Ezüstpénz: Félszáz arcképvázlat férfiakról

By Illés Endre

Illés Endre ebben a kötetében bebizonyítja, hogy a férfi semmivel sem kevésbé bonyolult lelki képlet.

Az Ezüstpénz finom mívű írásai ilyen módon mintegy kiegészítik a
Méhrajzás esszéit, novelláit, és feleselnek is azokkal.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744321

Book preview

ILLÉS ENDRE

EZÜSTPÉNZ

Félszáz arcképvázlat férfiakról

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

Korrektor: Pálinkás Krisztina

978-963-374-432-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

ORVOSOK

EGY MŰTÉT TÖRTÉNETE

– Ihatnánk még egy cseresznyét – ajánlotta a fiú. A lány bólintott, jöhet. A felszolgálónő éppen elment az asztaluk mellett. – Még két kávét és két cseresznyét.

A lány kedves volt, csinos volt, fiatal a bőre, fekete szeme valószínűtlenül nagy, és az is fiatal. Azt mondta, a félórai ebédszünetet tölti itt a kávézóban.

Hazudsz, gondolta a fiú. Még csak tizenegy van, ilyenkor még nem engednek el ebédelni. Különben pedig a Christine-ben is látta már, még korábban. Ezt rögtön meg is mondta.

– Hát persze – nevetett a lány. – Én műszaki összekötő vagyok, délelőtt is szabadon járkálhatok a városban, engem nem köt semmilyen íróasztal.

Meghozták a cseresznyét és a kávét. A fiú felemelte poharát.

– Tegezhetlek?

– Miért ne?

Akinek nincs kocsija, és pénze sincs, néha a fényképezőgépével is boldogul.

– Készítettek már rólad színes felvételt?

A lány szórakozottan ingatta a fejét – nem, még nem.

– Szeretnéd?

– Ha nem fáj…

Kissé fanyar válasz volt, de a fiú nem csüggedt el. Váratlanul ezt kérdezte:

– Tudsz síelni?

– Tudok.

– Akkor mondd meg, milyen a hó délelőtt?

A lány ivott a keserű, cukortalan kávéból.

– Hát milyen… fehér.

– És délután?

– Akkor is fehér.

– Na látod, semmit nem tudsz. A hó délelőtt kék, délután rózsaszín. A színes fényképen gyönyörűen jelentkezik a kék is, a rózsaszín is. Mert az a szín ott van, csak mi nem látjuk.

A fiúnak reggel óta fájt a feje, tulajdonképpen pocsékul érezte magát, talán lázas is volt, a lányt is unta, már csak a tudomány diadaláért hadakozott.

– A fényképezőgép pontosabban lát, mint a szemed. Nem hiszed?

A lány gyanakodva hallgatta.

– Nagyon érdekes… Még nem tudom, hogy hiszem-e.

– Akkor próbáljuk meg – ütötte a vasat a fiú. – Felmegyünk a gépemért, valahol lekaplak, azután meglátjuk, mit rajzol a gép a szép, sima arcodba.

– Így talán nem jó neked?

– Príma. De nem vagy kíváncsi rá, hogy azon túl is mi van benned?

Kurta válasz jött:

– Nem.

A fiú abbahagyta. Ő is megitta a kávéját, a cseresznyéjét. Majd ezt kérdezte:

– Mondd, eladtad már magad?

A fekete szemű lány merev lett, mint egy vékony üvegpálca. Úgy tett, mint aki nem érti.

– Mit kérdeztél?

– Hogy eladtad-e már magad? Ez az élmény még a színes fényképnél is érdekesebb lehet, feltéve, ha tisztességes vagy.

De a feltevést a lány már nem hallotta. Felállt, s már egészen felülről mondta:

– Fuj! – És nyugodtan, határozottan kiment az ajtón.

A fiú ásított, a bal csuklóján kitapogatta a verőeret. Most határozottan érezte, hogy lázas. Álmos is volt. Arra gondolt, hogy be kéne nézni az egyetemre, talán katalógust is olvasnak, de a következő pillanatban már elejtette a tervet. Az volt a legnagyobb baj, hogy nem volt semmilyen kívánatos terve. Intett a felszolgálónőnek – négy kávé és négy cseresznye. Fizetett, és kiment a novemberi utcára, a nyálkába, a ködbe.

Már percekig állt egy kirakat előtt, és csak percek múlva fedezte fel, hogy fényképezőgépeket nézeget. A lányra gondolt, elmosolyodott. Az Idegennyelvű Könyvesbolt üvegje mögött kiválasztott egy szerény kötetet: Petit Dictionnaire des Locutions Françaises. Ha megvenné, sok intim titkot tudhatna meg a francia nyelv legújabb kori hétköznapjaiból. Persze, ehhez előbb meg kellene tanulni franciául. Ezen is mosolygott. A mosoly a Képcsarnok Vállalat előtt sem hagyta el. Figyelmesen vizsgálta a kerámiákat, a festményeket, lassú kortyokkal ízlelgette valamennyit, végül egy kovácsoltvas asztalka nyerte meg a tetszését. Televíziót helyeznék rá, méregette. Televíziót, ha volna. De miért is volna? Nincs, nem is kell, nem érdekel.

