Kerengő

By Spiró György

A Kerengő - Spiró György legelső, 1974-ben írt regénye - a végeken játszódik: a Monarchia keleti fertályának egyik kisvárosában és 1899 decemberében. Az otthonosan otthontalan kisváros a kilátástalan perspektívával és a belátható figurákkal a magyar regényirodalom klasszikus helyszíne. Állandóan megtorpanó modernitás. Kedélyesen nyomasztó maradiság. Vármegyei intrikák. Ebben a közegben merül el Spiró regénye, hogy aztán akárcsak a későbbi nagy művekben, előbb feltérképezze ezt a kisvilágot, majd át is világítsa annak mentális-politikai szerkezetét. Egyik hőse az egész rendszer működtetője, a viszonylagos hatalmát a végsőkig kiaknázó, titkos társaságot irányító kisvárosatya Porházy Péter, a másik pedig a városba nemrég érkezett fiatal, ambiciózus költő és újságíró Adorján András. Nemcsak Adorján neve lehet ismerős, hanem a helyzet is: Porházy be akarja hálózni a költőt.A Kerengő a századvég perifériavilágának társadalmilag is pontos ábrázolása, egyszersmind hatalom és művészet összekapcsolódásának, konfliktusának a példázata. Történelmi parabola kisrealista díszletekkel, két főhőssel és karakteres mellékszereplőkkel, nagyszerű részmegfigyelésekkel. Egy nagy regényírói életmű izgalmas nyitánya, de több is annál: ma is fájón aktuális ön- és honismereti olvasmány.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 27, 2013
• ISBN: 9789631430264

Book preview

cover.jpg

SPIRÓ GYÖRGY

KERENGŐ

Regény

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© Spiró György, 1974

ISBN 978-963-14-3026-4

eKönyv Magyarország Kft.

ekonyv.hu

Porházy Péter ereje teljében levő, rendkívül tevékeny ember. Városatya. Kisvárosatya. A kisváros azonban vármegyei székhely, Porházy vállát tehát nagy felelősség nyomja. Büszkén viseli. A felelősség nemcsak egy magyar kisváros (vármegyei székhely) jövőjét illeti, de Magyarország egészét. A Monarchia egészét. Az egész világot.

Porházy kinyitja az íróasztal egyik fiókját, kivesz belőle egy kulcsot, azzal kinyit egy másik fiókot, abból is kivesz egy kulcsot, azzal kinyit egy harmadik fiókot, kivesz belőle egy apró, bőrbe kötött noteszt, fedelére valaki késsel egy kezdetleges koponyát és két lábszárcsontot karcolt, Porházy kinyitja a noteszt, keresgél benne egy darabig, aztán megtalálja a nevet, és némi kéjjel, a jól végzett munka tudatában egy vastag keresztet rajzol a név mellé.

Az illetőnek vége van.

Talán öngyilkosságba kergetik.

Esetleg meghülyítik.

Netalán megölik.

Lehet, hogy előbb a hozzátartozóit teszik tönkre.

Feltételezhetően kirúgják az állásából.

Minden ajtót becsuknak előtte.

Az illetőnek mindenképpen vége van.

Porházy Péter ereje teljében lévő, köpcös, fekete, szúrós szemű, hallatlanul tevékeny ember. A szúrós szem kedvező adottság, kellő gyakorlással ragyogó fegyverré képezhető. Amikor Porházy Péter metsző, vesébe hatoló, csaknem vijjogó tekintetét a humor és az irónia halvány árnyéka nélkül valakinek a szemébe mélyeszti, akkor a valaki az íróasztal túlsó partján, mást nem tehetvén, megsemmisül. Elpárolog. Végez vele a bűntudat. Porházy Péter pillantása tele van váddal, szemrehányással, gúnnyal és leszámolással. „Tudom én, ki vagy te, mi van a füled mögött, tudom én, mire áhítozol, te pondró – mondja a tekintet –, egyformák vagytok ti mind – mondja a tekintet –, engem nem lehet becsapni, mert én vagyok az igazság, és én vagyok a nemzet lelkismerete." A tekintet súlyát növeli, hogy a pocak felfelé nyomja Porházy Péter tokáját, Porházy következésképpen felszegzett állal, felülről lefelé tekint minden áldozatára, a nála jóval magasabbakra is. Egyébként Porházy Péter a pocakját is tudja viselni. Ez a pocak nem a szétfolyás, a puhányulás, a lanyhulás, hanem éppen ellenkezőleg: a megállapodott, öntudatos férfiasság, a birtokon belül szilárdan trónoló alkotó tehetség jele. Porházy Péter tehát egészen rendkívüli jelenség. Köpcös, kefehajú, fekete, szúrós szemű, tevékeny ember, maga a két lábon járó Monarchia.

