A lélek békéje

By CiceroSeneca

„Részesültem viszont jótéteményedben. Mifélében? Én ugyan mindig hangoztattam azt, amit emlegetsz. Inkább elismertem, hogy leköteleztél, mint hogy egy tájékozatlanabb ember ne tartson elég hálásnak. De miféle jótéteményről van szó? Hogy Brundisiumban n

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633445983

Book preview

A LÉLEK BÉKÉJE

VÁLOGATÁS CICERO ÉS SENECA ÍRÁSAIBÓL

Fordította

RÉVAY, JÓZSEF, MARÓTI EGON

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-598-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Révay József jogutódja

MARCUS TULIUS CICERO

(KR. E. 106–43)

ANTONIUS ELLEN

MÁSODIK PHILIPPICA

1.

Ugyan miféle balsorsnak tulajdonítsam, egybegyűlt atyák, hogy az utóbbi húsz évben nem akadt az államnak olyan ellensége, aki egyidejűleg ne üzent volna hadat nekem is? Valóban szükségtelen bárkit is megneveznem. Emlékezzetek csak vissza ti magatok. Jobban megbűnhődtek érte, mint magam is kívántam. Csodálkozom rajtad, Antonius, hogy nem irtózol azoknak a sorsától, akiknek a tetteit utánzod. A többiek esetében kevésbé csodálkoztam ezen. Közülük ugyanis egy sem lett önszántából az ellenségem, mindegyiküket én támadtam meg, államérdekből. Te azonban, bár egy szóval sem bántottalak, magadtól támadtál rám szitkaiddal, hogy vakmerőbbnek tűnj, mint Catilina, dühödtebbnek, mint Clodius. S úgy gondoltad, hogy a velem való összekülönbözésed jó ajánlás lesz számodra az elvetemült polgárok előtt.

Mire véljem ezt? Vajon megvetésből teszi? Sem magánéletemmel, sem népszerűségemmel, sem közéleti tevékenységemmel, sem pedig szerény tehetségemmel kapcsolatban nem látom, hogy mi az, amit Antonius lenézhetne. Vagy azt képzelte, hogy a senatusban csepülhet le engem a legkönnyebben? Mikor ez a rend számos kiváló polgárnak kifejezte ugyan elismerését azért, mert jól szolgálta az államot, de azért, hogy megmentette, egyedül nekem. Vagy talán szónoki küzdelemben kívánt megmérkőzni velem? Hisz ez valóságos jótétemény! Ugyan hol találnék a magam számára annál bőségesebb, gazdagabb témát, mint azt, hogy egyrészt a magam érdekében, másrészt Antonius ellenében beszéljek? Biztosan ez az oka: azt gondolta, hogy addig nem tudja meggyőzni a hozzá hasonlókat arról, hogy a haza ellensége, amíg nem lép fel ellenem is.

Mielőtt bármi másra válaszolnék, röviden kitérek arra a szemrehányásra, hogy vétettem a barátság ellen; mert ezt igen súlyos vádnak tartom.

2.

Felpanaszolta, hogy én, nem is tudom, mikor, az érdekei ellen léptem fel. Vajon nem kellett volna fellépnem egy idegennel szemben barátom és pártfogoltam mellett? Nem kellett volna fellépnem egy olyan fiatalemberrel szemben, aki nem a jelleme iránti bizalom, hanem vonzó külseje révén tett szert támogatókra? Nem kellett volna fellépnem egy igazságtalan döntéssel szemben, amit ez jogtalan közbelépés révén ért el, s nem a praetori jog alapján? De azt hiszem, ezt csak azért említetted meg, hogy az alja nép kegyeibe ajánld magadat; hisz mindannyian emlékezünk arra, hogy egy felszabadított rabszolga veje voltál, s gyermekeid Q. Fadiusnak, egy felszabadított rabszolgának az u­nokái.

De hiszen te tanítványomul szegődtél – mert ezt állítottad –, s gyakran felkerested házamat. Csakugyan! Ha ezt tetted volna, jobban szolgáltad volna híredet, tisztességedet. Azonban nem tetted, s ha kedved lett volna is hozzá, akkor meg C. Curio miatt nem tehetted volna. Azt állítottad, hogy a te visszalépésed miatt pályázhattam az augurságra. Micsoda elképesztő elvetemültség, micsoda példátlan pimaszság! Hiszen az egész testület kívánta augurságomat, és Cn. Pompeius, valamint Q. Hortensius ajánlotta beválasztásomat – mert hogy kettőnél több ajánlója senkinek sem lehetett. Ugyanakkor te fizetésképtelen voltál, sőt egyetlen lehetőséget láttál a csődtől való megmenekülésre: az államrend felforgatását. Egyáltalán pályázhattál volna az augurságra abban az időben, amikor C. Curio nem tartózkodott Itáliában? Vagy talán akkor, amikor aztán megválasztottak, meg tudtad volna szerezni egyetlen tribus szavazatát is Curio nélkül? Hiszen még el is ítélték az ő segítőtársait erőszakoskodásért, mert túlzott buzgalommal támogattak téged.

