Bovaryné

By Gustave Flaubert

Gustave Flaubert az 1848 utáni illúzióvesztett korszak az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság ábrázolásának nagy regényírója. Meghatározó élménye az általános kiábrándultság, alaptémája az emberi butaság; műve írásakor a nyárspolgárok és a romantika iránt érzett gyűlölete hajtotta. A regény ötletét egy újságcikk szolgáltatta, majd ötvenöt hónapi megfeszített munka után, 1856 őszén kezdte folytatásokban közölni az írói pályájának kezdetét jelentő társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. Az államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen. Már az alcím – „Moeurs de province”, Vidéki erkölcsök – sejteti, hogy a regény nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának rajza, mely a kor jellemző vonásait sűríti: az író által megvetett kispolgárok típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp-i polgárosodó kor – a csupa aljasság, középszerűség 19. századi – krónikájává tágul.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449769

Gustave Flaubert

Gustave Flaubert (1821–1880) was a French novelist who was best known for exploring realism in his work. Hailing from an upper-class family, Flaubert was exposed to literature at an early age. He received a formal education at Lycée Pierre-Corneille, before venturing to Paris to study law. A serious illness forced him to change his career path, reigniting his passion for writing. He completed his first novella, November, in 1842, launching a decade-spanning career. His most notable work, Madame Bovary was published in 1856 and is considered a literary masterpiece.

Book preview

ALBERT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

ISBN 978-963-09-6319-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gyergyai Albert jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1

Ott ültünk mind a tanulószobában, amikor belépett az igazgató, utána egy új fiú, akin még nem volt egyenruha, és az egyik szolga, aki jókora pulpitust cipelt. A szundikálók felébredtek, s mindegyikünk úgy kelt fel, mint akit munka közben leptek meg.

Az igazgató intett, üljünk le; aztán a felügyelőhöz fordult:

– Roger úr – szólt hozzá halk hangon –, figyelmébe ajánlom ezt a növendéket, most kerül az ötödikbe. Ha jól dolgozik, s jól viseli magát, átengedjük a nagyok közé, mert a kora megvan hozzá.

Az új fiú eközben ott állt a sarokban, az ajtó mögött, úgyhogy nem is igen láthattuk; falusi legénykének látszott, talán tizenöt esztendősnek, termetre magasabb volt mindegyikünknél. A haja elöl rövidre nyírva, akár egy falusi ministránsnak, s éppoly illedelmesen, mint zavartan viselkedett. Bár nem volt éppen széles vállú, zöld posztóból készült és fekete gombos zekéje biztosan szorította a hóna alatt, s vöröses csuklóján, ahogy kibújt a kabát kézelője alól, látszott, hogy nem ismeri a kesztyűt. Lábán kék harisnya volt, sárgás színű nadrágját feszesre húzta a nadrágtartója. Jó erős bőrcipőt hordott, szögeset, alig fényezettet.

Belefogtunk a leckék felmondásába. A fiú csak úgy hegyezte a fülét, úgy figyelt, akár egy szentbeszédre, s a világért sem merte volna keresztbe tenni a lábát vagy felrakni a könyökét; amikor aztán két órakor megszólalt a jelzőharang, a felügyelőnek kellett rászólni, hogy odaálljon közénk a sorba.

Az volt a szokásunk az osztályba lépve, hogy földhöz vágtuk a sapkánkat, s így szabaddá tettük a kezünk, már az ajtó küszöbénél oda kellett vágni a pad alá, hogy aztán nekiütődjék a falnak, és minél több port verjen fel: ez volt köztünk a legújabb divat.

De akár mert nem vette észre ezt a hadműveletet, akár mert nem mert velünk tartani, már az imádság is véget ért, s az új fiú a sapkáját még mindig a térdén tartotta. Furcsa szerkezetű süveg volt, félig kucsma, félig csákó, részben afféle kalap, részben vidrabőrös kalpag, részben gyapjú hálósipka, egyszóval olyan szánalmas holmi, amelynek néma csúnyasága olyan kifürkészhetetlen, akár egy agyalágyult ábrázata. Halcsontokkal kifeszített három kör alakú hurkán nyugodott; utána, piros csíkkal elválasztva, négyszögletű bársony- meg nyúlprém-darabkák váltakoztak; majd egy bugyor következett, amely keménypapírral bélelt sokszögű idomban végződött, azon pedig csupa bonyolult sujtáshímzés, s annak a végén, hosszú és igen vékony zsinóron, aranyfonálból készült kis bojt, mint valami végső díszgomb. Vadonatúj lehetett; az ellenzője csak úgy fénylett.

– Keljen fel! – szólt rá a tanár.

Felkelt, a sapka a földre esett. Az egész osztály hahotázni kezdett.

A fiú lehajolt, hogy felszedje. De az egyik szomszédja meglökte a könyökével: megint leesett, még egyszer felvette.

– Tegye már le a sisakját – mondta a tanár, aki szívesen szellemeskedett.

A tanulók nyers nevetése annyira megzavarta szegény fiút, hogy nem tudta, mit tegyen: kezében tartsa-e a sapkát, ott hagyja-e lenn a földön, vagy netalán a fejére csapja. Leült, s most is a térdére tette.

