fiúk című regény főhőse, Bazarov. A közte és az idősebb szereplők közt folyó vitákból lecsapódó társadalomkritika az, ami a lenyűgöző irodalmi nyelv mellett felejthetetlenné

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633768341

Book preview

IVAN SZERGEJEVICS TURGENYEV

APÁK ÉS FIÚK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Geri Zsófia

978-963-376-834-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I.

– Nos, Pjotr? Még se’ látni őket? – kérdezte 1859 május 20-án a......i országút mellett fekvő útszéli korcsma alacsony lépcsőjére hajadonfőtt kilépve egy kockás nadrágba és poros felöltőbe öltözött úr az inasától, egy piros pozsgás fiatal sihedertől, kinek fehéres pehely serkedt az állán, s szemei aprók és fénytelenek voltak.

Az inas, a kinek egész külső megjelenése, türkisz fülönfüggője, meg alaposan kikent, határozatlan színű haja és illedelmes mozdulatai, szóval mindene a legújabb fölvilágosodott nemzedék gyermekét árulta el, nagy kegyesen végig nézett az országúton és így felelt: – Nem ám, még mindig nem látni őket.

– Nem látni? – ismételte az úr.

– Nem látni – felelt másodszor is az inas.

Az úr fölsóhajtott és leült a padra. Ösmertessük meg vele az olvasót, míg lábait maga alá húzva ott ül és eltűnődve néz körül.

Hívják pedig őt Kirszanov Petrovics Nikolájnak. A korcsmától vagy tizenöt versztnyire szép birtoka van, mely kétszáz lelket számlál, vagy, amint ő, azóta, hogy a parasztokkal a határrendezést megcsinálta és majorságot alapított, magát kifejezni szokta: kétezer deszjatin földből áll. Az apja, egy félművelt, nyers, de éppenséggel nem rosszlelkű orosz ember, tábornok volt 1812-ben s egész életén keresztül húzta az igát. Eleinte dandár-, később hadosztályparancsnok volt s állandóan vidéken élt, hol rangja révén elég tekintélyes szerepet játszott. Petrovics Nikoláj, éppen úgy, mint bátyja, Pável, kiről alább lesz szó, Dél-Oroszországban született, de tizennégy esztendős koráig olcsó nevelőkkel, kedélyes, de szolgalelkű segédtisztekkel és más egyéb ezredbeli és törzsbeli személyiségekkel körülvéve, otthon nevelkedett. Édes anyja, a ki a Kolyazin családból származott s a kit lánykorában Agathának, tábornokné korában pedig Kirszanova Kuzminisna Agafoklejának hívtak, amolyan „ezred-anyja-féle volt, pazar főkötőket és suhogó selyemruhákat viselt, a templomban elsőnek járult csókra a kereszthez, hangosan és sokat beszélt, reggel sorra csókoltatta gyermekeivel a kezét, esténkint megáldotta őket, szóval élte világát, kényekedve szerint. Petrovics Nikoláj, tábornoknak lévén a fia – bár nemcsak hogy bátor nem volt, sőt inkább rászolgált, hogy gyávának tartsák – éppen úgy, mint a bátyja, Pável, kénytelen volt katonai szolgálatba lépni; de ugyanazon a napon, a melyen kineveztetésének híre megjött, kitörte a lábát s miután két hónapig az ágyat őrizte, egész életére „sánta maradt. Az apja nem valami nagyon vette a szívére a dolgot és polgári pályára adta őt. Amint tizennyolc éves lett, elvitte Pétervárra s beíratta az egyetemre. Kapóra jött, hogy a bátyja éppen akkor lett tisztté a testőrezredben. A fiatal emberek anyai részről való nagybátyjuk, Kolyazin Ilja tekintélyes tisztviselő távoli felügyelete alatt egy és ugyanabba a lakásba költöztek be. Apjuk visszatért a hadosztályához meg az élete párjához, s csak nagy ritkán küldözgetett fiainak egy-egy nagy negyedrétű, szanaszét hányt írnoki Írással tarkított szürke papirost. Ezeknek a negyedrétű papirosoknak a végén, gondosan kikacskaringózva mindig ott díszelegtek ezek a szavak: „Kirszanov Pjotr vezérőrnagy. 1835-ben Petrovics Nikoláj kikerült az egyetemről, s ugyanabban az esztendőben Kirszanov tábornok, a kit valami nem sikerült szemle következtében nyugdíjaztak, a feleségével együtt Pétervárra költözött. A Tavricseszkij-kert közelében bérelt lakást, beiratkozott az angol klubba, de hirtelen szélütés érte és meghalt. Kuzminisna Agafokleja csakhamar követte őt a halálba; sehogy se tudott beletörődni az üres, városi életbe s a nyugdíjas állapot miatti bánat hamarosan sírba vitte. Petrovics Nikoláj ezalatt, még szülei életében s az öregek nem csekély keserűségére, beleszeretett, volt házigazdájának, egy Prepolovenszkij nevű tisztviselőnek kedves és állítólag műveit leányába, a ki komoly cikkelyeket olvasgatott a hírlapok „Tudomány rovatában. A gyászév leteltével feleségül is vette, kilépett a minisztériumból, hová az apja közbenjárása révén jutott volt be, és Masájával előbb egy, az Erdészeti iskola közelében lévő nyárilakban élvezte a boldogságot, majd a városban egy kicsiny, de szép lakásban húzta meg magát, melynek tiszta volt ugyan a lépcsője, de fűthetetlen az elfogadó szobája, végre visszavonult falura, hol véglegesen megtelepedett s a hol csakhamar fia is született: Arkadij. A házastársak nagyon szépen és teljes csöndben éltek, jóformán egy pillanatra sem hagyták el egymást, együtt olvasgattak, négykézre zongoráztak, duetteket énekeltek; az asszony virágokat ültetett, a baromfiudvart gondozta, a férj olykor vadászni járt és gazdálkodott, Arkadij pedig ezalatt – ugyancsak szépen és a legteljesebb csöndben – fölcseperedett. Tíz esztendő úgy elmúlt, mint az álom. Kirszanovnak 1847-ben meghalt a felesége. Alig bírta elviselni ezt a csapást, s rövid pár hét alatt teljesen megőszült; éppen külföldre készült, kissé szórakozni, amikor beköszöntött az 1848-ik esztendő. Bár kelletlenül, de visszatért a falujába, s elég hosszú tétlenség után gazdasági reformokra adta magát. 1855-ben elvitte fiát az egyetemre; három telet töltött vele együtt Péterváron, miközben jóformán sehová se járt, de iparkodott Arkadij fiatal pajtásaival megösmerkedni. Az utolsó télen nem mehetett el Pétervárra – és íme 1859 május hónapjában már mint teljesen őszbecsavarodott, köpcös és görnyedt embert látjuk őt viszont: a fiát várja, a ki, éppen úgy, mint valamikor ő is, most végezte az egyetemet.