Ez a vastag, sárga pulóver sem kell, ez az aktatáska sem, ezek az órák sem. A bizsuk sem, a magas női csendőrkalapok sem, a félig kész férfiruhák sem.

Mégis az egyetemhez került, de azután innen is továbbállt. A Kálvin téren eszébe jutott az apja. Mi lenne, ha váratlanul beállítana hozzá, úgysem látta már hetek óta. Legalább két hónapja. Meg is vizsgálhatná… Különben miért vizsgálná? Bujkáló, őszi hűlés, aszpirin kell ide meg forralt bor, úgy mondják. Emlékszik rá, gyerekkorában egyszer fahéjas forralt bort kapott, anyja vitte az ágyához. Az még a Minerva úti lakásban volt, nagyon régen.

Fáradtan ásított – pénz kellene. Igen, pénzt fog kérni az apjától. Ha pénze lesz, megveszi a svéd villanyborotvát, amit a Petőfi Sándor utcában látott. Azt mondják, nagyon jó.

A portás azzal fogadta, hogy a főorvos úr a kisműtőben van. De innen tovább küldték a nagyműtőbe. Ide persze nem engedték be, a folyosón kellett várnia. Kissé megszédült a sok fehér köpenytől, egy gumikerekes ágyat toltak el előtte, az ajtókon túlról sustorgást, csörömpölést, vízcsobogást hallott. Kulcslyukon és ajtóréseken valami állandóan szivárgott, éter és jód, gőz és fertőtlenítő porok, szublimát és szalmiákszesz, fojtó, éles szagok, próbálta szétválasztani őket, de amikor végül a vér szagát is közibük keverte, hányingert érzett. Felállt, és átment egy másik folyosóra.

– Hát te?

Apja állt mögötte, még fehér köpenyben, ahogy kijött a műtőből. Meglepődve nézte őt. Apja alattomosan őszült. Nem őszült szépen, inkább úgy, mintha bepiszkolódott volna. De a szeme a régi volt. „A hideg porcelángomb" – emlegette az anyja.

– Mondták, hogy itt vagy. Gyere a szobámba.

A szoba végre megnyugtatta. A polcon könyvek, az asztalon virág, a padlón szőnyeg, mindegyik széken támla. És az egész szobában nincs egyetlen fehér folt sem, a főorvosi szoba kellemesen, határozottan barna és teletömött, mint egy felnyíló szivardoboz.

– Csak nincs valami baj?

– Nincs.

A kérdésben nemcsak aggodalom volt. Az aggodalom mögött enyhe félelem és bosszúság is, vajon milyen kellemetlenség fenyeget a váratlan jelentkezésben. Ne félj, semmilyen, nézte apját a fiú.

– Ülj le, sápadt vagy.

– Semmi bajom.

–Tíz percem van – nézett órájára a főorvos. –Tíz perc múlva vissza kell mennem.

– Akkor talán nem is zavarlak.

– Nem zavarsz. Mondd el, mi hozott ide?

– Csak úgy… eljöttem. Régen láttalak.

– Köszönöm.

Nézték egymást.

– Anyád? – kérdezte végül a főorvos.

– Ő is jól van.

– Ő küldött?

– Nem is tudja, hogy itt vagyok.

– Persze. Mondtad… csak eszedbe jutottam.

Elakadtak.

– Anyád még mindig el akarja cserélni a lakást?

– Azt hiszem.

– Rá fog fizetni.

A fiú nem felelt.

– Azért mondtam, hogy tíz percem van – nézett ismét órájára a főorvos –, mert szeretném, ha beosztanád a mondanivalódat.

A nyers hangra a fiú is nyers lett.

– Ne haragudj… Tulajdonképpen pénz kellene.

– Na végre, ez nyílt beszéd… Mennyi?

A fiú töprengett, majd hirtelen eldöntötte.

– Talán ezer… Nem sok? – Kissé alamuszian kérdezte.

A főorvos nem felelt. Kihúzta az asztal fiókját, leszámolt tizenegy százast, és odatolta a fiúnak.

– Tessék, ezer.

– Ez ezerszáz.

– Kíváncsi voltam, hogy te is számolod-e.

A fiú belepirult, hogy ilyen egyszerűen tőrbe csalhatták, a főorvos elégedetten nevetett.

– Ne szégyelld, ezt így kell. Mindent megszámolni.

Engedékenység nélkül beszélgettek egymással, mint két vívó – csak két hideg acélpenge érintkezett. A fiú elővette a tárcáját, eltette a tizenegy százast. A főorvos szeme megakadt a barna krokodilbőr tárcán.

– Szép tárcád van. Mutasd…

A fiú újabb csapdától tartott, de engedelmesen nyújtotta a tárcát apjának.

– Anyádtól kaptad?

– Nem.

– Még nem láttam nálad. Te vetted?

