Kulisszák nélkül II. kötet

By Illés Endre

 
Teljességre törekedve, időrendben tekinti át a Kulisszák nélkül két kötete Illés Endre színműírói munkásságát a Törtetők-től az 1976-ban bemutatott Spanyol Izabellá-ig. A drámákban az élet minden területére beférkőző hazugságot, a tisztának maradás esélyeit, az erkölcs nehezen értelmezhetőségét és buktatóit, a szerelem engedményt nem ismerő igényességét vizsgálja Illés Endre a múltban és napjaink valóságában egyaránt. Megtalálhatjuk a könyvben a Stendhal regényéből készült Vörös és Feketé-t, valamint a Vas Istvánnal közösen alkotott Trisztán-t és a Rendetlen bűnbánat-ot is. Illés Endre ezúttal új műfajok, általa még nem próbált dramaturgiai lehetőségek meghódításával lepi meg olvasóit. Kísérletező kedvének bizonyítéka egy hangkomédia, a Félelem, és egy forgatókönyv, melynek Utójáték a címe. Az író összegyűjtött színpadi műveinek kiadásában helyet kapott Camus Caligulájá-nak mesteri fordítása is.
 

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744307

Book preview

ILLÉS ENDRE

KULISSZÁK NÉLKÜL

II.

Színpadi játékok

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-430-7

Összkiadás:

ISBN 978-963-329-740-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

HOMOKÓRA

Komédia és erkölcsrajz

1961

SZEMÉLYEK

HAYNAL KRISTÓF, zeneszerző, a tegnapi sznob

NIKOLETT, mai sznob, Ariel-beütéssel

ILONA, Kristóf első felesége

ÓLMOS RICSI, pesti fiatalember

EDDIE, követségi titkár

PÉTER, Nikolett első férje, magyar szakos tanár

INAS, hipersznob

Történik Haynal Kristóf házában, Budán, tavasztól őszig,

a hatvanas években.

ELSŐ FELVONÁS

Hajnal Kristóf zeneszerző dolgozószobája, saját kis házában, a Szemlőhegy keleti lejtőjén, magasan a Duna felett.

A kerek szobának nagyobbik felét látjuk a színpadon. Hátul két hatalmas, ólomkarikás, befüggönyözhető ablak. A függöny anyaga: arany-okker gobelinszövet. Az egyik függönyön a fuvolázó Amphion látható Théba épülő fala előtt. A másik függöny figurája Kasszandra, a pesszimista trójai királylány.

A két ablak között kínai paraván, fekete alapon piros és arany díszítés, növények, sárkányok, hegyek. De a díszítés alig látszik, mert a paravánt elborítják az odaerősített fényképek, levelek, táviratok, rajzok, zsinóron lógó apró tárgyak – az egész paraván zizeg és libeg; Haynal „emlékfal"-nak nevezi.

Az emlékfal előtt helyezkedik el a lenyűgöző asztal, átmenet a gótból a reneszánszba; négyszegletes és monumentális. Itt dolgozik Haynal. Az asztalon egy kétágú, s egy háromágú gyertyatartó gyertyákkal; egy ezüst szobrocska: makrancos teve; Montaigne-portré keretben; kisebb-nagyobb homokórák. Az asztalhoz összecsukható Savonarola-szék tartozik.

Jobbra és balra nyitott, zsúfolt könyvespolcok. A bal oldali könyvfalba kandalló illeszkedik be, párkányán bronzfigurák és homokórák. A kandalló előtt két nagy karosszék, s egy kis játékasztal. Mint a nagy asztal: a két szék, s a kis játékasztal is gót-reneszánsz átmenet.

A jobb oldali könyvfalban nagyobb fülke: itt egy óriás homokóra surrog. Előtte reneszánsz láda, rajta hasas kőkorsó; a korsóban virágzó hosszú, rózsaszín galagonyaágak.

Elöl jobbra, s balra ajtó.

A szobát facsillár világítja.

Amikor a függöny szétválik, Haynal Kristóf egymaga van a szobában, a Savonarola-székben, az asztalnál ül.

Kristóf még jó mozgású, kellemes modorú, szikár férfi; egy-két évvel túl az ötvenen. Zeneszerző. Művészetének, műveltségének, modorának kellemetlen rozsdafoltja: sznob. Nem is tudott mindabba beleilleszkedni, ami Magyarországon 1945 után történt. To the happy few – fejezte be Stendhal egyik regényét. Haynal Kristóf is a „boldog keveseknek komponál. Mindig közéjük vágyott, nekik csillogott, értük élt. Apja jól kereső építész volt. Kristóf a zeneakadémiai évek után Párizsba utazott, két évig ott élt. A francia „Hatok – Satie, Honegger, Poulenc, Auric, s a többiek – bűvöletébe került. Hazaérve rögtön feltűnt néhány kisebb művel. Egyfelvonásos balettjét az Opera is bemutatta. Barátokat és híveket szerzett. 1945 utáni élete úgy alakul, hogy meglehetősen kiszorul zenei életünkből. Tüntetően sértődötté válik. Zenéje párizsi éveinek visszfénye; de itthon is játsszák évente egy-két művét, s jó összeköttetéseivel eléri, hogy külföldön is bemutatják egy-egy szerzeményét. A sikeres indulás, az édes múlt és a sérelmes jelen között él, szépen és kényelmesen.

