Ördögök 2. rész

By Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Dosztojevszkij életművének vitathatatlanul legellentmondásosabb s mondhatjuk: legmeghökkentőbb darabja az Ördögök. Az Ördögök sajátos módon, de mégis szuggesztív hatású; Monumentális figurái a dosztojevszkiji lélekelemzés szinte páratlan példái; s maga a történet, a politikai bűnügy nyomon követése mindvégig lebilincselő olvasmány.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633447420

Book preview

FJODOR MIHAJLOVICS

DOSZTOJEVSZKIJ

ÖRDÖGÖK

II.

Fordította

MAKAI IMRE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvek

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Papp Norbert

978-963-344-742-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

HARMADIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Az ünnepély. Első szakasz

1

Az ünnepélyt az előző, „spigulini napon történt különféle félreértések ellenére is megtartották. Azt hiszem, hogy ha Lembke akár meg is hal azon az éjszakán, másnap akkor is megtartják az ünnepélyt – olyan nagy, sőt különleges jelentőséget tulajdonított neki Julija Mihajlovna. Sajnos, az utolsó pillanatig furcsa elvakultságban élt, és nem tudta megérteni a társaság hangulatát. A végén már senki sem hitte, hogy az ünnepély lefolyhat valami kolosszális esemény, valami „drámai kifejlet nélkül, ahogy némelyek a kezüket jó előre dörzsölgetve kifejezték magukat. Igaz, sokan igyekeztek minél komorabb és diplomatikusabb arcot ölteni, de az orosz embert módfelett szórakoztatja mindenféle botrányos társasági zűrzavar. Az is igaz, hogy volt nálunk jóval komolyabb dolog is, mint a botrány puszta vágya: valami csillapíthatatlan düh és általános ingerültség; úgy látszott, mindenki borzasztóan un már mindent. Bizonyosfajta zavart cinizmus, erőltetett, kényszeredett cinizmus lett úrrá mindenkin. Csak a hölgyek nem estek zavarba, de azok is csupán egy tekintetben voltak határozottak: a Julija Mihajlovnával szemben érzett irgalmatlan gyűlöletben a hölgyek valamennyi irányzata megegyezett. És ő, szegény, nem is gyanakodott, az utolsó percig biztos volt abban, hogy őt „körülveszik, és hogy még mindig „fanatikusan odaadó híve mindenki.

