Mikor szabad ölni?

By Spiró György

Spiró György esszéi sokarcúak: akad köztük önéletrajzi visszaemlékezés, műelemzés, politikai disputa, irodalmi portré, olvasónapló, kultúrtörténeti áttekintés, történetfilozófiai töprengés. Ekképpen olvashatunk gyerekkorának fontos olvasmányélményeiről, meghatározó szellemi találkozásairól, színházi műhelytitkokról, egyszeri művészeti csodákról és visszatérő politikai trükkökről, végül a különlegesnek tűnő járványok általános társadalmi-történelmi következményeiről.

A Hamlethez kapcsolódó erős cím (Mikor szabad ölni?) szellemében a Spiró-esszék empatikus és okos ajánlatok arról hogyan lehet szabadon gondolkodva élni.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jul 27, 2021
• ISBN: 9789631441031

Book preview

borito

Spiró György

Mikor szabad

ölni?

esszék

Magvető Logó

© Spiró György, 2021

Olvasni jó

Szerencsefia, aki a gyerekkorát végigbetegeskedi, évekig nem vehet részt a szokásos játékokban, többször is hónapokig nyomja az ágyat, időnként pedig negyvenegy fokos láza van, mert ha túléli, profitál belőle. A törékeny egészség eléréséhez nem árt, ha az édesanyja éhezik a terhesség alatt, és a gyermeket legalább jó hónappal idő előtt szüli meg olyan világban, amelyben az inkubátor még fel sincs találva. A gyermek a mészhiánytól angolkórt kap, minden vírust és bacilust beszed, a fülét kéthavonta szúrják fel, és ha még erre sem süketül meg, a sors megvonja a vállát, és körmönfontabb furfangokkal próbálkozik. Harmadikos koromban vírusos májgyulladást kaptam, két hónapig feküdtem otthon; hetedikben agyhártyagyulladást, majd tébécét szereztem be, akkor hónapokig nem mehettem utcára. Volt egy csodálatos gyerekorvosunk, a Kossuth-díjas Kapus Gyula doktor bácsi, aki szerint a szanatórium nem egészséges megoldás, így hát otthon vészeltem át az egészet.

A harmadikos tanító bácsi, kedves, nagy mackó, az úszó olimpiai bajnok Novák lányok papája, a rengeteg hiányzásom ellenére, az előírással dacolva felsőbb osztályba engedett. Hetedikben nehezebb volt visszatérnem, alaposan megfingattak a tanárok, pótolnom kellett minden egyes kimaradt dolgozatot, és feleltettek rogyásig. Csoda, hogy továbbengedtek.

A betegeskedés komoly előnyökkel jár. Heverhet az ember naphosszat a szülei szobájában (a szülők dolgoznak), és ha magas a láza, éjszaka sem kell a saját szobájába mennie, amelyben nincs fűtés. Bámulhatja napokig, hetekig, hónapokig a csipkefüggöny lovacskáit, egyforma lovacskák tömege, ritmikusan jobbra, illetve balra áll a fejük; ha az ember sokáig bámulja, mozogni kezdenek, és csuda ábrákba rendeződnek. Szórakozásnak ott van a furulya, amelyen az égvilágon mindent el lehet fújni; a szülők nem tudnak az élvezetbe belezavarni, és nem szólnak, ha órákig improvizál az ember, mert nincsenek otthon; amikor hazaérnek, udvariasságból belehallgatnak, milyen dallamot tanult meg magától a gyerek, de mert nincs hallásuk, és fáradtak, a furulyázásnak aznapra vége.

