F. Scott Fitzgerald A szerelmes eszkimó és más történetek Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Pan–e–troon tovább ment a Michigan Boulevardon a nagyáruház felé. Most saját maga, minden segítség nélkül vett valamit – ujjongott örömében. Most aztán mindent megvehet, amit csak akar. Az áruházhoz érve átpréselte magát a bejáratnál tolongó tömegen, megnézte, mi van kitéve a polcokra, vett egy–egy példányt kedvenc folyóirataiból, az Igazi Kopóból és a Gengszter Titkokból. Amit igazán szeretett volna megszerezni, az a felső emeleten volt, de egyszer csak megragadta valami a szemét az egyik pult mögött. Egy lány volt ez a valami – vagy inkább a lánynak egy része – és egy kis emelvényen állt és egy kis köpeny volt a vállán; a szeme világoskék volt, a haja meg fényes, mint az arany. Pan–e–troon arcára széles mosoly ült. Finoman megérintette a hölgy vállát és megszólította:
– Én adni neked...

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Dec 16, 2017
• ISBN: 9781370708161

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

A szerelmes eszkimó

és más történetek

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette

Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter, 2017

Smashwords Edition

A szerelmes eszkimó

Pan-e-troon kimászott jégsátrából, félrelökte egy kíváncsi kutya orrát a lábával, és a falka a többi tagjának csak annyit vetett oda lapp nyelven, hogy „Kuss!" Megnézte, elég messze vannak-e a kiakasztott halak a kutyáktól, és aztán tovább ment a fehér felszínen atyja százjardnyira levő kunyhójához.

Az öreg, akinek olyan volt az arca, mintha lenyúzták volna róla a bőrt, kifejezéstelenül nézte.

– Minden be van csomagolva? Indulhatunk? – kérdezte.

– Minden be van csomagolva. Indulhatunk.

– Jól van. Holnap kora reggel indulunk. A legtöbben már szintén útra készek.

Ez igaz volt. Bármerre is nézett az ember, mindenütt látni lehetett, hogy leszerelik a sátrokat és készülődnek, és hogy mindenki nyüzsög és izgatott.

Pan-e-troon egy percig sajnálkozó kifejezéssel a szemében bámult, de ez a kifejezés csakugyan csak a ferde lila szemében volt látható. Aprócska fiatalember volt Pan-e-troon, de rugalmas testű és jó felépítésű – és kerek orrának, állának és arcának kontúrjai jól mutatták, hogy nem tudja, mi is az a bánat. Sokáig nézelődött maga körül – mindig is jól érezte magát ezen a helyen.

– Bölcs Apám – mondta atyjának. – Chicagóba szeretnék menni.

Az apja meglepődött.

– Micsoda?

– Még egyszer utoljára.

– De egyedül? – kérdezte az atya aggódva.

– Igen, Bölcs Apám. Most már kiismerem magam. Már sok amerikai szót tudok, és ha eltévednék, csak annyit kell mondanom, hogy „Világkiállítás."

Az öreg mordult egyet.

– Nem tetszik ez nekem. Ha mind együtt vagyunk és van köztünk egy idegenvezetőnk, akkor jó, de egyedül még bajba kerülsz, ha eltévedsz.

– Bölcs Apám, mennem kell – mondta Pan-e-troon. – Az utolsó lehetőség a tél előtt. Otthon lenni nagyon jó, de…

– Persze, hogy jó – mondta az öreg felháborodva.

Pan-e-troon tisztelettudóan meghajolt apja előtt és befejezte a mondatot: – …és ezeken a meleg napokon sokszor akartam halat fogni a jég alatt, vagy medvére vadászni, vagy jó főtt bálnazsírt enni. De…

– Mi de?

– Azt szeretném, hogy legyen minél több emlékem arról a nagy faluról. Szeretnék úgy végig menni az utcán, hogy ne azt nézzem, amit az idegenvezető mond, hogy nézni kell, hanem azt, amit én magam akarok látni. Szeretnék bemenni egy boltba, ahol leteszem a pénzt és azt mondom: – Ezt és azt kérek érte. – És szeretném megkérdezni az emberektől: – Hogy jutok el ide vagy oda? Igen, értem, hálásan köszönöm.

Pan-e-troon egyébként nagyon csendes fiatalember volt, és talán még soha életében nem beszélt ilyen sokat.

– Bolond vagy! – dörmögte az apja. De ismerte a fiát, erszényéért nyúlt és kivett belőle egy vadonatúj ezüst negyed dollárt.

– Vigyázz rá – mondta. – Vegyél nekem egy kis dohányt. Hozd vissza a visszajárót, ha lesz.

Pan-e-troon ismét meghajolt.

– Igen, Bölcs Apám.

***

Visszasietett jégkunyhójába, magához vette a saját pénzét is – egy negyed dollárt, két centet és két pennyt. Vagyonkája vidáman csilingelt a markában, ahol őrizni fogja, mert az Északi Sarkkörön viselt ruha fedte a testét és azon nem volt zseb egy se. Chicagóban, egy kései októberi napon ez egyáltalán nem volt olyan nyomasztó, mint gondolnánk, mert a legfinomabb bőrökből készült direkt a bemutatóra.

Nem tudta eldönteni, hogy a szőrmesapkát vagy a szalmakalapot tegye a fejére, melyet az egyik bámulójától kapott ajándékba. Végül is az utóbbit választotta.

Aztán a pénzt a mokaszin orrába dugta, még egyszer rákiáltott a halakra ugráló kutyákra, hogy „kuss!", majd kisétált az eszkimó faluból a mellette levő parkba.