Már céloztam arra, hogy nálunk különféle gyanús alakok jelentek meg. Az ingadozás vagy az átmenet zűrzavaros idejében mindig és mindenütt megjelennek különféle alakok. Nem azokról az úgynevezett „hangadókról beszélek, akik mindig mindenkinél jobban sietnek (ez a fő gondjuk), és akiknek igen gyakran nagyon ostoba, de mégis többé-kevésbé meghatározott céljuk van. Nem, én csakis a szemét népségről beszélek. Ez az alja nép, amely minden társadalomban megvan, minden átmeneti időben felüti a fejét, mégpedig minden cél nélkül, sőt anélkül, hogy bármilyen halvány gondolata is volna, csupáncsak nyugtalanságot és türelmetlenséget fejez ki, de azt teljes erővel. Ugyanakkor ez a söpredék, bár maga sem tudja, csaknem mindig a „hangadók maroknyi csoportjának a vezérlete alá kerül, azoké alá, akik határozott céllal cselekszenek; ez a csoport, hacsak nem csupa agyalágyult hülyéből áll – máskülönben ez szintén előfordul –, oda irányítja ezt az egész szemetet, ahová akarja. Nálunk például most, amikor már mindenen túl vagyunk, azt mondják, hogy Pjotr Sztyepanovicsot az az Internacionálécska irányította, Pjotr Sztyepanovics pedig Julija Mihajlovnát, aki aztán az ő parancsszavára az egész szemét népséget vezényelte. A komolyabb koponyák most csodálkoznak magukon: hogyan is követhettek el akkor egyszeriben olyan nagy hibát! Miben is állt nálunk ez a zűrzavaros időszak, és miből mibe volt nálunk átmenet – én nem tudom, és azt hiszem, hogy senki sem tudja, legfeljebb néhány kívülálló vendég. Elég annyi, hogy egyszeriben a leghitványabb fickók kerültek túlsúlyba, nagy hangon bírálgatni kezdtek mindent, ami szent, holott azelőtt ki se merték nyitni a szájukat, a legkiválóbb emberek meg, akik eddig olyan szerencsésen megőrizték fölényüket, most egyszerre órájuk figyeltek, maguk meg hallgattak; némelyek pedig a leggyalázatosabb módon vihorásztak. Holmi Ljamsinok, Tyeljatnyikovok, Tyentyetnyikov földbirtokosok, faragatlan takonypóc Ragyiscsevek, szomorúan, de gőgösen mosolygó zsidócskák, nagyokat nevető, idegenből jött utazók, irányzatos fővárosi költők, aztán olyan költők, akik az irányzatot és a tehetséget parasztujjassal és zsírozott csizmával pótolták, őrnagyok és ezredesek, akik nevetnek foglalkozásuk értelmetlenségén, és egy rubellel több fizetésért készek volnának lecsatolni a kardjukat, és suttyomban elmennének írnoknak a vasúthoz; tábornokok, akik átszöktek ügyvédnek; művelt közvetítők, művelődő fiatal kereskedők, rengeteg szeminarista, nők, akik tulajdon személyükben testesítik meg a nőkérdést – mindezek egyszeriben teljesen fölénybe kerültek nálunk, mégpedig kikkel szemben? A klubbal, a tiszteletre méltó előkelőségekkel, falábú tábornokokkal, igen szigorú és hozzáférhetetlen hölgytársadalmunkkal szemben. Ha egészen a fiával történt katasztrófáig maga Varvara Petrovna is szinte a szolgálója lett ennek az egész szemét népségnek, akkor a többi Minervánknak félig-meddig meg is bocsátható az akkori kábulatuk. Mint már mondtam, most mindent annak az Internacionálécskának tulajdonítanak. Ez a felfogás annyira meggyökeresedett, hogy ilyen értelemben tájékoztatják még a hozzánk érkező idegeneket is. Kubrikov, a Sztanyiszlav-renddel kitüntetett hatvankét éves tanácsos nem is olyan régen minden felszólítás nélkül előállt, és szívhez szóló hangon bevallotta, hogy három teljes hónapig az Internacionálé hatása alatt állt. Amikor pedig, tekintettel korára és érdemeire, teljes tisztelettel felkérték, hogy magyarázza meg kielégítőbben, semmilyen bizonyítékot nem tudott felhozni azon kívül, hogy „minden érzékszervével érezte", de azért szilárdan kitartott kijelentése mellett, úgyhogy nem is faggatták többé.

Újra megismétlem: nálunk is maradt egy kis csoport, mind óvatos emberek, akik mindjárt az elején teljesen visszavonultak, sőt lakatra bezárkóztak. De milyen lakat állhat ellen a természet törvényének? A legóvatosabb családban is pontosan ugyanúgy nőnek a lányok, akiknek okvetlenül táncolniuk kell egy kicsit. Így aztán a végén ezek az emberek is mind adakoztak a nevelőnők javára. A bál pedig olyan ragyogónak, páratlannak ígérkezett; csodákat beszéltek róla; olyan hírek jártak, hogy lornyettes hercegek jönnek, tíz rendező lesz, csupa fiatal gavallér, akik szalagot viselnek a bal vállukon. Beszéltek valamiféle pétervári főkolomposokról, arról, hogy Karmazinov a bevétel gyarapítása végett vállalkozott, hogy a Merci-t kormányzóságunk egyik nevelőnőjének ruhájában olvassa fel; hogy lesz „irodalmi francia négyes, szintén kosztümökben, és minden egyes kosztüm valamilyen irányzatot jelképez. Végül, ugyancsak kosztümben, táncolni fog valamiféle „becsületes orosz gondolat is – ez pedig már önmagában is merőben új dolognak sejlett. Hát hogy lehetett volna kitérni a gyűjtőív aláírása elől? Mindenki aláírta.