Az inas, csupa tisztességtudásból, de lehet, hogy csak azért, mert nem akart a gazdája szeme előtt maradni, behúzódott a kapu alá és pipára gyújtott. Petrovics Nikoláj lehorgasztotta a fejét s a garádics düledező lépcsőfokait kezdte nézegetni: egy jókora tarka csirke peckesen mászkált rajtuk, nagyokat koppantva hatalmas sárga lábaival; egy maszatos macska kícosan odatelepedve a korlátra, barátságtalanul bámult rá. A nap szinte perzselt: a korcsma félhomályos pitvarából frissen sült rozskenyér meleg illata áradt ki. A mi Petrovics Nikolájunk elábrándozott. – A fiam… jelölt… Arkasa… – szüntelenül ez forgott a fejében; megpróbált ugyan másra is gondolni, de mindig csak ugyanazok a gondolatok tértek vissza hozzá.

Eszébe jutott megboldogult felesége… – Oh, hogy ezt meg nem érhette! – suttogta szomorúan… Egy jókora, kékesszürke galamb szállt le az útra s szaporán elkezdett inni a kút mellett lévő kis tócsából, Petrovics Nikoláj rápillantott, de egyszerre mintha közeledő kerekek robogását hallotta volna…

– No most talán jönnek – jelentette az inas a kapu alja alól kikukkanva.

Petrovics Nikoláj felugrott s szemeit rámeresztette az útra. Egy tarantasz tűnt föl azon, melybe három ló volt befogva; a tarantaszban fölcsillant egy diáksipka pereme, majd egy kedves arc ösmerős vonásai…

– Arkasa! Arkasa! – kiáltott föl Kirszanov, s elkezdett futni, a kezeivel integetni… Pár pillanat múlva odatapadtak ajkai a fia csupasz, poros és napbarnított orcájához.

