Iliász

By Homérosz

Homérosz Iliászának megszületését Krisztus előtt a 8. századra teszik, s azóta nemcsak hogy fennmaradt, de az európai kultúrkörben az alapműveltség elhagyhatatlan elemévé vált. A trójai mondakör egyetlen momentumát dolgozza fel: Achilleusz haragját.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633769874

Book preview

HOMÉROSZ

ILIÁSZ

fapadoskonyv.hu

2013

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Fordította: Kemenes Kemp József

ISBN 978-963-376-987-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. ÉNEK

A DÖGVÉSZ – ACHILLES HARAGJA

Zengjed el, istennő,{1} vészes haragát Achillesnek,

Mely tengernyi veszélyt ontott a vitéz görögökre,

És sok ezer hősnek lelkét poklokra taszítá,

Elhullt testeiken meg ebek s keselyűk lakomáztak.

Hát így teljesedett dörgő Kronidés akaratja,

Hogy nagyon összetűzött egymással a két legerősebb:

Atreidés, a hadak feje, meg gyorslábu Achilles.

Ekkora cívódást melyik isten sző vala köztük?

Zeus s Letó fia; mert a királyra boszús vala szörnyen

S dögvésszel sújtá seregét; pusztult is a népség.

Mert Chrysest, a papot, legyalázta vitéz Agamemnon.

Úgy lőn, hogy Chryses oda ment a sebes-járásu hajókhoz.

Hogy nagy arany-kincsen megváltsa szerette leányát,

Tegzes Apollónnak fejdíszét tartva kezében

Színaranyos botján,{2} kéré a görög daliákat

Főleg a két testvért, Menelaost s a vitéz Agamemnont:

„Hősszivü Atrídák s vértes görögök valamennyen!

Menykövező Kronidés engedje s a többi nagy isten,

Hogy Priamos várát feldúlva mehessetek innen,

Váltságdíj fejiben, csak eresszétek ki leányom,

Tiszteletet nyújtván Phoibosnak, a messzelövőnek!"

Minden achív helyeselte a szót, hogy a fényes ajándék

Elfogadandó és a papot tisztelniök illik:

Csak Agamemnonnak nem volt kedvére az alku,

Sőt leszidá zordúl s e kemény mondással üzé el:

„Halljad öreg, ne találjalak itten a karcsu hajóknál!

Most se csatangolj itt s e helyen később se botorkálj,

Mert aranyos pálcád s koszorúd megvédeni nem fog.

Én nem adom ki a lányt, valamíglen meg nem öregszik

Házamban, hires Argosban, jó messze honától;

Ott a szövőszéken szövöget majd s megveti ágyam…

Hát csak eredj, ne boszants, hogy baj nélkűl haza juthass."

Így szólott; megijedt az öreg s hajtott a parancsra,

S hallgatagon lépdelt a zajos tenger vize mellett.

Hogy már jótova ment, buzgón esdett nagy urának,

Tegzes Apollónnak, fürtös Létó gyerekének:

„Hallgass meg, ki ezüst íjjal Chrysére vigyázol

S szent Killát{3} őrzöd s Tenedosban{4} nagy te hatalmad.

Templomodat, Smintheus, ha igaz kedvedre emeltem,

Vagy ha kövér kecskék s tulkok húsát felajáltam

Égő áldozatul: ez egyetlen vágyamat add meg:

Könnyeimért nyilaid sújtsák a görög hadi tábort!"

Szólt s nagy esengését kegyesen hallgatta Apollón;

Bérces Olymposról lefelé szállott haragudva

Karcsu, nagy íjjával vállán s födeles tegezével.

Megcsörrentek a nyílvesszők vállán a boszusnak

Minden mozdulatán. Úgy ment, valamint komor éjjel.

Erre megállt a hajók táján s a nyilat kiröpinté.

Szörnyü nagyot csörrent a lövéskor az íjjnak idegje.

Kezdetben csak ebek meg az öszvérek sora hullott,

Ám később magukat nyilazá boszujában az isten.

Szüntelenűl a sürű máglyák lobogának az égre…

Hosszu kilenc napon át hullatta nyilát a nagy isten:

Tizediken gyűlést hívott vala össze Achilles;

Így sugalá neki ezt Héré, a fehérkaru isten,

Mert danaok népét száná, hogy hulltanak egyre.

És miután a gyülés lassankint összesereglett,

Fölkele s így szólott köztük gyorslábu Achilles:

„Azt hiszem, Atreidés, innét már szörnyü kudarccal

Visszafelé mehetünk, a halált ha ugyan kikerüljük:

Háboru és dögvész mer’ együtt pusztítja hadunkat.

Rajta tehát, kérdjünk valamely jóst vagy papot itten.

Vagy pedig álomjóst – hisz az álmot is istenek adják –,

Fejtsék meg, mi okért haragos ránk Phoibos Apollón?

Áldozatunkban, avagy fogadalmunkban a mulasztás?

Áldozatul bárányt, gödölyét kíván-e mitőlünk.

És ha föláldoztuk, szabadit csak szörnyü bajunkból?"

Szóllott s erre leült. Ezután fölkel vala köztük

Kalchas Thestoridés, a madárjósok fejedelme,

Ő, ki tudá a jelent, a multakat és a jövendőt,

S ő vezeté a görög gályákat szent Ilionhoz

Jóstudományával, melyet neki Phoibos adott volt.

Jóakarólag imígy szóllalt meg hát a gyülésben:

„Istentől szeretett Achilles, hát tudni szeretnéd,

Mért haragos mireánk a messze-lövő nagy Apollón?

Megmondom. Halljad; de nekem szent esküdet adjad,

Hogy szóval, tettel szivesen fogsz védeni engem,

Mert bizony azt tartom, valakit most felharagítok;

Azt, ki nagyon uralog s az achivság csak neki hódol…

Mert hisz erősb a király, ki a gyengébb félre neheztel,

Mert ha dühét aznap ha talán elfojtja magában:

Őrzi szivén a boszút. valamíg később ki nem önti.

Halljam hát szavaid, mint fogsz megvédni bajomban?"

Erre viszont így szólt a sebesrohanásu Achilles:

„Mondjad a jósigét, valamint érzed kebeledben,

Esküszöm én, Kalchas, Phoibosra, a messzelövőre,

A kihez esdeklel, ha a jóslatokat magyarázod.

Míg lehelek s szemeim fényét a halál ki nem oltja:

Senki se lesz bátor kezeit tereád fölemelni,

Még ha magát a királyt, Agamemnont mondja is ajkad,

A ki magát fennen hirdetgeti legderekabbnak."