– Keljen fel – kezdte újra a tanár –, és mondja meg, mi a neve.

Az új fiú csak tátogott, s valami érthetetlen nevet dadogott.

– Ismételje!

Megint az előbbi pár szótag zavaros dadogása hallatszott, az egész osztály harsogó ordításától kísérve.

– Hangosabban! – kiáltott a tanár. – Hangosabban!

Amire az új fiú, végletes eltökéltséggel, rettentő nagyra nyitotta a száját, s teli torokkal kiáltotta, mintha csak hívna valakit, ezt az egyetlen szót: – Charbovari!

Iszonyatos lárma tört ki, egyszerre lendült a magasba, s fokozatosan erősödött, éles sipítozásokkal ordítottak, ugattak, valósággal tomboltak, s egyre csak ezt ismételték: „Charbovari! Charbovari!", majd tört hangokká foszlott széjjel, nagy nehezen lecsillapodott, és csak itt-ott csendült fel újra, valamelyik padsorban, ahol még úgy sistergett, mint egy kialvó petárda, egy-egy fiú fojtott nevetése.

A büntetések zápora valahogyan helyreállította a rendet, s a tanár, miután megértette, hogy az új fiút Charles Bovarynak hívják, lediktáltatta, kibetűztette s újra elolvastatta vele a nevét, s mindjárt ki is jelölte a szegény szerencsétlen helyét, mégpedig a lusták padján, a katedra tövében. A fiú megmozdult, de nem indult el: mintha habozott volna.

– Mit keres?… – kérdezte a tanár.

– A sap… – felelte félénken a gyerek, s közben nyugtalan tekintettel nézegetett maga körül.

– Ötszáz verssort az egész osztálynak! – kiáltott fel dühödten a tanár, s ez a szó, mint a Quos ego [Kb. Majd adok én nektek. (lat.)], elejét vette egy új viharnak. – Maradjanak már nyugodtan! – harsogott nagy mérgében, s alig győzte törölgetni verejtékét a zsebkendőjével, amelyet süvegéből szedett elő. – Az új fiú – fordult Bovary felé – hússzor le fogja másolni ezt az igét: ridiculus sum. [Nevetséges vagyok. (lat.)]

Azután szelídebb hangon:

– Ejh, ne féljen, meglesz a sapkája, nem lopta azt el senki sem!

A terem újra elcsöndesült. A sok gyerekfej egyszerre hajolt a könyvek és a füzetek fölé, s az új fiú két óra hosszat mintaszerűen viselkedett, jóllehet társai időnként tollheggyel irányzott papírgolyókat dobáltak a szeme közé. De ő csak letörölte az arcát, lesütötte a szemét, és meg se mozdult.

Este a tanulószobában előszedte könyökvédőit, rendet csinált a fiókjában, s gondosan megvonalazta a papíríveit. Láttuk, milyen alaposan és lelkiismeretesen dolgozik, milyen fáradságosan keresi a szavakat a szótárában. Bizonyosan ennek a látható jóakaratának köszönhette, hogy nem kellett átlépnie egy alacsonyabb osztályba; mert egyébként hiába vágta be a szabályokat, írásbeli kifejezésmódja csöppet sem volt választékos. A falu papja tanította a latin nyelv elemeire, mert szülei takarékosságból a lehető legkésőbb küldték csak nyilvános iskolába.

Édesapja, Charles-Denis-Bartholomé Bovary, valaha sebészszázados volt a hadseregben, de 1812 táján valami újoncozási ügybe keveredett, s amikor emiatt ott kellett hagynia a katonaságot, jó külseje segítségével sikerült röptében elkapnia egy hatvanezer frankos hozományt, amely egy rövidárus leányának szerelmével együtt jelentkezett. Jóvágású férfi volt, aki szívesen pengette csak úgy hencegésből a sarkantyúját, oldalszakállát úgy ápolta, hogy összenőjön a bajuszával, ujjai tele voltak gyűrűvel, s emellett rikító módon öltözködött, úgyhogy külsőleg inkább egy kiszolgált katonához, beszédmódjában pedig fecsegő vigéchez hasonlított. Amikor megházasodott, két-három évig egyszerűen felesége vagyonából élt, evett-ivott, későn kelt, hatalmas porcelánpipából füstölt, este csak színház után tért haza, s buzgón járt a kávéházakba. Apósa után, mikor az meghalt, kevés vagyon maradt hátra; vőmuram ezért igen haragudott, gyárügyletekbe vetette magát, de inkább vesztett, mint nyert velük; mire falura költözött, hogy nyereséges gazdálkodást űzzön. De mivel éppúgy nem értett a földműveléshez, mint a pamutgyártáshoz, lovait inkább lovaglásra, mintsem szántásra használta, almaborát palackból itta, ahelyett hogy hordószám próbálta volna eladni, maga ette meg legszebb baromfiját, míg disznai szalonnájával leginkább vadászcsizmáját kenegette, s így hamarosan belátta, hogy jobb, ha felhagy minden vállalkozással.