II.

– Engedd meg, apuskám, hogy lerázzam a port magamról – mondotta az utazástól kissé rekedt, de azért fiatalosan csengő hangon Arkasa, vidáman viszonozva az apai gyöngédséget – egészen bepiszkítlak!

– Baj is az, baj is az – mondogatta Petrovics Nikoláj meghatottan mosolyogva és vagy kétszer rácsapott a kezével fia köpönyegének a gallérjára s a maga felöltőjére. – Mutasd hát magadat, hadd lássalak – tette hozzá kissé hátralépve, s legott gyors léptekkel sietett a korcsma felé, folyton azt hajtogatván: Erre, csak erre… aztán szaporán, ide azokkal a lovakkal!

Petrovics Nikoláj sokkal izgatottabbnak látszott, mint a fia; valósággal kijött a sodrából. Arkadij megállította.

– Apuskám – mondotta –, engedd meg, hogy megösmertesselek az én kedves barátommal, Bazarovval, a kiről olyan sokszor írtam neked. Olyan kedves volt és ráállott, hogy egy időre ellátogasson hozzánk.

Petrovics Nikoláj hirtelen megfordult s odalépve egy hosszú bojtokkal díszített porköpönyegbe öltözött emberhez, a ki csak az imént szállt ki a tarantaszból, erősen megrázta kesztyűtlen vörös kezét, melyet az csak némi vonakodás után nyújtott oda neki.

– Szívemből örülök – szólalt meg – és hálás vagyok azért a dicséretes szándékáért, hogy meglátogat bennünket; remélem… szabad tudnom a nevét és az apja nevét?

– Vasziljev Jevgenij – felelt Bazarov kelletlen, de férfias hangon, és porköpenyegének gallérját lehajtva, egész arcát odamutatta Petrovics Nikolájnak. Ez az arc hosszú volt és sovány, homloka széles, orra felül lapos, alul éles, zöldes szemei nagyok, homokszínű szakálla lecsüngő, nyugodt mosoly elevenítette meg vonásait, melyek önbizalmat és szellemet árultak el.

– Remélem, kedves Vasziljev Jevgenij, hogy nem fog nálunk unatkozni – folytatta Petrovics Nikoláj.

Bazarov finom ajkai alig hogy megmozdultak; de nem felelt, csak megemelte a sipkáját. Hosszú és sűrű sötétszőke haja nem tudta hatalmas koponyájának erős kidudorodásait eltakarni.

– Nos hát hogy’ leszünk, Arkadij – szólalt meg újra Petrovics Nikoláj a fiához fordulva –, befogassunk most mindjárt? Vagy egy kissé pihenni akartok?

– Majd pihenünk otthon, apuskám; csak fogass be.

– Azonnal, azonnal – felelt az apja. – Hej Pjotr, hallod-e? Nézz utána, lelkem, szaporán.

Pjotr, a ki, mint afféle fölvilágosodott inas, nem jött elő kezet csókolni fiatal gazdájának, s csak a távolból üdvözölte őt, megint eltűnt a kapu alatt.

– Én csézával vagyok itt, de azért a te tarantászod számára is akad majd egy hármas fogat – mondotta Petrovics Nikoláj szorgosan, miközben Arkadij jóízűt ivott egy vaskancsóból, melyet a kocsmárosné hozott oda neki, Bazarov pedig pipára gyújtva odament a kocsishoz, a ki a befogással bíbelődött – de a csézában csak két hely van, s így nem tudom, vajon a barátod…

– Majd eljön a tarántászon – vágott közbe Arkadij halkan. – Csak arra kérlek, ne sokat teketóriázz vele. Csodálatos egy fiú ám ez, olyan igénytelen – majd meglátod.

Petrovics Nikoláj kocsisa elővezette a lovakat.

– No, láss hozzá hát, te torzonborz szakállú! – fordult Bazarov a kocsishoz.

– Hallottad, Mityúha – szólalt meg egy másik, zsebredugott kezekkel ott őgyelgő kocsis –, minek mondott a nagyságos úr? Bizony az is vagy ám – torzonborz szakállú.

Mityúha megbillentette a sipkáját s lehúzta a gyeplőt a kiizzadt rudasról.

