Zelenszkij és a vérző Ukrajna

By Gallagher Fenwick

Ha valaki arra vállalkozik, hogy elmondja Volodimir Zelenszkij történetét, akkor azt csak úgy teheti meg, hogy egyúttal Ukrajna történetét is elmeséli. Csak így lehet ugyanis leírni annak az embernek a lelkesítő történetét, aki - kommunikációs tehetsége révén - a bohócgúnyát levetve hirtelen az elnöki székben találta magát, hogy hamarosan hadvezérként is megállja a helyét. 2022. február 24-én, az orosz megszállás első napján Volodimir Zelenszkij belépett a nagybetűs Történelembe, hogy eljátssza élete legnagyobb szerepét: Charlie Chaplin egycsapásra átváltozott, Churchill lett belőle.

Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor el kell mennünk Krivij Rihbe, ebbe a délnyugat-ukrajnai iparvárosba, ahol felcseperedett, és meg kell kérdeznünk annak az iskolának az egykori igazgatónőjét, ahová járt, régi barátait és munkatársait, akikkel együtt dolgozott a Kvartal 95 nevű produkciós irodájában, akárcsak parlamenti pártjának képviselőit, persze az ellenzékieket is, aztán politológusokat, történészeket, kutatókat és újságírókat.

Színházi és tévés színész, üzletember, politikus, államférfi. Ha felmérjük a távolságot aközött, ami volt, és aközött, amivé vált, akkor tudjuk csak érzékelni, milyen hatalmas utat tett meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Aug 24, 2022
• ISBN: 9789631368710

Book preview

Bevezetés

„Újságíró: Mondja, jó vagy rossz, hogy művészember? Azt azért nem merném mondani, hogy clown…

Zelenszkij: Miért ne? Charlie Chaplin volt a legnagyobb clown a világon, valóságos zseni, mellesleg szólva harcolt a fasizmus ellen."1

2018. december 25.

Egy ember életét elmondani éppen akkor, amikor az illető saját létezésének legnagyszerűbb fejezeteit veti papírra – van ebben valami képtelenség. Eleve kudarcra van ítélve minden arra irányuló erőfeszítésünk, hogy folyton azt emeljük ki belőle, ami a legjobban izgat bennünket, vagyis ami a jelenben játszódik. Hiszen éppen ez az időszerűség készteti az embert arra, hogy folyton visszanyúljon a múltba olyan tények, részletek és ismétlődések után, amelyek mintegy megerősítik az adott személy körvonalait. Ilyenkor nyilvánvalóan meg kell néha állni útközben, ahelyett hogy mindig olyasmit próbálnánk megragadni, ami majd csak a jövőben fog bekövetkezni. Ha viszont így járunk el, akkor az eredmény jobban fog hasonlítani holmi fotósorozatra, mintsem filmre. Kiválasztottunk hát az illető életéből és eljátszott szerepeiből néhányat azért, hogy a segítségükkel megrajzoljuk arcképét a teljesség igénye és az esetleges kacskaringók pszichológiai mélységeinek felderítése nélkül. Azt viszont meg akarjuk mutatni, hogyan viselkedik a nyilvánosság előtt – hiszen az élete bővelkedik az ilyen pillanatokban –, aprólékosan megfigyelve mindazt, amit mond, és azt is, hogy hogyan mondja különböző összefüggésekben, és így Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij alakja egyre jobban megmutatkozik előttünk. Mert attól, ahogyan Ukrajnát látja, attól, hogy milyen viszonyban áll másokkal, magával a viszállyal és a tartománnyal, amelyben a konfliktus fellángolt, és attól, ahogyan a válságot értelmezi, amellyel szembekerült, függ most nagyrészt egy ország, tágabb értelemben pedig egy földrész jövője. Ha végigtekintünk az úton, amelyet bejárt, ha a sikereket, amelyeket elért, összevetjük a kudarcokkal, amelyeket elszenvedett, akkor meg tudjuk állapítani, melyek a fogyatékosságai, és azt is, miben rejlik az ereje. Mindezt részben azért tesszük, hogy kíváncsiságunkat kielégítsük, másrészt pedig azért, hogy – néha kicsit előtte is járva – megértsük, milyen döntéseket hoz egy clown, akiből egy csapásra a világ egyik leghatalmasabb vezető személyisége lett.