Így hát évi kétszáz frankért kibérelt egy falusi félig tanyát, félig úriházat, a Caux-vidék és Picardia legszélén; s elbúsultan, keserűn, vádolva az eget és irigykedve mindenkire, negyvenöt éves korában elzárkózott a világtól, mivel, mint mondta, megunta az embereket, s ezentúl csak békére vágyott.

Felesége valaha őrülten szerelmes volt belé; úgy szerette, mint egy rabszolganő, ami aztán még jobban elidegenítette tőle az urát. Régebben vidám teremtés volt, közlékeny és szeretetre méltó, de ahogy megöregedett (akár a bor, ha ecetté savanyodik), sértődékennyé, síróssá, idegessé vált a természete. Mennyit szenvedett eleinte, zokszó nélkül, mikor látta, hogyan szaladgál a férfi a falu minden szoknyája után, s amikor nem egy, de húsz kocsmából került haza esténként, bárgyún, részegen, borszagúan! Aztán az ő asszonyi büszkesége is fellázadt. Akkor meg hallgatott, haragját nyelve sztoikus némasággal, és ehhez haláláig hű maradt. Egyébként folyton szaladgált, mindig a ház ügyes-bajos dolgaiban. Ő járt el az ügyvédekhez, a törvényszéki elnökhöz, ő tartotta eszében a váltólejáratok dátumát, neki kellett kiharcolnia egy-egy mentő haladékot; s odahaza varrt, mosott, vasalt, vigyázott a napszámosokra, s törlesztgette a sok számlát, miközben a háziúr nem törődött semmivel, egyre valami álmatag és duzzogó révületben élt, amiből időnként azért ébredt csak fel, hogy feleségét bántó és bosszantó szavakkal sértegesse, s csak pipázott a tűzhely mellett, nagyokat sercentve a hamuba.

Amikor gyermekük született, ki kellett adniok dajkaságba. Viszont, mihelyt hazahozták, úgy kezdték kényeztetni a lurkót, akárcsak egy herceget. Anyja egyre befőttel tömte, apja mezítláb hagyta futkározni, s hogy adja a filozófust, folyvást csak azt hajtogatta, legjobb, ha meztelenül jár, mint az állatok kölykei. Az anya szándékaival szemben az apa valami férfias eszményképet táplált a gyermekségről, és aszerint próbálta felnevelni a fiát; azt akarta, hogy keményen, spártai módra formálódjék, mert csak így lesz edzett a teste. A gyereknek télen is hideg szobában kellett aludnia, sőt apja még a rumivásra s a körmenetek kicsúfolására is rákapatta. De mindez nem fogott a kicsin, mivel békés természetű volt. Anyja, hacsak lehetett, mindenüvé magával cipelte; papírfigurákat vagdalt ki neki, hosszú históriákat mesélt, véghetetlen monológokkal igyekezett mulattatni, amelyeket teleszőtt keserédes tréfákkal, hízelkedéssel és csacsogással. Magára hagyva, minden megtört reményét, minden elkallódott becsvágyát e gyermekfej köré vonta. Már látni vélte, micsoda fényes helyre kerül a fia, nagynak álmodta, szépnek, szellemesnek, mérnöknek vagy magas rangú hivatalnoknak. Ő avatta be az ábécébe, s ócska zongorája mellett régi, kedves románcait énekelgette a kisgyermekkel. De minderre Bovary úr, aki fütyült a művészetekre, csak annyit mondott: mire jó ez! Hisz sose lesz annyi pénzük, hogy fiukat állami iskolába járathassák, sem hogy holmi hivatalt vagy üzletet vehessenek neki. Különben is jó fellépéssel egy férfi mindig megtalálja az útját. Bovaryné nem szólt, csak az ajkát harapdálta, a gyerek meg vígan kószált mindenfelé a faluban.

Ment a szántóvetők után, és görönggyel dobálgatta a felrepülő kányákat. Az árkok szélén szedret evett, bottal őrizte a pulykákat, segített a szénakaszálásban, bebarangolta az erdőt, ha esett, sántikálóst játszott a templom bejárója alatt, nagy ünnepeken pedig könyörgött a sekrestyésnek, hadd húzhassa a harangokat, csak hogy egész testével a harangkötélbe csimpaszkodhasson, s érezhesse, mint viszi őt is minden egyes lendületével.

Meg is nőtt, akár egy tölgyfa. Hatalmas tenyérre tett szert, és ragyogó arcszínre.

Amikor tizenkét éves lett, anyjának sikerült elérnie, hogy a fiút taníttatni kezdjék. A plébános lett első mestere. De hát ezek az első leckék olyan rövidek voltak és rendetlenek, hogy a fiú végül is édeskevés hasznukat látta. A pap leginkább üres óráiban, a sekrestyében tanítgatta, csak úgy állva, sietősen, egy keresztelő meg egy temetés között; vagy pedig üzent a gyereknek, hogy jöhet hozzá Angelus után, amikor már nyugodtan ülhetett otthon, a plébánián. Olyankor felmentek a szobájába, s letelepedtek az asztal köré; szúnyogok meg éjjeli lepkék keringtek az égő gyertya körül. Meleg volt, s vagy a gyerek aludt el, vagy a plébános kezdett bóbiskolni, s két kezét összetéve a hasán, nyitott szájjal, hangosan horkolt. Máskor meg, ha a plébános úr egy környékbeli betegtől jött, akinek feladta a szentségeket, s észrevette a mezőkön hancúrozó tanítványát, magához intette, papolt neki egy jó negyedóráig, s mindjárt élt az alkalommal, hogy egy-egy nehezebb latin igét ragoztasson vele egy fa alatt. De vagy az eső zavarta meg őket, vagy egy arra járó ismerős. Egyébként elégedett volt vele mindig, s mondogatta is nemegyszer, hogy a fiatalembernek igen jó a memóriája.