– Szaporán, fiúk, szaporán, lássatok hát hozzá – kiáltott föl Petrovics Nikoláj –, lesz ám borravaló bőven!

Pár perez múlva be voltak fogva a lovak; az apa a fiával együtt a csézában helyezkedett el; Pjotr fölmászott a bakra; Bazarov beugrott a tarantaszba, fejjel nekidőlt a bőrpárnának – mire mind a két fogat elrobogott.

III.

– Lám, lám, jelölt vagy hát végre és hazakerültél – mondotta Petrovics Nikoláj, Arkadijnak hol a vállát, hol a térdét veregetve. – Végre valahára!

– Hát a bácsi? Egészséges? – kérdezte Arkadij, a ki, bár igazán szinte gyerekes öröm töltötte el a szívét, szerette volna abból az izgatott hangulatból a köznapi kerékvágásba terelni át a társalgást.

– Egészséges. Ő is el akart jönni velem, de meggondolta magát.

– Hát te, sokáig vártál reám? – kérdezte Arkadij.

– Vártam vagy öt óra hosszat…

– Édes jó apuskám te!

Arkadij hirtelen odafordult az apjához, s hangos csókot cuppantott az orcájára. Petrovics Nikoláj csöndesen elmosolyodott.

– Micsoda pompás lovat neveltem neked! – szólalt meg ismét – majd meglátod. A szobádat is kikárpitoztattam…

– Bazarovnak is lesz szobája?

– Majd csak akad neki is.

– Csak arra kérlek apuskám, légy szíves hozzá. Ki sem mondhatom, milyen nagyra becsülöm a barátságát.

– Csak nemrég ismerkedtél meg, vele úgy-e? – Nem régen.

– Azért, mert a múlt télen még nem láttam. Mivel foglalkozik voltaképpen?

– Legfőbb tárgya – a természettudományok. De ért mindenhez. Jövő esztendőre akar orvosi vizsgát tenni.

– Áá! Tehát az orvosi fakultáson van – jegyezte meg Petrovics Nikoláj és elhallgatott. – Pjotr – tette hozzá a kezét kinyújtva –, azok ott nem a mi parasztjaink?

Pjotr odanézett, a hová a gazdája mutatott. Gyorsan gördült tova a keskeny dűlőúton néhány talyiga, melyekbe fölkantározatlan lovak voltak fogva. Minden talyigában egy, legfeljebb két paraszt ült, kigombolt ködmönben. – Azok biz’ a – felelt Pjotr.

– Vajon hova mennek, talán a városba?

– Alkalmasint. A korcsmába – tette hozzá megvetéssel, s könnyedén odahajolt a kocsishoz, mintha a célzás neki is szólt volna. De ez meg se mocant; régi szabású ember volt, a ki nem igen tette magáévá a legújabb elveket.

– Az idén roppant sok bajom van a parasztokkal – folytatta Petrovics Nikoláj, a fiához fordulva. – Nem fizetik az obrokot. De hát mit csináljak velük?

– Hát a napszámosaiddal meg vagy elégedve?

– Meg – mormogta Petrovics Nikoláj a fogai közt.

– Csak az a kár, hogy folyton izgatják őket; azért nincs is bennük igazi iparkodás. A fölszerelést is rongálják. A szántást egyébiránt elvégezték. Majd csak megleszek velük valahogy. De hát te, most tán a gazdasággal foglalkozol?

– Sehol semmi árnyék itt tifelétek, az a kár – jegyezte meg Arkadij anélkül, hogy az apja kérdésére felelt volna.

– Az északi oldalon egy nagy ernyőt tettem az erkélyre – mondotta Petrovics Nikoláj; – most aztán akár ebédelhetünk is a szabadban.

– No hisz’ akkor olyan lesz ez, akárcsak egy kastély, egyébiránt ez mind mellékes. De milyen pompás a levegő! Milyen remek illat! Igazán, tán nincs a világon sehol olyan illat, mint ezen a vidéken! Itt még az ég is…

Arkadij egyszerre elnyelte, a mit mondani akart, úgy félszemmel hátra pislantott, és elhallgatott.

– Persze – jegyezte meg Petrovics Nikoláj – te itt születtél, s kell is, hogy ez a vidék valami egészen különösnek tessék előtted…

– Dehogy is apuskám, mindegy az egészen, hogy hol született az ember.