Mindazonáltal Porházy Péter gyakran csavarog esténként inkognitóban. Felhajtja a gallérját, fázósan belebagyulálja magát a köpenyébe – Napóleont ábrázolják néha ennyire köpenybe burkolódzva –, leszegi a fejét, többször körbehalad a főtéren, rója, rója inkognitóban a köröket, és a köpenybe burkolódzott alakban senki sem ismeri föl Porházy Pétert, a köztiszteletnek örvendő városatyát. Porházy Péter ilyenkor úgy csavarog, mint a kivert kutya. Nem kellene kivert kutyaként csavarognia, de ő élvezi. Ilyenkor szenved. Szenved attól, hogy nem akad senki, aki fölismerné őt, éppen őt, aki egész életében azok üdvéért fáradozott és fáradozik még ma is, akik most arra sem méltatják, hogy felismerjék. Szenved továbbá attól, hogy egyedül kell csavarognia, és tisztes távolban nem kísérik falkában a barátok, a rajongók, a tisztelők, a társak és a nők. Szenved a magánytól, amelyet ő maga vállalt, amelyre valamikor kora ifjúságában elszánta magát eldöntvén, hogy egész életében mások üdvéért fog fáradozni még akkor is, ha áldozatát senki sem fogja kellő mértékben honorálni, sőt megérteni se fogják. Elmarta a barátait a cél érdekében. Igen. Esténként önkínzó és fájdalmas kéjjel véli, hogy voltak kebelbeli barátai, akiket elmarhatott maga mellől, ami ugyan nem igaz, de szenvedésnek megfelel. Esténként, inkognitóban kóborolva az áhított tisztelőket és rajongókat is megveti, és megveti a nőket is, akikről lemondott, éppen úgy, mint a tisztelők őszintétlen, mocskos rajongásáról. Lemondott a nőkről, mert elhatározta, hogy abbahagyja őket, hogy leírja őket az életéből, mert hiszen tevékeny életet élni és nőhúsba bújni egyszerre úgyse lehet. Porházy Péter tehát gyakran, úgyszólván minden este inkognitóban és szenvedve csavarog a főtéren és a főtérbe torkolló sötét kis utcácskákban, szenved, amiért nem ismerik föl, holott fölismerik, persze hogy fölismerik, csak ezt Porházy nem tudja, pontosabban: tudja, nagyon is jól tudja, és csak még inkább szenved miatta. Mert még azt a kis örömet sem adják meg neki, hogy fölismeretlenül és gondtalanul csavaroghasson a városka kihalt utcáin és főterén. A legjobban pedig az fáj neki, hogy bár fölismerik, mégsem köszöntik, mégis elhúzódnak tőle, utat nyitnak neki, úgy tesznek, mintha nem ismernék föl, és beletaszítják a feneketlen magányba. Fáj, nagyon fáj ez Porházy Péternek, és mérhetetlenül büszke rá. Mert azt is nagyon jól tudja, hogy a városka lakói milyen mélységes tisztelettel viseltetnek az ő csacska kedvtelése, az inkognitóban való esti csavargás iránt. A lakosság ugyanis pontosan tudja, hogy Porházy Pétert más mértékkel kell mérni, Porházy nem egyszerűen a városatyájuk, nem egyszerűen egyvalaki közülük, nem vér a vérükből, magánya nem egyszerű emberi magány, van benne valami érinthetetlen, valami isteni.

Ezt az isteni többletet egyébként igazából csak Porházy Péter érzi magában. De hát az elhivatottságot az elhivatottnak kell éreznie és nem a környezetének. Porházy Péter kora ifjúságától tudja, hogy ő el van hivatva. Kamaszkora óta tevékeny, tehát végső soron boldog élet jutott osztályrészéül. Tizenhat éves korában történt a sorsdöntő esemény. A kiegyensúlyozott, boldog nagypolgári család normális napja volt az is, a cseperedő Péter kiváló tudású magántanárai aznap is egymásnak adták a kilincset, aznap is volt francia, angol és olasz nyelvóra, aznap is volt zongoraóra, valamint esztétika, történelem, politika és retorika, már túl voltak a zsúfolt program felén, Péter szülei az ebédlőben költötték éppen ebédjüket, Péter a nevelőkkel és tanárokkal evett egy asztalnál egy másik szobában, és akkor a cseperedő Porházy Pétert egyszerre megrohanta valami sosem volt, iszonyú érzés. Tagjai elnehezedtek, a gyomrában érces üresség támadt, a terített asztal a nevelőkkel és a tanárokkal süllyedni kezdett, Porházy Péter ingó, beszakadni készülő felületen találta magát, és pár pillanatig ott kapaszkodott a szédelgő idő peremén. Később a történteket úgy fogalmazta meg a saját használatára, hogy fölágaskodott benne a halál, amely ott lapul az emberben, és csak alkalomra vár, hogy rést üthessen szervezetünk, mindenekelőtt lelkünk építményén. Péter mindenesetre kihányta a levest, teste pillanatok alatt jéghideggé vált, fél óra múlva pedig teljesen rendbe jött, úgyhogy az orvos már semmiféle rendellenességet sem tudott megállapítani. Az esemény mély nyomot hagyott a cseperedő Porházy Péter lelkében. Addig semmiben sem különbözött a maga korabeli nagypolgári csemetéktől, azontúl azonban tevékeny életet kezdett élni. Meggyőződéseket szerzett magának. Világnézetre tett szert. Célokat állított maga elé, és rendszeresen el is érte őket. Azontúl eszméket választott magának, és küzdött értük. Mert ha az ember ennyire halandó, legalább értelmet adjon az életének.