– Nem.

– Kaptad valakitől?

– Igen.

– Nőtől? – kérdezte váratlan bizalmassággal a főorvos.

Most törleszthetek, gondolta a fiú.

–Tőled.

A főorvos meghökkent.

– Ezt a tárcát? Nem emlékszem rá.

– Tavaly karácsonykor küldted.

A főorvosban mégis derengeni kezdett az emlék; persze, tavaly karácsonykor szólt Ilonának, vegyen valamit a fiúnak. Valamilyen szép holmit. Ilona csomagolta be, ő éppen csak egy pillantást vetett rá. Ez a krokodilbőr tárca volt.

– Gyere közelebb. – Most át kellene ölelni őt, kicsit magához szorítani, talán megcsókolni is, beismerni a vereséget, és valamiképpen kiengesztelni… De rögtön olyan olcsónak érezte ezt a képsort, hogy szégyenkezve eltolta magától. Nézz a szemembe… így, így… Most kissé feljebb…

Lehúzta a fiú alsó szemhéját, és elégedetlenül mordult:

– Mi ez? Nem eszel rendesen? Vérszegény vagy.

A fiú kivonta magát a fél ölelésből – milyen komédiás, most megjátssza a gondos apát. De a következő pillanatban mégis értelmetlen, forró szeretet ömlött szét benne. Gyerekkorában nézett így az apjára: milyen erős, milyen idegen. Félt tőle, és vonzotta a messzisége. Ő is ilyen szeretett volna lenni, határozott, erős, gyors, megfellebbezhetetlen. Azután nem történt közöttük semmi, minden változatlan maradt. Apja ma is erős, ma is idegen – és ő? Erre kényelmetlen lett volna felelni. Inkább az apjának válaszolt.

– Eszem. Hogyne ennék.

– Nem éjszakázol sokat?

Erre csak vállat vont.

A főorvos tudta, hogy megint nyersebb volt, mint akarta, gyorsan javított.

– Arra gondolok, hogy bizonyára éjszaka tanulsz, így van?

– Nem – mondta a fiú csendesen.

Az apa elengedte.

– Különben hogy állsz az egyetemen? Itt az indexed?

– Nincs nálam.

– Legközelebb hozd el. Rendesen hallgatod az előadásokat?

Maga is érezte, hogy rosszul, nagyon rosszul vezeti ezt a beszélgetést. Vizsgálódik, leckéztet, pedig meg szerette volna ölelni a fiút.

– Valahogy nem tetszel nekem – és végre egészen magához vonta. Egyetlen pillanatig tartó, szemérmes ölelés volt, mégis ölelés. – Meg foglak vizsgálni. Ne félj, nem fog fájni.

– Csak tíz perced van – ellenkezett a fiú.

– Hallgass. Most beteg vagy, és én rendelkezem. Veled és magammal.

Az asztalhoz lépett, étert öntött egy vattacsomóra. De a fiú éter nélkül is elkábult. Veled és magammal. Ez a régi, parancsoló hang volt, az elsüllyedt gyerekkor.

A főorvos egy rugós tűvel tért vissza. Az éteres vattával gyorsan letörölte a fiú jobb kezén az egyik ujjbegyet, megpöccintette a tűt, száraz vattával letörölte az első vércseppet, s máris két tárgylemezért nyúlt. Gyorsan, szinte követhetetlenül dolgozott, a második vércsepp máris a két üveglap között piroslott.

Csengetett. Fiatal asszisztensnő lépett be.

– Giemsa-festést kérek.

A nő kiment a tárgylemezzel. Talán ez is a szeretője, nézte meg szemtelenül a fiú.

– Te most itt maradsz. Fél óráig szórakozz valamivel, van itt néhány könyv… Fél óra múlva többet tudunk.

Ugyan, nem olyan fontos, kezdte volna a fiú, de a főorvos hirtelen másként határozott.

– Különben gyere! – mondta kurtán.

– Hová? – kérdezte ő kissé bután, mert éppen azt latolgatta, hogy a villanyborotva helyett inkább azt az angol pulóvert veszi meg, amit Ónodi mutogatott a múlt héten.

– A műtőbe – mondta jókedvűen az apja. A folyosón rápillantott a fiúra, az megint nagyon sápadt volt. – Mit ijedezel? Nem foglak megoperálni.

De aztán úgy érezte, néhány magyarázó szóval mégis meg kell nyugtatni őt.

– Ha már itt vagy, tisztán akarok látni… Megpungáljuk a sternumodat.

– Mi az? – állt meg kissé aggódva a fiú.

– Ez! – bökött rá a szegycsontjára a főorvos. – Ez is csak egy szúrás, ne félj. De meg kell néznem a csontvelődet is, nem rejteget-e valamilyen alattomos disznóságot.

– Miért rejtegetne? – kérdezte a műtő ajtaja előtt a fiú.

– Mondtam, hogy vérszegény vagy. Tudnom kell, milyen kúrára fogjalak. Csak nem félsz?

– Nem – felelte bizonytalanul.