– De azért…

– Nem, tökéletesen mindegy.

Petrovics Nikoláj egy futó pillantást vetett a fiára, s jó félversztnyi utat tett meg a cséza, mire újra megindult köztük a beszélgetés.

– Nem emlékszem, megírtam-e néked – szólalt meg Petrovics Nikoláj –, hogy a volt dajkád, Jegorovna, meghalt.

– Ne mondd! Szegény öreg! Hát Prokofjics él-e?

– Él bizony, és nem változott semmit. Éppen úgy zsörtölődik most is, mint azelőtt. Egyáltaljában nem igen fogsz nagy változásokat találni Marjinyóban.

– Az ispánod még mindig ugyanaz?

– No hacsak azt nem, hogy ispánt változtattam. Elhatároztam, hogy nem tartok többé fölszabadított cselédeket a ház körül, vagy legalább is nem bízok reájuk semmi olyast, a mi felelősséggel jár. (Arkadij a szemeivel Pjotrra mutatott). II est libre, en effet – jegyezte meg Petrovics Nikoláj halkan – de hiszen ő – komornyik. Most polgárember az ispánom, s derék fiúnak látszik. Kétszázötven rubelt fizetek neki évente. Egyébiránt – tette hozzá Petrovics Nikoláj a homlokát és a szemöldökeit dörzsölve, a mi nála mindig a belső zavar jele volt – az imént azt mondtam, hogy nem fogsz nagy változásokat találni Marjinyóban… Ez nincs éppen egészen úgy. Kötelességemnek tartom, hogy előkészítselek, ámbátor… Megakadt egy pillanatra, majd francia nyelven folytatta.

– A szigorú moralista tán nem fogja helyesnek találni ezt az én őszinteségemet, de először: amúgy sem lehet a dolgot rejtegetni, másodszor pedig: tudod jól, hogy nekem az apa és a fiú viszonyára vonatkozólag mindenkor egészen különleges elveim voltak. Annyi bizonyos egyébiránt, hogy teljes joggal pálcát törhetsz fölöttem. Az én koromban… Szóval, az a… az a leány, a kiről már alkalmasint hallottál…

– Fenicska? – kérdezte Arkadij hanyagul. Pertovics Nikoláj elpirult. – Kérlek, csak ne olyan hangosan… Nos… igen,… ő most ott lakik nálam. A házban adtam neki helyet… volt még ott két olyan kisebb fajta szoba. Egyébiránt ezen még mindig lehet változtatni.

– Ugyan kérlek, apuskám, miért?

– Ott lesz nálunk a barátod… mégis csak… kellemetlen…

– A mi Bazarovot illeti, teljesen nyugodt lehetsz. Ő fölötte áll mindezeknek.

– Aztán meg te is – folytatta Petrovics Nikoláj.

– Az a baj, hogy a szárnyépület nincs valami jó karban.

– De kérlek szépen, apuskám – szólt Arkadij –, te valósággal mentegetőzöl; hogy’ nem szégyenled magadat…

– Bizony rám is férne, hogy szegy éljem magamat – felelt Petrovics Arkadij mindinkább elpirulva.

– Elég no apuskám, elég, ha mondom! – Arkadij gyöngéden elmosolyodott. „Mire való ez a mentegetőzés!" – gondolta magában, s a jólelkű, de kissé gyönge jellemű apa iránt való készséges gyöngédségnek valami titkos fölény érzetével vegyes érzése töltötte el a lelkét. – Hadd el kérlek – ismételte még egyszer, s önkéntelenül betellett a maga fölvilágosultságának és szabad gondolkodásának öntudatával.

Petrovics Nikoláj az ujjai közt pislogott rá, a melyekkel még mindig dörzsölgette a homlokát, s valami szúrásfélét érzett a szívében… De azért még mindig magát vádolta.

Im’ ezek már a mi földjeink – mondotta hosszú hallgatás után.

– És az ott elől, úgy látszik, a mi erdőnk, úgy-e?

– kérdezte Arkadij.

– Igen, a mienk. Csakhogy eladtam. Még ebben az esztendőben kivágják.

– Miért adtad el?

– Pénzre volt szükségem; aztán meg ez a föld amúgy is a parasztoké lesz,

– Azoké, a kik nem fizetik az obrokot?

