F. Scott Fitzgerald Amerika meghódítása Esszék, cikkek és egyéb írások Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Az Amerikai Atlanti Flottát elnyelték a tenger hullámai. A németek háromezer hajóval jöttek és New Yorknál szálltak partra. Noseitch admirális szintén a flottával jött. Óriási volt a káosz a nagyvárosban, a nők és a történészek összevissza szaladgáltak a szobáikban, a férfiak mind elfutottak. A rendőrség szintén távozott; már két hónapja volt Kanadában, mert attól félt, hogy esetleg őket is mozgósítják. Erős, ütőképes hadseregre lett volna szükség, de nem akadt ember, aki létrehozza. A New York-i Baseball Csapat kiesett az első osztályból, úgy hogy McGraw, a csapat menedzsere minden reményét elvesztette és beállt önkéntesnek. De azért mégis csak megalakult az új hadsereg. Egy metró-kocsiban folyt a kiképzés nagy titokban. A bostoniaktól nem lehetett segítséget várni, mert az idén ők vitték el a kupát, és így nem jutott hely a közelgő veszélyre való figyelmeztetéseknek az újságok első oldalán. McGraw tábornok beásta magát Brooklynban, mert úgy hitte, oda nem merészkedik a német. Igaza volt, de három kóbor ágyúgolyó elsuhant fölötte, és ki kellett állni a játékból. A Szabadság Szobrot elárverezték, New York hatmillió lakosát foglyul ejtették és megkötözték, mert a németek már a toborzás előtt ott voltak. Von Limburger, Münchener és Frankfurter tábornok már az első este tanácskozott Bustyben. Megbeszélték, hogy Von Limburger tábornok Bryan tábornok és raritani serege ellen indít támadást New Jerseyben. Frankfurter tábornok kompra száll, Albanyba megy, s onnan meg Kanadába, mert a fegyverforgatásra alkalmas amerikai állampolgárok háromnegyede oda vonult vissza pihenni, mivel már nagy szüksége volt rá. Közben Münchener tábornok harminc válogatott emberével New Yorkot fogja sakkban tartani. Von Limburg tábornok vonatra ült, mely este hétkor indult Princetonba, mivel Bryan tábornok állítólag odamenekült seregével. Közben a németek az egész Egyesült Államokat elfoglalták New Jersey említett részén kívül. A Csendes Óceáni Flotta azonban megmenekült; halászhajók sértetlenül kimenekítették a legénységet. Közben a német hadsereg feltartóztathatatlanul közeledett a városhoz; jól lehetett látni, hogy a tanárok nem tudják, mit tegyenek; összevissza futkostak egészen fejetlenül. Bryan tábornok a Tiger szerkesztőségénél vonta össze csapatait. Öt igennel egy nem ellenében megszavazták, hogy megsemmisítik a német sereget.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Sep 21, 2019
• ISBN: 9780463061633

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Amerika meghódítása

Esszék, cikkek és egyéb írások

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Peter Ortutay

2019

Ki kicsoda – és mi lett velem?

Életem története egy állandó harcnak a története. Ez a harc az ellenállhatatlan íráskényszer és azoknak a körülményeknek az összejátszása között dúlt, melyek megpróbáltak megakadályozni az írásban. Körülbelül tizenkét éves koromban St. Paulban, az iskolában minden órán firkáltam valamit az első éves latin- és földrajzkönyvem hátlapjára, a dolgozataim, valamint a nyelvtani és a matematikai feladványok szélére.¹

Két évvel később a családi tanács úgy döntött, hogy csak úgy lehet engem a tanulásra rávenni, ha bentlakásos iskolába küldenek. Hiba volt. Elhatároztam, hogy futballozni, dohányozni fogok, egyetemista leszek, azaz azt csinálom majd, aminek semmi köze a valós élethez, mikor tudvalevő, hogy a valós élet a leírás és a párbeszéd megfelelő keveréke az elbeszélésekben.