2

Az ünnepély műsorát két részre osztották: irodalmi délután déltől négyig, aztán pedig bál kilenc órától egész éjszaka. De már ez az intézkedés is magában rejtette a zűrzavar csíráit. Először is: a közönségben már a legelején meggyökeresedett az a hír, hogy uzsonna is lesz – közvetlenül az irodalmi délutánt követően, vagy még alatta, külön evégett közbeiktatott szünetben –, természetesen ingyen uzsonna, mely beletartozik a műsorba, és pezsgő is jár hozzá. A jegy borsos ára (három rubel) elősegítette e mendemonda meggyökerezését. „Máskülönben aláírtam volna én csak úgy potyára? Ha egyszer egész naposra tervezik azt az ünnepélyt, akkor adjanak is enni! Megéhezik az ember – így vélekedtek nálunk. Be kell vallanom, hogy könnyelműségével maga Julija Mihajlovna is hozzájárult ahhoz, hogy e végzetes szóbeszéd gyökeret verjen. Egy hónappal előbb, még a nagy gondolat első bűvöletében, az ünnepélyről csicsergett boldognak-boldogtalannak, arról pedig, hogy pohárköszöntők is hangzanak el, maga értesítette az egyik fővárosi lapot. Akkor főként ezek a pohárköszöntők bájolták el: ő maga akarta elmondani, és az ünnepélyre várva állandóan fogalmazgatta is őket. Ezeknek kellett volna megvilágítaniuk legfőbb zászlónkat (milyet? – fogadni mernék, szegény feje nem is fogalmazott meg egyet sem), hogy aztán tudósítások formájában a fővárosi újságokba átkerülve elérzékenyítsék és elbűvöljék a legfelső vezetőket, majd pedig csodálatot keltve és követésre ösztönözve elterjedjenek valamennyi kormányzóságban. Ámde a pohárköszöntőkhöz pezsgő kell, mivel pedig pezsgőt mégsem lehet éhgyomorra inni, magától értődik, hogy okvetlenül kell uzsonna is. Később, amikor erőfeszítései árán megalakult a bizottság, és komolyabban munkához láttak, nyomban világosan bebizonyították neki, hogy ha lakomáról ábrándozik, akkor a nevelőnőknek még a legbusásabb bevételből is vajmi kevés marad. Ilyen módon két megoldás kínálkozott: lukulluszi lakoma pohárköszöntőkkel, és kilencven rubel a nevelőnőknek, vagy pedig jelentős bevétel elérése pusztán formálisnak mondható ünnepséggel. A bizottság egyébként csak rá akart ijeszteni, de közben kitalált egy harmadik, ésszerű megoldást, amely összeegyezteti az előbbi kettőt: minden tekintetben nagyon rendes ünnepélyt, csak éppen pezsgő nélkül, mert így igen tisztességes, kilencven rubelnél jóval nagyobb összeg marad. De Julija Mihajlovna nem egyezett bele; az ő természete megvetette a kispolgári középutat. Rögtön elhatározta, hogy ha az első ötlet nem valósítható meg, akkor azonnal és teljes mértékben az ellenkező végletre kell rávetni magukat, vagyis olyan óriási bevételre kell szert tenni, hogy minden kormányzóság megirigyelje. „Utóvégre meg kell értenie a közönségnek, hogy az