Porházy Péter legendásan energikus ember. Valószínűleg nincs az életnek olyan területe, ahol ne ismerné ki magát, ahol azonnal cselekedni ne kezdene, ahol keresztül ne tudná vinni az akaratát. Az élet természetesen a kisváros társadalmi életére vonatkozik, tekintve azonban a kisváros vármegyei jelentőségét, Porházy Péternek a vármegyében is nagyon nagy súlya van. Porházy Péter ragyogó szervező. Az embereket úgy tudja irányítani, hogy azok nem veszik észre, és ők csodálkoznak a legjobban, amikor kiderül, hogy együttes erővel milyen nagy dolgok véghezvitelére képesek. Porházy Péter tudós. A közelmúltban adta ki a szabadságharc mezőgazdasági vetületéről írott terjedelmes monográfiáját, amely komoly vihart kavart az Akadémián. Más irányú kutatásai értékes hozzájárulást jelentettek a vármegye jelenét és történelmét megörökítő szintén terjedelmes kötethez. Porházy Péter lapszerkesztő is. Pályafutását a Városi Napló szerkesztőjeként kezdte, később a Vármegyei Lapok főszerkesztőjévé nőtte ki magát, és még ma is, ellenzéki képviselőként és városatyaként is tevékenyen formálja az említett lapok arculatát. Városatyai működéséhez ez már nem tartozik, Porházy Péter azonban hatni akar, mert egyre inkább meggyőződése, hogy a hozzá hasonló kevesek vállát nyomja az ezeréves magyarság jövője, éppen ezért kötelessége és szent hivatása, hogy erején felül éljen és dolgozzon – természetesen az elismerés halvány reménye nélkül. Mert a rangok, címek és kitüntetések garmadája, a zsúfolásig telt otthoni vitrin semmiképpen sem tekinthető Porházy fáradozásainak ellenértékeként, hiszen Porházy fáradozásait voltaképpen nem is lehet igazából honorálni.

Porházy kitartó, tervszerű, szívós munkával beszőtte az egész vármegye életét. Mindenütt vannak emberei. Azt gondolhatná az ember, hogy híres liberális gondolkozása, avagy a kicsinyes pártharcokon felülemelkedő, az egész magyarság érdekeit szem előtt tartó mentalitása állítja mellé a városka és a vármegye legjobbjait, és természetesen az a tény is, hogy mint városatya óhatatlanul talpnyalók között kénytelen élni és tevékenykedni. A dolog azonban nem így áll. Porházy Péternek azért vannak mindenütt emberei, mert életművében a legfontosabb fejezetet a Porházy-féle szervezet kialakítása foglalja el. Ezt a szervezetet építi Porházy kora ifjúsága óta. Porházy tudja, hogy tudományos munkásság, cím, rang, funkció, politikai karrier, vaskos monográfiák, kitüntetések, elismerés, semmi sem számít, mert ami őt túl fogja élni, az a Porházy-féle szervezet.

Ez a szervezet nem szervezet a szó köznapi értelmében. Mindenekelőtt meg sincs szervezve, létéről pedig kizárólag Porházynak van tudomása. A szervezet tagjai nemcsak egymást nem ismerik, de arról sincs sejtelmük, hogy egyáltalán valamilyen szervezetnek a tagjai. Senki sem szervezte be őket, senki sem kért tőlük semmi különlegeset, és ha valaki felvilágosítaná őket, nem hinnék el. Szervezet ott van, ahol van valamilyen közös cél, és a tagok nem tudnak semmilyen célról. Érdekes módon maga Porházy sincs ezzel a céllal tisztában. Csak azt tudja, egyre biztosabban, hogy a magyarságnak létszükséglete a Porházy-féle szervezet.