De Charles nem érhette be ennyivel. Anyja erélyesebben lépett fel. Szégyenében, vagy mivel belefáradt a harcba, apja beadta derekát, s most már csak egy évig vártak, a fiú első áldozásáig.

Újabb hat hónap telt így el, végül a következő évben a gyerek végérvényesen a roueni kollégiumba került, ahova apja maga vitte el, úgy október vége felé, az őszi vásár idején.

Azoknak, akik vele együtt jártak, semmiféle emlékük se maradt róla. Higgadt kedélyű fiú volt, óra alatt buzgón figyelt, a tanulószobában csak magolt, szünetben a többiekkel játszott, s éppoly jól aludt a hálóteremben, mint amily jól evett az ebédlőben. A szülők roueni helyettese egy Ganterie utcai vasnagykereskedő volt, aki havonta egyszer, vasárnap, ha már bezárta a boltját, magával vitte a városba, majd elküldte sétálni a kikötőbe, hogy a hajókat nézze, s hét órakor, vacsora előtt visszakísérte a kollégiumba. Minden csütörtökön este Charles hosszú levelet írt az anyjának, mégpedig piros tintával, s három pecséttel a borítékon, azután még átnézte a történelmi jegyzeteit vagy pedig ráfanyalodott Anacharsis olvasására, amelynek egyik régi kiadása ott hányódott a tanulószobában. Közös séták alkalmával mindig a kísérőjükkel beszélgetett: az is falusi volt, mint ő.

Mivel igen szorgalmas volt, mindig a közepesek közt foglalt helyet; sőt egyszer természetrajzból külön dicséretet is nyert. De még mielőtt végzett volna, szülei kivették az iskolából, hogy orvosi pályára küldjék, mivel meg voltak győződve, hogy egyedül is elkészülhet az érettségivel.

Anyja még szobát is talált neki, mégpedig a Robec vize partján, egy kelmefestő ismerősénél, a negyedik emeleten. Szerzett számára ellátást, de még bútorokat is, vagyis egy asztalt meg két széket, hazulról egy jó öreg meggyfa ágyat hozatott fel, s egy kis öntöttvas kályhát is vett, elegendő aprított fával, csak hogy szegény fiúnak ne kelljen majd fáznia a szobájában. A hét végén hazament, de előbb még százszor is lelkére beszélt a fiának, hogy csak mindig jó legyen, most, amikor egészen magára marad a városban.

Charles-t az előadások listája, amikor elolvasta a hirdetőtáblán, valósággal elkábította: anatómia, patológia, fiziológia, gyógyszertan, kémia és botanika, kórtan és terapeutika, nem szólva a higiéniáról, sem a gyógyanyagok tanáról – mivel e sok műszónak nem ismerte a származását és a jelentését, s afféle szentélykapunak tűntek fel a szemében, tele mind fenséges félhomállyal.

Semmit sem értett az előadásokból: hiába figyelt, nem tudta kitalálni az értelmüket. Pedig hát egyre dolgozott, minden füzetét bekötötte, minden előadáson jelen volt, és sohasem maradt el a kórházi látogatásokról. Mindennapi kis feladatát körülbelül úgy végezte, mint a robotoló lovak, amelyek bekötött szemmel egyre csak körben forognak, s közben maguk sem tudják, miféle munkával vesződnek.

Hogy olcsóbban étkezhessen, anyja a gyorskocsis útján hetenként kemencében sült borjúhúst küldött Rouenba; ebből ebédelt ő délben, ha hazajött a kórházból, miközben türelmetlenül rugdosta a szobafalat. Utána máris sietnie kellett az órákra, a boncolásra meg a betegek közé, s mire hazakerülhetett, az egész várost végigjárta. Este, házigazdájának sovány vacsorája után, visszavonult a szobájába, s megint csak tanulni kezdett, miközben nedves ruhája csak úgy füstölgött a testén, a vörösre fűlt kályha mellett.

Szép nyári estéken, oly időben, mikor a langyos utcák már néptelenek, s amikor a cselédlányok a házak előtt tollas labdával játszanak, kitárta ablakát, s kikönyökölt. A folyóér, amely Rouen e részét afféle rút kis Velencévé varázsolja, ott folyt mélyen alatta, sárgán, lilásan vagy kéken, a hidak és a vasrácsok között. Partján munkások guggoltak, karjukat mosták a vízben. Fölötte, hosszú póznákon, a padlások magasságában, pamutcsomók száradtak az alkonyati levegőben. Vele szemben, a tetőkön túl, a tiszta kék ég tárult széjjel a lenyugodó vörös napkoronggal. Milyen jó lehet arra messze! Micsoda hűvösség a bükkfák alatt. És táguló orrcimpával szívta magába a jó levegőt, a jó szagú mezőket, amelyek olyan messze vannak.