3.

Részesültem viszont jótéteményedben. Mifélében? Én ugyan mindig hangoztattam azt, amit emlegetsz. Inkább elismertem, hogy leköteleztél, mint hogy egy tájékozatlanabb ember ne tartson elég hálásnak. De miféle jótéteményről van szó? Hogy Brundisiumban nem öltél meg? Engem, akit maga a győztes (aki, mint dicsekedni szoktál vele, pribékjei közül rád ruházta az elsőséget) meg akart kímélni, és visszarendelt Itáliába: te megölhettél volna? Tegyük fel, hogy igen. Mi másból áll a rablók jótéteménye, egybegyűlt atyák, mint hogy elmondhatják: megajándékozták az élettel azt, akit nem fosztottak meg tőle. Ha ez dicsőség volna, akkor azok, akik megölték azt, aki megkímélte az ő életüket – s akiket te legkiválóbb férfiaknak szoktál nevezni –, sohasem szereztek volna ekkora dicsőséget. Micsoda jótétemény tehát az, hogy megtartóztattad magad egy gyalázatos gonosztett elkövetésétől? Ebben az esetben az a tény, hogy nem öltél meg engem, nem okozhatott olyan jóleső érzést, mint amilyen siralmasnak tűnt az, hogy ezt büntetlenül megtehetted volna. De tekintsük jótéteménynek, hiszen egy rablótól ennél nagyobb dolgot nem várhatunk: szerinted milyen vonatkozásban voltam én hálátlan? Vajon nem kellett volna panaszkodnom a köztársaság pusztulása miatt, nehogy veled szemben hálátlannak tűnjek? Az a panasz valóban siralmas volt és gyászos, azonban a ranglétrának azon a fokán, ahová engem a senatus és a római nép emelt, elkerülhetetlen: de mit mondtam sértő s nem elég mérsékelt és baráti hangnemben?

Már maga az micsoda önmérsékletet kívánt, hogy M. Antonius ellen emelek panaszt, s mégis türtőztetem magam a szidalmaktól! Kiváltképpen akkor, amikor elherdáltad az államkincstár tartalékait; amikor a házadban rendezett gyalázatos kiárusításon mindent meg lehetett venni; amikor bevallottad, hogy azok a törvények, amelyeket korábban senki sem terjesztett elő, a te érdekednek vagy neked magadnak köszönhetik létrejöttüket; amikor augur létedre megakadályoztad a jósjelek érvényesítését, consul létedre a tribunusi tiltakozás lehetőségét; amikor szégyenszemre fegyveresekkel vetted magad körül; amikor tisztességtelen házadban nap nap után mindenféle fajtalanságot műveltél, ivásba és kicsapongásba merülve. Én pedig, mintha csak egy M. Crassusszal vitáznék – mint annyiszor és igen fontos ügyekben –, nem pedig egy semmirekellő gladiátorral: miközben megindultan panaszkodtam az állam helyzetén, róla személy szerint egy szót sem szóltam. Tehát ma megértetem vele, mekkora jótétemény érte részemről.

4.

Ez a faragatlan fickó azonban, akinek fogalma sincs az illendőségről, még egy olyan levelet is felolvasott, amelyet állítólag tőlem kapott. Ugyan megtörtént már valaha valakivel, aki csak valamelyest ismerte a jobb körök szokásait, hogy a barátjától kapott levelet – ha valami súrlódás támadt köztük – közhírré tette s nyilvánosan felolvasta? Mi másra vezetne ez, mint az emberi társas élet megszüntetésére, mint a távol levő barátok közötti kapcsolat megszüntetésére? Mennyi tréfás megjegyzés szokott előfordulni egy levélben, ami kívülállók előtt idétlenségnek hat, s mennyi komoly közlés, ami mégsem tartozik semmiképpen másra.

Tulajdonítsuk ezt faragatlanságának: lássátok azonban hihetetlen ostobaságát. Mit