Ez a szervezet bármely feladat elvégzésére alkalmas lehet, ha úgy hozza a sors.

Porházyt nem izgatják a szervezkedő munkások, a vármegyében kevés van belőlük, Porházy lenézi a szervezkedő intelligenciát, a vármegyében nem is nagyon szervezkednek, Porházy gúnyt űz a pártokból – a saját pártjából is –, Porházy gúnyt űz az eszmékből és elméletekből, kivéve a saját eszméit és elméleteit, amelyekről azonban másnak nincsen tudomása; mindezen vonásai miatt Porházyt szellemes és liberális embernek tartják. Porházy nem tulajdonít jelentőséget annak, ha az emberek valahol időnként összeverődnek, alapszabályokat fogalmaznak és úgy tesznek, mintha veszélyesek lennének. Porházy csak a hivatásos politikusokat becsüli valamennyire, de őket is csak akkor, ha megfelelően erős beszédet mondanak a parlamentben. Porházynak van is egy notesza, amelyben nyilvántartja a fontosabb képviselők beszédeit, és erejük, stílusuk szerint osztályozza őket. Egyébként azonban a hivatalos politika sem érdekli Porházyt túlzottan. Persze mindig ismerte a napi pletykákat, társaságban azonban ritkán nyilvánított véleményt. Ha a városkában valahol a napi politikai pletykákra terelődött a szó, Porházy tüntetően elhallgatott, a tekintélyes és befolyásos hölgyek pedig, akik a szót terelni szokták, Porházy hallgatását a sokat sejtető hallgatások közé sorolták, és nem hitték volna, hogy Porházyt a pletykák egyszerűen nem érdeklik. (Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy tüntető hallgatásával időnként rémületbe ne ejtse a rémüldözésre hajlamos társadalmat.)

Porházy tehát nem úgy politizál, mint az emberek általában. Porházy ugyanis csinálja a politikát. Porházy nem elégszik meg azzal, hogy nevét az évek előrehaladtával egyre többen és egyre magasabb körökben ismerik meg. Tudományos munkásságát sem becsüli túl, annak tartja, ami: blöffnek, szükséges rossznak, ami csak eszköz, de célnak igazán értelmetlen volna.

Porházy úgy politizál, hogy amiről mások csak pletykálnak, arról ő pontos és alapos információkat gyűjt.

Porházy még politikai ténykedése kezdetén számba vette, kik azok a szépreményű ifjak, akik a városkában és a megyében valamivel előtte vagy vele együtt vágtak a politikába, mert valahogy nem nagyon bízott bennük. Hamarosan megállapíthatta, hogy gyanúja nem volt alaptalan, a legszebb reményű ifjak sem vitték semmire, lettek légyen villámgyors felfogásúak, talpraesettek, tehetségesek, fürgék, műveltek, gazdagok és aljasok, származtak légyen ősi nemesi vagy éppen újgazdag családból. Porházy egyrészt azt a tanulságot szűrhette le, hogy a szépreményű ifjak művelték ugyan a politikát, csak nem eléggé szenvedélyesen, másrészt azt is észrevehette, hogy a politikában a legzseniálisabb zseni se tudhat előre kiszámítani semmit, a karrierek nem a városkában, nem is a vármegyében, még csak nem is Pesten vagy Bécsben íratnak, hanem valahol máshol, esetleg kívül a világon, és úgy kellett találnia, hogy a társadalmat irracionális erők mozgatják. Ezek okán elhatározta, hogy küldetése teljesítése végett olyan szervezetet hoz létre, amely kívül áll a hivatalos politikán, kívül áll a munkásmozgalmon, a parasztmozgalmakon, mindenfajta reformista, liberális, konzervatív, nacionalista, kozmopolita, progresszív és regresszív társuláson, párton, irányzaton, frakción és egyebeken, kívül áll a törvényen és a törvénytelenségen, kívül áll a szokásokon, a jogon és a jogtalanságon. Porházy azt sem tartotta fontosnak, hogy valamely cél vagy eszme, racionális vagy irracionális mag vagy terv tartsa össze a tagokat. Porházy úgy vélte: célnak itt van a magyarság mint olyan, összetartó erőnek pedig itt van ő maga.