A függöny már szétvált. Haynal egy bronz ajtókopogtatóval elmerülten az asztalt kopogtatja. A csapót az asztal lapjához szorítja, majd a karikát felemeli, s leejti. Ezt többször megismétli, gyengébben s erősebben, gyorsuló és kihagyó ritmussal.

A bal oldali nyitott ajtóban hamarosan megjelenik Nikolett. Szemtelen arcú, szemtelenül csinos fiatal nő. Egyelőre annyira nincs kora, mint egy magasból lezuhanó, jéghideg vízesésnek. Apja vidéken élő orvos, egy kisvárosi kórház ideggyógyásza. Nikolett egy ideig a gimnázium, majd a vidéki egyetem büszkesége volt. Mindenkit elragadott az eszével, a kedvességével, az „ariel"-ségével. Azok a kis sikerek, amiket egy fiatal lány elérhet – térdet hajtottak előtte. Azután mindent megunt. A közepesek, a szorgalmasak eléje kerültek. Nikolett szemtelen lett, erőszakoskodott, ingyen akarta a sikert; és sorra elvesztette jóakaróit, barátait. Ekkor nyújtózott – s feljött Pestre. Férjhez ment, elvált; dolgozott, s abbahagyta; s mindezt nagyon gyorsan. Közben Ariel-szárnyait többször bepiszkította, majd kitisztította. Ma huszonhárom éves. Okos és türelmetlen. Számító és türelmetlen. Unott és türelmetlen. Kegyetlen és türelmetlen. Talán már romlott is – és türelmetlen.

KRISTÓF keményen és gyorsan veri az asztalt, majd az iram egyre kihagyóbb és halkulóbb, de a hangok váratlanul felszöknek és tovább futnak.

NIKOLETT áll az ajtóban, jobbjában súlyos magnetofon. Nem lép be a szobába, nézi a férfit.

KRISTÓF feláll, a kopogtatóval a ládához megy, ott kopogtat tovább. Észreveszi Nikolettet, megáll, baljában a kopogtató. Csodálkozva kérdi. Maga kicsoda?

NIKOLETT az ajtóban marad. Csiky Nikolett.

KRISTÓF És hogy került ide?

NIKOLETT Nyitott ajtókon.

KRISTÓF Nem találkozott az inasommal?

NIKOLETT Nem.

KRISTÓF Öreg, s kissé süket.

NIKOLETT ártatlanul. Köszönöm, hogy figyelmeztet. Ha találkozom vele, majd hangosabban beszélek.

KRISTÓF nem tetszik neki a lány válasza, előbbre jön. Kit keres?

NIKOLETT is belép a szobába. Magát.

KRISTÓF Tudja, hogy ki vagyok?

NIKOLETT Haynal Kristóf, a zeneszerző.

KRISTÓF Ezt a névtáblámról is leolvashatta. Gyanakodva. Nem biztosítási ügynök maga? Mert már mindenemet biztosítottam, az ablakaimat is, az életemet is. Gúnyosan. Utóbbit eléggé elhamarkodtam, mert az életünk, ugye, amúgy is mindenképpen biztosított. Vagy nem így gondolja?

NIKOLETT A névtáblájára már nem emlékszik pontosan. Oda csak annyit írt: Haynal. Különben nem vagyok biztosítási ügynök. És ha engem kérdez: én nem érzem biztosítottnak az életemet – semmi ellen.

KRISTÓF pillanatnyi szünet után. Mit akar?

NIKOLETT elég feszesen. Elbeszélgetni magával.

KRISTÓF megint rideg. Mégis eltévesztette a házszámot. Hozzám, úgy látszik, be lehet sétálni előzetes bejelentés nélkül is; de elbeszélgetni velem, előzetes bejelentés nélkül, nem lehet. Ne is haragudjék, ha most elküldöm. Dolgozom. A mozdulatlan lányhoz. Dolgozom!

NIKOLETT De én hivatalosan akarok beszélgetni magával.

KRISTÓF Ki küldte?

NIKOLETT A rádió.

KRISTÓF A rádió? Megváltozik. Hát miért nem ezzel kezdte?

NIKOLETT megemeli a magnetofont. Megengedi, hogy letegyem? Nagyon súlyos.

KRISTÓF Segíthetek? Kivenné a lány kezéből a készüléket, de Nikolett elhárítja.

NIKOLETT Köszönöm, magam is boldogulok. Tanácstalanul. Hová tehetem?

KRISTÓF helyet csinál a nagy asztal sarkán. Talán ide.