Az iskolában viszont más célt tűztem magam elé. Láttam egy zenés vígjátékot, A kvéker lány volt a címe, és attól a naptól kezdve az asztalomon Gilbert és Sullivan librettóinak garmadái tornyosultak, és több tucat jegyzet is ott hevert a zenés vígjátékok tucatjainak vázlatait tartalmazó füzeteimmel. Utolsó iskolaévem vége felé véletlenül megláttam egy új zenés vígjáték librettóját a zongora tetején. A musicalnek Őfelsége, a Szultán volt a címe, és a címlap azt is közölte, hogy a Princetoni Egyetem Triangle Clubja vitte színpadra. Ez nekem elég is volt. Attól kezdve az egyetemmel kapcsolatos kérdés el lett intézve. Princetonba megyek. 

Az első évemet az egyetemen kimondottan annak szenteltem, hogy egy operettet írjak a Triangle számára. Emiatt aztán megbuktam algebrából, trigonometriából, mértanból és egészségtanból. De a klub elfogadta művemet, és aztán az egész fülledt augusztus folyamán vért izzadva tanultam, hogy pótvizsgáimat letehessem, másodéves hallgatóként folytathassam egyetemi tanulmányaimat és, mint kóristalány, szerepelhessek a darabomban. Nem sokkal ezután szünet következet. Megbetegedtem, és decemberben otthagytam az egyetemet, hogy egészségem helyreállítása céljából az év többi részét nyugaton töltsem. Az elutazás előtti egyik utolsó emlékem az, hogy magas lázzal fekszem a kórházban és a dalszöveget írok a Triangle Club éves bemutatójára.

Az 1916-1917-es tanévre visszamentem az egyetemre, de akkor már úgy határoztam, hogy a költészet az egyetlen értelmes dolog, amiért élni érdemes, s ezért egész tavasszal Swinburne ritmusaitól és Rupert Brooke rímeitől zúgó fejjel csak szonetteket, balladákat és rondókat írtam hajnalig. Valahol azt olvastam, hogy minden nagy költő huszonegy éves koráig megírta összes nagy versét. Úgy hogy már csak egy évem maradt, s közben közeledett a háború. Minden áron ki kell adnom egy könyvet elképesztően jó verseimmel még azelőtt, hogy elnyel a végzet. 

Ősszel már Leavenworthben voltam egy gyalogsági tisztkiképző táborban. Sutba vágtam a költészetet, de volt egy vadonatúj ambícióm – halhatatlan regényt fogok írni. Minden este A gyalogoskatona kézikönyve mögé rejtett írómappámat egymás után írtam tele olyan többé-kevésbé rövidnek szánt történeték bekezdéseivel, melyek vagy saját magamról vagy kitalált eseményekről szóltak. Elkészült huszonkét fejezet vázlata (ezek közül négyet versben akartam megírni), és két fejezet kész is lett; de aztán elkaptak, s a játéknak vége lett. Többet nem tudtam írni a kiképzés alatt. Ez nyílván bonyolította a helyzetet. Már csak három hónap maradt az életemből – akkoriban minden gyalogsági tiszt azt hitte, hogy már csak három hónap maradt az életéből – és nem hagytam hátra semmit a világnak. De egy ilyen hatalmas ambíciónak nem állhatta útját egy háború! Minden szombaton egykor, amikor a heti kiképzés véget ért, siettem a tiszti klubba, és ott egy sarokban, sűrű dohányfüstben ülve, beszélgetések hangja és újságzörgés által kísérve három hónap egymást követő hétvégein megírtam egy százhúszezer szóból álló regényt. Nem írtam át semmit, mert nem volt rá időm. Amint végeztem egy fejezettel, elküldtem legépelni Princetonba.  Közben csak a ceruzával írt maszatos oldalakon éltem. A kiképzés, a masírozás és A gyalogoskatona kézikönyve csak rossz álom volt csupán. Az életet a könyvem jelentette.