Soványodott, hosszúra nyúlt arca valami bánatos kifejezést öltött, és ez majdnem érdekessé tette.

Hanyagságból, csak úgy magától szép sorjában lerázta valamennyi kötelezettségét. Egyszer a kórházból hiányzott, máskor meg az előadásról, s belekóstolva a restségbe, lassanként végképp otthon maradt.

Kedvet kapott a kocsmázásra, főképp a dominózás szenvedélye miatt. Azt a tényt, hogy esténként beülhetett egy ocsmány helyiségbe, s hogy egy márványasztalon apró, fekete pontozású birkacsontokat tologathatott, szabadsága oly értékes cselekedetének tartotta, hogy ez magában véve is csak úgy dagasztotta az önérzetét. Olyan volt ez, mint az első belépés a nagyvilágba, mint a tilos élvezetek kapujának a feltárása; s valahányszor benyitott, szinte érzéki örömmel szorongatta az ajtókilincset. Akkor aztán sok elnyomott érzés szabadult fel a bensőjében; dalokat tanult meg kívülről, hogy énekelhesse őket a köszöntőkön, lelkesedett Béranger-ért, megtanult puncsot keverni, s végre a szerelmet is megismerte.

Ilyen előzmények után nem csoda, ha elvágódott az alapvizsgán. Pedig otthon már vártak rá este, hogy a sikerét megünnepeljék.

Gyalog ment, s megállt a falu végén, odahívatta az anyját, s mindent elmondott neki. Az persze kész volt a bocsánattal, a bukást a tanárok igazságtalanságával magyarázta, s még fiába is lelket öntött, biztatva, hogy majd elintéz ő mindent.

Az apa csak öt év múlva tudta meg az igazságot; akkorra meg már elévült, bele kellett törődnie, s különben sem hihette, hogy az ő vére ostoba lehessen.

Charles hát megint munkához látott, s állhatatosan magolta szigorlati tananyagát, amelynek kérdéseit előre bevágta szóról szóra. Így aztán egészen jó jegyet kapott az alapvizsgán. Milyen szép nap volt ez anyjának. Nagy vacsorával ünnepelték.

Hol kezdje meg a pályáját? Tostes-ban. Ott csak egy öreg orvos volt. Bovaryné már régóta számított a halálára, s az öregúr még el sem patkolt, amikor Charles már ott lakott vele szemben mint az utóda. De anyjának nem volt elég, hogy a fiát fölnevelte, sem az, hogy kitaníttatta, még csak az sem, hogy ezt a Tostes-ot felfedezte pályakezdetnek: asszonyt is kellett keresni néki. Talált is mindjárt hozzá valót: egy dieppe-i végrehajtó negyvenöt éves özvegyét, ezerkétszáz frank évjáradékkal.

Dubucnét, igaz, nem mondhatták szépnek, sovány volt, mint egy vasalódeszka, s az arca csupa pattanás, akár a kamaszoké tavasszal, s mégis válogathatott a kérők között. Bovaryné, hogy célhoz érjen, kénytelen volt valamennyit kiütni a nyeregből, még egy hentes ármányait is kijátszotta, s milyen ügyesen! Pedig azt a papok is támogatták.

Charles a házaséletben egy jobb korszak jövetelét vélte látni: azt képzelte, hogy szabadabb lesz, és kedvére rendelkezhet a személyével és a pénzével. Csakhogy az ő házukban felesége lett az úr: Charles-nak idegenek előtt így vagy amúgy kellett szólni, viselkedni vagy hallgatni, böjtöset enni pénteken, úgy öltözködni, ahogy a felesége szerette, s megsürgetni a tiszteletdíjat, ha a betegek nem fizettek. Feltépte Charles minden levelét, lesett minden útja után, s a falon át hallgatózott, ha az ura hölgyeket vizsgálgatott a rendelőjében.

Reggelenként megkövetelte, hogy ágyába vigyék a csokoládéját, s száz meg ezer rigolyáját kellett számon tartani. Egyre valami baja volt, hol az idegeivel, hol a tüdejével vagy a májával. Fájt neki, ha lépteket hallott; ha Charles elment hazulról, szenvedett az egyedülléttől; ha pedig visszatért a közelébe, bizonyára csak azért tette, hogy lássa a haldoklását. Este, ha Charles hazajött, az asszony hosszú, sovány karját elővonta a takarók alól, átfogta az ura nyakát, maga mellé ültette, közel, az ágya szélére, és beszélni kezdett neki az ő sok-sok szomorúságáról: az ura megfeledkezik róla, biztosan valaki mást szeret! Megjósolták neki jókor, hogy szerencsétlen lesz a házassága; s a végén mindig valami orvosságot kért tőle, s valamivel több szerelmet.