Most nekibátorodott s így szólt a nagyhirű látó:

„Hát nem az áldozatért haragos ránk tegzes Apollón;

Papja miatt haragos, kit megbántott Agamemnon,

Mert nem adá ki a lányt nagy váltságdíja fejében.

Im ez okért ver a messzelövő s ver még ezután is.

És danaok népét meg sem szabadítja bajától,

Míg a bogárszemü lányt az apának vissza nem adjuk

Díjtalanul s Chrysébe nagy áldozatot ha vitettünk":

Akkor tán sikerűl megnyernünk újra kegyelmét!"

Így szólt, erre leült. Ezután fölkel vala köztük

Nagyhirü Atreidés. a nagy országok fejedelme,

Nagyboszuson kelt föl, szive telvén szörnyü haraggal;

Két szeme úgy égett valamint lángok lobogása

Szörnyü szemét legelőbb zordul Kalchasra szegezte:

„Gyászjósló, ki nekem kedves dolgot sose mondtál:

Csak ha csapást jósolsz, az esik jól puszta szivednek";

Jót sohasem mondtál, sohasem váltál te valóra…

Most is a hős danaok népét azzal hitegetnéd,

Hogy Phoibos csak azért veri nyilaival seregünket,

Mert Chryseis lányért a dijat most visszavetettem.

Hát bizony úgy akarom, hogy házamban legyen otthon.

Büszke Klytaimnestrát sem tartottam soha többre,

Törvényes nejemet, kivel az megbírja a versenyt,

Termete szépségét, ha eszét, ha müvet veszem ügyre.

Ámde igy is kiadom, ha javára leszen seregünknek,

Mert seregem megmenteni, nem megdönteni vágyom.

Ámde ajándékot nékem készítsetek egyben,

Hogy magam én ne legyek zsákmánytalan itt a seregben.

Mert ime látjátok, mi becses részem megy el innen."

Erre viszonzásúl így szólt gyorslábu Achilles:

„Nagyhirü Atreidés, te a legkapzsibb{5} e világon!

Már hogyan adhasson más részt a vitézi görögség?

Tudtunkkal nincsen hadi zsákmányunk seregünkben,

Mert a mit elrabolánk, egy szálig szét vagyon osztva.

Az meg nem járná, hogy a nép ismét ide hordja.

Tegzes Apollónért adjad ki tehát a leányzót,

És mi achív feleid károd négyszerte megadjuk,

Ha Zeus arra segít, hogy szent Iliont bevehetjük."

Erre megint így szólt a király, daliás Agamemnon:

„Csak ne ravaszkodjál, ha derék vagy is, óh nagy Achilles,

Mert eszemen nem jársz soha túl és el sem is áltatsz,

Azt akarod, hogy csak teneked légyen hadi részed,

Én meg eresszem a lányt s itt üljek vesztve a részem?

Ámde ha más zsákmányt adnak nekem itt az achívok,

Mely kedvemre való s föl is ér a bogárszemü lánnyal:

Elfogadom; de ha nem, majd választok ki magamnak,

Vagy tiédet, vagy Odysseusét, vagy más daliáét,

S elhozom azt; fogadom, hogy sír, a kihez betekintek.

Ám ráér ez ügyünk később is szóbakerülni.

Most föl, a barna hajót jó lesz tengerre bocsátni,

Rakjunk rá evezőst eleget, rakjunk hekatombát{6}

S léptessük bele szép Chryseist, a bogárszemü szüzet,

És egy jó daliát tegyünk bele jó vezetőnek.

Hős Ájást, avagy Idomeneust, vagy híres Odysseust,

Vagy téged magadat, ki a legszörnyűbb vagy e földön.

Hogy megnyerd Phoibos kegyeit szent áldozatokkal."

Szörnyü tekintettel szólalt most meg nagy Achilles:

„Talpadig arcátlan, te haszonra-leső örökétig,

Hát hogyan is hajtson szavaidra szivessen a harcos,

Útra hogyan keljen, hogyan is szálljon ki tusákra?

Én nem a dárdavető trószért sietek e vidékre,

Hogy vele harcoljak, mikor ő engem sose bántott.

Csordámat, lovamat még egyszer sem rabolák el,

Phthíé{7} dús mezein sohasem gázoltak a termő

Gabnavetésemben, mert nagy térség vala közben:

Harsogató tenger meg az árnyékos hegyi bércek.

Szemtelen, éretted jöttünk ide, hogy te örülhess,

Ha nagy elégtételt szerezünk teneked, te eborca,

És Menelaosnak. De im ezzel mitse törődöl:

Sőt patvarkodol itt, hogy tégedet illet a zsákmány,

Melyért én küzdék s a görög nép énnekem adta.

Részem a részeddel sohasem volt úgysem egyenlő,

Hogyha egy-egy népes várost feldult vala sergünk.

Emberölő harcot ha vívunk, a tusák javarészét

Enkezeim végzik, de a zsákmányosztogatáskor

Mindig a több a tied, a mig én édes-kevesemmel

Békén ballagok el fáradtan a karcsú hajókhoz…

Most Phthíába megyek, mivel úgy látom, hogy okossabb

Karcsu hajóimmal hazamennem, s nincs is eszemben

Így legyalázva neked kincset kincsekre szerezni."

Erre megint igy szólt a király, daliás Agamemnon:

„Hát csak eredj, hahogy úgy vágyol; bizony én sem esengek,

Hogy te maradj értem; vannak mások körülöttem,

Kik majd tisztelnek, de leginkább bölcs Zeus-isten.

Náladnál jobban fejedelmet még nem utáltam,

Mert csak a perpatvar meg a harc kedvessek előtted.

Bárha te bátrabb vagy: de ez is mennybéli ajándék.

Rajta, siess haza hát hiveiddel a karcsu hajókon,

Bírjad myrmidonid, veled egy cseppnyit se törődöm;

Semmi nekem haragod;sőt halljad, mint fenyegetlek:

Visszakivánta a szép Chryseist tőlem nagy Apollón,

Hát haza szállítom híveimmel barna hajómon,

Ámde magam megyek el sátradba s a szépszemü Briseist

Én veszem el tőled, hadi részed, hogy csakis értsed,

Mennyire több vagyok én nálad, s más szinte vigyázzon

Megmérkőzni velem s mellém állítni személyét."