általános emberi célok elérése összehasonlíthatatlanul magasztosabb a pillanatnyi testi élvezeteknél – mondta lángoló bizottsági beszédének végén –, és hogy az ünnepély lényegében csak egy nagy eszme meghirdetése, épp ezért be kell érni a legtakarékosabb német bállal, amelyet pusztán a jelkép kedvéért rendezünk, ha már egyáltalán nem tudnak meglenni a nélkül az utálatos bál nélkül! – egyszeriben ennyire meggyűlölte a bált. De végül megnyugtatták. Például éppen akkor találták ki és javasolták az irodalmi francia négyest és más esztétikus dolgokat, hogy helyettesítsék velük a testi élvezeteket. Ugyanakkor egyezett bele véglegesen Karmazinov is abba, hogy felolvassa a Merci-t (mert addig csak szenvelgett, és húzta-halasztotta), és ezzel az étkezés puszta gondolatát is kitörli a mérhetetlenül falánk közönség agyából. Ilyen módon a bál megint csak a legnagyszerűbb ünnepéllyé válik majd, de immár más jelleggel. De hogy mégse szálljanak teljesen a fellegekbe, elhatározták, hogy a bál elején fel lehet szolgálni egy kis citromos teát kerek aprósüteménnyel, majd mandulaszörpöt és limonádét, végül pedig még fagylaltot is, de mást nem. Azok számára meg, akik mindig és mindenütt okvetlenül megéheznek, főként pedig megszomjaznak, a szobasor végén lehet nyitni egy külön büfét, amelyet majd Prohorics (a klub főszakácsa) irányít, és ez a büfé a bizottság legszigorúbb felügyelete alatt kiszolgálhat akármit, de azért külön fizetni kell, éppen evégett ajtaján egy feliraton figyelmeztetni kell a vendégeket, hogy a büfé – nem tartozik a műsorhoz. De reggel úgy döntöttek: egyáltalán nem nyitnak büfét, hogy ne zavarják a felolvasást, jóllehet a büfének kiszemelt szoba öttel odább volt a fehér teremtől, amelyben Karmazinov fel akarta olvasni a Merci-t. Érdekes, hogy ennek az eseménynek, vagyis a Merci felolvasásának, óriási, alighanem túlzott jelentőséget tulajdonítottak a bizottságban még a leggyakorlatiasabb emberek is. Ami pedig a költői lelkületűeket illeti, a nemesek hadnagyának felesége például bejelentette Karmazinovnak, hogy a felolvasás után a fehér terem falába rögtön márványtáblát illesztet arany felirattal – amely szerint ennek és ennek az évnek ezen és ezen a napján, itt, ezen a helyen olvasta fel Merci-jét a nagy orosz és európai író, amikor letette a tollat, és ily módon városunk képviselőinek személyében búcsúzott el az orosz közönségtől – és hogy ezt a feliratot mindenki még a bálon el fogja olvasni, vagyis alig öt órával azután, hogy ő maga felolvassa a Merci-t. Biztosan tudom, elsősorban éppen Karmazinov követelte, hogy délután, mialatt ő felolvas, semmi szín alatt se legyen büfé, jóllehet a bizottság néhány tagja megjegyezte, hogy ez meglehetősen elüt a helyi szokásoktól.