Sokan megbámulták és követték. Pan-e-troon már megszokta és nem zavartra, hogy nézik. Az új szalmakalapban az emberek között jól érezte magát, és csak azt bánta, hogy nem kérte el atyjától az új szemüveget is, mely annyira jól állt neki.

Amint gyorsan elhaladt az egyre ritkább szórakozóhelyek mellet, a spanyolok, a hollandusok és a kínaiak falvai mellett (ők és az eszkimók furcsa mód féltékenykedtek egymásra a kiállításon), Pan-e-troon kiért a Michigan Boulevard-ra. Boldog volt és izgatott. Helyenként megállt, és megbámulta a kirakatokat, de ott annyi sok minden jót és szépet látott, hogy egészen zavarba jött. Úgyhogy tovább bandukolva és sóhajtozva elindult egy magas épület felé, amelyről úgy tudta, hogy a város egyik legnagyobb áruháza. Több más eszkimó társával már járt ott egyszer egy városnéző körúton.

Először is, rögtön megveszi a dohányt Bölcs Apjának, nehogy elfelejtse. Ezért benézett egy üzletbe, melynek kirakatában pipákat látott.

Az izzadt képű eladó azonnal a rendelkezésére állt. Néhányan a látogatók közül jól megbámulták.

Pan-e-troon boldog volt. Még nem fordult elő, hogy egyedül ment volna vásárolni Amerikában.

– Én adni neked valamit – mondta az eladónak –, és te is adni nekem valamit.

Az eladó előbb a többiekre nézett, de aztán Pan-e-troon-ra.

– Rendben van, testvér. Mit szeretnél?

Pan-e-troon még szélesebb mosollyal válaszolt.

– Te engem nem érteni? Én adni neked valamit…

Az egyik vevő sietve megkockáztatta:

– A szalmakalapját kínálja neked, George.

– Nem bánnám, ha pontosan tudnám, hogy mit akar. Tíz fokkal felment az agyvizem azóta, hogy bejött.

Pan-e-troon sajnálkozva ingatta fejét, de még mindig mosolygott. Aztán lenyúlt a mokaszinjához és kivette a pénzt.

– Itt van! – mondta diadalmasan. – Én adni neked ezt – te adni nekem azt.

A dobozokra mutatott az eladó háta mögött.

– Pipadohány kell?

Pan-e-troon bólintott.

– Milyen?

– Igen – mondta Pan-e–-roon. – Én adni neked valami, te adni nekem valami.

***

Az eladó, aki amúgy sem volt az a kimondottan értelmes fajta, feladta. De az egyik kuncsaft, aki már az előbb is beszélt, a segítségére sietett. Odament a pulthoz.

– Szóval, kedves Robinson Crusoe, sok féle pipadohány van ám Chicagóban.  Érteni? – Kitett a pultra néhány dobozt. – Ez itt tíz cent, ez meg huszonöt; ez pedig importdohány, két dollár egy font. Mennyi pénzed van? 

Pan-e-troon megnézte a dobozokat.

– Igen.

– Jó. Mit tudsz fizetni? – Pan-e-troon megmutatta a pénzét.

– Azt hiszem, a legolcsóbb kell neked. Ez itt tíz cent. Nagyon jó dohány.

– Olcsóbb nincs?

– Olcsóbb nincs. 

– Hálásan köszönöm.

– Jól van. Csak ne gyújtsd fel vagy olvaszd le vele a házad. Minden jót.

– Viszlát. Én adni neked valamit…

– Értem. Én is adni neked valamit. Világos. Ezt minden bankár megérti, még a legostobább is.

Pan-e-troon tovább ment a Michigan Boulevardon a nagyáruház felé. Most saját maga, minden segítség nélkül vett valamit – ujjongott örömében. Most aztán mindent megvehet, amit csak akar. Az áruházhoz érve átpréselte magát a bejáratnál tolongó tömegen, megnézte, mi van kitéve a polcokra, vett egy-egy példányt kedvenc folyóirataiból, az Igazi Kopóból és a Gengszter Titkokból. Amit igazán szeretett volna megszerezni, az a felső emeleten volt, de egyszer csak megragadta valami a szemét az egyik pult mögött. Egy lány volt ez a valami – vagy inkább a lánynak egy része – és egy kis emelvényen állt és egy kis köpeny volt a vállán; a szeme világoskék volt, a haja meg fényes, mint az arany. Pan-e-troon arcára széles mosoly ült. Finoman megérintette a hölgy vállát és megszólította:

– Én adni neked…

A lány meg sem várta, míg végig mondja, hanem ránézett az árcédulára és kijelentette:

– Kettő ötvenkilenc.

– Mit mondani?

– Két dollár ötvenkilenc cent.

Szomorúan megrázta a fejét és továbbment.

Amikor autóbuszos városnézésen voltak, az eszkimók lifttel és mozgólépcsőn közlekedtek, de ő most az egyiket sem találta, ezért gyalog ment fel a következő emeletre, és ugyanúgy mindent megnézett. Szerencséje volt, mert a részleg, melyet keresett, a harmadik emeleten volt. Örömet érzett, amikor megtalálta a játékosztályt.

– Repülőgépet akarni – mondta egy eladónak.

A lány kissé ijedten nézett a fura alakra.

– Úgy érti, ezeket a játékrepülőket kéri itt?  Emlékszem magára – néhány héttel ezelőtt már járt itt a társaival.

Felhúzta a játékmodell motorját, és hagyta a repülőt felszállni. Pan-e-troonragyogó képpel nézte.