Igy szólott; iszonyú bosszúra fakadt nagy Achilles,

Kétfelé hánykódott szive széles nagy kebelében,

Jól kifenett kardját ki ne kapja-e oldala mellől

Atreidest leterítni s a gyűlést szertezavarni,

Vagy fékezze magát fölibé kerekedve dühének.

Míg ezeken töpreng a vitéznek nagy szive-lelke,

S nagy kifenett kardját kihuzá fényes hüvelyéből:

Ott terem Athéné, kit Héré külde az égből.

Mert mindkét daliát száná s kedvelte szivéből.

Háta mögé állott s Achillest megfogta hajánál,

Csak maga látá őt, és kívüle senkise látta.

Megfordult elhülve a hős s ráismere nyomban

Két szeme fényéről, a melyek lángban lobogának.

Megszólalt a vitéz s így szólt neki szárnyas igékkel:

„Mért jöttél te megint, paizsos Kronidés szüzi lánya?

Tán hogy lásd, a vitéz Agamemnon erőszaka mily nagy?

Ámde kimondom a szót s hiszem is bételjesedését:

Nem vetek én nagy időt neki, hogy vesztét teszi gőgje."

Erre viszont így szólt ragyogószemü Pallas Athéné:

„Mennyből szálltam alá haragod, ha lehet, lecsitítni.

Mert a nagy istennő maga küld vala, hókaru Héra,

Benneteket ki egyenlőn szán és kedvel egyenlőn.

Szüntesd hát haragod s kardod nyugtasd hüvelyében:

Szóval ugyan szidjad, valamint csak szidhatod őtet,

Mert ime megmondom s úgy is lészen bizonyára:

Háromszorta nagyobb zsákmányban dúskodol egykor

E nagy sérelemért: hát tűrj és hajts szavaimra."

Erre megint így szólt rohamos-járású Achilles:

„Istennő, meg kell szavatok bizonyára fogadnunk.

Bármint ég haragunk; de ha így lesz jobb ügyeinkre:

Mert a ki meghajlik, meghallgatják az egekben."

Szólt s kardját tartá szinezüstös markolatánál,

Majd hüvelyébe löké, s nem volt vala szófogadatlan.

Pallas meg tovaszállt az Olympos legtetejére

Pajzstartó Kronides házába a mennybeliekhez,

Indulatos szókkal szólott ismét nagy Achilles

Hűs, Agamemnonhoz s el nem fojtotta haragját:

„Arcátlan boriszák, szarvasszivü gyáva teremtés!

Népeddel sohasem mertél indúlni csatákra,

Sem hadaink legjobbjaival hadi lesre vonulni,

Mert a vitézi dolog neked egyenlő a halállal.

Bezzeg jobb a görög csapatok közepett elorozni

Másnak a zsákmányát, a ki ellentmond szavaidnak…

Nemzetevő zsarnok, hitvány népek fejedelme:

Mert másképp ez a tett legutolsó volna bizonnyal.

Ime kimondom most, meg is esküszöm eskükötéssel:

E szent botra{8}, melyik nem hajt már lombokat, ágat,

Hogy törzsét a magas hegyeken hajdant tovahagyta

És ki sem is zöldűl, levelét s kérgét miután már

Érc vagdosta körül, mostan meg a hős görögöknek

Sarjai hordozzák, kik Zeus szent rendeletéből

Őrzik a szent törvényt; ie hát neked esküszöm erre:

Majdan Achilleusért bánkódnak az összes achívok,

És ügyükön bármint akarod, lendíteni nem tudsz,

Férfiölő Hektor kezitől porban ha hevernek

Elhullot feleink;akkor majd éget a bánat

Szívedben, hogy a legjava hősi így semmibe vetted"

Szólt vala s szent jogarát, az aranyszeggel kiverettet,

Földre dobá, azután maga is helyt foglala menten.

Másfelül Atreide forrott, mire fökele Nestor

A fövenyes Pylos{9} nyájas, harsányszavu véne;

Ajkáról a beszéd mint színméz édesen ömlött.

Két embernyomdok{10} dőlt már ki az oldala mellől,

Kik vele születtek s Pylosban együtt növekedtek;

Harmadik embernyom vala már, a melyen uralgott,

Jóakaró szívvel hát így kezdette beszédét:

„Szörnyűség, az achív földet most nagy bajok érik:

Bezzeg örül Priamos s Priamos valahány ivadéka,

Bezzeg örülhetnek szent Trója lakói szivökben,

Hogyha hirét hallják, hogy tik nagyon összetüzétek,

Kik tervben, harcban elsők vagytok seregünkben.

Még gyerekek vagytok hozzám, hát hajtsatok énrám.

Volt nekem is dolgom valahán derekabb daliákkal,

Mint milyenek vagytok, de le nem néztek soha engem.

Nem láttam, de nem is látok soha oly daliákat,

Mint hős Peirithoos s Dryas, feleik vezetői,

Kaineus, Exadios meg az isteni hős Polyphémos{11}

(S Théseus. Aigeidés, ki hasonló isteneinkhez)

Nálok erősebbet sohasem táplált vala földünk:

S mint legerősebbek legerősbekkel tusakodtak,

Nagy hegyi szörnyekkel s meg is ölték rémesen őket.

Ily daliás néppel vala dolgom s messze Pylosból

Elmentem vala hozzájok, mert hívtanak engem.

Puszta magam vívtam szörnyű ellenfeleimmel,

A milyenekkel most nem merne tusázni halandó;

Megfogadák mégis szavamat s hajlottak a jóra.

Szófogadók legyetek szintén, mert hát ez a legjobb.

Sem te, habár derekas vagy, a lányt ettől ne kivánjad,

Hagyjad, a mint elején neki szánták őt az achívok.

Sem te vitéz Achilles hevesen ki ne köss a királlyal:

Ekkora tiszteletet nem nyert fejedelmi halandó,

Mint a milyen nagy hírt ennek juttat vala isten,

Bár te erősebb vagy s istennő szült e világra:

Ez hatalomra külömb, mivel ő többnek fejedelme.

Esdve könyörgök hát, szüntesd a boszút Agamemnon

És ne nehezteljél Achilesre, ki mind valamennyink

Nagy védőfala itt a férfiölő viadalban."

Erre megint így szólt a király, daliás Agamemnon:

„Mind a mit elmondál, öregem, rendjén vala mondva.

Ám az a hős valamennyi fölé készül kerekedni,

Mindeniken uralog, valamennyinek osztja parancsát,

Csak rendelkezik itt: de hiszem, híjába’ parancsol.

Vagy hogy ilyen hőssé nevelék az égi hatalmak:

Tán azt is megadák, hogy mindeneket legyalázzon?"