Amikor a műtőasztalra fektették, a nagy fényben egy pillanatra látta a tűt és a fecskendőt. Furcsa, széles feje volt, mint egy kardmarkolat.

– Ezt belém szúrják? – kérdezte.

A főorvos éppen nem volt ott, mosdott.

– Csak annyira, hogy egy csepp velőt kapjunk – mondta a fiatal asszisztensnő. – Nem fog fájni, még novocaint is adunk.

Mégis fájt. Mintha egy nagy boltozat roppanna össze a mellében, először ezt érezte. Azután egész teste lassan forogni kezdett a fényben, utóbb már homályban forgott, egyre sebesebben. Erőlködve tágra nyitotta a szemét, s ekkor egy fekete függöny csapódott eléje. Nagyon gyenge lett, az apját szólította, de furcsállotta, hogy hiába szól, nem hallja a saját hangját. Nem hallotta az apjáét sem, pedig egy villanásra még feltűnt az arca.

– Szikét!… Kampót!… – kiáltotta a főorvos.

A tű áttörte a csontot. Rosszul állították be? Az üvegben egy csepp vér jelent meg. Csak nem szúrta át az artériát? Csak nem követett el ilyen durva hibát?

– Érfogót!

A kés már a negyedik bordaközben járt, műszereivel már a csont mögött volt.

– Érleszorítót! Hoepfnert!

De a sérült verőér megállíthatatlanul vérzett. Most oxigénnel és szívmasszázzsal támadtak a fiatal testre, hárman is. Rohanva hozták az érvarratos tálcát, a disszektorokat, bulldogokat, tűket, fonalakat.

– Még több oxigént!

– Gumidraint!

– Fecskendőt fiziológiás oldattal!

– Moszkitót!

Már öten hajoltak a műtőasztal fölé. De a fiút nem tudták többé felhozni a sötétből.

Egy óra múlva bevitték a főorvos szobájába a fiú holmiját. A sok apróság között a krokodilbőr tárcát is. A főorvos az ablaknál állt. A tárcát letették az asztalra.

Nem fordult hátra, de tudta, hogy ott van. Tudta… mit is tudott? Ha nem felejti el, hogy ő adta a tárcát, ha nem akarja jóvátenni, hogy ilyen távol kerültek egymástól…

Megfordult.

Nem tudta elhinni, hogy a fia nem él.

VÍZKÖPŐ, OLASZ MÉSZKŐBŐL

Gyerekkoromban egy szarvasbogár a mutatóujjamba vágta ollóját – még a vérem is kiserkedt. Amikor egyetemi éveimben a sebészeti műtéttan óráin elnéztem az apró termetű G. professzort, a régi szarvasbogár jutott eszembe. G. is fekete volt, fekete a haja, a szeme, még a bőrében is a fekete szín bujkált. A keze erőteljes, ragadozó kéz, jól ismerte a vért. Hosszú ujjaihoz illett a kés.

Amikor elkerültem az egyetemről, távol kerültem tőle is. De azért időnként hallottam róla – G. híres sebész volt, s nemcsak ő maga híres, egyben híres emberek sebésze is. Az újságokban is találkoztam a nevével, vitorlásával balatoni díjakat nyert. Jól zongorázott, néha hangversenyeken is találkoztunk. Ilyenkor köszöntem, megismert, emlékezett, s még egy-két mondatot is váltottunk.

– Hiába, Edust csak nem tudom elfeledni! – harsogta Yehudi Menuhin szólóestjén.

Zathureczky Ede, a hegedűs, Zeneakadémiánk főigazgatója a barátja volt.

Ragadozó sebész – így láttam őt egyetemi éveimben. Helyesebb lett volna, ha egy hitelesebb jelzőre bízom az emlékezést: mohó sebész volt. Néhány év múlva alattomosan, mint falakban a talajvíz, hírek jutottak el hozzám: egy hegyvidéki gyógyintézetben ápolják. Olyasmiről suttogtak: három kínos eset gyors és erélyes beavatkozásra szorította rá barátait. Mind a három műtétnél – állítólag – továbbfutott a kése. Csak egy vakbelet kellett volna kivennie, s ő kiemelt hozzá még valamit. A vad képzelet már azt is terjesztette: még vesét is kimetszett feleslegesen.

Azután nagy csend lett. Hosszú évekig nem láttam. Váratlanul egy könyvesbolt kirakatában találkoztam a nevével. Könyvet írt, az ókori sebészet történetét.

Nem sokkal rá telefonon keresett.

– Neked is írtam egy könyvet. Megvan, a tied. A középkor sebészetét. Mikor jöhetnél ki hozzám? Felolvasnám… Igen, jól hallottad, felolvasnám, mert nem adom ki a kezemből, még elvész. Meghallgatod egy-két fejezetét, s azután dönthetsz: kell – nem kell.

Így kerültem ki a hűvösvölgyi Meggyvágó útra.