NIKOLETT leteszi a magnetofont.

KRISTÓF Mi ez?

NIKOLETT A magnó. Én ezzel dolgozom. Körülnéz. Megengedi, hogy én is leüljek?

KRISTÓF udvariasan az egyik reneszánsz karosszékre mutat. Maga ide.

NIKOLETT leül. Kissé elfulladtam, amíg a buszmegállótól ideértem.

KRISTÓF Nem csodálom, az út meredek. Megemeli a magnót. És ez a készülék legalább tíz kiló.

NIKOLETT Tizenhat. Angol magnó.

KRISTÓF Ne haragudjék, hogy kissé ridegen fogadtam…

NIKOLETT Tökéletesen megértem… Maga dolgozott. Pillanatnyi szünet. Megkérdezhetem, hogy miért kopogtatta az asztalt? Sietve hozzáteszi. Nem magánemberként kérdem.

KRISTÓF felmutatja az ajtókopogtatót. Tudja, mi ez?

NIKOLETT bizonytalanul. Valamilyen karika.

KRISTÓF Ajtókopogtató. – Ha a középkorban élünk, ilyen csinos bronzkarikával kopogtat az ajtómon.

NIKOLETT A középkor is magát igazolja. Bejelentés nélkül akkor sem illett belépni valakihez.

KRISTÓF Az elegáns vívó ilyenkor felemeli tőrét, s azt mondja: tus.

NIKOLETT De még nem felelt a kérdésemre: ha ez a karika ajtókopogtató, akkor miért ütötte vele az asztalt?

KRISTÓF Mert kíváncsi voltam a hangjára. Egy zeneszerző hangokból él. Kopogtat az ajtókopogtatóval.

NIKOLETT Ez zenei hang?

KRISTÓF keményen, erősen tovább kopogtat. Varázslatos hang. Még egyetlen zeneszerző sem használta – én fedeztem fel. Amikor maga jött, éppen elhatároztam: balettet írok ebből a rekedt, kegyetlen hangból. A lányra pillant. Csodálkozik?

NIKOLETT Kíváncsi vagyok.

KRISTÓF Képzeljen el egy középkori kaput. A kapuról tudjuk, hogy rejtélyes, dajmonikus építmény. A kapun keresztül az ember valahová belép, és ahová belépett, ott átadja magát az idegen törvényeknek. Tűzbe jön. Képzelje el… Jönnek az emberek, jönnek sorban fiatalok és öregek, férfiak és nők, és mind-mind be akarnak jutni a kapun. Kopogtatnak – de a kapu soha nem nyílik meg.

NIKOLETT Borravalóval sem?

KRISTÓF türelmetlenül. Ez dajmonikus kapu, itt nem lehet bejutni. Az én szerzeményeimben az ember és a sors csatázik – és az ember mindig elbukik.

NIKOLETT Értem.

KRISTÓF Képzelje el a tobzódó fortissimókat és a pianissimo subitókat. Képzelje el a lihegő zenekart – hat nagybőgő, három török réztányér, két harang! Hallja az utolsó pillanatokat – hallja? Amikor már csak ennek a kopogtatónak a meztelen szívverése él, és szól-szól, húsz teljes ütemen keresztül, minden dallami támaszték nélkül, egyre kihagyóbban, egyre halkulóbban, s végül utolsót sóhajt. Ugye, eredeti?

NIKOLETT Izgató. – És hogyan talált rá erre a kopogtatóra?

KRISTÓF Véletlenül akadt a kezembe egy bizományi boltban.

NIKOLETT Szép darab. Kezébe veszi.

KRISTÓF fölényesen. Ó, nem ez volt! Nem mondom, az itthon talált magyar ajtókopogtató az első hangpróbákhoz még megfelelt. Az asztalról felemel egy másik kopogtatót. Nézze… Ez a magyar szerzemény. Ezt találtam a bizományi boltban.

NIKOLETT Ez se csúnya. Ezt a kopogtatót is a kezébe veszi.

KRISTÓF Nem csúnya, de a végső megoldást nem hozhatta meg. Rögtön írtam Párizsba madame Rosenau-nak, bizonyára hallotta már a nevét, régiségkereskedését ott találja a Quai Voltaire környékén, régi barátnőm, kértem, küldjön sürgősen egy valódi középkori francia heurtoirt. Tegnap megérkezett. Diadalmasan. Ez az! Ennek a hangját hallotta, amikor az ajtóban megállt.

NIKOLETT eljátszik a két kopogtatóval. Ez a magyar. Megszólaltatja.

KRISTÓF Úgy van.

NIKOLETT És ez a francia. Ezt is megszólaltatja.

KRISTÓF Úgy van.

NIKOLETT most a férfival játszik. Mintha… a francia szebben szólna.

KRISTÓF beugrik. Mintha?… Mintha?… Egy világ választja el a kettőt! Ennek szegény és fantáziátlan a hangja, az pedig úgy szól, olyan keményen és telten, mint a végzet. Közben ő is megszólaltatta mind a kettőt.