Erre viszonzásul így vágott közbe Achilles:

„Méltán lenne nevem hitvány és semmirekellő,

Hogyha csak engednék mindenben, a mit te parancsolsz:

Másra parancsolgass, nekem itt semmitse parancsolsz.

(Mert bizony úgy sejtem, hogy nem hajtok szavaidra.)

Mást mondok teneked s szavaim soha el ne felejtsed:

Két karomat sohasem mozdítom a szépszemü lányért

Sem tereád, sem másra, ha elveszitek, kit adátok:

Ám egyebem, mim van még ottan a barna hajóknál,

Abbul erőszakkal semmit sem fogsz elorozni.

Vagy hát próbáld meg, hogy ezek lássák szemeikkel,

Hogy mint folyja körül feketés véred kelevézem."

Így civakodtak ezek hát indulatos szavaikkal,

Majd meg a népgyűlést szétoszlatták a hajóktól.

Peleides sátrába vonult el a karcsú hajókhoz,

Véle Menoitiades{12} ment még s leghűbb daliái.

Atreidés ezalatt a hajót tengerre bocsátá.

Húsz evezős szállott bele száztoros áldozatokkal

Tegzes Apollónnak, Chryseist is rája vezette.

Elvezetőjüknek felszállt leleményes Odysseus.

Fölszállván nekivágtak hát a vízi utaknak.

Atreidés meg a népre rivallt, hogy megmosakodjék.

Megmosakodtak hát s szennyüktől{13} megszabadultak,

S tegzes Apollónnak felajánlják a hekatombát

Tulkokból, gödölyékbül a tenger sós vize mellett.

Égbe gomolygott fel füstjében az áldozatillat.

Így sürögének ezek táborhelyükön; Agamemnon

Nem szüntette dühét, mellyel fenyegette Achillest,

Eurybatest és Talthybiost hívatta magához;

Ők a király szolgái, serény hiradói valának.

„Menjetek el hiveim sátrába vitéz Achillesnek:

Hozzátok kezinél Briseist, kinek oly csinos arca.

Ámha nem adná őt, rárontok hű feleimmel

S elhozom őt magam én: hanem ez még majd keserűbb lesz."

Így szólott s szigorú szókkal tovaküldte cselédit:

Kedvtelenűl lépkedtek a sós tenger vize mellett,

Mígnem a myrmidonok sátrához elértek a parton.

Ott lelték vala. őt; ott ült a barna hajóknál

Sátra előtt; de bizony nem örült láttukra Achilles.

Ott álltak vala mindketten félénk habozással,

Szólani sem mertek hozzá, vagy kérdeni tőle;

Ámde a hős mindent értett s így kezd vala szólni:

„Üdv néktek, követek, Zeus{14} és daliák hiradói:

Csak közelebb! Egyitek se hibás; a hibás Agamemnon,

Ő ki a szép Briseis lányért küldött vala hozzám.

Zeus fia, Patroklos, hozzad ki tehát a leányzót

S add nekik át. Ti pedig ketten legyetek tanuimmá,

Az örök isten előtt s a halandó ember előtt is

S szörnyü királytok előtt, ha reám szüksége lesz egykor,

Hogy valamennyinktől tovaűzzem a sok veszedelmet.

Józan eszét vesztvén, őrjöng lelkében ez ember,

Nem néz ő se jövőt, elmultakkal se törődik,

Hogy megvédje hadát harcokban a karcsú hajóknál."

Szól vala; Patroklos menten megtette parancsát;

Sátrából kihozá Briseist, a bogárszemü lánykát,

S általadá: azok elvitték ketten a hajókhoz.

Kedvtelenűl lépdelt a leány, azalatt meg Achilles

Sírva fakadt s tovament s bajnoktársait odahagyta

S nagyszomorún nézett el a tenger végtelenére.

Majd széttárta kezét s anyjához e szókkal esengett:

„Édes anyám, ha te már engem rövidéltüre szültél,

Zeus legalább több tiszteletet juttatna minékünk,

A magasan-dörgő, ki ugyan nem tisztele mostan,

Mert ime Atreidés, a király, rútul lealázott:

Elrabolá zsákmányrészem s most ő bitorolja."

Szólt sírván, panaszát meghallá isteni anyja

Lent a halas tenger fenekén koros atyja körében.

Ködnek alakjában menten felszállt a vizekből,

És oda ült könyeket-síró bús gyermeke mellé,

Kézzel símogatá s e szavakkal szól vala hozzá:

„Gyermekem, óh mért sírsz? Szivedet mely bánat emészti?

Mondd ki szabad szóval, ne takard, hadd tudjam azonnal."

Nagy-nehezet sóhajtva beszélt gyorslábu Achilles:

„Jól tudod, édes anyám, minek itt elmondanom újra?

Fölkeresők Thébét, szent várát Éetionnak{15}

Lángba borítottuk s minden zsákmányt ide hordtunk.

Szépen elosztották egymásnak a fürtös achívok,

S szép Chryseist Agamemnonnak szánták vala menten.{16}

Most Chryses, a lövő Phoibosnak nagyhirü papja,

Ellépdelt szaporán a sebes-járásu hajókhoz,

Hogy nagy aranykincsen megváltsa szerette leányát

Tegzes Apollónnak fejdíszét tartva kezében

Színaranyos botján, kéré a görög daliákat,

Főleg a két testvért, Menelaost s a vitéz Agamemnont;

Minden achív helyeselte a szót, hogy a fényes ajándék

Elfogadandó és a papot tisztelniök illik,

Csak Agamemnonnak nem volt kedvére az alku,

Sőt leszidá zordul s elüzé őt durva szavakkal.

És az öreg búsan ment vissza, de Phoibos Apollón

Megszáná panaszát, mert kedves volt neki papja;

El-kilövé keserű nyilait fürtös görögökre;

Hulla rakásra a nép, a nyilak meg szerte röpültek,

Végig a táborokon, míg végül a nagyhirü jósló

Megfejtette, miért haragos ránk Phoibos Apollón.

Én javalám legelőbb, hogy kérleljük meg az istent,

Ám hires Atreidés boszusan pattant fel a szerben,

S nagyfenyegetve beszélt, mi be is vált most igazában.

Mert a leányt hazaküldik már is a fürge hajóval

Atyjához s nagy Apollónnak sok ajándokot adnak.

A követek meg imént vitték el tőlem a rabnőt.

Szép Briseis hajadont, kit ajándékul maguk adtak.