2

Egy éjszaka, tizenegy óra felé, lódobogásra ébredtek: a ló épp a kapu előtt állt meg. A mindeneslány kinyitotta odafenn a padlásablakot, s tárgyalni kezdett egy emberrel, aki lenn maradt az utcán. A doktorért jött, levelet hozott. A cselédlány, Nastasie, dideregve ment le a lépcsőn, s egymás után nyitogatta a zárat meg a reteszeket. A férfi otthagyta a lovát, követte a mindeneslányt, s máris benn volt mögötte a házban. Szürke bojtos gyapjúsapkájából egy levelet vett elő, amely kendőbe volt göngyölgetve, s vigyázva odaadta Charles-nak, aki a vánkosra könyökölt, s úgy olvasta. Nastasie az égő mécsest tartotta az ágy mellett, míg őnagysága szemérmesen tovább is a fal felé fordult, s csak a hátát mutatta.

A levélben, amely kék színű kis viaszpecséttel volt lezárva, könyörögtek Bovarynak, induljon, de azonnal, a bertaux-i tanyára, hogy helyreillessze a gazda törött lábát. Márpedig Tostes-tól Bertaux-ig hat jó mérföld a távolság, ha Longueville-en és Saint-Victoron át a rövid úton akarnak odajutni. Az éjszaka meg koromsötét volt. Bovaryné, mármint az ifjabb, attól félt, baj érheti az urát. Ezért hát úgy döntöttek, hogy a lovász menjen előre. Charles csak holdkeltekor indul, vagyis három órával később. Majd eléje küldenek egy gyereket a tanyáról, hogy megmutassa az odavivő utat, s kinyissa neki a kaput.

Reggel négy óra tájban Charles, jól beburkolózva a köpenyébe, útnak indult Bertaux felé. Még szundikált az álom melegétől, s engedte, hadd ringassa lovának békés ügetése. Mikor ez magától meg-megállt a tüskékkel kerített gödrök előtt, amelyeket errefelé a barázdák szélén szoktak ásni, Charles mindig riadva ébredt, eszébe jutott a törött láb, s próbálta összeszedni emlékében a lábtörésekről való tudományát. Az eső már nem esett; lassan derengeni kezdett, s a kopár almafák ágán madarak ültek mozdulatlan, a reggeli hideg szélben felborzolt kis tollaikkal. A síkság végeláthatatlan volt, s a facsoportok a tanyák körül, egymástól jókora távolságra, sötétlilás foltokat formáltak ezen a nagy, szürke felületen, amely messze a horizonton az ég fakó színébe olvadt. Charles időnként felnyitotta a szemét; aztán, mert kifáradt az agya, s az álom is visszatért, megint csak bóbiskolni kezdett, s e félálomban friss benyomásai egybeolvadtak az emlékeivel, kettőzve látta önmagát, egyszerre diáknak és házasembernek, ágyában fekve, mint az előbb, s egy műtősteremben járva, mint régebben. A borogatások meleg szaga a harmat édes illatával keveredett a fejében; hallani vélte az ágyfüggönyök vasgyűrűinek siklását a rúdon s alvó felesége lélegzetét… Vassonville-en átügetve, az árok szélén, a fűben egy fiatal fiút vett észre.

– Maga az orvos? – kérdezte a gyerek.

És Charles igenlő válaszára kezébe vette a facipőjét, és szaladni kezdett a ló előtt.

Az orvos útközben kihámozta vezetője beszédéből, hogy Rouault úr jómódú gazdaember. Előző este törte el a lábát, a szomszédjától hazajövet, akinél vízkereszti lakomán volt. Felesége már két éve hogy meghalt. Csak kisasszony lánya van vele, ő vezeti a háztartást.

A szekérnyomok mind mélyebbek lettek. Közeledtek Bertaux-hoz. A gyerek akkor eltűnt a kerítés egyik nyílásán át, s egy udvar végéről jött vissza, hogy kinyissa a korlátot. A ló megcsúszott a nedves füvön; Charles a lovára hajolt, hogy át tudjon siklani az ágak alatt. A házőrző kutyák az óljukból ugattak, egyre a láncukat rángatva. Amikor beért Bertaux-ba, a lova megijedt és félreugrott.

Jó karban tartott tanya volt. Az istállókban, az ajtók felső nyílásán át, jól lehetett látni az erős igáslovakat: nagy nyugalommal eddegéltek a vadonatúj jászolból. Végig az épületek mellett terjedelmes trágyadomb terült el, párája felszállt a levegőbe, s a tyúkok és a pulykák között öt-hat páva kapirgált rajta, a caux-i baromfiudvarok dísze. A birkaól jó hosszú volt, a csűr meglehetősen magas, olyan sima falakkal, akárcsak az ember keze. A fészer alatt két jókora szekér és négy eke ostorokkal, nyakörvekkel, teljes lószerszámmal, s ezeknek kék gyapjúbélését egészen belepte a finom por, amely a padlásról hullt alá. Az udvar egyre emelkedett, szabályosan ültetett fákkal, és az úsztató mellől egész sereg vidám lúd gágogása hallatszott.