Berregő, önműködő kovácsoltvas ajtó tessékelt beljebb a kertbe. A házat még nem láttam, elbújt a fák mögé, de a kert rögtön nagyon tetszett. Furcsa, szemérmetlen, zsúfolt kert volt – vadul, életörömmel, meztelenül nőtt benne minden, s még most, késő ősszel is, kihívó zöld színekben pompázott. Ápolt volt és ápolatlan. Sziklákkal kirakott támfalak, bokrokkal megkötött lejtő, egymás fölé helyezkedő teraszok. A sziklák között lépcső; meredeken rohant lefelé. De balra kényelmesebb, sárga kavicsos, kanyargó út kínálkozott – ezt választottam. Kétoldalt cserjék bókoltak, szépek voltak, még szebbek lehettek, amikor virágba borultan álltak.

Az egyik fordulónál, a magasban, már G. állt. Félig elfedte egy bokor, egyelőre csak sötétbarna arcát és ugyanilyen barna, testhez simuló bőrzekéjét érzékeltem. Hevesen integetett:

– Bienvenido!… Bienvenido!…

S amikor közelebb jutottam:

– Vagy ha jobban tetszik: bienvenu! Választhatsz. Ma spanyol és francia napom van.

A tágas kert első teraszán forrás és kis tó fogadott. A víz körül darvak. De miért ilyen mozdulatlanok? Mert egytől egyig kőből kifaragott darvak. A vízben mocsári és vízi növényzet.

Körülnézek. Innen már látom a házat is – előtte szellőrózsa és szarkaláb. Nem is ház ez, szép, csábos villa, olaszos. A falára folyondár kúszik. Amint felérek, G. egyetlen lélegzetvétellel közli a virágok nemzetiségét: a szellőrózsa japán, a szarkaláb kínai, a folyondár bokharai. Mit felelhetnék erre a gazdagságra? A ház olaszos ízét dicsérem. Jókedvűen felnevet.

– Hát persze hogy olaszos! A mi drága Itáliánk-ból loptam! – Átkarol, a fülembe súgja. – De ne gondolj rosszra. Csak a tervét.

És már harsog, mutogat, hadonászik, mint a régi műtéttani órákon, amikor az előadóterem nagy, fekete táblájára felrajzolta az epekő lehetséges szövődményeit keresztmetszetben, vagy egyre szigorúbban csikorgó krétájával a lépverőér lekötésének legújabb módját.

– Hazahoztam a skicceket, és odaadtam egy építész barátomnak: ezt kérem, így kérem! A jámbor fiú építeni is kezdte, de csak egyre csóválta a német srófra járó fejét, valamilyen részletet másként rakott oda. Az építész úr repült, jött a következő. Úgy nézd ezt a kis házat, hogy hárman építettük, mert végül magam fejeztem be. Ami közbül nem tetszett, azt rögtön leromboltattam.

Egyre feljebb és egyre beljebb jutottunk. Az Itáliából lopott ház mellett pergolás udvar vár minket. Tizenkét oszlop helyezkedik el félkörben, az oszlopokra borostyán kapaszkodik, fentről borostyánszőlő és dús glicíniaágak lógnak. Megtudom:

–A glicínia ametisztkéken nyílott!

De a pergolás udvar csodái igazában csak ezután következnek. A félkör közepére állít:

– Nézd… Ezt a pergolát úgy terveztem, hogy két-két oszlop közé egy tökéletes tájkép jusson. Kerttel, éggel, házzal, távlattal, tóval.

Jobbra mutat:

– Ezt Monet festette!

A bal második és harmadik oszlop felé fordít:

– Itt a szentimentális kert! Továbbfordít:

– Ezt az angolok kedvelik, a dendrológiai kert, ha nem tudnád.

És sorolja:

– Itt a szigorú Cézanne ecsetje járt, amott Szinyei ejtett három kockacukrot a virágos gyepre, ez valódi watteau-i táj.

Jobbról-balról felfutó, meredek lépcsőn – kis tető borul föléje – bejutunk a házba. Firenze fölött, a fiesolei kertek villáihoz ragasztanak ilyen lépcsőket.

A télikertbe lépünk. Nagy helyiség. Annyi növény fogad, tíz meg száz szín, magasba szökkenő virágszárak, mindenhonnan felém forduló virágfejek – dzsungelben érzem magam. A kőkeretbe illesztett üvegfalakat eltakarják az egymás mellé zsúfolódó virágtömegek. Egy beatzenekar harsog ilyen vadul. Pálmák és kaktuszok feleselnek egymással, szoba-fuksziák és lecsüngő harangvirág. Piros begónia és piros sarkantyúka. Rézvirág és tigrisliliom. G. mindegyiket nevén szólítja, tegeződik velük. Már zúg a fejem, már nem is értem jól a nevüket.

Fuldokolva lépek tovább – de a belső szobákban még többen várakoznak rám.