– Mennyi? – kérdezte.

– Ez itt kilencvenkilenc cent akciósan. Egy dollár ötven volt eredetileg.

Pan-e-troon szomorúan nézte vagyonkáját.

– Annyit nem adni. Nem tudni – mondta.

– Nincs annyija?

Nagy csalódása ellenére, mely szinte letaglózta, Pan-e-troon mégis oly szelíden mosolygott, mintha ez lett volna a legjobb vicc, amit hallott életében. Megfordult, hogy távozzon. De volt a tartásában valami, amitől meghatódott valahogy azt a lány a pultnál.

***

– Nézze. Ha csak ennyi az összes pénze, akkor menjen a tizenöt centesbe. Lehet, hogy ott vannak kisebb modellek is. Kisebbek, mint ez.

– Tizenöt centesbe? – ismételte értetlenül.

– Van egy ilyen bolt itt lent a saroknál. – A kifutó gyereket szólította. – Hé, Earl, kísérd el ezt a… ezt az eszkimót a tizenöt centesbe. Nem érti, amit mondok.

Earlnek nem tetszett, amit látott.

– Hogy én ezzel a madárijesztővel menjek végig az utcán?

– Ne csak magaddal törődj állandóan, fiú… Majd szólok, Mr. Richardsnak, hogy elküldtelek valahová. Elrendezem. Most pedig, nagyságos uram, vagy minek is szólítsam, menjen ezzel a fiúval, és ő megmutatja, hol az a bolt.

Néhány perc múlva Pan-e-troon már ott is volt a nagy kereskedelmi központ vásárlóktól nyüzsgő bejáratánál. De még be sem tette a lábát az üzletbe, amikor a szeme máris megakadt egy pulton a legkülönbözőbb zárokkal: lakatokkal, ajtózárokkal, biztonsági zárokkal, reteszekkel – odament a pulthoz és elégedetten csettintett nyelvével.

Szeretett zárokkal foglalkozni, szenvedélyesen szeretett. Még egészen gyerek volt, amikor egy zárnak a birtokába jutott. Egy orosz gőzhajóról szerelte le, mely a jég fogságába került és ott maradt. Mivel semmi játéka sem volt (ilyesmi az eszkimóknál nem létezett), órákat töltött azzal, hogy szétszedje és összerakja azt a zárat. Később egy missziós paptól kapott egy másik zárt is, és egy másik zátonyra futott hajóról még több másikat is leszerelt. Ez a műszaki szenvedélye teljes egészében elméleti volt, mivel a jégsátrakon nem voltak ajtók. De azok a bőröndök, melyeket a csoportja vitt magával délre, olyan jól le voltak zárva, hogy csak Pan-e-troon volt képes felnyitni őket mindenféle görbe drótok segítségével.

Vett egy zárat. Még hármat is vehetett volna a maradék pénzből, de nagyon jól tudta, melyik az olcsó, és melyik az igazán jó zár.

Nem nézett el a játékosztályra – sietett visszamenni a vásárba, hogy szétszedhesse új szerzeményét. Boldog volt – hirtelen úgy érezte, jó lenne gyorsan elmenni valahova, vagy csak úgy lebegni a levegőben. Úgy döntött, felszáll egy trolibuszra.

Büszkén és boldogan egy egész órát ült a trolibuszon. Adott a kalauznak öt centet, mert megengedte neki, hogy felüljön; aztán adott még öt centet, mert megengedte, hogy utazgasson.

Aztán egy közlekedési dugó miatt Pan-e-troon egyre nagyobb érdeklődéssel kezdte figyelni, mi is történik ott kint az ablak mögött.

***

Egy drága nyitott kocsiban ült egy lány. Nyilván nem a képzelete szülte, mert még ilyen szépet nem látott – hullámos szőke volt a haja, és olyan szép, hogy egy csodálatos reklámnak is beillett volna bármelyik nagy folyóiratban. Mintha aggódott volna valamiért; látszott a szemén és egy kicsit a száján is.

A lány mellett egy búsképű fiatalember ült; de Pan–e–troont nem érdekelte, rá se nézett.

„Ez biztos a legnagyobb főnök lánya – mondta magában –, aki a legnagyobb kereskedőház gazdája."

Pan-e-troon nagyot sóhajtott amint megszűnt a dugó, és a kocsi továbbment. De most inkább gondolkodni volt kedve, és nem nézelődni. Az otthon nagyon–nagyon messze volt, nagyon nagy és fehér – de mégsem annyira fehér, mint annak a lánynak a bőre, akit most látott. S ekkor rádöbbent, hogy itt akar maradni. 

Egy fél óra múlva, amikor úgy vélte, hogy le kell szállnia, ismét meglátta az autót. Az út szélén állt, és a fiatalember épp az egyik kerekét akarta levenni – a lány kihajolva nézte. A troli csörömpölve elhaladt, de még a következő kanyar előtt Pan-e-troon felugrott és így kiáltott:

– Én itt leszáll. Most itt leszáll. 

A saroknál Pan-e-troonmegvárta, míg a troli eltűnik a kanyar után, és aztán, mintha semmi dolga sem lenne, elindult az autó felé.

Puha mokaszinján olyan csendesen suhant az aszfalton, hogy a lány már csak akkor vette észre, amikor ott állt az automobilnál. Kissé felkiáltott a meglepetéstől, és a fiatalember is felemelte a fejét – abbahagyta, amit csinált, és rábámult.

– Nahát – mondta a lány suttogva. – Nézd, egy eszkimó, akármi legyek!