Boldogan mentem az egységemhez. Megírtam egy regényt. Most már lehet háborúzni. Elfelejtettem, hogy mi az a bekezdés, a pentameter, a hasonlat és a szillogizmus. Alhadnagy lettem, parancsot kaptam, hogy menjek a tengeren túlra – amikor a kiadók közölték velem, hogy már évek óta nem kaptak olyan eredeti kéziratot, mint A romantikus egoista, de nem lehet kiadni. Nyers és nincs befejezve. Hat hónappal az után, hogy New Yorkba jöttem, hét városi kiadó ajtaján kopogtattam és felajánlottam szolgálataimat, mint riporter.

Épp huszonkét éves lettem, a háborúnak vége lett, és úgy képzeltem, hogy nappal gyilkosok után fogok nyomozni, éjszaka meg elbeszéléseket írogatok. De a szerkesztőségeknek nem volt rám szükségük. Azzal küldték ki az irodaszolgát, hogy mondja meg nekem, nem kellek. A névjegykártyámon olvasott nevem hangzása alapján határozottan és visszavonhatatlanul eldöntötték, hogy semmiképpen sem leszek jó riporter. Ehelyett egy reklámügynökségnél helyezkedtem el havi kilencven dollárért, hogy olyan szlogeneket írogassak, amelyekkel a városi villamosokon csapják agyon idejüket az utasok. A munkaidő után elbeszéléseket írtam – márciustól júniusig. Összesen tizenkilencet. A legkisebb idő, amit egy elbeszélés megírására fordítottam, másfél óra volt, a legtöbb meg három nap. Senki sem vette meg őket, senki sem méltatott még válaszra sem. Százhuszonkét elutasítást szögeztem ki rajzszögekkel egymás után sorjában a szobám falára. Írtam filmforgatókönyvet. Írtam verset, írtam dalszöveget. Írtam krokit és humoros történetet. Június végén sikerült eladnom egy elbeszélést harminc dollárért. 

Július negyedikén teljesen megundorodva magamtól és a kiadóktól hazajöttem St. Paulba, és közöltem a családommal, valamint a barátaimmal, hogy otthagytam az állásomat és hazajöttem regényt írni. Udvariasan bólogattak, gyorsan másra terelték a szót és nagyon szelíden beszéltek velem. De most már tudtam, mit teszek. Meg kellett írnom egy regényt, mely ott volt a fejemben, és két igencsak meleg hónapon át csak írtam, szerkesztettem és tömörítettem. Szeptember tizenötödikén expressz levélben értesítettek, hogy Az Édentől messze el lett fogadva.

A következő két hónapban nyolc elbeszélést írtam és kilencet eladtam. A kilencediket az a folyóirat fogadta el, mely négy hónappal ezelőtt elutasított. Aztán novemberben eladtam első elbeszélésemet a Saturday Evening Postnak. Februárig fél tucatot adtam el nekik. Aztán megjelent a regényem. Aztán megnősültem. Most pedig azzal töltöm az időm, hogy töröm a fejem: mégis hogyan is történt ez velem. De a halhatatlan Cézár szavaival élve: „Itt a vége, fuss el véle." ²

Ogden Stewart reminiszcenciái (à la…)

Amint itt ülök az északi tél támadása ellen bekészített soktonnányi szénnel (20 dollár per tonna) felvértezve gyermekeim körében, jól esik a reminiszcencia régmúlt ifjúságom éveire. Lobog a tűz, és én mind jobban elmélyedek irodalmi pályafutásom elejének a szemléletében, és amint előjönnek emlékezetemben a kezdeti évek, eszembe jut egy bizonyos név, melyre sokszor gondolok. Donald Ogden Stewart,³ aki ifjúkori jó barátom volt, és hozzám hasonlóan most már szintén a belletrisztika szolgálatában megőszült öregember lehet. Milyen jól is emlékszem első találkozásunkra! A Sidney Strong Egyetemi Club ebédlőjében volt, amikor így szólt:

–  Szia. Hogy s mint? Villámgyorsan reagáltam:

– Köszönöm, jól.