Rajta tehát, ha tehedd, védjed, daliás fiusarjad:

Menj az Olymposnak csúcsára kőnyörgeni Zeusnek,

Büszke szivét szóval, tettel netalán ha derítéd,

Mert hallálak atyád palotájában dicsekedni,

S gyakran hajtogatád, hogy a vészfelhős Kronidéstől

Csak te magad bírád tovaűzni súlyos veszedelmét,

Hogy meg akarták volt őt kötni a bércés Olympon

Héré s véle Poseidaon s ragyogószemü Pallas.

Ámde te ott termél s a bilincstől megszabadítád,

Mert tüstént az Olympra hivád fel a százkezü szörnyet,

Kit Briareus néven hívnak fen az égben, a földön

Aigaión nevünek mivel apjánál is erősebb.{17}

Ez Kronides mellé űlt hát diadalmas örömmel;

Erre szepegtek azok s nem merték gúzsba kötözni.

Mindezeket mondd el neki és kulcsoljad a térdét,

Tán majd kedve leszen Tróját védelmibe venni

S visszaszoríthatják a hajókhoz a fürtös achívok

Öldöklött hadait, s légyen gyönyörükre királyuk.

S lássa az Atreidés Agamemnon, a nép fejedelme

Nagy vétkét, hogy a legderekabb daliát megalázta."

Erre Thetis könyező szemmel szólott vala hozzá:

Óh gyerekem, minek is nevelélek e sok siralomra?

Vajha maradtál vón’ siralom nélkűl a hajóknál

Nyúgodtan, ha ugyis csak arasznyi, rövid leszen élted:

Most meg már sorsod rövid is, szörnyen szomorú is,

Csalt szomorú végzetre szülélek hát palotánkban!

Hát majd elsietek magasan-dörgő Kronideshez

A hófödte Olymp bércére, talán nekem enged.

Hát te csak ülj veszteg, hol a karcsú hajók kikötöttek,

Gyűlöljed feleid s a tusákkal hagyj föl egészen’,

Zeus tegnap lakomára vonult vala isteneinkkel,

Ókeanos mellé, a nemesszivü Aithiopokhoz:

Ámde tizenkét nap multán felszáll az Olympra:

Akkor fölkeresem remek, ércküszöbű palotáját

Átkarolom térdét s hiszem is, hajlik szavaimra,"

Így szólván tovament s a fiút ott hagyta magára,

S azt mardosta a bú szívében a szépövü lányért,

Kit neki elvettek. Közben meg bajnok Odysseus

Száztulok-áldozatát Chrysébe vivé a hajókon

Karcsu hajójukkal műsoron már révbe jutottak,

Lenge vitorlájuk levevék s a hajóba helyezték,

Majd meg az árbocfát az alattságon lebocsáták,

Aztán nagyhevenyén beeveztek a mély kikötőbe.

Majd a fenékköveket kidobák s farral kikötöttek,{18}

Majd maguk is kijövének a habtorlásokon által,

Majd a nagy áldozatot kivivék a messzelövőnek,

Majd maga is Chryseis kitevé lábát a hajóból.

Mostan az oltárig vezeté leleményes Odysseus

S általadá menten szeretett szülejének a lánykát:

„Óh Chryses, hozzád küldött a király, Agamemnon,

Hogy neked átadjam lányod s hogy szent hekatombát

Nyújtsak Apollónnak, hogy irántunk lenne kegyelmes,

Mert az imént sokezernyi csapást ontott seregünkre".

Szólt s a kezébe tevé s az örömmel vette leányát,

Ők meg nagy-szaporán rendezték a hekatombát

Szép sorban a remekmüvü szent oltár közelében.

Megmosták kezöket s telehinték árpadarával.{19}

Ekkor a pap, Chryses, kezeit fölemelve könyörgött:

„Hallgass meg, ki ezüstíjjal Chrysére vigyázol

S szent Killát őrzöd s Tenedosban nagy te hatalmad:

Meghallád az imént, a miért buzgón könyörögtem,

Tiszteltél s kezeid súlyát érzé a görög nép:

Most meg ezen kérést hallgassd, kérlek, kegyelemmel:

Hárítsd már el a vészt a görög népnek seregéről."

Így esdett s szavait kegyesen hallgatta Apollón;

Hogy megimádkoztak s tulok-áldozatuk telehinték:

Hátraszegék a nyakát, megölék, aztán lenyuzatták,

Majd csipeit kiszedék s kétrétű hájba takarták,

Aztán szétdarabolt nyers húst raktak vala rája.

Most az öreg fahasáb tűzén égette s a borral

Öntögeté, s a fiúk mellette fogok az ötágut,{20}

Hogy hamu lett a csipő s a johot{21} hogy fölfalatozták

Fölszelték, mi maradt, s felhúzták gonddal a nyársra.

Óvatosan kisüték s leszedék egy szálig a nyársról.

Már mikor elvégzék s készen vala bő lakomájok:

Ellakomázgattak s nem volt egynek se panassza.

Éh-szomját miután elvette valasvalamennyi,

Akkor a borkancsót tölték színültig az ifjak

S szétoszták italáldozatúl köztük poharakban.

Kartánccal, dallal hát így kérlelte az istent

Reggeltől estig a görögség színe-virága,

Megzengvén Phoibost, ki örült szívébül a dalnak.

Akkor a mint lemerült a nap és eljött a sötétség,

Akkor a tatkötelek mellett szépen lefeküdtek.

S hogy kipirult keleten rózsás ujjakkal{22} a Hajnal:

Visszasiettek már feleik táborhelye mellé,

S kellemetes szellőt támaszt vala nékik Apollón.

Árbocot állítván, a vitorlát is kifeszíték,

És belefútt a fuvás a fehér vászon közepébe,

Zúgtak a hullámok, mikoron szétszelte hajójuk.

És a hajó sebesen siklott, megtéve nagy útját.

Már a mikor feleik széles táborhelyit érték:

A fövenyes parton kihuzák a sötétszinü gályát,

Hosszú gerendákat tettek két oldala mellé,

Ők meg a sátrak közt s a hajók közt széjjeloszoltak.

Ő meg, az isteni sarj, rohamos-járásu Achilles,

Ott ült nagy-boszusan, hol a karcsu hajók kikötöttek.

Nem járt el sohasem, ha a társak szerre gyülének,

Nem járt el sohasem harcokba, csak ott a hajóknál

Veszteglett szomorún, vágyván riadó csatazajra

Hogy pirkadt a tizenkét nap multával a Hajnal,

Megjöttek valamennyen az istenek ormos Olympra

Zeus legelül. De Thetis{23} se feledte vitéz fiusarját,

Mert feljött a vizek mélységes mély fenekéről

S már korahajnalban felszállt az Olymp tetejére.