– Mit akar itt?

– Nézd csak, szalmakalapja is van.

Pan-e-troona háta mögé tette a kezét és elnevette magát.

– Kíváncsi lennék, érte–e valamit az autókerekekhez – mondta a fiatalember. – Hátha meg tudja ezt a gumit ragasztani valamivel, vagy ki tudja?

– Megígérted, hogy nem beszélsz velem, Westgate. Én betartom a szavam. – De aztán mégis csak folytatta. – Úgy látom, ez az északról jött csodabogár nem akar innen elmenni.

Az északi csodabogár csakugyan maradt. S amikor a kerék nagy nehezen és csikorogva lekerült a helyéről s ugrálva gurulni kezdett a lejtős aszfalton lefelé, Pan-e-troon utána szaladt, elkapta és visszavitte az autóhoz.

– Hálásan köszönöm – mondta büszkén.

– Szóra sem érdemes – Válaszolt Edith Cary. – Honnan jöttél?

– Lappföldről. 

– Mi dolgod ilyen messze az otthontól?

– Világkiállítás – magyarázta.

– S ide meg mi szél hozott? – faggatózott tovább a lány?

– Város nézni, Chicago város – magyarázta. – Holnap eszkimó falu menni Lappföld.

– Ekkor Edit kocsijánál lefékezett egy kupé. A volánnál egy negyven év körüli egészséges arcú férfi ült szúrós bajusszal.

Edith arca elborult, de csak egy nagyon keveset, és Pan–e–troon, aki nem tudta levenni a szemét a lányról, ezt észrevette.

– Miért áll az autó? –kérdezte a szúrós bajszú.

– Defektet kaptunk.

A férfi gyanakodva hol Edithre, hol meg a fiatalemberre nézett.

– Jó. Amíg állod a szavad – amíg nem hagyod, hogy ez itt telebeszélje a fejed… 

– Fogd már be, Humphry – szólt rá Edith türelmetlenül. – Apropó, mivel te is tagja vagy a bizottságnak, biztos szívesen megismerkednél itt ezzel az úri emberrel. Mister… – Mi is a neved, fiú?

– Pan–e–troon. Ami jelenteni…

– Szóval Mr. Pan–e–troon. Részt vett a bemutatódon, Humphry. Most pedig városnézésen vesz részt.

– Szentséges ég! Hogy tudott ez idejönni a rezervátumból? Annyi bajunk van ezekkel a bemutatókkal. S ezek a majmok össze–vissza mászkálnak, a városban meg mindent leszednek róluk, ami rajtuk van. S aztán mi vagyunk a hibásak.

– Én nem szedek le róla semmit, Humphry. Pedig szép a ruhája.

Tetszett neki az idegen, és nem is miatta volt szomorú.

– Ha már a bemutatót említed – mondta a lány. – Azt hittem, megtartod azt a… szóval, tudod mit – amíg a család vissza nem jön.

– Az csak holnap lesz, nem? A kiállításnak meg vége.

– De én nem tudom hová tenni – nem ismerem a kombinációt a széfhez. És mivel apám kölcsön adta a kiállításnak, az nem lehet túl nagy kérés, ha…

– Ma este úgy is nálatok alszom – de most egyébként sem akarok erről beszélni. – Humphry Deering Pan-e-troonra nézett. – Azt meg végképp nem tudhatod, milyen maskarába is tudnak ma a betörők öltözni.

– Ó, mit képzelsz! – Edith rámosolygott az eszkimóra. – Mr. Troon biztosan nem betörő. Nekem kimondottan szimpatikus.

A fiatalember végül is a feltette a kereket, kivette a kocsi alól az emelőt és eltette a szerszámosládát. Humphry Deering kelletlenül nézte.

– Gyertek utánam – mondta. – De azt hiszem, hogy egy férfiban, aki egyszer a kezedre pályázott, több büszkesége kell, hogy legyen…

– Nincs hová mennem – mondta Westgate nyugodtan. – Ma reggel érkeztem, s egy vasam sincs.

– Végül is rokon – mondta Edith. – Olyan unokatestvér féle. 

De Humphry Deering tovább makacskodott.

– De ha arra gondolok, hogy mit tett – kissé zavarba jött, és Westgate is elpirult. – Szóval nem árt, ha valaki vigyáz rád egy kicsit.

– Jó, csak nyugodj már meg – mondta Edith és Pan-e-troonhoz fordult. – Nem lenne kedve egy nagy házban tölteni az éjszakát itt a környéken?

– Te jó ég! – kiáltott Humphry.

– Mondtam, hogy nekem szimpatikus.

– Jó, csak tartsd távol tőlük a kutyákat, mert még valami nyavalyát kapnak tőle. Biztos egész nyáron ezekben a bőrökben izzad.

***

Pan-e-troon megértette a lényeget, és felháborodva kijelentette:

– Ezek bőr lenni mind tiszta. Bölcs apa lőni, néni varrni és kimosni! Én lenni tiszta.

Humphry türelmetlenül beindította a motort. Edithnek, kissé nehezen, de sikerült rábeszélnie Pan–e–troont, hogy üljön hátra.

– Ha még sosem volt egy amerikainak a házában, legalább lesz mire emlékeznie azokon a hosszú téli estéken odahaza.

– Igen, tél lenni nagyon hosszú – kuncogott Pan-e-troon. – Hat hónap.

– Hat hónap – ismételte Edith Westgate–nek. – Hát nem megható! Máris olvadozok!

– Nem, soha nem olvadni – biztosította Pan-e-troon. – Mindig hó.