Hogyan történt, hogy egy csapásra a nemzetközi politika legközepén találta magát? A japán parlamenttől az Egyesült Államok Kongresszusáig egymást érik a külföldi képviselő-testületek előtt elmondott beszédei. Felhívásokat intéz hozzájuk, követeli, hogy fokozzák a szankciókat Oroszország ellen, és hogy lássák el hazáját a szükséges hadieszközökkel, amelyek segítségével legyőzheti az ellenséget. Szemrehányásokkal halmozza el mindazokat, akik túl keveset tesznek ezért. Habozás nélkül hazaküldi a német elnököt, mikor az már Kijiv2 felé tart. Éles hangot üt meg az ENSZ Biztonsági Tanácsával, amelytől azt követeli, hogy zárja ki testületéből egyik állandó tagját, az Orosz Föderációt, ha pedig erre nem hajlandó, akkor legalább oszlassa föl önmagát. Nagyon egyszerű szavakkal nagyon kemény dolgokat tud elmondani. Zseniális kommunikátor, aki előbb saját országának népére van hatással, majd pedig meghódít sok szívet és agyat jóval saját hazája határain túl is.

Az emberiség mindig is szomjazta a hőstettekről szóló történeteket, ma is közös mítoszokat és vágyakat áhít. Nos, Zelenszkij – ahelyett, hogy elbújna valahová – annyiszor mutatkozik nyilvánosan, ahányszor csak lehet, megőrzi a méltóságát, ahelyett hogy összeomlana, szembenéz a halállal, ahelyett hogy hátat fordítana neki, ezáltal megfelelve a bátorságról alkotott képnek. Szavaival és magatartásával előhozza belőlünk az áldozatkészséget, és szembesít minket azzal a feltételes kérdéssel, amelyre egy szép napon talán nekünk magunknak kell majd választ találnunk: „Én vajon mit tettem volna az ő helyében?"

Zelenszkij azért nem szereti a háborút, mert ismeri azoknak a „véráztatta földeknek" a történetét, amelyek közé saját hazája is tartozik, amelyeket nemzetközi kihatású összecsapások sújtottak a 20. században, több millió emberéletet követelve Ukrajnában. Ezt a roppant fájdalmat hordozza az elnök családi emlékezete, de ugyanez bele van írva az ország nemzeti himnuszába is. Ennek a himnusznak a zenéjét egy ukrán görögkatolikus pap, Mihajlo Verbickij szerezte, a szövege pedig Pavlo Csubinszkij egyik verséből származik, amely 1863-ban volt először olvasható az akkoriban Lvivben kiadott, Meta (magyarul Cél) nevű újságban. A szerzeményt a függetlenség kikiáltása idején fogadták el végleg az ország himnuszának. Arra emlékeztet minden ukrán állampolgárt, aki csak rázendít erre a dalra, hogy milyen nagy ára van a szabadságnak:

„Él még Ukrajnának dicsősége, szabadsága,

Jóra fordul az ukrán nép, testvéreink sorsa.

Elpusztulnak elleneink, mint harmat a napon,

Urak leszünk immár mi is a hazai tájon.

Refrén:Szabadságunkért mi szívünk, lelkünk feláldozzuk.

Mutassuk meg, hogy kozákok gyermekei vagyunk!

Szjántól a Donig a szabadságunkért kiállunk,

Hazánkban senki fiát uralkodni nem hagyunk;

Örül a Fekete tenger, vén Dnyeperünk nevet,

Még szeretett Ukrajnánkban méltó sorsunk lehet.

Refrén…

Lelkesedés, serény munka gyümölcsét meghozza,

Ukrajna mezőit immár vidám ének járja,

Kárpátok bércein túlszáll, bejárja sztyeppéit,

Ukrán dicsőség riasztja gaz ellenségeit."3

Refrén…

Az első versszak énekelhető fordítása:

Még nem hunyt el Ukrajna, dicsőségünk, szabadságunk,

Még ifjú testvéreink, ránk nevet a sorsunk.