Ha mehetek focizni a többiekkel, nem alakul ki a belső látásom, sok mindenre vak maradok. És ott voltak a könyvek. Nem a könyvek szövegére emlékszem, hanem a képekre, amelyeket láttam. Máig megborzongok, ha a Tom Sawyer barlangjelenete felrémlik előttem; látom a spárgát, amellyel vissza próbálnak jutni a felszínre, látom az utolsó pislákoló gyertyát, meg ahogy egyéb híján az egyik szereplő, Indián Joe a gyertyacsonkokat eszi, és látom a hullát; de sok-sok más jelenetet is látok a mai napig, látom Verne tengermélyét és holdutazását, látom a A francia zászló végzetes ütközetét, Dickens szegényházát, Jókai jeleneteit, a Spartacus-felkelés hulláit Howard Fasttól; elolvastam bármit, amit a kezembe adtak. Néhány könyv megmaradt a háború előttről, Upton Sinclair Lanny Budd sorozata, igen unalmas a spiritiszta szeánszon kívül, de azért végigolvastam, meg Martin du Gard A Thibault családját (a haldokló mesélő jegyzetei eléggé kiborítottak). A tébécém alatt olvastam A varázshegyet, a főhős iránt a tüdőbajom miatt rokoni érzelmeket tanúsítottam, de azért tisztában voltam vele, hogy vicc az egész, ez másmilyen mese, ez a hős a maga semmilyenségével nem igazi hős; nagyokat kacagtam Thomas Mann mondatain, anyám aggódott is az elmeállapotom miatt, mert komoly könyvön nem illik nevetni (apámnak nem volt ideje olvasni, de az iróniát úgysem értékelte volna). Thomas Mann a hírneve miatt került a lakásunkba, A varázshegy 1956 után jelent meg, addig be volt tiltva. Jelentős műből kevés volt fellelhető a szüleim gyér könyvtárában, és ez a másik óriási szerencsém, talán a betegségeimnél is nagyobb: nem értesültem róla még az elolvasása előtt, hogy melyik könyv remekmű, és melyik nem. Amiről szó esett az iskolában, azt már mind én szereztem be magamnak. Ezért nem váltam sznobbá, ami, később tapasztaltam, még a művészi tehetséggel megáldott nemzedéktársaim önálló ítéletalkotásának kifejlődését is gátolni tudta.

A huzamos betegeskedés az állóképességet (a fekvőképességet) fejleszti, akár évekig elhúzódó összpontosításra tesz alkalmassá, a maratonfutás egyhangúságának elviselésére szoktat, ezáltal hosszan tartó későbbi alkotó- vagy tudományos tevékenységre képesít. Természetem szerint hebrencs, fel-felcsattanó, hisztérikus ember volnék; ezt fojtotta le bennem a kényszer annyira, amennyire, és lettem túlfegyelmezett. Az se jó, ha az ember tovább tűr, mint kellene, gyomorra megy és vérnyomást emel, de bizonyos típusú alkotáshoz elengedhetetlen.

Az olvasás az aktív fantáziánkat fejleszti; merőben más képességeinket mozgósítja, mint a ránk erőltetett képekkel dolgozó, bennünket passzivitásra kényszerítő vizuális műfajok. Nagy szerencsém, hogy még nem volt televízió, a rádió pedig, amely tele volt jobb és rosszabb hangjátékokkal, hasonlóan működik, mint az olvasás: a befogadó fantáziájára van bízva, milyen képet, milyen jelenetet lát, és a hangokhoz milyen külsőt képzel a szereplőknek.

Aki olvas, más életekbe, más közegekbe, más korokba nyer betekintést, ezáltal nem teljesen védtelen a számára adatott korszakkal szemben, és nem tekinti elrendelésnek, amiben él. A szépirodalom, a jó mese az elmén kívül a lélekre is hat, az előző nemzedékek tapasztalatait a leghathatósabban adja át, ezért tiltják, amikor tehetik.

Az olvasást jó könyvekkel tanácsos kezdeni, és azokkal is kell folytatni, ha lehet. Az edzett olvasó persze megbirkózik akármilyen vacakkal, mert gondolatban rögtön ír helyette jobbat; a fejben való átírás is mulattató. A szöveg által előhívott képek tovább variálhatók, belemerülhetünk a mesébe úgy is, hogy a szerző által előírt színhelyen körülnézünk, és egészen mást is észreveszünk, mint amit a szerző látott. A videójátékok felkínálnak ugyan alternatívákat, de az általunk választott utak cselekményét és képeit is mások diktálják, a mi aktív fantáziánkat megkötik.

Ahogy felnőttem, és a betegségeim eltünedeztek, ámulva vettem észre, hogy egészségesen is lehet olvasni, sőt még jobb, ha az embernek közben nem kóvályog a feje a láztól. Biztosan van módja, hogy ezt a csodát az egészséges lurkók is idejében megkapják. Ahhoz azonban más iskolarendszer kéne, mint a mai magyar.