Amikor a kocsi elindult, Pan-e-troon nem tudta, hová mennek, mint ahogy azt sem, van–e joga ezt tenni; de e csendes rohanás elégedettséggel töltötte el. Egy órát suhant az autó nyílt terepen, de aztán befordult egy kapun és rákanyarodott egy hosszú kocsi feljáróra a nagy ház előtt.

A hatalmas hallban lovagok bámultak rá szemek nélküli sisakokban, és Pan-e-troon udvariasan levette szalmakalapját.

– Mr. Troonnak nincs semmi poggyásza, Christopher. Adjon neki fogkefét meg mindent, ami kell. Aztán vigye ki a ruháját, és tisztítsa ki.

– Ha lenne szíves erre, Mr. Troon – mondta Christopher nem éppen kedélyesen.

Amikor Pan-e-troon egyedül volt a szobájában, lefeküdt az ágyra és a lábával kalimpált a levegőben, a szájára tett egy párnát és nagyot kiáltott: – Micsoda nap! – A kaland minden vad álmát felülmúlta. A földszinten a háziasszonyt és Westgate-et a könyvtárszobában találta. Edith minden eddiginél ragyogóbb volt borszínű bársony ruhájában, s olyan udvariasan köszöntötte Pan-e-troont, mintha az Északi sarkról akkreditált nagykövet lett volna. A trófeák közül Edith kikeresett egy fókabőr–dobot, melyen Pan-e-troon rögtön felismerte az övével szomszédos egyik törzs címerét. Közben Edith elmondta Westgate-nek:

– A következőket fogjuk csinálni. Felveszel egy szmokingot és a kabát egyik szárába beteszed azt a micsodát, Christopher meg összevarrja. Így biztonságban lesz éjszakára.

– És szmokingban aludjak? Nem fog ez feltűnni egy igazi betörőnek, ha netalántán épp arra jár?

***

Bejött Christopher és jelentette, hogy van odakint valaki egy csomaggal, melyet személyesen Miss Cary–nek kíván átadni. Egy perc múlva Edith visszajött, a szeme ragyogott.

– Na, most legalább jól megnézem közelről is, hogy milyen! – kiáltotta, amint kinyitotta a paksamétát. – Még sohasem volt a kezemben.

Egy dobozból kivett egy másik dobozt, melyben volt valami bársonyba csomagolva – nem is tudta, hová legyen örömében. Kerek fejdísz volt benne aranyból gyémánttal és olyan drágakövekkel kirakva, melyek mindegyike majd akkora volt, mint egy kockacukor. A tükörhöz ment, feltette – és nézte, hogy milyen jól mutat a fején.

– Második Erzsébet nem hordott rövid frizurát. 

Megmutatta fejdísz Pan-e-troonnak is.

– Nagyon régi – egy nagyon nagy főnökasszonyé volt nagyon régen. Nagyon drága.

– Száz dollár – értett vele egyet Pan–e–troon.

– Nagyon sok sok–sok száz dollár. Az elmúlt nyáron rablók is jöttek a világvásárra és el akarták lopni, de a rendőrség elkapta őket.

Valaki felnyögött az ajtónál. Humphry Deering volt, aki épp indult befelé.

– Mi jutott eszedbe, Edith? Éjjel–nappal őrt áll mellette a kiállításon valaki, te meg a fejedre teszed, mintha csak egy bizsu lenne a tizenöt centesből.

– Én ismerni a tizenöt centes – mondta Pan-e-troon örömmel. – Én volt a tizenöt centes. Én adni nekik valami – és ők is adni nekem valami. Nézz! Mindjárt megmutatni neked. Megyek és megmutatni.

Amikor kiment, Humphry kissé ijedten nézte.

– Ki tudja, mit forgat a fejében ez a fickó?

– Ne légy már annyira nevetséges, Humphry. Valakinek csak viselni kell ezt a fejdíszt – és természetesen ez a felelősség elsősorban azé, akié! Ami pedig Mr. Troont illeti, hát én még sose hallottam, hogy a Sarkkörnél kiraboltak volna valakit.

Pan-e-troonvisszatért, és örömtől ragyogó arccal odaadta Edithnek a zárt, amit a délután vett.

– Én adni neked ezt – lelkendezett. – Te nekem nem adni semmi. Én adni neked ezt ingyen.

– Ó, ezt én nem fogadhatom el! Jé, de hisz ez egy zár! Hát nem gyönyörű! Most már mindenemet elzárhatom ezzel, és biztonságban lesz!

– Igen! – felelte Pan-e-troon izgatottan. Második Erzsébet fejdíszére mutatott, mely most egészen ferdén ült a lány fején. – Zárni be zárral, és akkor semmi rabló nem bántani. Én megmutatni.

– Te jó ég! – kiáltott Humphry.

Amint elindultak vacsorázni, a szél, mely eddig csak a fák leveleit borzolgatta, hirtelen felerősödött, belökte egy nagy csattanással a bejárati ajtót, és érezni lehetet a közelgő tél hideg leheletét.

– Elmúlt az ősz – mondta Edith szomorúan. – Becsuknád az ajtót, Westgate?

Fázott az asztalnál, ezért arra kérte az inast, hozzon le neki valami melegebb holmit, hogy felvegye. Amikor az inas elhagyta az ebédlőt, Edith levette a fejdíszt és átnyújtotta Westgate-nek.

– Tedd el – kellemetlenül érzem magam benne. S vacsora után tedd azt, amit mondtam.

– Az mi? – kérdezte Humphry.

– Megőrzi nekem.