Egy fiatal nő, háromfodros, kék színű gyapjúruhában jött elő a ház küszöbéig, hogy fogadja Bovary urat, s bevezette a konyhába, ahol már nagy tűz lobogott. A tűz körül a háziak reggelije sustorgott különböző nagyságú, de inkább kicsi bögrékben. A kemence belsejében nedves ruhák száradtak. A lapát, a csípővas és a fújtató fémvége, mindannyi hatalmas méretű, úgy csillogott, mint a sima acél, s a falakat mindenfelé konyhaedények borították, amelyeken hol itt, hol ott csillant meg a tűzhely meleg fénye, az ablakon beáradó első napsugarakkal egyesülve.

Charles felment az emeletre, hogy megvizsgálja a beteget. Az ágyában találta, csak úgy izzadt a sok takaró alatt, s gyapjú hálósipkáját messzire hajította maga mellől. Körülbelül ötvenéves, kövér kis emberke volt, fehér bőrű, kék szemű, a feje elöl már kopasz, s fülbevalót is hordott. Az ágya mellett egy széken pálinka volt nagy korsóban, s időnként öntött magának, hogy erősítse a bátorságát; de mihelyt meglátta az orvost, izgatottsága lecsillapult, s ahelyett, hogy tovább is káromkodott volna, mint egész éjjel, csak nyögdécselt, azt is gyengén.

A lábtörés egyszerű volt, minden bonyodalom nélkül. Charles nem is kívánhatott volna könnyebbet. Akkor aztán, felidézve tanárai magatartását a sebesültek ágya mellett, mindenféle biztató szóval erősítette a beteget; sebészi simogatások ezek, olyanok, mint a sebészkést kenegető olajcseppek. Sínekre úgy tettek szert, hogy a bognárműhelyből előhoztak egy csomó lécet, Charles kiszedett közülük egyet, darabokra vagdalta, és egy üvegcseréppel úgy-ahogy le is csiszolta, miközben a szolgáló lepedőket szabdalt szét a kötések számára, Emma kisasszony pedig apró párnákat próbált varrni. Mivel soká kutatgatott a varrókészlete után, apja türelmetlenül kifakadt; a lány egy szóval sem felelt; de varrás közben megszúrta az ujját, s a szájához emelte, hogy kiszívja a kiserkent vért.

Charles-t egészen meglepte a lány körmeinek fehérsége. Finom végű, csillogó, mandulametszésű volt mind, s olyan tiszták, mint a dieppe-i elefántcsont. Pedig a keze nem is volt szép, talán nem egészen halvány, s az ízületeknél kissé sovány; amellett nagyon is hosszúkás s a körvonalak lágy hajlata nélkül. Annál szebb volt a szeme: bár a színe barna volt, feketének látszott a pillák alatt, s tekintete nyíltan, bátran s fesztelenül kapcsolódott a másokéba.

Mikor a kötés megtörtént, maga Rouault úr hívta meg az orvost, egyen velük egy harapást, mielőtt továbbindulna.

Charles lement a földszinti nagyszobába. Két teríték várt ott rájuk, kis asztalkán, ezüstpoharakkal, hatalmas, mennyezetes ágy előtt, amelyet törököket ábrázoló színes pamuttakaró borított. A szobában íriszillat s nedves lepedőszag terjengett, a magas tölgyfa szekrényből áradt, éppen szemben az ablakkal. A padlón, a szögletekben, gabonás zsákok sorakoztak, egymás mellé állítva. Nem fértek el a közeli magtárban, ahova három kőlépcső vezetett. A szoba dísze, a salétromos, hulladozó zöld fal közepén, egy szénrajzos, aranykeretes Minerva-fej volt, szögre akasztva, gót betűs felirattal az alján: „Szeretett jó atyámnak."

Először a betegről, aztán az időjárásról beszélgettek, a nagy fagyokról s a mezőkön éjszaka szaladgáló farkasokról. Rouault kisasszony, mint mondta, nem sok örömöt talált a falusi életben, főképp most, hogy őrá hárult majdnem minden gond a tanyán. Mivel a szoba hűvös volt, kissé didergett evés közben, s ez felfedte húsos ajkát, amelyet, ha nem beszélt, állandóan harapdált.

A lány nyakát lehajtott, fehér gallér övezte. Haja, melyet kétfelé választott, oly fekete volt és sima, mintha mindegyik fele egy darabból lett volna öntve; középen a finom választék a fej hajlata szerint mélyedt el; füle alig látszott ki gazdag hajzata alól, amely hátul nagy kontyban végződött, míg elöl, a halánték felé hullámos fürtökké lendült, amit a falusi orvos most látott először életében. Arcbőre rózsásra színeződött. Férfi módra teknőckeretes, nyeles szemüveget hordott, amelyet a ruhaderék két gombja közé csúsztatott.

Charles, mielőtt távozott volna, elbúcsúzott az öreg Rouault-tól, s visszatérve a terembe, Emmát állva találta, homlokát az ablakhoz tapasztva: a kertet nézte, ahol a szél feldöntötte a zöldbab karóit. Hátrafordult.

– Keres valamit? – kérdezte Charles-tól.

– A korbácsomat szeretném – mondta az orvos.

S kutatni kezdett az ágyon, az ajtók mögött, a székek alatt; valahová a földre esett, a zsákok és a fal közé. Emma kisasszony észrevette, s odahajolt a zsákok fölé. Charles is rohant, s ahogy kinyújtotta a karját, a lányéval párhuzamos mozdulattal, érezte, hogy mellével az alatta hajladozó Emma hátát súrolja. A lány egészen kipirulva egyenesedett fel azonnal, ránézett Charles-ra a válla felett, és átnyújtotta a korbácsot.