Már látom: az egész ház virágban úszik. Lépkedünk a szobákban, mindegyikben számlálhatatlanul sok váza, cserép, hordócska, de itt belül mindegyikben csak krizantém. Szokatlan színű krizantémok, rozsdabarnák, nyugtalan rózsaszínűek, vörösen és fehéren pettyezettek. Mintha Szent Ferenc ikertestvére lakna itt, aki a Meggyvágó úton nem madarakat gyűjt maga köré, hanem virágokat, s nekik prédikál. Mert ez a bőrzekés, izgatott, papos és katonás Igehirdető valóban szól hozzájuk, dicséri őket, némelyiket megszidja és megcibálja, egyiket-másikat a titkairól faggatja. Száz, kétszáz, talán háromszáz cserép állhat a házban, s mindegyikben karcsún, magasra felszökve krizantémok. Végre ismerőst is találok – rózsákat! Olyan üdék, mintha augusztus volna.

– Edzem őket! – mondja a Meggyvágó úti Szent Ferenc. – Ezek aztán állják a hideget! Az én titkom ez, meg az övék!

De az emeleten megint csak krizantémok. Nem olyan buták és nagyok, mint a virágkereskedések napraforgószerű divatbábjai. Kisebbek, különösebbek, hűvös szűzlány-testük van.

– Ezeket a madaraim tervezték!

– A madaraid?

– Hat-hét évvel ezelőtt Japánból négy krizantémfajtát kaptam. Kint éltek a kertben, és a madaraim összeházasították őket a magyar krizantémokkal. Ezek a gyerekek.

És mutogat, mint egy cicerone:

– Oda nézz! Az volt a papa, amott meg a japán mama!

Állok és szédülök. Madarak kereszteznek krizantémokat? Nem értek a természet tudományához, de szívesen elhiszem. Lehetséges, hogy a professzorom őrült, s amit mond, őrültség, de itt, ezekben a virágoktól roskadozó szobákban minden szavát igaznak érzem.

Egy kisebb szobában a falon nagy aranyérem lóg.

– Nyertem! – dicsekszik vele. De rögtön helyesbíti is előbbi szavát. – Nem, nem! A keresztezett kankalinjaim! Ők nyerték.

Igazság és őrültség keveredik itt egymással, s ez a keveredés rejtelmes és nyugtalanító. Ez a sok virág is kissé őrült. Nagyon élnek, mint a nyugtalan kert. Nem halottak, nem mozdulatlanok. Ha ilyenek volnának, ravatalszagúak lennének a szobák. De itt minden él, villamosság, hév és indulat bujkál a levelekben, minden sziromban, akár a gazdájukban.

Hány éves is lehet G.? Meghatározhatatlan. Zömök test, nagyon széles váll, fehér sörényű oroszlánfej. Olyan pattogva beszél, mintha két apja lett volna: egy kiképző altiszt és egy utcai olasz sorsjegyárus. Mindig ő beszél, szinte megszakítás nélkül beszél. Már három órája vagyok nála, s ez a három óra egyetlen nagy monológ. Az övé.

– Cigarettázol? Rögtön hozok!… Mit szívsz? Rosszat, jót?

– Mi a rossz? – kérdem.

– A harmonika.

– Erős! – ismerem fel a Harmóniát. – Akkor jót kapsz!

És eltűnik, hamarosan két kis rézdobozzal tér vissza. Felnyitja az egyiket – Abdullah! Egyetlen darab. Árván kocog a dobozban. Feltépi a másik dobozt – egy Simon Arzt. Az is magában búsul.

– Csak nem szívom el az utolsó Simon Arzt-odat – szabadkozom.

– Na, na… Csak bátran!

De most nem erőszakoskodik. Inkább gondolkodik, aztán felvillan:

– Akkor dohányt hozok… dohányt… – súgja az utolsó szót titokzatosan. És egy dohányosdobozzal tér vissza. Ez is rézdoboz. – Magam pácoltam! Angliából hoztam a receptjét. Szagos, de jó.

És cigarettát sodor, de nem várja meg, hogy átvegyem: ő dugja az ajkam közé.

– Immissio penis!

Megint a furcsa hőség csap meg. Arcizmom sem rándul.

– Miről tudod meg, hogy orvos házában vagy? – kérdi. – Bort kapsz. Régi bort, amit régi, nem fizető betegek hoztak egykor tiszteletdíj-megváltásként. Harmincéves szamorodnit kapsz.

A harmincéves szamorodnit nyolcvanéves öreg banya hozza. Hajlott hátú, félelmetes meseillusztráció. Sötétbarna süteményrudacskákat kapunk az ital mellé. G. kidugaszolja a palackot, megszagolja a bort:

– Nem ecet!

Most tölt. De mielőtt ihatnánk, előbb megállít, hosszú görög mondást hallok, a szemembe néz, hirtelen iszik.

– Jó! – csettint elégedetten. – Éljenek a nem fizető betegek!

Valamiről megfeledkeztem… Mielőtt a télikertből a lakásba léptünk volna, előbb átvezetett egy kisebb szobába.

– Az előszobám!

Előszoba? Sohasem ismertem volna rá. Fehér csempés fürdőszoba, csak a fürdőkád hiányzik.