Porházy ilyeténképpen különös figyelemmel viseltetett az aljasság minden rendű és rangú megnyilvánulása iránt. Volt egy notesza, amelyet ismerősei aljassági fokának osztályozására rendszeresített. Más noteszaiban más szempontok szerint osztályozta ismerőseit és ismeretleneit, éjjelente elő-előszedte a noteszokat, az elhunytakat kihúzta és átvezette a fekete noteszba, az újakat bejegyezte, osztályozott, jó és rossz pontokat adott, félévente pedig átlagot számított. Porházy azonban mégis azoknak szentelte legfontosabb noteszát, akikről a városkában és a vármegyében elterjedt, hogy aljasok. A gyakorló aljasokon kívül gondosan számon tartotta a lealjasító körülmények között élő aljasjelölteket is. Porházynak ugyanis a szervezete számára kifejezetten aljas, gerinctelen, undorító egyéneket kellett toboroznia, törtetőkre, karrieristákra, lebzselőkre, kufárokra, selyemfiúkra, aberrált hivatalnokokra, élősdiekre, hazudósokra, kurvákra és más effélékre volt szüksége, vagyis mindenkire, aki az adott keretek között feltétlenül jobban akart élni a lehetségesnél. Porházy éberen figyelt, és egyetlen aljasság sem kerülhette el a noteszát. Ha valahol aljasságot tapasztalt, vagy hallott róla harangozni, azonnal följegyezte, észrevétlenül kikutatta a körülményeket, ellenőrizte a tényeket, és számításba vette az illetőt, ha megbizonyosodott arról, hogy valóban igazi aljassággal találkozott. Porházynak egyébként információi megszerzéséhez semmiféle segítség nem kellett, nem vette igénybe a csendőrséget, nem vette igénybe a szokásos besúgói hálózatot, miután semmi egyebet sem csinált, mint odafigyelt arra, mit beszélnek az emberek, és mit ír a sajtó.

Porházy egyszerűen bevallotta azt, amit rajta kívül nem tudtak, vagy nem mertek bevallani: hogy az aljasság akkor is aljasság, ha nincs minek a nevében elítélni; az aljasság akkor is tény, ha nincs vagy nem tapasztalható csonka érzékszerveinkkel a pozitív ellentéte; az aljasság megfogalmazhatatlan és megfoghatatlan, mégis elkülöníthető minden egyébtől, legalábbis az ép érzékű és aránylag őszinte ember számára. Porházy ép érzékű ember volt, és bár megérzéseit soha nem foglalta rendszerbe, erkölcsi kiskátét pedig nem fogalmazott magának, igen ritkán csalódott ítéleteiben. Aki bekerült Porházy noteszába, az gazember volt a velejéig. Véletlenül, hanyagságból, tévedésből abba a noteszba nem került senki. Legföljebb többen a bőség zavara miatt kimaradtak belőle.

Porházy úgy ítélte meg, hogy a magyarságot meg kell védeni, ez pedig csak szervezetten, tudatosan és titokban oldható meg. Hogy pontosan kitől és mitől is kell megvédeni a magyarságot, az nem volt teljesen egyértelmű, mindenesetre Porházy a felforgatók, a fiatalok, a lázadók, az álmodozók, az idealisták, a kozmopoliták és a szocialisták esküdt ellenségének vallotta magát, bár az említettek között is volt megfelelő mennyiségű használhatóan aljas illető. Porházy továbbá a németeket sem szerette, amivel egyáltalán nem állott egyedül sem a városkában, sem a vármegyében, viszont nem gyűlölte őket elvakultan, amiben szintén nem állott egyedül. Amikor Porházy működése kezdetén feltette magának a kérdést, hogy vajon kit is tekintsen a magyarság ellenségének, azzal válaszolt magának, hogy azt az ember úgyis megérzi.

És Porházy valóban megérezte.

A szervezet tagjai előbb-utóbb valamilyen módon személyes függésbe kerültek Porházytól. Porházy így vagy úgy a tudtukra adta, hogy sorsuk az ő akaratának van kiszolgáltatva, nem is annyira a sorsuk jobbra fordulása, mint inkább az, hogy a sorsuk rosszabbra is fordulhat. Porházy nemhiába gyakorolta kitartóan a szúrós tekintetet, a vesébe mélyedő pillantást. Ha számára érdektelen illető veséjébe mélyedt, nem látott semmit. Ha azonban a Porházy-féle szervezet valamelyik tagja került a találkozásra előre felkészült Porházy elébe, akkor Porházy valóban látott. Mindent látott. Akit pedig látott, az tudta, hogy látják. Azt is tudta, hogy árthatnának neki. Azt is megérezte, hogy Porházy nem fog neki ártani, bár megtehetné, és ebből mindenki megértette, hogy viszonzásul Porházy elvár egyet s mást. A viszonzás soha nem maradt el.