A. magasan-dörgő Kronidest külön ülve találta

Legmagasabb tetején az ezer-sok-bércü Olympnak,

Menten eléje borult, térdét kulcsolta kezével,

Jobbjával pedig állánál simogatta hizelgőn

És könyörögve imígy szólott dörgő Kronideshez:

„Isten atyánk, ha neked valamit kedvedre miveltem

Szóval avagy tettel, hallgasd meg e szívbeli vágyam:

Tiszteld meg fiamat, kinek élte amúgy is arasznyi.

Mert ime Atreidés, a király rútul lealázta:

Elrabolá zsákmányrészét s most ő bitorolja.

Tiszteld hát legalább te, Olympos bölcs fejedelme;

Adj Trójának erőt, valamiglen a fürtös achívok

Megkövetik fiamat s elhalmozzák becsüléssel."

Így szólott; felhős Kronides nem szólt neki semmit;

Űl vala nagy-csendben, de Thetis térdébe fogódzott

S szint odanőve megint így szólt a világok urának:

„Igérd meg kereken s bólints fejedelmi fejeddel,

Vagy vondd meg; nem kell félned; hadd tudjam azonnal,

Mennyire én lettem valamennyi között legutolsó."

Nagy-komoran szólott a sötétfelhős Zeus erre:

„Szörnyü dolog leszen ez, hahogy engemet összeveszítesz

Hérával, ki belém köt majd szörnyű szidalommal.

Már amúgy is folyton haragít aranyos palotánkban,

Hogy pártját fogom én Ilion népének a harcban.

Hát csak osonts szaporán innét, nehogy észrevehessen

Héra. Tehát én nem feledem, mit néked igértem;

És hogy el is higyjed: fejbólintással ígérem;

Részemről ez a legszentebb zálogja szavamnak,

Mert mire bólinték: sohasem változhatik immár,

Ámítás se leszen, de valóvá lészen az egykor."

Szól vala nagy Kronidés s a szemöldökivel hunyorított

S halhatlan fejiről a világ felséges urának

Fürtje előre omolt s bele megrendűlt az Olympos,{24}

Így tanakodtak ezek ketten, azután tovamentek:

Thétis az istennő a vizekbe vonult az Olympról,

Mennydörgő Kronides meg fölkeresé palotáját.

Székéről fölkelt közeledtén mindenik isten.

Ülni egyik sem mert s valamennyen eléje siettek.

Szép trónjára leült Kronides, Héré meg azonnal

Arcáról sejté, hogy hozzá jött tanakodni

Thétis, a tengeri agg szinezüstös-lábu leánya.

Menten igy is szólott szidalomszóval Kronideshez:

„Csalfaszivű Kronides, melyik istennel tanakodtál?

Régi szokásod már, tőlem bujkálva titokban

Szőni ügyet-tervet s nem vitt még rá soha lelked.

Hogy kereken megmondd, minemű dolgon töröd elméd."

Erre viszont így szólt a halandók s istenek atyja:

„Héré, csak ne reméld, hogy szándokaim kitalálod:

Bár feleségem vagy, mégis bajosan sikerülhet.

Ám a mit illendő tudnod, nem tudja előtted

Sem mennybéli lakó, se pediglen földi halandó:

Ám a minek titkon szándékom végire járni:

Azt te se fürkészgesd, ne kutatgasd már unos-untig."

Erre viszonzásképp így szólt az ökörszemü{25} Héra:

„Rettenetes Kronides, mily szörnyü szavakra fakadtál;

Szándokodat sohasem kutatám, sohasem tudakoltam:

Terveidet bizvást véghez vihetéd te miattam;

Most csak azon remegek, hogy megtéveszte szavával

Thétis, a tengeri agg szinezüstös-lábu leánya;

Nálad járt korahajnalban s térdedbe fogódzott:

Biztosan ígéréd, hogy elégtételt nyer Achilles

S karcsu hajóiknál az achív pusztul kezeidtől."

Erre sötétfelhős Kronidés szólott viszonozva:

„Óh te gonosz, folyton gyanusítsz s nincs titkom előtted;

Ám fogadom, nem mégy mire sem, sőt tőled a szívem

Jobban is elfordúl, a mi még rosszabbul esik majd.

És ha ugy áll a dolog, – hát úgy tetszett cselekednem.

Most pedig ülj csendben s szavaim vedd szófogadással:

Mert nem véd valahány isten van az ormos Olympon,

Győzhetlen karomat hahogy egyszer rád emelintem."

Szólt vala; megrettent szörnyen az ökörszemü Héra

S durcásan le is ült kedves szívét zabolázva.

Felzúdult Kronidest hallván valamennyi nagy isten,

S nagyhirü Héphaistos művész kezdett vala szólni,

Hókaru Hérának, szülejének kedvit akarván:

„Rettenetes dolog ez s ki se tűrné már türelemmel,

Ha ti halandókért is ilyen szörnyen civakodtok

S perpatvarkodtok; hiszen így a dicső lakomákban

Sem telik így kedvünk, ha a jót meggyőzi a rosszabb.

Ráveszem édes anyám, a kiben szintén van okosság,

Járjon a kedvében Kronides bölcsszívü atyánknak,

Újra ne zsémbeljen s lakománkat meg ne zavarja.

Mert ha a mennyköveket szóró Kronidés ugy akarja:

Mind-valamennyőnket ledobál, mert sokkal erősebb.

Hát csak vedd körül őt hízelgő, lágy szavaiddal:

Megszelidül tüstént az Olympos nagy fejedelme."

Igy szólott s hevenyén felugort s a kétfülü kancsót

Anyja kezéhez adá s azután így szól vala hozzá:

„Édes anyám, csak tűrj s fékezd felháborodásod,

Hogy szemeim láttára kezét még rád ne emelje

Nagy Kronidés, s akkor, bár fáj, megvédni se tudlak:

Nagy dolog ám az Olymp fejedelmével tusakodni.

Már egyszer, mikoron megvédésedre siettem,

Megragadá lábam s lelökött az egek küszöbéről.

Szálltam egész nap alá, mig a fényes nap lehanyatlott,

S Lenmosnak szigetére juték félholtra aléltan,

S ottan a sintis-nép{26} sietett fölszedni a földről."

Szólt vala; jóizüet nevetett a fehérkaru Héra

S sarjától mosolyogva vevé el a kétfülü kancsót.