– S miért nem én?

– Úgy vélem azért, mert azt hiszi, nagyobb biztonságban van, ha a család egyik tagja vigyáz rá – mondta Westgate szárazon.

– Na, ne mondd – én inkább vagyok családtag, mint te.

Pan–e–troon, aki nem igen tudta, mit kezdjen ezzel a sok villával és kanállal a tányérja mellett, nem szólt, csak a jelenlevők arcát figyelte. Erősen hatott rá a szokatlan helyzet, és gondolkodásra késztette. Itt van ez az értékes fejdísz. S itt van ez a fiatalember, akinek egy vasa sincs, úgy jött Chicagóba. Aztán meg itt van Miss Cary vőlegénye. Jól tudta az általa olvasott folyóiratokból, hogy leginkább azt szokták legkevésbé gyanúsítani, aki leginkább képes gazságot elkövetni. És ami a legfontosabb, itt ez a Chicago, melyben hemzseg a gengszter és a bűnözők – s itt van ebben a városban védtelenül, gazembereknek kitéve az ő istennője, Miss Cary.

Igen, istennő volt a szemében. Vad ismeretlenségének apró kis lángja az ő oltárán lobogott, és minden perccel erősebben, amíg egyszer csak Edith is megérezte hevét a gyertyák fényén keresztül. Edith szeretett szeretve lenni, és tetszett neki, hogy ezt a fura kis fazont egy másik világból ennyire megfogta szépsége. Még tovább is ment volna, hogy kedvére tegyen, de nem volt igazán kellemes helyzetben. Hogy Westgate–nek is épp akkor kellett visszajönnie, amikor már minden pontban engedett és mindent úgy rendezett, ahogy a család akarta!

Örült, hogy vége a vacsorának. Kiment a verandára egy kis friss levegőt szívni.

– Jöjjön csak, Mr. Troon – mondta. – Északi irányból fúj a szél, és hátha ettől egy kicsit otthon érzi magát.

– Északi szél sokat mondani.

– Ez most mit mond?

– Én nem nagyon tudni. Nagybácsi tudni. Tudni, hol halászni, hol vadászni, hol csúnya van veszély. Mindig megmondani északi szélből.

– Szívesen hazamenne?

Határozottan megrázta a fejét, és mosolygott, mint mindig, amikor szerencsétlen körülményekről kellett beszélnie.

– Szegény népnek születni, szegény emberek, mindig sokat kell dolgozni.

Hűvösebb lett. Bementek kávézni a könyvtárszobába.

Pan-e-troon ismét odaült a dob mellé és halkan énekelni kezdett, miközben kezével verte a taktust.

Ben pé – en pé

Ben pé Kona –

Ben –pé – en pé

Ben pé Kona –

– Mi ez a nyöszörgés? – kérdezte Humphry.

– Ez valami törzsi nóta.

Pan-e-troon elmagyarázta…

– Ez a dal északi szél, amikor jelez veszély. Ez a rész itt most mondja van veszély.

Westgate lejött a földszintre, szmoking volt rajta. A székért is nagyon óvatosan nyúlt.

– Húszezer dollárt érek, ahogy most itt ülök – mondta. – Nem látszik rajtam?

– Én énekelni dal, mely mondja van veszély – jelentette ki Pan-e-troon.

– Mi nem kérünk belőle – felelte Humphry bosszankodva.

– De én kérek – nekem tetszik – mondta Edith.

Pan-e-troon lelkesen folytatta:

Em szto – po bé

Em szto – po bé

Pén ina Kona…

– Mit akarsz, koma? Nem bírom sokáig – kiáltott Humphry.

Pan-e-troon most egy vidámabb dalt választott, hogy a kinti erőseb szél ellenére is jól hallják, amit mond.

Bik–bik–bik–bik

Ata–wuna–woa

Bik–bik–bik–bik

Ó–óó–óóó!

Varázsdal – szólt közbe.

Bik–bik–bik–bik.

Humphry nem bírta tovább. Kétségbeesett mozdulattal felállt.

– Ez a vadember az őrületbe kerget! Nem hagyhatná abba?

A rádióhoz ment, bekapcsolta. Majd addig csavargatta, amíg bömbölni nem kezdett valami. Pan-e-troon hallgatott.

– Nem látod, hogy halálosan unjuk? – kérdezte Humphry.

Pan-e-troon meglepődött.

– Miz Cary nem szeretni?

– Nem.

Pan-e-troon letette a dobot és megnyalta a szája szélét.

– Te nem szeretni, mert ez a dal varázs – mondta. – Valaki van itt rossz, aki nem szeretni varázsdal. Mondja, van veszély.

– Hogy érted?

– Pan-e-troon van szeme és látni. Ő látni másnak szeme és az nézni nagy szép fejdísz, ami kerül sok száz dollár.

Mind a hárman ránéztek. Edith huncut mosollyal a szemében megjegyezte:

– Kezdek valamit kapiskálni! Érdekes. Ha jobban belegondolok, akkor Westgate tudna mit kezdeni ezzel az ékszerrel – ami pedig téged illet, Humphry, még most sem értem, miért is kell azelőtt átadnod, hogy apu megjön.

Humphry-nak nem volt kedve nevetni.

– Már százszor mondtam, hogy…

Westgate kezdte levenni fekete kabátját.

– Tessék… leveszem. Nem kell.

– Butaság, Westgate. Meg aztán Pan-e-troon sokkal jobban gyanakszik Humphry-ra, mint rád.

– A rühes sárga kutya! – kiabált Humphry. – Már rég ki kellett volna rúgnom ebből a házból.