– Ez már az ő dolguk; valamikor tán majd csak megfizetik.

– Sajnálom azt az erdőt – jegyezte meg Arkadij s körülnézett.

A vidék, a melyen keresztülmentek, éppenséggel nem volt valami festői. Amerre a szem ellát, mindenfelé lankásan emelkedő, vagy lefelé lejtő szántóföldek; itt-ott kisebb erdők, ritkás és csenevész cserjével benőtt árkok, melyek a Katalin cárnő korabeli térképekre emlékeztettek. Kis folyócskák, melyeknek meredek partjait alámosta az ár, fogyatékosan körülsáncolt apró tavacskák, félig szétzüllött tetejű, alacsony és sötét viskókból álló falvacskák, rőzséből font falakból összetákolt, düledező pajták, melyeknek ajtai ásítva bámultak ki a sivár udvarokra, téglából emelt templomok, melyekről hellyel-közzel a vakolat is lehullott, fából épült kápolnák elgörbült keresztekkel és elpusztult temetőkkel. Arkadijnak összeszorult a szíve. A véletlen úgy hozta magával, hogy csupa rongyos és nyomorúságos gebéken járó paraszttal találkoztak; az útszéli fűzfák úgy álltak ott, lehántott kérgükkel és összetöredezett ágaikkal, mint a lerongyolódott koldusok; sovány, kócos, szinte csont és bőrből álló tehenek mohón legelésztek az árokpartokon. Olyanok voltak éppen, mintha csak az imént menekültek volna meg valami szörnyetegnek fenyegető, halált hozó karmai közül. A gyönyörű tavaszi nap közepett ezeknek a leromlott állatoknak a szánalmas látványa fölidézte az örömtelen és szinte végtelen tél fehér kísértetét, zimankóival, zúzmaráival és hófúvásaival… – Nem –, gondolta magában Arkadij – ez a vidék nem gazdag, és se jóléttel, se munkaszeretettel nem lepi meg az embert; lehetetlen, teljesen lehetetlen, hogy ez így maradjon, itt átalakításokra van szükség szíve de hogyan lehetne ezeket megcsinálni, hol is fogjon hozzá az ember?…

Így tűnődött Arkadij… és mialatt tűnődött, a tavasz csak ment tovább a maga útján. Köröskörül langyos szellő csöndes lehetői aranyos fényben zöldéit s szélesen és lágyan hullámzott minden – fű, fa, bokor… minden; végtelen, zengő árként röpdöstek a pacsirták mindenfelé; a bíbicek sikongva kerengtek a mocsaras rétek fölött, majd némán szökdöstek zsombékról zsombékra; az alacsony, nyári vetés finom zöldje közt sötéten, mélységesen feketéllve jártak a varjuk; betévedtek a valamelyest már sárguló rozs közé, a melynek kékes hullámai közül csak elvétve bukkant elő a fejük. Arkadij csak nézte, nézte, s mind jobban halványodva, végre teljesen szertefoszlottak a tűnődései… Ledobta magáról köpenyegét s olyan vidáman, olyan fiatalos frissességgel nézett apjára, hogy ez legott újra megölelte.

– No most már nem vagyunk messze – jegyezte meg Petrovics Nikoláj – amint fölérünk arra a magaslatra, meglátjuk a házat. Pompásan fogunk élni, Arkasa, te majd segítesz nekem a gazdaságban, ha ugyan meg nem unod. Nekünk most szorosan össze kell ám tartanunk, hogy alaposan megismerjük egymást, úgy-e?

– Természetesen – mondotta Arkadij; – de milyen csudaszép nap van ma!

– Hjah lelkem, a te érkezésed tiszteletére. Bizony, teljes pompájában ragyog a tavasz. Én különben igazat adok Puskinnak – emlékszel, Anyegin Jevgenij-ben:

Tavasz, te szerelem idénye,

Jöttöd mi bánatos nekem!

Mily......

– Arkadij! – hallatszott a tarantászból Bazarov hangja. – Küldj egy szál gyufát, nincs mivel rágyújtani.

Petrovics Nikoláj elhallgatott, Arkadij pedig, a ki kezdte őt nem minden megindultság, de egyszersmind nem minden részvét nélkül is hallgatni, sietve előkereste zsebéből ezüst gyufatartóját és átküldte Pjotrral Bazarovnak.

– Nem kell egy