– Tulajdonképpen ez a főbejárat! – És villog, magyaráz, mutogat. – Mindenki rosszul építkezik! Mindenki komiszul bánik a vendéggel! Hova kell vezetni először egy vendéget? Nem az előszobába, hanem a fürdőszobába! Hadd mossa meg a kezét, hadd nézze meg magát tükörben, hadd frissítse fel magát. Ha kell, mosdjon is meg! Én az előszobát fürdőszobának építettem. Orvos vagyok, csak orvos módra gondolkodhatom.

És G. előszobája valóban fürdőszoba. A fehér csempés falon két kényelmes, nagy mosdó várja a vendégeket. Mindenfelé törülközőtartók és friss törülközők. Nagy szappanok. A mosdók felett vakító, szép tükrök a falban. Ennek a szobának három fala fürdőszoba – és csak a negyedik fal előszoba, fogasokkal.

Bő szappanhabban, sebészi módon, kezet mosok.

– Alkoholban nem áztathatom?

Mintha egy pillanatra zavarba jönne. De rögtön kivágja magát:

– Nem vagyok szülész.

Zeneterme is van. S ebben a teremben valóban zenélhetek a múltban. Az ablakok előtt két nagy, fekete hangversenyzongora. Porosak. A szobát különben könyvtárnak is nevezhetném, háromfelől zsúfolt, rendezetlen könyvespolcok. Balra óriási kandalló.

– Ez is olasz! – kiáltja G. – Nemcsak a tervét, a tégláit is Olaszországból hoztam.

A zeneterem különben elég zsúfolt, sok benne a kis asztalka és még több a párnázott szék meg a karosszék. Az asztalkákon zománcozott dobozok, kisebb ezüsttárgyak, csontból faragott holmik.

A szomszéd szoba a „Porcelánok terme". Könyvespolcok helyett itt vitrinek állnak a fal mellett. Házigazdám a legközelebbire mutat:

– Herendi! Majdnem a teljes herendi gyűjtemény.

Egy másik vitrinhez vezet:

– Ezek saját opuszaim!

Csodálkozva pillantok rá:

– A te opuszaid?

– Igen, igen, az én munkáim! Én formáltam, festettem és égettem őket! – Kimutat a kertbe. – Még mindig van porcelánföldem. Ott kint tartom, elásva.

Ez a zömök, oroszlánsörényű férfi – úgy látszik – ezermester. S még mindig nem tudom, hogy… Leonardo da Vinci is.

Máris rákezdi:

– De mást is tudok ám! A rézhez is értek!

Visszamegyünk a kétzongorás szobába, s ott bűvészként felkapja az asztalkákon pihenő dobozokat.

– Én kalapáltam őket! Mindet! A zománc is az én munkám!

Szórja a szakkifejezéseket – egyiket sem értem.

Mosolyogva és tisztelettel nézem.

– De hát mikor csináltad mindezt? Hogyan volt ennyi időd?

Még domborúbban áll.

– A sebésznek el kell menekülnie időnként a munkájától. Nem lehet mindig vagdosni, vért látni, hasakat felvágni… Jön egy pillanat, amikor az ijedt emberek és ijedt testek között mi is megtelünk félelemmel és émellyel, ekkor el kell menekülni! … Megfigyelted? Háromféle sebész van. Van, aki a szabad idejében iszik. Nagyon sok az iszákos sebész. Van sebész, aki kártyázik. A bridzs a legjobb. Kitűnően bridzselni csak sebész tud. A nő nem érdekli a sebészt. Minket jobban leköt, ami túl van a nőn. A világ! Ez vagyok én! A világ érdekel! A virágok érdekelnek, a porcelán, meg ez a cigánymesterség: a rézkalapálás… Meg aztán lusta is vagyok. És csak a lusta emberek dolgoznak sokat.

Egy kisebb szobában – névtelen szoba – végre letelepedünk. Végre a tárgyra térünk. A csodák után itt a csalódás. Olvasni kezdi a könyvét:

– Színes lesz! Mozgalmas! Nem baj?

De az írás – a középkori sebészet krónikája – szürke és száraz, mondataiban ropog a homok. Alig tudom titkolni a csalódásomat, G. hamarosan abbahagyja az olvasást, inkább beszél a kéziratáról. Betegen írta, a bolondok között. Ezt így mondja, ilyen nyíltan – a bolondok között. Hogy ott élt, nem tagadja, sőt szívesen, folyékonyan beszél erről az élményről.

– Tudod, akkor volt ez, amikor összetörött a hátgerincem. Be kellett menni… A feleségem se látogathatott, attól féltek, a találkozás felizgatna. Csak könyveket meg ennivalót küldött… Sokáig feküdtem. Rettenetes hideg volt a szobában… a fejem miatt! – Megkopogtatja a halántékát. – Nagyon forró volt! De jó volt, én szeretem a hideget. Csak az injekciók fájtak! Hétszázat kaptam!

És most olyan mondat következik, amelyik meghökkent.