Már az első szavaktól kezdve tudtuk, hogy rokonlelkek vagyunk. Hisz nem majmok, hanem EMBEREK voltunk. Ehhez nem fért semmi kétség. Tudtunk egymással beszélni, együtt nevetni, és simmizni…

Ó, azok a régi szép idők! Azok az olyan furcsa régi táncok, mint a simmi – Mennyire más volt, mint a mai fiatalok féktelen ugrabugrálása. De eltértem a tárgytól; egy öregembernek már megfáradt az esze, elkalandoznak gondolatai.

Emlékszem, az első javaslatára, ami az volt, hogy:

– Tudod, mit? Raboljunk ki valakit!

Ó, micsoda nagyszerű szív és lélek, ó, azok az egyszerű örömök a régi szép időkben! Aztán azt akarta, hogy törjük be a most jött temetkezési vállalkozó irodájának összes ablakát a Summit Avenue-n.⁴

Emlékszem, milyen vidámak voltunk, amikor ezt a bolondságot kisütöttük. De hát ilyen volt ez a Don – ártatlan kisfiú, aki mindenben mindig csak a jót és szépet látta. Aztán arra is emlékszem, mit produkált az egyik házibulin. Elintézte, hogy a fehér vetítővásznon megjelenjen, fejjel lefelé, egy vallási ceremónia képe Dél-Afrikában, és az ő naiv és hiszékeny módján azt állította (sőt, képzeljék el, még el is hitte), hogy ez egy bizonyos közismert St. Paul-i család egymásra találásnak a fényképe. Komolyan hitt benne! Természetesen mindenki nevetett rajta. Senki sem akarta elismerni, hogy ez az a család. De hisz fejjel lefelé lehetett látni azokat az alakokat. Képtelenség!

Aztán egy másik házibulin eljátszotta, hogy ő egy hasbeszélő. Mindenkinek ezt mondta. De mindenki, aki ott volt ezen a bulin, nagyon jól tudta, hogy ez nem igaz. Nem kellett ahhoz sok ész, hogy tudja. És a baba, aki az ölében ült, egyáltalán nem volt baba. Igazi ember volt. Fogalmam sincs, mit akart ezzel elérni. Mindenki, aki látta, jól tudta, hogy ez nem lehet baba, akkor is tudta, ha a baba megszólalt vagy a fejét forgatta. Úgy hogy, mint mindig, megint csak nevettek rajta, szegény fiún, és kifigurázták. Nem hiszem, hogy ez jól esett volna neki.

Milyen nagyszerű és vidám volt az élet a városban, amíg itt volt. Minden nő úgy érezte, hogy gyönyörű, és minden férfi, hogy okos. Dél Minnesotában egyetemmé avatott egy épületet, felvétette magár az első évfolyamra, bekerült a futballcsapatba, és a Delta Omicron Psi Testvériségnek is a tagja lett. De aztán elmúlt a nyár, és ő visszament St. Paulba dolgozni – villanydrótokat húzott az egyik oszloptól a másikra, vagy fordítva, mindegy.

Amikor leesett a hó, éjfél körül hóval dobálta meg az ablakomat, hogy aztán leballagjunk a Summit Avenue-ra. Közben azon törtük a fejünket, hogy Barron Atyához⁵ nézzünk-e be, akivel a 13. századi aszkéták életviteléről beszélgethetünk majd hajnalig, vagy mégis inkább az újonnan érkezett temetkezési vállalkozó ablakait törjük be tiltakozásul az ellen, hogy szennyes üzletével megszentségteleníti nekünk a Summit Avenue-t.