Ő meg a vedrekből meregette a mézizü nektárt

És a nagy isteneket jobbról mind sorra kinálta.

Véghetlen kacagás harsant fel az ormos Olympon,{27}

Látván mint sürgött Héphaistos a szent palotákban.

Igy lakomáztak egész napon át, mig a nap lehanyatlott,

És a vidám lakomán nem volt egynek se panassza.

Színaranyos lantján játszott vala tegzes Apollón,

S a múzsák gyönyörű hangon felváltva daloltak.

Ámde midőn ragyogó sugarával a nap lehanyatlott:

Elszéledt valamennyi, magas házába nyugodni,

Mindeniküknek hol Hephaistos, a sánta tüzisten,

Megremekelt palotát épít vala bölcs nagy eszével.

Mennykövező Kronidés elment szintén lepihenni,

Hol szunnyadni szokott, hahogy álom szálla szemére.

Színaranyos-trónú Héré szintén oda lépdelt.

II. ÉNEK

AGAMEMNON ÁLMA – A NÉPGYŰLÉS

Mélyen aludtak egész éjjel valamennyen a hősök

S mennybeliek, de Zeus szemeit nem zárta le álom,

Mert csak azon töpreng vala, mint tisztelje Achillest,

S mint pusztítsa a hős danaok népét a hajóknál

Végül azon tervet látá szívében a jobbnak:

Szállja szemét a vitéz Agamemnonnak büvös Álom.

Menten igy is szólott hozzá hát szárnyas igékkel:

„Kelj büvös Álomkép és szállj le a karcsu hajókhoz,

Ott a vitéz Agamemnonnak sátrába suhanván,

Mondj neki mindent el, valamint szívedre kötöttem;

Fogják fegyveröket hevenyében a fürtös achívok,

Mert a nagy-utcájú Ilion most kézre kerűlhet,

Ormos Olymposnak magasán hogy az istenek immár

Végre kibékültek, miután Héré valamennyit

Megkérlelte s a gyászvégzet Trójára lecsap már."

Szóla s az Álomkép, hallván a parancsot, elindult,

S ott termett hevenyén a sebes-járásu hajóknál

Hős Agamemnonnak sátrába osont vala menten;

Mélyen aludt a vitéz s körülömlé mennyei szender,

Fője fölé állott Nestor képében az Álom,

Mert a királyok közt őtet tisztelte leginkább.

Ennek alakjában szólalt meg az isteni Álom:

„Alszol, lónevelő Atreus fia, hős Agamemnon:

Hosszu egész éjjel kár ám a királynak aludni,

Ki hadakat vezet és a kinek sok gondja temérdek.

Most hallgass ide rám, ki követje vagyok Kronidesnek;

Bármily messze van is, mégis megesik szive rajtad.

Azt izené, szálljon fegyverbe a fürtös{28} achivság,

Mert a nagy-utcájú Ilion most kézre kerűlhet,

Ormos Olymposnak magasán hogy az istenek immár

Végre megegyeztek, miután Héré valamennyit

Megkérlelte s a gyászvégzet Trójára lecsap már.

Hát csak vésd a szivedbe nagyon és el ne felejtsed,

Majd ha tovább röppen szemeidrül a mézizü Álom."

Így szólott s tovaszállt, ott hagyva vitéz Agamemnont

Eltűnődni azon, a minek nem volt foganatja.

Azt hívé a bohó, hogy a várat megveszi aznap,

És sejtelme se volt, mit akar Zeus szent akarattal.

Mert a görög népet, valamint szent Trója lakóit

Még sok ezer bajjal kívánta kinozva gyötörni.

Fölserkent s füliben zsongott az az isteni szózat.

Most egyenesre felült s felvette finom puha ingét;

Újdonat-új vala még; e fölé köntöst vete által.

Majd gyönyörű sarukat kötözött szép lába fejére,

Szép, szinezüst-veretű kardját vállára vetette,

Majd az örök fejedelmi botot markolta kezébe,

S így indult a hajó mellett a vitéz görögökhöz.

Közben a szép Hajnal felszállt az Olymp tetejére,

Hogy hirdesse a fényt Zeusnek meg a mennybelieknek

Ő meg a jóhangú hiradók népére parancsolt,

Hogy fürtös görögök népét hívják a gyülésbe.

Ők kikiáltották, a görög meg gyűlt a gyülésbe.

Ámde előbb a nemes fejedelmekhez vala szója,

Ott, hol a vén Nestor gályája kötött ki a parton.

Összehiván hiveit, tervét így adta eléjök:

„Halljatok én feleim: büvös Álom szállt meg az éjjel;

Minden izében olyan vala, mint a nemes-szivü Nestor:

Akkora volt mint ő, deli alkatját ha tekintém.

Fejtől álla felém s e szavakkal szólt vala hozzám:

„Alszol, lónevelő Atreus fia, hős Agamemnon?

Hosszu egész éjjel kár ám a királynak aludni,

Ki hadakat vezet és a kinek sok gondja temérdek.

Most hallgass ide rám, ki követje vagyok Kronidesnek;

Bármily messze van is, mégis megesik szive rajtad.

Azt izené, szálljon fegyverbe a fürtös achivság,

Mert a nagy-utcájú Ilion most kézre kerűlhet.

Ormos Olymposnak magasán hogy az istenek immár

Végre megegyeztek, miután Héré valamennyit

Megkérlelte s a gyász-végzet Trójára lecsap már

Zeus kezivel. Hát el ne feledd." Így szólt s tovalebbent,

Én meg, a mint tovaszállt, a nagy álomból felocsúdtam.

Rajta, kisértsük hát, szívesen harcolna-e népünk?{29}

Én, a miként illet, legelőbb teszem meg a próbát,

És kiadom, hogy a nép meneküljön a karcsu hajókon.

Majd ti marasszátok, ki emitt, ki amott, szavatokkal."

Így szólott s le is ült; ezután fölkelt vala köztük

Hős Nestor, ki Pylos fövenyes földjére vigyázott.

Jóakarólag imígy szólalt meg hát a gyülésen:

„Kedveseim, görögök fejedelmei, büszke vezéri,

Hogyha ily álommal másik társunk dicsekednék,

Csalfának hinnők s vele tán semmit se törődnénk:

Ámde olyan látá, ki a legderekabb fejedelmünk:

Rajta, kisértsük hát, szivesen harcolna-e népünk."

Így szólott s legelőbb indult kifelé a gyülésből.