Ez volt a helyzet, amikor a városban még továbbra is hittek a lukulluszi, vagyis a bizottsági büfében; az utolsó óráig hittek benne. Még a kisasszonyok is rengeteg bonbonról, cukorban főtt gyümölcsről meg valami soha nem hallott dologról ábrándoztak. Mindenki tudta, hogy busás összeg gyűlt össze; hogy az egész város mindenáron ott akar lenni; hogy a szomszéd járásokból is jönnek, és hogy nincs elég belépőjegy. Az is köztudomású volt, hogy a megszabott áron felül is történtek jelentős adakozások: Varvara Petrovna például háromszáz rubelt fizetett a jegyéért, és melegházának minden virágát odaadta a terem díszítésére. A hadnagyné (bizottsági tag) a házát adta, meg a világítást; a klub a zenét meg a személyzetet, és egész napra átengedte Prohoricsot. Voltak még más adományok is, bár nem ilyen nagyok, úgyhogy már felvetődött az a gondolat, hogy a jegy eredeti árát három rubelről kettőre csökkentik. A bizottság eleinte csakugyan aggódott, hogy három rubelért nem jönnek el a kisasszonyok, és azt javasolta, hogy bocsássanak ki valamiféle családi jegyeket, hogy minden család éppen csak egy kisasszonyért fizessen, a többi kisasszony pedig, aki ahhoz a családhoz tartozik – még ha tíz példány van is belőlük –, mind ingyen léphessen be. De minden aggodalom fölöslegesnek bizonyult, ellenkezőleg: éppen kisasszonyok jelentek meg tömegével. Még a legszegényebb hivatalnokok is elhozták a leányaikat, és nagyon is nyilvánvaló volt, hogy nekik maguknak eszükbe sem jutott volna aláírni az ívet. Egy egészen jelentéktelen titkár elhozta mind a hét lányát meg még egy unokahúgát is, természetesen nem számítva a feleségét, és mindegyik hölgy a kezében tartotta a háromrubeles belépőjegyet. Így hát el lehet képzelni, micsoda forradalom tört ki a városban! Tekintsük most csupán azt, hogy mivel az ünnepély két szakaszra tagolódott, a hölgyeknek is két-két ruha kellett: egy délutáni a felolvasásra, és egy estélyi a bálra. Amint kiderült, sok középosztálybeli erre a napra mindent, még a családi fehérneműt, a lepedőket, sőt kis híján a matracokat is elzálogosította a zsidóinknál, akikből a sors szeszélye folytán két év óta borzasztóan sok immár gyökeret vert városunkban, és egyre több költözik ide hozzánk. Csaknem minden hivatalnok előre felvette a fizetését, némelyik földbirtokos pedig eladta a legnélkülözhetetlenebb jószágát is, és mindezt csakis azért tették, hogy mint valamiféle márkinőket vigyék kisasszonyaikat az ünnepélyre, és senki mögött se maradjanak el. A ruhák pompája ezúttal szinte hallatlan volt a mi vidéki városunkhoz képest. A város már két héttel előbb tele volt családi históriákkal, amelyeket mind azonnal Julija Mihajlovna udvarához továbbítottak a mi vigyorijaink. Kézről kézre jártak családi karikatúrák is. Julija Mihajlovna albumában magam is láttam néhány effajta rajzot. Minderről nagyon is pontosan értesültek mindazok, ahonnan e históriák származtak; azt hiszem, ez az oka, hogy az egyes családoknál a legutóbbi időben olyan nagyra nőtt a gyűlölet Julija Mihajlovnával szemben. Most mindenki fogcsikorgatva káromkodik, ha ez eszébe jut. De már korábban is világos volt, hogy ha bármiben is melléfog a bizottság, ha bármivel is elrontja a bált, hallatlan felháborodás robban ki. Ezért is várta magában mindenki a botrányt; márpedig ha annyira várták, hát hogyne tört volna ki?!