***

Az eszkimó szeme megvillant.

– Senki nem rúgni ki Pan-e-troon. – Edith-hez fordult. – Sajnálni, hogy nem tetszik dal. Most én elmenni. Adni nekem ide kulcs. Mindent hálásan köszönök.

– Ne menjen sehová. Nekem tetszik…

Udvariasan nevetve, de mégis úgy téve, hogy nem nevet, Pan-e-troon lehajtotta a fejét és sietve távozott a szobából.

Nem hagyhatjuk, hogy elmenjen! – kiabált Edith. – Ostoba vagy, Humphry – semmi rosszra sem gondolt.

– Biztos? Nem lennék meglepve, ha épp ő vetett volna szemet arra a fejdíszre.

– Kezd hideg lenni, és nem biztos, hogy hazatalál.

– Dehogynem – mondta Humphry. – Ezek pont olyanok, mint az indiánok.

De amikor Pan-e-troon húsz perc múlva sem jelent meg a földszinten, Edith felállt.

– Megyek és megnézem. Mert még harakirit követ el ez az ember vagy valami ilyesmit.

– Sokkal inkább az ékszeres doboz kell neki – mondta Humphry. 

– Veled megyek – ajánlkozott Westgate.

– Akkor én is.

– Figyelj! – mondta Westgate. – Nekem úgy tetszik, túl messzire mész azzal, hogy ígéretet csikarsz ki valakitől és ráadásul állandóan figyeled. Megmondtam, hogy nem beszélek Edith-tel személyes dolgaimról, hacsak nem hallod, amit mondok.

– Nos, ezért is megyek veled, hogy halljam. Nem akarom, hogy „magyarázatokkal" zaklasd múlt évi viselkedéseddel kapcsolatban.

– Én már… – Westgate reménytelenül legyintett. – Semmi értelme.

Felmentek a keleti szárnyba, ahol a három férfi kapott helyet. A szél végig sepert a felső folyosókon, és Edith fázósan húzta összébb kiskabátját. Kopogott Pan-e-troon szobájának ajtaján, de amint hozzáért, az ajtó robbanva kinyílt.

Az eszkimó kalapja és folyóiratai nem voltak ott; a szoba üres volt.

– A fejemet teszem rá, hogy kimászott az ablakon – mondta Humphry. – Most pedig a szobámba megyek, és megnézem, nem vitt–e magával valamit.

– Nem, megvan minden… – Humphry hangja elakadt, amint az ajtó hirtelen rácsukódott.

– Hé, mi ez? – szólalt meg hangosan egy fél perc múlva. – Csináltál valamit ezzel az ajtóval, Westgate?

– Én? Semmit.

– De hát nem nyílik. Benne van a kulcs kívülről?

– Nincs.

Mindkét oldalról forgatták az ajtó gombját, de semmire sem mentek vele.

– Rendesen be vagy zárva – mondta Westgate, de aztán vigasztalóan hozzátette: – Semmi baj. Úgyis aludni akartál.

– Egy frászt leszek itt egész éjszaka bezárva! Én…

Westgate levette a kabátját és átnyújtotta Edithnek.

– Figyelj csak, Humphry. Ha azt mondom, háá-rom, megnyomom, te pedig húzd belülről. Kész vagy? …Háá-rom!

Westgate egész testével nekiveselkedett az ajtónak, Humphry pedig megrántotta a gombjánál… mire a gomb a kezében maradt, ő pedig a földre huppant.

– Van egy ajtó a két hálószoba között – javasolta Edith. – Próbáljuk meg azt.

Bementek Westgate szobájába. Az ablak ott is érthetetlenül nyitva volt, és alig léptek át a küszöbön, amikor az ajtó hirtelen becsukódott mögöttük. Westgate az ajtó gombjához ugrott, és aztán hangosan felnyögött:

– Ez is zárva! Nem értem!

Humphry a másik ajtó mögött hangosan bömbölt valamit, de alig lehetett érteni, mit mond.

– Mi a flá–há–há–há? Én ne–he–he–he…

– Mi se tudunk kimenni!

A két szoba közti ajtóval épp úgy nem tudtak semmit sem kezdeni, mint a másik kettővel. Westgate kinézett az ablakon.

– Miért kellett ezekre az ablakokra még rácsot is tenni?

– Mert apám félt a gyerekrablóktól. – Megemelte a hangját. – Humphry, az ajtó felett van egy szellőző. Azon keresztül beszélgethetünk.

Hallották, hogy bútordarabokat tologat, és aztán a hangját is, mely erős volt és vad.

– Ha azt hiszitek, hogy én ezt lenyelem! Ha azt hiszitek, hogy én nem tudom…

– Humphry, mi épp oly tehetetlenek vagyunk, mint te.

– Akkor ez kinek a műve? Az ajtók nem csukódnak csak úgy maguktól.

– Úgy látszik, az eszkimó csinált valamit.

– Csengess a szobádból, Humphry – mondta Edith. – Én próbáltam, de ez itt nem szól.

Westgate leült és törni kezdte a fejét valamin.

– Valaki azt akarta, hogy ma este be legyünk zárva a szobáinkba – mondta Westgate. – Ez minden, amit ebből megértek.

– Én meg azt szeretném tudni, ti ketten mit csináltok ott abban a szobában – kérdezte Humphry dühösen.

–Ó, hát összesimulva táncolunk – mondta Westgate gúnyosan. – Egy slágerre, az a címe, hogy Pén ina Kona. Nem ismered?