Elpusztul az ellenségünk, mint harmat a napon,

Uralkodunk majd, testvéreim a mi édes földünkön.

Lelkünk, testünk odaadjuk a szabadságunkért

Megmutatjuk, testvéreim, hogy kozák vérből vagyunk.

Nos, újra kitört a háború, és Zelenszkij ott van az első vonalban: készen áll arra, hogy tovább írja hazája történetét. Korábban még azt állította, kínos megalkuvásra is hajlandó, csak hogy emberéleteket mentsen, és hogy véget vessen a vérontásnak, de elnöki megbízatása kezdetétől fogva egy olyan önkényúr áll vele szemben, aki szeret háborúzni. A háborút a kormányzás eszközeként használja, és minden külkapcsolatot kizárólag csak a nyers erő szemszögéből tud szemlélni. Charlie Chaplinnek tehát át kell változnia Churchillé. Zelenszkij, aki jól bánik a digitális kommunikáció eszközével, amelyet arra használ, hogy fokozza az elszánt ellenállást a hatalmas méretű agresszorral szemben, mára az ostromlott nemzet arcává vált, amely mindhalálig kész harcolni. Amikor az újra visszatérő tragédia fölött érzett rémülettől kővé dermedt Európai Parlamenthez intézi szavait, rekedt, de eltökélt hangja tiszteletet kelt a hallgatóságban, különösen akkor, amikor a szavait ukránból angolra fordító szinkrontolmács maga is sírva fakad megrendülésében.

A szónok, mielőtt szólásra emelkedne, felemeli ökölbe szorított kezét – ez a mozdulat az antifasiszta harc jelképe mindmáig –, mintha csak azt akarná mondani: „Nem törnek át!" A hazája (a mintegy 600 000 négyzetkilométernyi területen élő 44 milliós lakosság) farkasszemet néz az orosz szomszéddal, a világ legnagyobb területű országával (a 17 millió négyzetkilométernyi területen élő 145 milliónyi lakossággal). A háború kimenetele nem pusztán a méreteken múlik, de ezek a számadatok is táplálják a clown mítoszát, akiből elnök lett, és aki szembeszáll az emberevő óriással. Világszerte több millió azoknak a száma, akik hőst látnak benne, akinek figurája – ikonikus ábrázolások révén – gyorsan bejárta a világot. Úgy ábrázolják, mint Dávidot Góliáttal szemben, vagy akár mint „Ukrajna Kapitány-t, hogy az amerikai Marvel-képregények stílusára utaljunk. Mi más volna ez, mint a sors iróniája, egy olyan elnök számára, aki a beiktatás alkalmával elmondott beszédében a következőket mondta: „Nem akarom, hogy a fényképem ki legyen akasztva az irodátok falára. Az elnök nem ikon, nem bálvány, és nem is afféle portré. Inkább a gyerekeitek fotóját rakjátok oda, és nézzetek rájuk, valahányszor döntést hoztok.4

Nemet mondani a bálványozásra, de ugyanakkor azon munkálkodni, hogy tetszést arassunk: ez a törekvés állandó jelleggel jelen van ennek a ragyogó pályát befutott embernek az eszköztárában, aki eddig is nagymértékben túltett a hozzá fűzött várakozásokon, de leginkább az előítéleteken. Zelenszkij mindössze néhány óra alatt vált nemzetközi szintű vezetővé. Őszintén szerény a viselkedése, de egyúttal ez nála a csábítás trükkje is, például amikor a bunkerében kijelenti az odalátogató újságíróknak: „Nem én vagyok ikonikus, hanem Ukrajna."5