Porházytól tehát féltek. Megérezték, hogy mániá­kus, tudták, hogy kihasználja őket a maga homályos céljaira. Soha nem vették a szájukra, kivéve esti sétáit, amelyeken egyenesen illett humorizálni, persze csak módjával, hogy a tréfálkozás mögül kikandikáljon a megértő és féltő szeretet. Porházyról egyébként sem volt mit pletykálni. Amikor eljött az ideje, megnősült, amikor eljött az ideje, nemzett egy lányt, amikor társaságba kellett mennie, ment, amikor szellemesnek kellett lennie, szellemes volt a pártok, a parlament, a kiegyezés, a közelgő ezredforduló és a konzervativizmus rovására, és egyszerűen nem adott alkalmat arra, hogy legalább egyszer, de akkor jó alaposan kipletykálják, és aztán kevésbé féljenek tőle. Így azonban érezték, hogy Porházy nem véletlenül él olyan puritán és tiszta életet, nem véletlenül nem hajlandó korrumpálódni, sejtették, hogy legendás becsületességének és meg nem alkuvó jellemességének célja van, sejtették, hogy Porházy nagyon a fejükre fog nőni, úgyhogy féltek tőle, és támogatták.

Porházy, és ezt talán mondani sem kell, azzal a szándékkal nőtt a fejükre, hogy helyettük is eldöntse, mi jó nekik, és mi nem. Porházy vakon bízott csalhatatlan ösztönében, és az évek során ehhez a valóban kivételesen fejlett ösztönhöz jó adag emberismeret is párosult. Persze hatalmas felelősség nyomta a vállát, ő azonban tudatosan vállalta ezt a szenvedést, feláldozta magát azokért, akik érdekében meghozta korántsem egyszerű döntéseit. Nem értették meg lelki nagyságát, csak rettegtek tőle. Nem szerették, csak hízelegtek neki. Porházy mégis a magányt választotta, választotta az értetlenséget, a hidegséget, a tudás terhét és gőgjét.

Porházy feláll az íróasztaltól, és kinéz az ablakon. A városháza egész első emeletét Porházy foglalja el. Az emelet hat nagyobbacska szobáját a beköltözés után Porházy egyetlen hatalmas teremmé változtatta – Porházy súlyos klausztrofóbiában szenved. Porházy tehát kitekint a városka főterére, ronda ónos eső szemerkél, december elejét írják anno 1899-ben, kedd van, leeshetne már a hó. Porházy végighordozza pillantását a földszintes házakon. „Ez az én birodalmam – gondolja némi öngúnnyal, mert Porházyból egy Metternich, egy Bismarck válhatott volna, ha másutt, kedvezőbb időben születik –, ez az én birodalmam, de ez aztán az enyém."

Porházy visszaül az íróasztal mögé, és a halálfejes noteszt lapozgatja. Ha a terem ajtaja felől tekintünk rá, szinte észre se vesszük, hogy a hatalmas íróasztal mögött ül valaki. Sőt. Maga a hatalmas íróasztal is elvész a teremben, amelyből Porházy a hivatalba lépése után az íróasztal és a fotel meg az íróasztallal szemközti szék kivételével minden egyéb bútort és berendezést kidobatott. A csaknem harminc méter hosszú és hat méter széles teremben tehát az íróasztalon, a fotelon és a széken kívül semmi sincs, a terem végén egyetlen ablak maradt, a többit Porházy befalaztatta. Aki Porházyhoz be van rendelve, az kénytelen az ajtótól az ablak közelében elhelyezett íróasztalig huszonöt métert gyalogolni, ott trónol Porházy, háttal a világosságnak, amely az ajtón belépőt amúgy is elvakítja. Porházy puritán lélek és tehetséges pszichológus. A huszonöt méteres gyaloglás hatását saját magán mérte le, amikor hivatalba lépése második napján az előre végrehajtott változtatások után belépett a terembe, és szembe találta magát az íróasztallal. Porházy az íróasztal mögé képzelt valakit, és kiverte a hideg veríték. Mindaddig szédelgett és enyhe hányingert érzett, amíg az íróasztalhoz érve bele nem ült a fotelba. Ha tehát a terem ajtaja felől tekintünk az ablak felé, szinte észre sem vesszük, hogy valaki az íróasztal fölé görnyed, és a halálfejes noteszt lapozgatja.

Ahány név, annyi kereszt.

Ahány kereszt, annyi Porházy-győzelem.

De az is igaz, hogy ahány kereszt, annyi Porházy-vereség is.

A halálfejes kis noteszba kevés kivételtől eltekintve azok kerültek, akikkel Porházy valamilyen okból nem tudott zöld ágra vergődni. Akiknek körülményeik nyomására feltétlenül aljassá kellett volna válniuk, és mégsem voltak hajlandók.