Pontosan délben rázendített a zenekar. Mivel én is rendező voltam, vagyis a tizenkét „szalagos fiatalember közé tartoztam, tulajdon szememmel láttam, hogyan kezdődött ez a gyalázatos emlékű nap. Mindjárt az elején példátlan tolongás támadt a bejáratnál. Hogy lehet az, hogy – a rendőrségen kezdve – mindjárt az első lépésnél csődöt mondott minden? Az igazi közönséget nem okolom: a családapák, bármilyen rangot viseltek is, nem tolakodtak, és nem toltak félre senkit, ellenkezőleg, ahogy hallom, már az utcán zavarba estek, látva ezt a mi városunkban még soha nem látott tülekedő tömeget, amely megszállta a ház környékét, és nem egyszerűen be akart menni, hanem szinte rohamra készült. Eközben egyre érkeztek a fogatok, úgyhogy végül elárasztották az utcát. Most, amikor ezt írom, vitathatatlan bizonyítékok alapján állíthatom, hogy városunk legförtelmesebb söpredékéből néhány alakot jegy nélkül, simán bevitt Ljamsin és Liputyin, sőt, talán még mások is, akik ugyanúgy rendezők voltak, mint én. Mindenesetre megjelentek egészen ismeretlen személyek is, akik a szomszéd járásokból meg máshonnan csődültek ide. Ezek a vademberek, mihelyt beléptek a terembe, mindjárt az első szóra (mintha csak kioktatták volna őket), aziránt érdeklődtek, hol a büfé; amikor pedig megtudták, hogy nincs büfé, minden tapintat nélkül, sőt nálunk mindeddig példátlan pimaszsággal szitkozódni kezdtek. Igaz, némelyik részegen is jött. Egyiket-másikat, mint amolyan vad embert, meghökkentette a terem pompája, mivel még sohasem látott ehhez foghatót, és ahogy belépett, egy pillanatra elcsitulva, szájtátva nézelődött. A nagy Fehér Terem, bár ódon építésű, valóban pompás volt: óriási méretű, két ablaksoros, karzattal, tükörfalakkal, a régi divat szerint díszesen festett, aranyozott szegélyű mennyezettel, fehér alapon vörös függönyökkel, márványszobrokkal (mert akármilyenek, azért mégiscsak szobrok voltak), piros bársonnyal kárpitozott, Napóleon-korabeli, nehéz, ódivatú, aranyozott fehér bútorral. A leírt pillanatban a terem végében magas dobogó emelkedett a felolvasni szándékozó irodalmárok számára, és az egész terem sűrűn tele volt rakva székekkel, mint a színház földszintje, bár széles folyosókat is hagytak a közönség számára. De a bámészkodás első pillanatai után egyre-másra hangzottak el a legértelmetlenebb kérdések és kijelentések. „Hátha mi egyáltalán nem is akarunk felolvasást… Mi vagyunk itt az urak, és nem Lembkéék!… Röviden: mintha csak evégett engedték volna be őket. Kivált egy összetűzésre emlékszem; ebben kitüntette magát a tegnap érkezett, merev állógallérú, fabábarcú hercegecske, aki az előző délelőttön ott volt Julija Mihajlovnánál. A kormányzóné zaklató unszolására ő is hajlandó volt feltűzni a szalagot a bal vállára, úgyhogy rendezőtársunk lett. Kiderült, hogy ez a rugóra járó viaszbábu, ha beszélni nem is, de cselekedni azért tud a maga módján. Amikor egy óriás termetű, ragyás nyugalmazott kapitány a mögötte tolongó mindenféle alja nép egész csapatára támaszkodva belekötött, hogy merre kell a büfébe menni – kacsintott egyet a kerületi rendőrfőnöknek. Utasítását rögtön teljesítették: akárhogy káromkodott is a részeg kapitány, kivonszolták a teremből. Eközben lassanként végre megjelent „az igazi közönség is, és a székek közötti folyosókon három hosszú fonálként húzódott előre. A rendbontó elemek csillapodni kezdtek, de még a „legrendesebb közönség is elégedetlennek és megdöbbentnek látszott; némelyik hölgy valósággal megrémült.