Ahelyett, hogy ígérete szerint három nap múlva jelentkezett volna, Charles már másnap eljött Bertaux-ba, aztán hetenként kétszer, rendszeresen, nem is szólva azokról a váratlan látogatásokról, amelyeket időnként, mintegy véletlenül tett csak náluk.

Egyébként minden rendben volt; a gyógyulás szabályosan folyt le, s amikor negyvenhat nap múlva az öreg Rouault már egyedül próbált járkálni az udvarán, Bovary úrra úgy kezdtek nézni, mint egy nagy tehetségű orvosra. Az öreg Rouault kijelentette, hogy nemcsak az yvetot-i, hanem még a roueni leghíresebb orvosok se gyógyították volna meg jobban.

Maga Charles nem sokat tűnődött azon, mért jár olyan szívesen Bertaux-ba. Ha elmélkedett volna rajta, buzgalmát minden bizonnyal vagy a súlyos esetnek, vagy a remélhető keresetnek tulajdonítja. Vajon szegényes elfoglaltságai között e tanyai látogatásai ezért okoztak volna néki ilyen kivételes örömöt? Ilyenkor már korán felkelt, ügetésre sarkallta a lovát, aztán már előre leszállt, hogy megtörölje lábát a fűben, s még fekete kesztyűt is húzott, mielőtt belépett a házba. Már abban is öröme telt, ha megérkezett a tanyaudvarra, aztán ha érezte vállán a nyíló korlát érintését, ha meglátta a fal tetején kukorékoló kakast s az elébe siető tanyabeli legényeket. Szerette a csűrt, és szerette az istállókat; szerette az öreg Rouault-t, aki belecsapott a tenyerébe, s megmentőjének nevezte; szerette Emma kisasszony kis facipőit, ahogy egyre ott kopogtak a konyha felmosott kőkockáin; magas sarka nagyította Emmát, s ha Charles előtt ment, szaporán lépegetett, és a facipője talpa mindig valami tompa zajjal ütődött a cipője bőréhez.

Az orvost mindig kikísérte a feljáró első lépcsőfokáig. Ha nem vezették még elő a lovat, ott maradt a vendéggel. Mivel már elbúcsúzkodtak, nem szóltak többet egymáshoz; a friss levegő Emma körül összevissza kócolta nyakszirtje bolondos kis fürtjeit, vagy belekapott a csípőjén köténye szalagjaiba, amelyek ilyenkor úgy csapkodtak, mint az ünnepi lobogók. Egyszer, már tavaszi olvadáskor, a fák kérge nagy cseppekben verejtékezett az udvaron, s az épületek tetején a hó javában olvadozott. Emma ott állt a küszöbön, bement a napernyőjéért, s felnyitotta. A napernyő színjátszó selymén áttűzött a napsugár, s mozgó fénycsíkokat vetett a lány fehér arcbőrére. Az ernyő alatt mosolyogva fogadta ezt a langy verőfényt, s még a vízcseppeket is jól lehetett hallani, ahogy egymás után hulltak a kifeszített selyemre.

Charles legelső bertaux-i látogatásai idején az ifjabb Bovaryné asszony azonnal érdeklődött a beteg felől, s bevétel-kiadási naplójában Rouault-nak egy szép fehér lapot nyitott. De mikor megtudta, hogy lánya is van, azonnal a hírszerzőkhöz fordult; s így az is tudomására jutott, hogy Rouault kisasszonyt zárdában, az Orsolya-nővéreknél iskoláztatták, vagyis, mint mondják, jó nevelést kapott, egyszóval jól tudott táncolni, ismerte a földrajzot, és értett a rajzhoz, a hímzéshez, a zongorázáshoz. Ez már több volt a soknál!

„Szóval – mondta magában – azért ilyen jókedvű az uram, hogyha látogatóba megy hozzá, azért veszi fel az új mellényét, azt se bánja, ha eső éri! Ó, ez a lány, ez a lány!…"

S máris gyűlölte, ösztönösen. Először csak átlátszó célzásokkal könnyített magán. Charles egyet sem értett meg; akkor meg, csak úgy mellékesen, világosabb megjegyzéseket tett, de Charles ezekre sem felelt, mivel félt a vihartól; végül nyílt és egyenes kérdéseket intézett hozzá, amelyekre nem tudta, mit feleljen. Minek jár egyre Bertaux-ba, mikor Rouault már rég meggyógyult, s ez a népség még nem is fizetett? Persze, mert van ott egy bizonyos személy, valaki, aki tud csevegni, hímezni, afféle széplélek. Ez kell hát a férjének: városi kisasszonyokra fáj a foga! – S így folytatta:

– Ugyan! Városi kisasszony az öreg Rouault leánya! A csudát! A nagyapjuk még birkapásztor volt, s egy rokonuk kis híja, hogy esküdtszék elé nem került, leütött valakit egy verekedéskor. Ezért ugyan még nem kéne olyan fennen hordani az