Persze többségük ártalmatlan emberke volt, és Porházy csak hiúságból és dacból végzett velük, jól tudván, hogy nem igazán veszélyesek a magyarság jövőjére. De mégis végzett velük: bevéste nevük mellé a keresztet, hívatta szervezete valamelyik gyanútlan, ám megfelelő tagját, és röviden közölte, hogy az illetőt nem akarja többé látni, és hallani sem óhajt felőle. Azontúl az illetővel soha nem kellett törődnie. Hogy mi lett vele, azt Porházy maga sem tudta, nem is érdekelte.

Volt közöttük negyvennyolcas eszmékhez ragaszkodó őrült tanító.

Volt közöttük szocialista eszméket hirdető fiatal tanító.

Volt közöttük világmegváltó cimbalomművész.

Volt közöttük önjelölt megváltó (kettő is, az egyik szakállal, a másik szakáll nélkül).

Volt közöttük idegbajos buzeráns, akinek az volt a mániája, hogy teherbe tud esni.

Volt közöttük a városkába szakadt erőművész.

Ezekkel azért kellett végeznie, mert Porházy hiába próbálta fölvenni őket a szervezetébe, az említettek nem mutatkoztak hajlandónak. Értetlenül álltak Porházyval szemben, és nem féltek tőle. Nem tudták, hogy Porházytól félni kell. Porházyt semmi más nem tudja kihozni a sodrából, csak az, ha nem félnek tőle.

A negyvennyolcas eszmékhez ragaszkodó tanítót kirúgták az állásából arra való hivatkozással, hogy tanítványainak nemzeti nihilizmust csöpögtet a fejébe. Azóta kéreget, hiába ajánlottak neki jótét lelkek házitanítóságot.

A szocialista eszméket hirdető fiatal tanítót azzal készítették ki, hogy ellene hangolták a tanítványait, akikért a fiatal tanító rajongott. Nem volt nehéz feladat, a fiatal tanító ugyanis egyebet sem tett, mint a tanítványai szüleit pocskondiázta. A fiatal tanító eltűnt, senki semmit nem tud felőle.

A világmegváltó cimbalomművész egy pesti kuplerájba szerződött, de ott is csak zongorázni hagyják.

Az egyik önjelölt megváltó bakter lett, a másik, a szakállas, levágatta a szakállát, és egy közeli városban hivatalnokoskodik azóta.

Az idegbajos buzeráns nagyon rosszul járt, öngyilkosságba kergették az egészségesek, Porházy ugyanis semmitől sem irtózott jobban, mint attól, hogy betegség, aberráció és halál is van a világon.

Az erőművész elhízott, de azt is másutt cselekedte.

Az említettek nem sok vizet zavartak sem jelenlétükkel, sem eltűntükkel, sem életükkel, sem halálukkal (ha volt ilyen), Porházynak azonban kötelessége volt leszámolni velük. Kötelessége, hivatása, életcélja és legfontosabb megnyilvánulási formája.

Most tehát Porházy tűnődve nézi a noteszban az utolsó keresztet, majd hátradől a fotelban. Reggel kilenc óra van, Porházy az előbb kiadta az utasítást, azóta már működni kezdett a Porházy-féle szervezet, és mire a nap lenyugszik, valakinek vége lesz, valaki eltűnik, valakiről Porházy soha többé nem fog hallani. Reggel kilenc óra van, odakint esik az ónos eső, Porházy a kora reggeli időpont ellenére mérhetetlen fáradtságot érez. Fizikailag nem, de szellemileg ugyancsak megerőltető dolog emberek további sorsáról ilyen véglegesen és visszavonhatatlanul dönteni.

Porházy ül a fotelban, nagyon fáradt, nagyon kimerült, reggel kilenc óra van, és máris végzett a napi tennivalókkal. Nem tud mihez kezdeni magával. A szeme úgy ég, mintha sokat olvasott volna – nem olvasott sokat –, belesüpped a fotelba, mintha ellustult volna – nem lustult el –, mintha már megereszkednének az izmai – szó sincs róla, Porházy izmai ruganyosak és ugrásra készek, pocakjától eltekintve teste kemény és ruganyos –, Porházy fáradt, mert rohanni, cselekedni, verekedni szeretne, csurig van tettvággyal, de hiába, a halálfejes noteszban már minden név mellett van kereszt. Talán könyvet kellene írni valamiről – de miről is? Tegnap még volt valami ötlete, csak elfelejtette, valami olyasmi, mint a szabadságharc mezőgazdasági vetülete, ami már nem érdekli, és úgy látszik, az új ötlete sem érdekli, különben megjegyezte volna. Vagy talán utasítani kellene a lapokat – de mire is? Minden jól megy. Semmi botrány. Nyolckor hiába nézte át a lapokat, semmi szemükrevetni-valót nem talált.