Lehet-e annál alázatosabb és egyúttal csodálatra méltóbb módon megnyilvánulni – különösen akkor, amikor világszerte rengeteg ember úgy várja minden szavát, mint valami kinyilatkoztatást –, hogy valaki a hazája küzdelmét fontosabbnak tartja a saját magáénál? Valójában Zelenszkijnek mindig is volt érzéke a közösségi gondolkodás és erőfeszítés iránt. Egész életében ez a két jellegzetesség határozta meg a magatartását. Nagyon ambiciózus volt, rengeteget tudott dolgozni, és hűségesen viselkedett a baráti kapcsolataiban. Mindig is így működött. Jó harminc évig alakított különféle szerepeket a vígjáték minden műfajában a szatírától a burleszken át a bohózatig, de nem lépett színpadra úgy, hogy a társulatban ott ne lettek volna néhányan azok közül, akikkel együtt már gyerekkorában színházat játszott. És amikor rakétasebességgel eljut a politika legmagasabb szintjére, természetesen ott is a régi barátokkal veszi magát körül. Színházi ember, üzletember, politikus, államférfi. Ugyanakkor a kompromisszumok és a kompromittálások embere is. Mert vannak árnyékban maradt részek annak az embernek az életében, aki igennel válaszolt a nagybetűs Történelem hívására. Akkor tudjuk csak érzékelni, mekkora utat futott be, ha felmérjük a távolságot aközött, ahonnan jött, és aközött, amivé vált.

Inkább Monty Python, mint Mechanikus narancs

„A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzuk" – mondta Georges Clemenceau. Ukrajna esetében a háborút egy komikus színészre bízták. Ez a szerepkör vonzotta ugyanis kora ifjúságától kezdve a legjobban Volodimir Olekszandrovics Zelenszkijt, egészen a politikai hatalom meghódításáig. Ugyanakkor azonban az erőszakosság – legyen az akár társadalmi, akár gazdasági vagy éppen testi jellegű – sem idegen tőle. Korábban gyakran figurázta ki az erőszakot, vagy éppen azt gondolta róla, hogy a szavak erejével keretek közt lehet tartani. Így volt ez az orosz megszállás első napjáig, vagyis 2022. február 24-ig is. Akkor viszont az az ember, aki arról volt nevezetes, hogy milyen remekül tud rögtönözni a színpadon, és aki a nevetésre alapozta egész korábbi színházi pályafutását, néhány óra leforgása alatt átalakult hadvezérré. Negyvennégy éves, és mindenkitől fegyvereket követel. Ez előzmény nélküli fordulat az életében. Végtére is egy bunkerben rejtőzködő elnök nem mesélhet malac vicceket… Elmúlt az az idő, amikor még fiatal srác volt, és vidáman élte világát Krivij Rihben.

Nevetni és nevettetni: ez életre szóló elhatározás volt „Vova" számára – akkoriban ezen a becenéven szólították a barátai. A szülei átlagos szovjet értelmiségi állásokban dolgoztak: az apja számítástechnikát tanított, a kibernetika volt a szűkebb szakterülete; az anyja pedig mérnökként dolgozott; ám hiába igyekeztek erről lebeszélni, hiába győzködték, hogy folytasson komoly tanulmányokat. Igazi értelmiségiek voltak, akik munkások között éltek. Clownnak lenni: ez még a tévében sem tartozik azok közé a szakmák közé, amelyekből könnyen meg lehet élni. Az apa, Olekszandr Zelenszkij maga is Krivij Rihben született, ismert matematikusnak számított, aki az automatizálás és a mesterséges intelligencia felhasználása terén kifejtett tudományos munkásságának köszönhetően köztiszteletnek örvendett. A fia úgy tudja, hogy apja „az egyik legjobb szovjet szakember volt" ezen a területen.6 A fiú meg a szülei sok mindenben egyetértenek egymással. Volodimir később majd azt állítja róluk, hogy – bár nem voltak nyugodtak afelől, hogy csakugyan jó pályát választott-e – sohasem akartak kötőféket tenni rá, így abban sem akarták megakadályozni, hogy vígjátéki színész legyen belőle:

„Soha nem éreztem olyasmit, hogy nyűg lennének a számomra. Mindig meg voltam győződve arról, hogy védelmet nyújtanak nekem. Amíg az ember fiatal, hajlamos arra, hogy gondolkodás nélkül beleugorjon dolgokba, szabadon akar élni, a saját életét szeretné élni, úgyhogy ilyenkor nem árt, ha ott vannak a szülők, és vigyáznak rá."7

Egy másik interjúban, amelyet nem sokkal azelőtt adott, hogy hivatalosan jelöltette volna magát az elnökválasztásra, így beszél a neveltetéséről:

„A szüleim fontos szerepet játszanak az életemben. Különösen fontosak voltak számomra, mielőtt magam is családot alapítottam volna, amikor még nem volt feleségem, és gyerekeim sem. Alapvető, amit átadtak nekem – szigorú nevelést, világos világszemléletet kaptam tőlük, és azt is tőlük vettem át, hogy élesen elutasítok minden hazugságot és valótlanságot. Ezért is szólalok meg mindig, valahányszor hazugsággal találkozom az interneten. […] Egyszerűen nem tudom megállni, különösen akkor, ha pénzről van szó. Tudom, hogy az apám fel fog hívni, és majd azt mondja: »Miért nem beszéltél erről? Tudom, hogy nem igaz! Ezt nyíltan meg kell mondani. Ugye tudod, mennyire szégyellni fogom magam, ha csak kiteszem a lábam az utcára, ugye azt is tudod, hogy engem mennyire tisztelnek az egyetemen!« És mindig arra gondolok: Isten tiltja az efféle dolgokat, úgyhogy válaszolnom kell. Éppen ezért reagálok indulatosan a hazugságokra. Ez a legfőbb érték azok közül, amiket a szüleimtől kaptam."8

Gyermekkorában Zelenszkij különböző művészi és sporttevékenységeket gyakorolt: zongorázni tanult, de kötöttfogású birkózó, illetve súlyemelő edzésekre is járt – azért, hogy edzettebbé váljon, már csak azért is, mert egy ilyen világi felfogású zsidó család élete nem volt akkortájt csupa gyönyörűség Krivij Rih-ben. Azt a négy évet leszámítva, amit Volodimir Mongóliában, Erdenetben töltött az apjával, aki akkoriban mérnökként dolgozott egy ottani ércbányában és ércfeldolgozó üzemben, a későbbi elnök az egész gyermekkorát egy rossz hírű városban töltötte, „zsiványok városában."9 Ott született 1978. január 22-én. Akkor Ukrajna még a Szovjetunióhoz tartozott.

A két Zelenszkij – apa és fia – szülővárosa Kijivtől délnyugatra 352 kilométer távolságban fekszik. Krivij Rih (ami szó szerint azt jelenti ukránul, hogy „csavart szarv") a leghosszabb város egész Európában. Voltaképpen sok tucat kilométeren át (a helyi lakosok szerint több mint 120 kilométer, de ténylegesen is csak valamivel kevesebb, mint 80 kilométer hosszúságban) érik egymást a koksz- és vasércbányatelepek, az érckezelő telepek, a nagykohók meg a vas- és fémipari üzemek. Mindezek a létesítmények elcsúfítják az enyhén dimbes-dombos tájat, szennyezik a levegőjét. Sűrű növényzettel van benőve arrafelé a sztyepp, nem könnyű mezőgazdasági művelésbe venni. Nyilván a folyók – a Szakszagan vagy az Ingulez, Ukrajna legnagyobb folyója, a Dnyeper mellékfolyói – vonzották ide a kozákokat, akik le is telepedtek itt jó kétszáz évvel azelőtt, hogy a 19. század vége felé vasérclelőhelyeket fedeztek volna fel errefelé. A helyben talált fémeket feltárták és hasznosították, megpecsételve ennek a dús növényzetű földdarabnak a sorsát. A föld termékeny, az éghajlat mérsékelt kontinentális, de az első beruházókat főként a nyersanyagforrások és a vastartalmú képződmények érdekelték. Rögtön észrevették, hogy az itt talált üledékek milyen hatalmas lehetőséget rejtenek magukban. A jövő igazolta is elképzelésüket. A nagy mennyiségben termelt vas és kőszén alkotta a szovjet fémipar alapját.

A földrészen éppen akkor zajló ipari forradalom szempontjából Krivij Rih a vas- és fémipar egyik fontos központjának számít. Itt arra büszkék, hogy fémrudakat gyártanak (öntöttvasból, vasból, acélból), amelyeket elküldenek mindenhova szerte az országba, sőt, még a határokon túlra is. A szén sem marad el mögötte! A fizetés is jó, sokkal jobb, mint az ország más iparvidékein, feltéve, hogy az illető hajlandó az életét kockáztatva nagyon veszélyes gépeket kezelni, illetve alkalomadtán több száz méterrel a föld színe alatt húzódó bányákban dolgozni.