NIKOLETT Érdekes és tanulságos bemutató volt. Kinyitja, beállítja a magnetofont. Kár, hogy elmulasztottam beállítani a magnót. Ezt már szalagra kellett volna vennem.

KRISTÓF idegesen. Mit akar azzal a magnóval?

NIKOLETT Rögzíteni a beszélgetésünket. A rádiónak van egy állandó rovata: „A Műhely." Írókat, festőket, zeneszerzőket, szobrászokat szólaltatunk itt meg – beszéljenek önmagukról és a műveikről. Felemeli mikrofonját, már mondja is a bevezetőt. Kedves hallgatóink! Itt vagyunk Haynal Kristóf, az európai hírű zeneszerző, a Liturgikus szimfónia, a Húsevő növények, a Tragikus Concertino komponistájának dolgozószobájában.

KRISTÓF halkan, boldogan. Maga ismeri a Concertinómat, két fuvolára és két rekedt trombitára?

NIKOLETT jobb kezével letakarja a mikrofont. Pszt! Még nem szólhat bele! Folytatja a bevezetőt. Meredek ösvény vezet a magányosan álló szemlőhegyi kis házhoz, de Haynal Kristófhoz éppen ez illik: a magány és a meredek út. Megállítja a magnetofont. Nem, ez még nem jó. Még körül kell néznem a szobájában, és tovább kell ismerkednem magával is. Elindul a szobában, megáll a reneszánsz ládán álló váza előtt. Műveletlen vagyok. Ez milyen virág?

KRISTÓF Rózsaszín galagonya.

NIKOLETT Miért hangsúlyozza, hogy rózsaszín?

KRISTÓF Mert van fehér is. De Proust a rózsaszínt fölébe helyezi a fehérnek az A la recherche du Temps perdu csodálatos fejezeteiben.

NIKOLETT Szereti Proustot?

KRISTÓF Ez a galagonya a hódolatom és az örökmécsem Proust szelleme előtt. Sóhajt. Valamikor, a szebb időkben, így tavaszonként Franciaországból küldettem magamnak galagonyaágakat. Vattába csomagolva jöttek, jegelt dobozban, repülőgépen. Könnyen tehettem. Franciaországban barátaim vannak, ott állandóan játsszák a szerzeményeimet.

NIKOLETT Tavaly például a Gregorián szimfoniettát.

KRISTÓF ellágyulva. Még ezt is tudja?

NIKOLETT titokzatosan. Mindent, amit kell.

KRISTÓF De a francia galagonyának jó ideje vége. Az emberek manapság megszólnának érte… a vámhatóság talán nem is engedné. Sajnálkozva. Ez már csak magyar galagonya.

NIKOLETT De legalább rózsaszín. Az emlékfalhoz lép, nézegeti.

KRISTÓF És maga szereti Proustot?

NIKOLETT közömbösen. Én kénsavat iszom reggelire. Hátra sem fordul.

KRISTÓF zavartan. Nem értem…

NIKOLETT Ó, ne énrólam beszéljünk, inkább erről a kínai paravánról.

KRISTÓF büszkén. Ez az „emlékfal". Én legalább így nevezem.

NIKOLETT Közelebbről is megnézhetem?

KRISTÓF odalép. Majd kalauzolom az emlékeim között. Ami szép és érdekes volt az életemben, annak emlékét ide tűzöm.

NIKOLETT leemel egy levelet. Ez a levél?

KRISTÓF Cocteau meghívása a műtermébe, egy álarcos estélyre.

NIKOLETT újabb levélért nyúl. Ez a kártya?

KRISTÓF Giraudoux megköszöni a gratulációmat, amikor előléptették a külügyminisztériumban.

NIKOLETT Ez a selyemkötél?

KRISTÓF A híres színésznő, Yvonne Printemps öltözőjéből hoztam magammal. Selyem pongyolájának a selyemöve.

NIKOLETT Ó, maga veszélyes ember!

KRISTÓF szerényen. Ne gondoljon rosszra.

NIKOLETT De az emlékfalból ennyi talán elég is. A jobb oldali könyvespolchoz megy, megtapogatja a fülkében álló nagy homokórát. Hát ez mi?

KRISTÓF Homokóra. Büszkén. Függetlenségem jelképe. A házamban nem talál egyetlen rugós órát sem, nekem csak homokóráim vannak. Ezt a nagyot rendelésemre fújták Parádon. Egy hét alatt pergeti le a homokot a felső kúpból az alsóba. Az asztalról felemel egy kisebb homokórát. Ez huszonnégy óra alatt. Újabb homokórára bök. Ezt négyóránként kell megfordítani… A kandallóhoz lép. Ezt óránként… De vannak félórásak, tíz- és ötpercesek is.

NIKOLETT Ez világnézet?