Ismét feláll a fotelból, ismét az ablakhoz lép, ismét kinéz. Negyvenöt éves. Van egy erős, ütőképes szervezete, amely átszövi a várost, a megyét, és előbb-utóbb talán átszövi majd az egész Monarchiát. A kezében van néhány százezer ember sorsa. Szabadon rendelkezik fölöttük. A gazemberek – mert valamennyien gazemberek – úgy táncolnak, ahogyan ő fütyörészget nekik. Lehetett volna belőle Metternich, Bach, Bismarck, Loyola Ignác, és mi lett belőle? Lett belőle egy rettegett kisvárosatya a Monarchia keleti részén, valahol a világ végén, ahol éppen 1899-et írnak Krisztus után, ahol éppen december eleje van, kedd, és odakint esik a ronda, hideg ónos eső. Lett belőle egy tettrekész, tevékeny, ám dologtalanságra kárhoztatott férfi, aki nem tud mihez kezdeni az idejével azon kívül, hogy időnként, ha a sors kegyes, tönkretesz egy-egy embert.

Porházy Péter nehéz szívvel, pattanásig feszült izmokkal bámul ki a térre, ahol nagy, szabálytalan alakú pocsolyákba gyűlik az eső.

A városkában a főtéren egymással szemben két kávéház van: a Fekete Sas meg a Fehér Holló.

A lélekszámhoz mérten igazából egy kávéház is megtenné, és hosszú ideig valóban csak egy kávéház működött, az is inkább pangott, egészen addig, amíg Weingruber úr leugrott Budapestről, körbeszaglászott a Fehér Sasban (akkor még úgy hívták, később lett Fekete Sas belőle), körülszimatolt az egész városban, tiszteletét tette néhány előkelőségnél (Porházy nem fogadta, pontosabban: Weingruber meg sem próbálkozott a látogatással, eleve reménytelennek ítélvén), elégedetten tudomásul vette, mennyit panaszkodnak az ingyenélőkre, a léhűtőkre, a dologtalan diákokra, a Pedagógiai Főiskola hallgatóira, és még aznap megvette a Fehér Sast és a szemközti épületet. Rövidesen Fekete Sas lett a Fehérből, vele szemben pedig megnyílt a Fehér Holló. A két kávéház nem sokban különbözött egymástól, az alapvető eltérés abban volt és van mindmáig, hogy a Fekete Sas bejárata fölött egy szép, nagy darab fekete sas fityeg, a Fehér Holló bejárata fölött pedig egy szép, nagy darab fehér holló himbálódzik.

Nem normálisak ezek a pestiek, vélekedtek a városkában. Ez a Weingruber úr pedig különösen abnormális. Az még hagyján, hogy megvesz egy rosszul menő kávéházat, amelyben a pincéren kívül csak az átutazók lézengenek néha, mert istenkém, hátha annyi pénze van ennek a Weingruber úrnak, hogy nem tudja mibe ölni. De az már mégiscsak őrültségre vall, hogy egy rosszul menő kávéház mellé nyit egy másikat is! A Fekete Sasban most már lézengeni se fognak. De a Fehér Hollóban sem. Mert ha a lézengők kétfelé oszlanak, nem marad semmi.

Az első napokban valóban nem is történt semmi azon kívül, hogy a két kávéház pincérei és alkalmazottai naphosszat kibámultak az ablakon, vagyis egymást bámulták, lévén a két kávéház a főtéren pontosan egymással szemben helyezkedik el. Aztán történt valami különös dolog. Az emberek egyszerre kávéházba kezdtek járni. Azok is, akiknek addig eszük ágában sem volt. Azok is, akik tegnap még humorizáltak Weingruber úr hülye ötletén. Volt, aki szégyenlősen nevetgélve lépett be a Fekete Sas, avagy a Fehér Holló ajtaján mondván, hogy ha már két kávéház van a városkában, hát legalább az egyiket kipróbálja egyszer, de csak egyszer, egyetlenegyszer. Volt, aki úgy lépett be a Fekete Sas, avagy a Fehér Holló ajtaján, mintha évek óta minden áldott nap ezt tenné, vagyis belépne, és a dologban nem lenne semmi rendkívüli. Volt, aki óvatosan oldalogva, lehetőleg feltűnés nélkül surrant be a kávéházak egyikének ajtaján, úgy téve, mintha nem venne észre senkit, természetesen abban a reményben, hogy mások is úgy tesznek, mintha nem vennék észre őt. Volt, aki mennydörögve tört be az ajtón, és boldog-boldogtalannal üvöltve közölte, hogy – úgymond – hadd lássuk, mit tud ez a kupleráj.

A személyzet nem lepődött meg, Weingruber úr nyilván előre felkészítette őket a várható fejleményekre, mind a két