A természet ugyanakkor megszenvedi ezt a kiaknázást, akárcsak azok az emberek, akik ideköltöznek, ebbe az erősen szennyezett levegőjű környezetbe. A nyílt színi fejtésű bányákból sötétsárgás por gomolyog fel csigavonalban, hogy aztán a szél több kilométer távolságra röpítse. Ez a por aztán mindent piros árnyalatú, ártalmas porral von be vékony rétegben. A nagyolvasztókból hányingert keltő füst ömlik ki, a hulladékot pedig egyenesen a folyók vizébe öntik, ami szintén káros hatással van az itt lakók egészségére. Rengeteg errefelé a rákos vagy légúti betegségekben szenvedő beteg. Az élet Krivij Rihben, ahol kissé megviseltek a parkok és szennyezettek a folyóvizek – aki megfürdik bennük, annak esetleg majd egy ideig kezeltetnie kell a bőrét –, ugyancsak messze van attól, amiről a fiatal Zelenszkij álmodni szokott. De később sem fogja megtagadni, hogy idevalósi, ebbe a városba, ahol a széles sugárutak közepén villamossínek húzódnak, mert a majdani államférfi jól tudja, hogy ez a hely és az itt átélt tapasztalatok formálták őt ilyenné. Elég hamar meggyőződésévé válik, hogy a humor fog neki kiutat mutatni az „ipari szomorúságnak" ebből a fellegvárából.

A Zelenszkij család a Kvartal 95-ben (a 95. negyedben) lakik. A városnak ez a része abban különbözik a többitől, hogy itt van a Gorkij körönd, amelynek a közepén egy szögletes oszlop áll. Ezt az oszlopot a város címere díszíti, amelyen különböző faragott jelképek emlékeztetnek a nemzeti történelemre, illetve a környező tájra: egy fehér színű, kozák stílusú lőporos hordó, amely fölött három tölgyfalevél és két makk ékeskedik. A negyednek voltaképpen ez a középpontja, ahol élénk forgalom zajlik, de ami egyúttal népszerű találkozóhely is, főként a fiatalok számára. Nos, Vova az általános iskolától kezdve egészen a középiskola végéig annak a sorháznak a tőszomszédságába jár iskolába, ahol jóformán kettesben lakik az édesanyjával, mivel az apja az idő nagy részét Mongóliában tölti. A fiú szeret táncolni, kedveli a zenét, és érdekli az angol nyelv: mindezt az iskola tantestülete néhány tagjának köszönheti, akik korán megkedveltették vele ezeket a stúdiumokat. A tanárai Vologyának, vagyis az orosz becenevén szólítják. Valentyina Ignatyenko, annak az általános iskolának az igazgatónője, ahova a fiú járt, elmondja, hogy a gyerek nagy lelkesedéssel látogatta az intézmény által ajánlott táncórákat:

„Zelenszkij az elsők között iratkozott be Petro úr táncóráira, a tanár úrral együtt elképesztő műsorokat állított színpadra. Később, amikor Volodimir megnyerte a tévé Dancing with the Stars (magyarul: csillagokkal/sztárokkal táncolni) táncos show-műsorát, nagyon büszkék voltunk rá. Hiszen itt lejtette az első szalontáncot nálunk, a mi iskolánkban!"10

Minden bizonnyal a szülők nagy bánatára, de csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy Volodimirra komoly vonzerőt gyakorolnak az irodalommal kapcsolatos tantárgyak, valamint az erősségei közé tartozik a szóbeli és a mozdulatok útján való kifejezés. Hazájának története rövidesen úgy alakul, hogy az események tovább tágítják kulturális horizontját.

Zelenszkij 13 éves volt, amikor Ukrajna 1991-ben kinyilvánította az ország függetlenségét. Ezt egy népszavazás követte, ahol az „igen" szavazatok aránya meghaladta a 90%-ot. A változás szele meglehetősen felkavarta a világnak ezt a régióját. Csak két évvel korábban dőlt le a berlini fal. A CCCP – a Szovjetunió