KRISTÓF Telitalálat, kislány. A homokóra világnézet. Pontosabban: a homokóra elszakít a világtól. Mert figyeljen csak… Az én nagy homokórám nem azt mondja: ma hétfő, szerda vagy szombat van – csak annyit közöl: megint elmúlt egy hét. Felemeli az asztalon álló legnagyobbat. Ez pedig nem ketyegi sürgetve: reggel nyolc, délelőtt tíz, délután hat – az ő puritán mondanivalója: eltelt huszonnégy óra.

NIKOLETT Az emberektől fél vagy a haláltól?

KRISTÓF Hát nem mindegy? Diadalmasan. A homokóráimmal téren és időn kívül élek. Ugyanolyan mértékeim vannak, mint a többieknek, egy óra, egy nap, egy hét, de ezeket az egységeket nem szinkronizáltam a világgal. Nem tartozom a nyájban élőkhöz.

NIKOLETT kezébe veszi az asztalon álló kis Montaigne-portrét. Egy másik mester?

KRISTÓF Montaigne.

NIKOLETT Ha nem csalódom, a filozófus.

KRISTÓF Úgy van. Proustot csak tisztelem, Montaigne a mesterem. Ő tanított meg rá, hogy vissza kell vonulnunk a közélettől, és csak önmagunkkal szabad törődni.

NIKOLETT Rokonszenves tanítás, legalábbis a második fele.

KRISTÓF Nézzen körül… Miután sokat utazott, nők miatt sohasem búsult, jól evett és ivott – Montaigne is ilyen kerek szobába zárkózott be, a könyvei közé. Odakint vallásháborúk dúltak, gyilkolták egymást az emberek, de ő nem kért a vérből, a harcból: ő az íróasztala mellé ült, és a saját életművén dolgozott… Az ő szellemében rendeztem be a szobámat, ilyen volt az asztala, ilyenek a székei… Még Párizsból hoztam magammal a bútorokat, 1938-ban.

NIKOLETT Magát nagyon megbántották?

KRISTÓF elborul. Már nem fontos… A két világháború közt én voltam a legtöbbet ígérő fiatal magyar muzsikus… Párizsban tanultam, a szerzeményeimet egész Európában játszották.

NIKOLETT És idehaza mégis félreállították.

KRISTÓF Csak később.

NIKOLETT Miért?

KRISTÓF Ne feszegessük… To the happy few – fejezte be Stendhal egyik regényét. Haynal Kristóf is a „boldog keveseknek" komponál. 1948-ban otthagytam a Zeneakadémiát, és előbb egy csendes múzeumi szobába vonultam, majd nyugalomba.

NIKOLETT De hiszen ma is játsszák magát.

KRISTÓF Évente egy-két hangversenyen műsorra tűznek, ezt kegyesen megteszik. De tudja-e, hová soroltak be? A legutolsó osztályba… A legutolsóba!… A külföld jobban megbecsül.

NIKOLETT Akkor miért maradt itthon?

KRISTÓF Ha már nem élhetek a régi Görögországban, akkor miért legyek ma francia vagy spanyol, vagy angol állampolgár?… Ismét nagy sóhajjal. Hellaszban szerettem volna élni, egy kis szigeten, Hellaszban, akár egy vityillóban is, de körülöttem a nyílt látóhatár, a tajtékos tenger, a végtelen szabadság!…

Ebben a pillanatban belép az öreg inas, begördít egy tolóasztalkát, az asztalkán teáskanna, csésze, egy homokóra, külön kannácskában tejszín.

INAS A délutáni tea, uram. A tolóasztalkát a kandalló előtti karosszékhez gördíti, rendezkedik.

NIKOLETT suttogva kérdi. Ő a süket inas?

KRISTÓF közömbösen, hangosan. Ő.

NIKOLETT is felemeli a hangját. Mi a neve?

INAS meghajol, megszólal. György. A kétágú gyertyatartót az asztalkára helyezi, meggyújtja. Ismét meghajol, kimegy.

NIKOLETT dermedten nézte. Hát nem süket?

KRISTÓF Ennyire nem. A tolóasztalkához vezeti a lányt. Igyék velem egy teát. Nem bánja meg. Earl Grey’s Mixture. A Jackson-féle. Ismeri, ugye? A világ legfinomabb teája.

NIKOLETT leül, komolyan felnéz. Maga a teát is homokórával issza?

KRISTÓF Az Earl Grey-t pontosan hat percig kell belelógatni a forró vízbe. És ez a homokóra éppen hat perc alatt pereg le.

NIKOLETT Megnézhetem közelebbről?

KRISTÓF Tessék, tessék… A lány kezébe adja a homokórát. Közelről még szebb! Elragadtatva. Teljes egybeolvadás a természettel! Mintha a felhők járásával mérném az órákat, vagy a tenger dagályával és apályával a napokat!…

NIKOLETT visszateszi a homokórát az asztalkára.