És a királypálcás fejedelmek szinte követték

Hős hadaik főjét; a hadak zöme szinte tolongott.

Mint sürü méhrajzás, ha kizúdul nagy tömegével

S sziklaodújából mindig új raj tör előre

S nagy csapatokban száll a tavasz viruló mezejére:

S egy rajuk erre csapong, mig a másik amarra özönlik:

Így sorakoztanak ők a sebes-járásu hajóktól

Sátoraik mellől a bemélyedt part vonalában

Rendenkint, mig a Hír, Kronides küldötte, közöttük

Lángra kapott, hajtván csak előbbre, mig összeverődnek.

Hullámzott a gyülés, hogy a föld bele szinte sohajtott,

Míg lármázva leült: a kilenc harsány-szavu hírnök

Csak nehezen bírá mély csendre csitítani őket,

Hogy meghallgassák, mit akarnak a főfejedelmek.

Végre leült a tömeg, hol ülőhelyeikre találtak,

S ekkor a nagy csendben Agamemnon kezd vala szólni,

Kézbe vevén botját, Héphaistos szép faragását;

Héphaistos Kronidesnek adá, a világok urának,

Nagy Kronides meg adá Hermesnek, az argosölőnek;

Hermeias meg adá Pélopsnak, a lónevelőnek,

Hős Pélops meg adá Atreusnak, a népvezetőnek.

Atreus elhalván, örökül megkapta Thyestes,

Végre Thyestestől Agamemnon kapta kezéhez,

Hogy vele Argoson es számos szigetén uralogjon:

Erre nehézkedvén Argos népéhez imígy szólt:

„Hős danaok, hiveim, ti vitéz szolgái Aresnek,

Zeus csufos ámítás kötelét sodrotta köröttem,

A szörnyű, ki előbb nékem szentül megigérte,

Hogy Tróját beveszem s addig el nem megyek innen:

Most meg cserbe’ hagyott s Argosba kiván hazamennem

Szégyen-szemre, midőn seregemnek a legjava elhullt.

Úgy hiszem, így tetszik magasan-dörgő Kronidesnek,

Ki sok-ezer várnak lelöké már büszke oromját,

S így teszen aztán is, miután legfőbb a hatalma.

Még unokáinknál is szégyen lesz neveinken,

Hogy hadi sok népünk s a görögség színe-virága

Hasztalanul küzdött sok férfiölő viadalban

Bár kevesebb ellen, s a miért küzdénk, nyoma sincsen.

Hisz ha frigyet kötvén görögök meg Trója lakói

Összesorolgatnók, hányan van egyik meg a másik,

S szent Ilion valahány polgára csapatba verődne,

Mink, az achívság, meg tízes tömegekre oszolnánk,

S minden egy-egy szakaszunk mellé kérnők a boröntőt:

Bezzeg elég tízes csapatunk nem kapna borőntőt,{30}

Annyira több a vitéz görög itt, valamintsem a hányan

Szent Iliont lakják: de vagyon sok messze vidékről

Dárdavető társuk, kik együtt tusakodnak azokkal.

Ők hadaim visszább verik és bármint is ohajtom:

Nem hagyják Ilion falait lángokba borítnom.

Hosszu kilenc esztendeje telt felhős Kronidesnek,

Már a hajók talpfája rohadt, köteléke kifosztott,

Hitveseink, gügyögő fiaink otthonn epedezve

Várhatnak mireánk, viadalmunk célja pediglen,

Mely végett seregünk ide jött, még teljesületlen.

Rajta tehát, a mit én mondok, hallgassatok arra:

Karcsú hajóinkon térjünk haza drága hazánkba,

Mert Ilion várát úgysem fogjuk bevehetni."

Így szólott s valamennyi szivét megvette szavával,

Egytül-egyig, valakik nem tudták a hadi tervet.

Megmozdult a gyülés, valamint tengerben a hullám.

Ha Ikaros vizein Notos és Euros szele zúdul,

S Zeus atya fellegiből lerohan s feltúrja a tengert.

Mintha sebes Zephyros{31} belevagdal a búzavetésbe,

S fúvalatán a kövér veteményt kergetve ha rázza:

Úgy mozdult az egész gyűlés s harsány riadással

Mentek a gályákhoz, s izmos lábaiknak alatta

Porfelleg támadt; kiki biztatgatta barátját,

Hogy fel a gályákhoz s húzzák le az isteni vízre.

Rendbehozák a csatornákat s eget ért riadásuk.

Karcsú hajóik alól gonddal kiszedék a gerendát.

Ekkor el is mennek, bár végzetjök nem akarta,

Hogyha csak így nem szól Pallasnak a hókaru Héra:

„Jaj nekem Athéné, paizsos Kronides szüzi lánya,

Hát csakugyan hazamén szeretett földére honának

S elmenekűl a görög széles hátán a vizeknek?

S itt hagynák diadalmi jelűl a vitéz Priamosnak

S népének Helénát, a kiért, már szent Ilionnál

Oly sokan elvesztek nagy-távol a drága hazától?

Most csak eredj szaporán el a páncélos görögökhöz,

S tartóztasd valamennyiöket nyájas szavaiddal,

S tiltsad meg, hogy a gályákat tengerre bocsássák."

Szól vala. És Pallas nem volt neki szófogadatlan

S nagy-hevenyén lecsapott az Olymp meredek tetejéről

S íziben ott termett, hol a karcsu hajók kikötöttek.

Ott a hajók mellett állott leleményes Odysseus,

Ő bezeg egy újjal sem nyúlt a hajók fedeléhez,

Mert a szivét-lelkét keserű búbánat emészté.

Melléje férkőzvén így szólt ragyogószemü Pallas:

„Isteni sarj, Laertiades, leleményes Odysseus;

Hát csakugyan hazamén szeretett földére honának

S elmenekűl a görög széles hátán a vizeknek?

S itt hagynák diadalmi jelűl a vitéz Priamosnak

S népének Helenát, a kiért már szent Ilionnál

Oly sokan elvesztek nagy-távol a drága hazától.

Most csak eredj szaporán el a páncélos görögökhöz,

S tartóztasd valamennyiöket nyájas szavaiddal,

S tiltsad meg, hogy a gályákat tengerre bocsássák."{32}

Szólt s szava hangjáról ráismert menten Odysseus

S szörnyü futásnak eredt köpenyét lehajintva magáról;

Eurybates hiradó emelé fel nyomban a földről.

Ő maga meg sietett a vitéz Agamemnon elébe,

És az örök fejedelmi botot kiemelte kezéből