– A járás meg az álldogálás nehezemre esik, feküdni jó, a hátamon kell feküdnöm. De legjobban akkor érzem magam, ha a lábamat puncstortába dughatom.

Csak bólogatok.

De ő már elhagyta a puncstortát, továbbrohan, már Sárosdyról beszél, a színészről, a szomszédjáról.

– Amikor hazajöttem onnan, őkegyelmessége meglátogatott. A híres őszibarack-termelő, a ronda ripacs. Látnod kellene, hogyan metszi a fáit – néha odaállok a kerítéshez, órákig elnézem őt.

Felugrik.

– Ezt meg kell mutatnom neked!… A nagy ripacskodást! Ahogyan metszi a fáit! – Ollót ragad, felém fordul. – Te vagy az őszibarackfa, én Sárosdy vagyok. Vigyázz, nyugton maradj!

Hirtelen nekem ront, az orrom előtt elcsattintja az ollót. Azután hátrál. Most macskaléptekkel közeledik felém, orvul a fülem mellett csattan a kertészolló. Hátrál, s ismét megindul felém. Közömbösen elsétál mellettem, s valahol a tarkóm táján érzem a csattanó olló szelét. Mit tagadjam? Majdnem félek. De nem ellenkezem, állok, mosolygok.

És ahogyan csattogó ollója körülöttem röpdös, hirtelen belém villan a régi kép: mutatóujjamon a csimpaszkodó szarvasbogár. A hatalmas ollója. De ezúttal nem folyik vér. A mutatvány a felhám sérülése nélkül ér véget.

Ismét kisétálunk a kertbe, megállunk a kis tónál.

– Itt a Kaukázus volt.

Mi lehetett a Kaukázus? Nem tudom. Talán a Kaukázus lejtőiről is telepített ide növényeket?

Hirtelen megállt.

– Megismered? – Egy kis szoborra mutat, torz faunfejre. – Én vagyok. Én faragtam is! A saját karikatúraszobrom olasz mészkőből. A feleségem mindig gúnyolódott, hogy sokszor ingerült vagyok, sokat fújok… Hát egyszer csakugyan kifaragtam a saját pofámat vízköpőnek. Egész nyáron köpöm itt a vizet!

A bejárat melletti lejtőhöz érünk.

– Ide öt évig gyűjtöttük a virágot. A feleségemmel kirándultunk a budai hegyekbe, s minden kirándulásunkról hazahoztunk négy-öt virágfajtát, gondosan kiásott gyökerekkel. Ide telepítettük őket. Öt év alatt sikerült itt meghonosítani a budai hegyek minden virágát. Jártál Esztergomban a prímási kincstárban? Láttad Pázmány Péter miseruháját? Azon a miseruhán megtalálható a török kor egész virággyűjteménye csodálatosan kihímezve. Ilyen miseruha az én kertem is.

Visszakanyarodunk a villa elé. De most a széles kocsiúton megyünk.

– A garázs!… Ha itt vagy, nézd meg a garázsomat is!

Zsebéből kulcsot vesz elő, kicsapja a kétfelé nyíló, széles garázsajtót. A garázs üres, de ő még mindig a zsebében hordja a kulcsot.

– Ezt is magam terveztem!… Itt volt a kis kocsi helye, amott meg a nagy kocsi állt. Amíg volt kocsim. Most már nincs egy sem. – Fintorít. – Elvették a jogosítványomat.

De már megint a vízköpőt játssza:

– Az építészek nem értenek a mesterségükhöz. Én úgy terveztem meg ezt a házat, hogy a garázsból kényelmes csigalépcsőn egyenesen fel lehet jutni a belső szobákba. Az ember esőben, hóban, este megérkezik, behajt a garázsba, rendbe rakja a kocsit, s egyenesen felmegy a lakásába. Nem kell kerülgetni a házat.

Mint egy támadó orangután, hirtelen megragad, megfordít, rám kiált:

– És még egy szót sem szóltál a buddhista kőmécsemről.

Fekete fenyők előtt, örökzöld babérmeggy, borbolyamahónia és ráncos levelű ostorménfa sűrűjében valóban ott áll a buddhista mécses, áll és várakozik egy karcsú kőoszlopon.

– Négyszegletű teteje alá az öröklétet rejtettem! – súgja fülembe búcsúzóul egykori professzorom.

Még sokáig áll a kapuban, integet.

A MÁSODIK VACSORA

Szikrázó vizit volt. Az Öreg minden ágynál percekre megállt, s kérdezett, addig kérdezett, amíg mindannyian kifulladtunk, adjunktus és segédorvos.

Délben a portán egy levelezőlap várt. Párizsból jött, Vanda írta. Megnéztem a bélyegzőt, egy hete adták fel. Nagyon sok a dolga, a kiállítás egész napját leköti, még körül sem nézett a városban. Ezt írta. Csak a negyedik napon jutott hozzá, hogy írjon. Megfordítottam a lapot, szép lap volt. Bársonyruhás, magas nő, ékszerekkel teleaggatott jelenség, valamilyen állat szarvát fogta.