KRISTÓF szinte felsikolt. Jaj, jaj, jaj! Fordítva tette le! Visszafelé pereg a homok! Gyorsan talpára állítja a homokórát. Hamlet szavaival: „Kizökkent az idő. Ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt!"

NIKOLETT Szóval tragikai vétség.

KRISTÓF Majdnem. Tölti a teát. Ha nem veszem észre, most fekete teát ihatunk… Vizsgálja a kitöltött italt. Remélem, még megmentettem… Úgy van, egészen tűrhető a színe… A lánynak is tölt. Tejszínt is vegyen. Az Earl Grey pontosan két kanálka tejszínt kíván.

NIKOLETT Köszönöm. Engedelmesen méri a tejszínt.

KRISTÓF A barbárok cukorral, rummal, citrommal roncsolják szét a tea bonyolult ízeit, pedig az angolok megtanították az emberiséget, hogy a teát csak tejszínnel szabad szelídíteni.

NIKOLETT közben megízleli a teát. Mennyei!

KRISTÓF Örülök, hogy ízlik. Ő is kortyol a teából. Mennyei…

NIKOLETT Ha most cigarettára gyújtok, barbár vagyok?

KRISTÓF megütődve. Miért kérdi?

NIKOLETT Félek, hogy az angolok erre is kitaláltak valamit.

KRISTÓF A szabály: angol teához angol cigaretta való. Hiába mosolyog, ez még nem anglománia. Mint ahogy az sem, hogy a teához meggyújtottam a gyertyát. A gyertyaláng a szobában nemcsak szép, de hasznos is. Megtisztítja a szoba cigarettafüstös levegőjét. Előkelő angol házaknál mindig így isszák a teát.

NIKOLETT Megjegyeztem.

KRISTÓF felnyitja az asztalkán álló nagy ezüst dobozt. Passing Cloude?… Medium?… Az egyik Wills töltése, a másik John Playeré. Nevezetes cigaretták. Nemrégiben kaptam Kingston upon Hallból. Szép tengerparti város Közép-Angliában. Januárban ott játszották a triómat. A cigarettákat a hálás elsőhegedűs küldte.

NIKOLETT Ezt a szép rózsaszín dobozt választom. Olyan rózsaszín, mint a galagonya. Kivesz egy cigarettát, a gyertya lángjánál rágyújt.

KRISTÓF Maga gúnyolódik, kislány. Maga kénsavat reggelizik.

NIKOLETT De utána édes szörppel gyógyítom magam.

KRISTÓF a lányhoz közeledik. Maga nem galagonya, maga vadrózsa!… A szép szirmai mögé rejti a tüskéit. Tétován megsimogatná Nikolettet.

NIKOLETT könnyedén elhárítja a tétova támadást. Mi a vadrózsa francia neve? Ezt keményen, gyorsan kérdi.

KRISTÓF Églantine.

NIKOLETT Az angol neve?

KRISTÓF engedelmesen. Sweet brier.

NIKOLETT A latin neve?

KRISTÓF büszkén, hogy tudja. Rosa gallica.

NIKOLETT A görög neve?

KRISTÓF öntelten kivágja. To agrion rodon.

NIKOLETT Maga mindent tud! Szemtelenül. A mikrofonom alig várja, hogy magát hallja. A magnetofonhoz siet. Még egyszer köszönöm a mennyei teát – és munkára fel! Megindítja a magnetofont, hadar. Itt vagyunk Haynal Kristóf csodálatos dolgozószobájában, homokórák és galagonyák közt, Cocteau levelei és híres francia színésznők pongyolái társaságában, téren és időn kívül. És mindjárt meg is kérdezzük a mestert: min dolgozik? Kristóf elé emeli a mikrofont.

KRISTÓF nagyképűen ünnepélyesen. Talán meglepi a válaszom. Rimbaud, a francia költészet csodagyereke, a múlt század derekán a magánhangzókról írta híres szonettjét – én végre időszerűnek tartom, hogy a mássalhangzókról komponáljak egy rapszódiát.

NIKOLETT visszaveszi a mikrofont. Valóban – van-e ma izgalmasabb, időszerűbb téma a mássalhangzóknál? Nyújtja a mikrofont.

KRISTÓF a mikrofonba. Meggyőződéssel állíthatom: nincs. Ami az emberi közlésekben fontos, azt ma nem a magánhangzókra, hanem a mássalhangzókra bízzuk. A klasszikus korokban, a játszi bel canto idején, a magánhangzó volt az úr, de a mi korunkban, a nagy összecsapások, a drámai deklamációk éveiben a mássalhangzók repítik az emberi indulatokat, sisteregve, berregve, robbanva, mint a motorok.

NIKOLETT a mikrofonba. Ebből a szép vallomásból azt olvasom ki: nem zárkózik el a jelen elől sem.

KRISTÓF a mikrofonba. Sem a jelen, sem a múlt elől, de mindkettőben az érdekel, ami időtlen.

NIKOLETT Most szép kérdés következik. Nyilatkoznék Bartók Béláról?