Időnként, amikor a hólepte utcákon nem járt senki, azt kiabáltuk, amit a Colgate bentlakásos iskola diákjai fogmosáskor és a futballmeccsen: „Hajrá, Colgate, mindent bele!"⁶  Vagy esetleg azon morfondírozott, hogyan fecskendezzen egy kis mesterséges gint humorából egy rendkívül unalmasnak ígérkező házibuli száraz vermutjába.

Hát igen, nélküle ez a város már nem olyan, mint volt – ezt sokan állítják. Egy skandalum csak skandalum, de ő még egy Vasárnapi Iskolából is népünnepélyt tudott csinálni. De akkor még mind fiatalok voltunk. És amint így körülnézek magam körül és csak ősz hajú földieket látok, nagyon tudom sajnálni, hogy a régi szép idők elmúltak. Igen, mindez még jóval az előtt volt, hogy a Kövér Arbuckle⁷ nevén még nem volt ott a folt, és a bubi frizura merésznek számított. Sic transit. A Vicces világtörténelem szerzője⁸ és én megöregedtünk. Rájöttem, hogy az elvégzett munka a múlté, és elszállt az idő felettünk.

F. Scott Fitzgerald, a Szépek és átkozottak, etc. szerzője – Egy jó tanács, melyet nem fogadtam meg

– Jó reggelt, Mr. Fitzgerald – mondta a szarukeretes szemüveges férfi. – Megkértek, hogy nézzek be önhöz a rovathoz és beszéljek az írásról. Ha jól tudom, ön harminc dollárt kap egy elbeszélésért. Nos, nézze, az elmúlt tíz évben öt elbeszélésem jelent meg a Saturday Evening Postban, úgy hogy ától cettig ismerem a dörgést. Nincs benne pénz. Ha csak egy kis plusz keresetet akar, akkor oké, de ha abból akar megélni, hát az nem fog menni. Azt csak képzeli. Tíz év is kevés, hogy elinduljon a pályán. Addig meg éhen hal. Adok egy jó tanácsot: hagyja abba az írogatást, és maradjon nálunk a szakmában.

Nem maradtam.

Megjelent a Philadelphia Public Ledger-ben, 1922. április 22-én, 11. old.

NB: Amikor első elbeszélése (Csecsemők az erdőben – Babes in the Woods) megjelent a Smart Setben, Fitzgerald a Barton Collier reklámcégnél dolgozott.

Fantázia – és egyes anyukák

Amikor a bérlakások száma úgy nőtt Amerikában, mint a bolondgomba, a fáradt rakodómunkások és banánárusok házait tömegesen látogatták fontoskodó tisztes matrónák, akiknek limuzinjai berregő motorral ott álltak a járda szélén.

– Giuseppe – mondták a fontoskodó tisztes matrónák fontoskodva. – Ha azt akarja, hogy az otthona földi paradicsom legyen, minden este játsszon találós játékot.

– Milyen találós játékot? – kérdezte a Giuseppe elképedve.

– Családi találós játékot – mondták a tisztes matrónák ragyogó arccal. – Mondjuk az asszony és a lánya Salisbury grófnőnek képzeli magát, vagy megbeszéli, hogy a kezdeményezés vagy a népszavas szavakat kell maguknak kitalálni és elmutogatják – magának és a fiúknak meg ki kell találni, hogy mit mutogatnak. Hát nem sokkal jobb ez, mint a kocsma?

Elhintvén a jó szándék magvait a matrónák távoztak. Visszaültek limuzinjaikba és szóltak a sofőrnek, hogy induljon a következő Giuseppéhez a listán, amit a Szegény családoknak Ajánlott Társas Játékok Bizottság állított össze korábban.

Ily módon voltak próbálkozások felsőbb körökből, hogy fantáziát csempésszenek be a szegények otthonába, mely próbálkozások talán még annyira sem voltak sikeresek, mint az az erőfeszítés mostanában,