Juhász Ferenc epigonja

Negyedikes koromban osztályfőnökünk és magyartanárunk, dr. Bada Gyula felkért, hogy tartsak órát a mai magyar irodalomról. Nem a tanterv szerint haladt, fél évet áldozott Adyra, két hónapot József Attilára, előzőleg két hónapot Madáchra, és megszoktuk, hogy amiről az órán nincs szó, azt is elolvassuk (és a költők összes műveit forgassuk, nem pedig a szöveggyűjteményt). Kérését azzal indokolta, hogy ő már idős, megállt a fejlődésben, József Attilával és Radnótival neki véget ért a magyar irodalom, ami azóta történt, azt nemigen tudja követni, és nem is nagyon érti.

Addigra már eldöntöttem, hogy drámaíró leszek. Kötelességemnek tartottam, hogy megtanuljam a lírai és a prózai formákat, hiszen a drámában előkerül az összes többi műfaj. Rengeteg prózai és verses ujjgyakorlatot írtam, hogy az égvilágon minden benne legyen a kezemben, amikor szükségem lesz rá. Azt is természetesnek vettem, hogy meg kell ismernem mindannak a javát, amit az előző nemzedékek létrehoztak. Nálunk otthon néhány harmincas évekből való bestseller kivételével nemigen voltak könyvek. A zsebpénzemből előfizettem az irodalmi folyóiratokra, és vásároltam az Olcsó Könyvtár könyveit tucatjával; minden ünnepi alkalomra könyvet kértem. Napi olvasójeggyel buzgón látogattam a Színházi Intézet könyvtárát (szerettem a nagy, kerek termet a Krisztina körúton, ahol a betiltott abszurd szerzőket is kiadták kéziratban), meg a Múzeum épületének hátsó felében a Széchényi Könyvtárat.

Előzmények nélkül semmilyen irodalmi folyamat nem értékelhető, kikértem tehát az Új Hang és a Csillag ötvenes évekbeli évfolyamait. Így bukkantam rá a háború után induló fiatal költők nevére, akik közül néhányan érdekesnek tűntek. Szerettem volna elolvasni a köteteiket, de be voltak tiltva. Járkált a teremben egy gumitalpú cipőben billegő, táncos léptű, idősebb, vastag szemüveges, ősz hajú könyvtáros, főnökfélének néztem, ő maga is hozott ki könyveket az olvasóknak a raktárból. Olvasgattam egyebet, aztán előbb-utóbb megszólítottam, és elmondtam, milyen feladatot kaptam az osztályfőnökömtől. Hallgatott egy sort, aztán nagy döntést hozott, és azt mondta, hogy kivételesen kihozza, amit kérek.

Elolvashattam tehát 63 végén, 64 elején az épp indexen lévő, 56 előtti köteteket azoktól a szerzőktől, akikről akkoriban semmit sem lehetett hallani, és elképedtem. Hamar lecövekeltem Juhász Ferencnél, minden kötetét végigolvastam, hatalmas Dózsa-eposzát, A tékozló országot is beleértve, és ámultam. Nem ért véget a magyar irodalom azokkal a közepes művekkel, amelyeket a folyóiratokban éppen olvasni lehetett. Elképesztett, hogy egy nálam mindössze tizennyolc évvel idősebb zseni kortársa lehetek. Amikor pedig hamarosan megszűnt a szilencium, és megjelenhettek az addig betiltott költők művei az Új Írásban (nagy botrány is lett Weöres Antik eklogájából, és főleg Juhász hatalmas siratóénekéből, a József Attila sírjából), bőséges anyagom lett, hogy a mai magyar líráról szóló másfél órás előadásomat megtartsam. Addigra Juhász Ferenc modorában versek tömegét gyártottam le magamnak. A Juhász-epigonok társaságába kerültem, csak akkor még nem tudtam, hogy rengetegen vagyunk.

Még negyedikes voltam, amikor 64 tavaszán belecsöppentem egy irodalmi alkotókörbe a József Attila Művelődési Házban; nálam egy-két évvel idősebb egyetemisták olvasták fel a verseiket. Feltűnt közöttük egy hórihorgas egyén, aki Juhász Ferenc-imitációkat olvasott fel (szerintem az enyémek jobbak voltak), és volt még ott néhány zömök, eltökélt, humortalan srác, reménytelen bökverseket adtak elő. Két év múlva, amikor az Eötvös Kollégiumba kerültem, kiderült, hogy a hórihorgas egyén Varga