KRISTÓF hallgat, majd sötéten mondja. Erre nehéz felelnem – Bartók nem szeretett engem.

NIKOLETT Akkor mást kérdezek.

KRISTÓF idegesen. Ne, ne! Bartókot nem hagyhatjuk ki. Csak kérdezzen!

NIKOLETT megindítja a magnetofont. Haynal Kristóf, a modern zene Európa-szerte ismert mestere, milyen emléket őriz a modern zene másik nagy mesteréről, Bartók Béláról?

KRISTÓF templomi áhítattal feleli a mikrofonba. Ha valaki megcsodálta és dicsérte Scarlatti csodálatos csembalójátékát, ő mindig Händelt említette, mint felülmúlhatatlan mestert, és tiszteletteljesen keresztet vetett. Nem mondhatok mást: ahányszor Bartók nevét hallom, mindannyiszor keresztet vetek. És valóban keresztet vet.

NIKOLETT megállítja a magnetofont. Kár, hogy ezt a keresztvetést csak a televízió közvetíthetné. Különben szellemes és megható felelet volt.

KRISTÓF töpreng. Nem, nem volt jó. – Letörölhetné?

NIKOLETT Csak egy gombnyomás. Megtegyem?

KRISTÓF Kérem.

NIKOLETT letörli a feleletet.

KRISTÓF magához ragadja a mikrofont. Nagy pátosszal. Amióta Bartók meghalt, úgy érzem, hogy hanyagabbul élek. Nincs, aki vigyázzon rám. Visszaadja a mikrofont. Ennyi elég. Megalázkodni nem szabad.

NIKOLETT Igaza van. Megállítja a magnetofont. Hatásos befejezés.

KRISTÓF Már befejeztük? Látszik, hogy csalódott.

NIKOLETT A kis riportot igen. De maga még mondjon valamit. Valami szépet és kedveset. Bűvölő hangsúllyal. Csak nekem.

KRISTÓF gyanútlanul. Szépet és kedveset? Csak magának?

NIKOLETT Hogy sokáig gondolhassak rá.

KRISTÓF Zongorázzak talán? Nagylelkűen. Megengedem, hogy szalagra vegye a zongorajátékomat. Menjünk a zeneszobába.

NIKOLETT Várjon… Még hatásosabb befejezést tudok. Ha megengedi, én most leleplezem magam… Elszántan. Én hazudtam magának. Nem vagyok a rádió munkatársa. Jól nézzen meg… – én csaló vagyok!

KRISTÓF Csaló?… Csak hebegni tud. Nem értem… Az interjú, a magnetofon…

NIKOLETT A magnó egy barátnőmé. Csak kölcsönkértem tőle. Különben ő csakugyan a rádió munkatársa – de természetesen semmit sem tud a szélhámosságról.

KRISTÓF De akkor… Tulajdonképpen… Kicsoda maga?

NIKOLETT Már bemutatkoztam, amikor beléptem ide: Csiky Nikolett.

KRISTÓF Ez az igazi neve?

NIKOLETT A nevem igazi, csak a többit hazudtam. Bocsásson meg.

KRISTÓF nagyon bosszús. Miért tette?

NIKOLETT Meg akartam ismerni magát.

KRISTÓF Kérem, hagyjuk ezt… Ne játsszék tovább.

NIKOLETT És azt akartam, hogy maga is megismerjen.

KRISTÓF Mennyit kapott?

NIKOLETT Azt hiszi, hogy engem megfizettek?

KRISTÓF Mit higgyek? Magát felbérelték, ideküldték…

NIKOLETT a szavába vág. Kik küldtek ide?

KRISTÓF Az ellenségeim. Hogy beugrasson… Hogy megszégyenítsen… Hogy szalagra vegye az őszinte vallomásomat…

NIKOLETT De nem!

KRISTÓF Isten tudja, hogy milyen társaságban fogja még ma este lejátszani, amit itt kicsalt belőlem!

NIKOLETT Megnyugtatná, ha letörölném a szalagot?

KRISTÓF kiáltva. Törölje le!

Nikolett letörli a szalagot.

KRISTÓF ellenőrzi. Csakugyan letörölte. Elámul.

NIKOLETT Most már hinni fog nekem?

KRISTÓF bizonytalanul. Nem tudom… Nem olyan könnyű hinni magának.

NIKOLETT fölényesen. Ha valaki ideküldött volna, hogy megtréfáljam, akkor a Bartók-nyilatkozatok után emelem a magnómat, maga talán a kerti kapuig is lekísér, szépen elbúcsúzunk egymástól – és enyém a zsákmány, azaz a szalag, sikerült az ugratás, valamilyen társaságban még ma este lejátsszuk, amit lejátszhatunk, s magát csak holnap reggel hívják fel telefonon, esetleg egy középkori ajtókopogtató hangjával – így tudja meg, hogy megtréfálták. Meggyőzően. De én letöröltem a szalagot!… Mi maradt a kezemben? Semmi!… Most már hisz nekem?