Végül elhelyezkedtek; elhallgatott a zene is. Az emberek az orrukat fújták, nézelődtek. Túlságosan is ünnepélyes arccal várakoztak – ez már magában véve is mindig rossz jel. De „Lembkáék még mindig nem voltak sehol. Selyem, bársony, briliáns ragyogott, tündökölt mindenütt, a levegőben illat áradt szét. A férfiak feltűzték minden kitüntetésüket, sőt a kis öregek még az egyenruhájukat is felvették. Végre a nemesek hadnagyának felesége is megjelent Lizával együtt. Liza még sohasem volt ilyen káprázatosan szép, mint ezen a délutánon, ebben a pazar ruhában. A haja csigákba volt bodorítva, a szeme csillogott, arcán mosoly ragyogott. Láthatólag nagy hatást keltett; nézegették, suttogtak róla. Azt mondták, hogy Sztavrogint keresi a tekintetével, de nem volt ott sem Sztavrogin, sem Varvara Petrovna. Én akkor nem értettem az arckifejezését: miért van benne ennyi boldogság, öröm, energia és erő? Eszembe jutott a tegnapi eset, és sehogy se leltem a dolog nyitját. De „Lembkáék még mindig nem voltak sehol. Ez már hiba volt. Később megtudtam, hogy Julija Mihajlovna az utolsó percig várta Pjotr Sztyepanovicsot, aki nélkül az utóbbi időben lépni sem tudott, bár ezt sohasem vallotta be magának. Zárójelben megjegyzem, hogy Pjotr Sztyepanovics az előző napon, az utolsó bizottsági ülésen lemondott a rendezői szalagról, amivel nagyon elkeserítette, valósággal megríkatta Julija Mihajlovnát. A fiatalember a kormányzóné meglepetésére és (ezt előre bejelentem) később rendkívüli megrökönyödésére szinte egész napra eltűnt, és az irodalmi felolvasáson egyáltalán nem jelent meg, úgyhogy egészen estig senki sem találkozott vele. Végül a közönség félreérthetetlenül elárulta türelmetlenségét. A dobogón sem jelent meg senki. A hátulsó sorokban tapsolni kezdtek, mint a színházban. Az öregek meg az úrhölgyek összeráncolták a homlokukat: ezek a Lembkéék már túlságosan is fontoskodnak. A közönség legúribb részében is ostoba suttogás indult meg arról, hogy talán csakugyan nem lesz ünnepély, hogy talán csakugyan olyan beteg az a Lembke, és így tovább. De hál’ istennek, Lembkéék végre megjelentek: a kormányzó karonfogva vezette feleségét; bevallom, magam is rettentően aggódtam, hogy vajon megjelennek-e. De így elestek a pletykák, győzött az igazság. Szinte fellélegzett a közönség. Maga Lembke a jelek szerint teljesen egészséges volt, miként – emlékszem – mások is megállapították, mert el lehet képzelni, hány tekintet fordult feléje. Jellemzésképpen megjegyzem, hogy városunk előkelőségei közt egyébként is kevesen akadtak, akik feltételezték, hogy Lembkének valami komolyabb baja van; cselekedeteit pedig teljesen normálisnak tartották, olyannyira, hogy a téren tegnap délelőtt lejátszódott históriát helyesléssel fogadták. „Így kellett volna mindjárt az elején – mondták a rangosak. – Mert ha emberbarátként jönnek is ide, mind ugyanazzal végzik, és nem veszik észre, hogy erre éppen az emberszeretet érdekében van szükség. A klubban legalábbis így vélekedtek. Csak azért rótták meg, mert közben tüzeskedett. „Ezt nagyobb hidegvérrel kell csinálni, de hát ő új ember – mondták a szakértők. Ugyanilyen mohón fordult minden tekintet Julija Mihajlovna felé is. Természetes, hogy tőlem mint krónikástól senkinek sincs joga túlságosan is pontos részleteket követelni egy kényes pontot illetően: itt titokról, itt nőről van szó; mindenesetre én csak egyet tudok: Julija Mihajlovna tegnap estefelé bement Andrej Antonovics dolgozószobájába, és jóval éjfél utánig nála időzött. Megbocsátott Andrej Antonovicsnak, sőt még meg is vigasztalta. A házastársak mindenben megegyeztek, mindent elfelejtettek egymásnak, úgyhogy amikor a kimagyarázkodás végén Von Lembke, iszonyattal gondolva vissza az előző éjszaka legfontosabb zárójelenetére, mégiscsak letérdelt, akkor hitvesének gyönyörű kacsója, azután pedig ajka rekesztette el a lovagiasan gyöngéd és a meghatottságtól ellágyult férfiú bűnbánó szavainak lángfolyamát. Mindenki csak boldogságot látott a kormányzóné arcán. Pompás ruhában, nyílt tekintettel jött be. Úgy tetszett, elérte vágyainak netovábbját: politikájának célja és koronája, az ünnepély – ím megvalósult. Lembkéék, mialatt közvetlenül a dobogó előtt levő helyükre mentek, jobbra-balra hajlongva viszonozták az üdvözléseket. Mindjárt körül is vették őket. A nemesek hadnagyának felesége felállt fogadásukra… Ám ekkor csúnya félreértés történt: a zenekar se szó, se beszéd, tusra zendített, nem valami indulóra, hanem egyszerű asztali tusra, amilyen nálunk a klubban, az asztalnál hangzik fel, amikor díszebéd közben valakinek az egészségére isznak. Most már tudom, hogy rendezői minőségében Ljamsin húzatta, állítólag a bevonuló „Lembkáék" tiszteletére. Természetesen bármikor menthette magát azzal, hogy ostobaságból vagy túlzott igyekezetből tette… Sajnos, akkor még nem tudtam, hogy ők már nem törődtek a mentegetőzéssel, és a mai nappal mindennek véget akartak vetni. De a tussal még nem fejeződött be: alighogy a közönség bosszús meghökkenéssel mosolyogni kezdett, a terem végében és a karzaton hirtelen hurrá harsant, színleg szintén a Lembkéék tiszteletére. Nem sok hang kiáltozott, de bevallom, mégiscsak eltartott egy darabig. Julija Mihajlovna elpirult, a szeme villámokat szórt. Lembke megállt a helyénél, és a kiabálók felé fordulva fenségesen és szigorúan nézett végig a termen… Hamarosan leültették. Én ismét riadtan vettem észre arcán azt