– Úgy értem, hogy miről cseverésztek? Remélem, nem akarod elmagyarázni…

– Minden szót hallasz, amit mondunk.

– Azt nem mondanám.

– Van füled, nem?

Igen, de csak akkor hallak benneteket, ha ráállok a székre, amit a díványra tettem.

– Nem tettem ígéretet sem széknek, sem díványnak…

– Csend! – mondta Edith hirtelen. – Valaki van kint a folyosón. És nagyon halkan lépeget.

– Hé, ki az? – kiabált Westgate. – Ki akarunk innen jutni.

***

Nem jött válasz, de csak csoszogott az a valaki. Aztán mindkettő csak nézett ijedten, amikor azt látta, hogy valaki kívülről megfordítja az ajtó gombját, de aztán lassan visszafordítja a helyére.

– Ki az?  – kiáltott Westgate. – Kezeket fel vagy lövök!

Mivel nem volt nála fegyver és azt sem tudhatta, hogy engedelmeskednek–e a parancsának, a fenyegetése teljesen feleslegesnek tűnt. De a csoszogás folytatódott, távolodott, majd meg zűnt.

– Ha ez a betörő, akkor üres kézzel távozott, mert… – Westgate hirtelen elhallgatott. – Edith, hol a kabátom? Neked adtam.

– A kabátod? – kiáltotta ijedten. – A hallban maradt.

Westgate leült és fütyülni kezdett.

– Mi az? – kiabált Humphry.

– Mondd meg neki, hogy a Miserere első taktusa.

Egy óra telt így el csendben azon kívül, hogy néha egy–egy meggyötört hang jött át a szellőzőn.

– Nem pusmogtok, ugye?

– Nem!

– Nem fair, hogy nekem itt kell állnom ezen a széken.

– Akkor menj, feküdj le és aludj. Mi is próbálunk.

– Miközben valami ostoba magyarázattal traktálod Edithet. Tudom, hogy nem akarod, hogy én is halljam, mert annyira becstelen…

Elmúlt még egy óra, miközben Edith elszunnyadt, Westgate pedig a kanapén próbált elnyúlni valahogy. Aztán, mintha ha csak a falu templomórájának az ütése egy megadott jel lett volna, kiáltás hallatszott, amit egy csattanás követett a másik szobából. Westgate azonnal talpra ugrott.

– Leesett! – kiáltotta. – A szegény jó öreg Humphry. Most beszélhetek, Edith. Figyelj rám, Edith, és figyelj jól.

– Igen – felelte Edith ijedten. – Hallgatlak.

– Nem engem jelentettek fel csalásért – hanem az apámat. De úgy rendeztem, hogy mindenki azt higgye, én vagyok a bűnös, mert apám beteg lett és azt akartam, hogy ne legyen folt a becsületén, ha meghal. Minden adósságát kifizettem, nemrég az utolsó részlet is törlesztve lett. Most pedig azt mondd meg nekem, hogy mi becstelen ebben a magyarázatban.

– Mi az? – kiabált Humphry, akinek sikerült nagy nehezen visszaülni korábbi figyelő állásába. – Én itt leestem, csúnyán megütöttem magam, ti meg azonnal éltek a lehetőséggel… –– Nem folytatta, mert úgy vélte, furcsa elfojtott zokogást hall. – Mi történt, Edith? – kiáltott kétségbeesve.

– Ó, Humphry, már sírnom sem szabad?

– Egyébként meg már úgy is holnap van – mondta Westgate.

– Nem, amíg nem jön fel a nap.

– Jól van, no!

Ezután már nem lehetett mást hallani a szobából. Csak néha nyekkent egyet a fonott kanapé. Westgate és Edith állta a szavát.

***

Hajnalhasadáskor sikerült felkelteni egy gazdaember figyelmét kint az utcán, s egy fél óra múlva mind a hárman szabadok voltak. De a kabát nem volt a hallban, és vele együtt eltűnt a fejdísz – és Pan-e-troon is.

– Még most se akarom elhinni – tiltakozott Edith. – De ha ő vitte el, nem lesz nehéz megtalálni.

– Nem tudom… Lehet, hogy az egészet kitervelték. – Deering Westgate-re nézett. – És innen belülről is segítették.

A kora reggeli világosságban az egész házat gyorsán átvizsgálták, de csak futólag. Ijedten néztek egymásra, amikor a farmer, miután kinyitotta a kis hűtőház ajtaját, meglepődve felkiáltott.

Bent, ahol vastag marha– és ürühúsok lógtak le kampókról, Pan-e-troont látták, amint álmosan feltápászkodik egy fűrészpor kupacról.

– Jó reggelt – mondta és szélesen vigyorgott. És aztán amint a két férfi fenyegetően elindult feléje: – Ma nem lenni rossz fiú. Pan-e-troon kéri bocsánat. Már nem hisz, hogy ti lenni rossz.

– Mi viszont azt hisszük, hogy te vagy a rossz! – mennydörgött Humphry. – Hol a fejdísz?

– Itt lenni nálam! Én ezért bezárni ajtó, ahol ti lenni szobában. Én gondol ti lenni rossz ember talán. De most már tudni, hogy nem – én elkapni igazi rossz ember. Ide bezárni a hidegbe. Én még nem jó detektív – vigyorgott Pan-e-troon. – Én elfelejt bezárni övét szoba is. De amikor fel és alá járkálni a nagy ház, látom ő kijönni fekete kabáttal. Aztán mi verekedni, lenni nagy–nagy verekedés és én elvenni tőle a kabát és a fejdísz.

–