KRISTÓF De miért komédiázott?

NIKOLETT Hát hogyan csinálhattam volna? Álljak be az autogramkérők közé a művészszobába? Meg se lát. Különben sem gyűjtök autogramot. Írtam volna levelet? Nem is felel rá. De mit is felelt volna? Be kellett törnöm ide, hogy észrevegyen.

KRISTÓF Megnyugtatom: észrevétette magát.

NIKOLETT Most haragszik, de nincs igaza. Mert mi történt? Elbeszélgettünk, szép volt, érdekes volt, befejeztük, akár el is búcsúzhatunk.

KRISTÓF kifakad. Tulajdonképpen mit akart?

NIKOLETT Pontosan magam sem tudom. Ha alkalmat ad rá, talán bevallom: maga tetszik nekem. De erre a vallomásra valahogy nem került sor.

KRISTÓF türelmetlenül. Megint játszik.

NIKOLETT Miért nem tudja elhinni, ami olyan egyszerű?

KRISTÓF Nem is ismer.

NIKOLETT Jól ismerem. A Tragikus concertinót is bemondtam, a Gregorián szimfoniettát is.

KRISTÓF Igaz, ezeket tudta.

NIKOLETT De én nem akarom becsapni magát. Nem mondom azt: úgy meghódított a muzsikája, hogy meg kellett ismernem a férfit is. Pedig milyen szépen lehetne kerekíteni… Például így: a rádión keresgélek, egy külföldi állomáson csodálatos zene szól, lenyűgözve hallgatom, a műsorszám után bemondják a zeneszerzőt – maga az. Szép történet volna, de hazugság.

KRISTÓF Itthon hallotta a Tragikus concertinót?

NIKOLETT Ne siessen, még nem tartunk ott. Tavaly vagy tavalyelőtt maga Galileiről hirdetett előadást.

KRISTÓF ráharap a horogra. Hallgatta?

NIKOLETT A plakáton úgy hirdették a maga előadását: Galilei. Semmi mást nem írtak oda. Mindenki a divatos Galileire gondolt, a tudósra. És erre maga – a hallgatók bosszúságára – egy másik Galileiről beszélt, valamilyen régi muzsikusról, akit senki nem ismert,

KRISTÓF szomorúan. Vincenzo Galilei volt, a firenzei Camerata társaság legjelentősebb tagja. Ő fedezte fel az ógörög Mesomedes-himnusz töredékét.

NIKOLETT Péter azt mondta: csodálatos, hogy mennyi sznob él Pesten. Mert voltak, akik pisszegtek és elmentek, de akadtak, akik tapsoltak magának. Ekkor hallottam először a nevét. A mélylélektan tudná csak kideríteni, miért – de megjegyeztem a nevet: Haynal, közepén ipszilonnal.

KRISTÓF Ki ez a Péter?

NIKOLETT A férjem.

KRISTÓF csalódott. Magának férje van?

NIKOLETT Miért érdekli?

KRISTÓF Lánynak hittem.

NIKOLETT néhány pillanatig gondolkodik. Hazudni fog. Pétert tavaly kiküldték egy kongresszusra, és ő kint maradt. Már el is váltunk. – Folytathatom?

KRISTÓF udvariasan. Most megakasztottam, bocsásson meg.

NIKOLETT Később megint találkoztam magával. Rosszul mondom: nem magával, megint csak a nevével. Ülök a fodrásznál, mellettem ül egy idős baba, olyan agyaggalamb-forma, lehetett már harmincéves is. Sehogyan sem tetszett a hölgy, ideges is volt, modortalan is. Hallom, amint meséli a fodrászának: a belga követségen ma fogadás van, oda igyekszik. Amikor elment, a manikűrös a fülembe súgta: az öreg baba egy Haynal nevű zeneszerző barátnője, különben zongoraművésznő. Ejnye, mondom, ezek aztán könnyen kaphatnak belga vízumot, nyáron biztosan az ostendei homokban fogják süttetni magukat.

KRISTÓF A brüsszeli rádióban tavaly csakugyan játszották egy berceuse-ömet.

NIKOLETT ügyet sem vet a közbeszólásra. Utóbb hallottam, magának nem fontosak a nők, könnyen túlad rajtuk. Bevallom, ez tetszett nekem. Nem kedvelem azokat a férfiakat, akik fodros női alsószoknyákat borítanak magukra, s azt hiszik, a csillagos ég ragyog fölöttük. – Folytathatom?

KRISTÓF Egyre jobban érdekel.

NIKOLETT Azután elmentem egy koncertre, ahol magának játszották valamijét. Ne szomorkodjék, hogy így mondom – „valamijét". Pontosan tudom, hogy mit. Azt a bizonyos Tragikus concertinót. Volt ott vagy húsz gyerek, azok lelkesedtek. Szédült zeneakadémiai növendékek az oldalkarzaton. Kitapsolták. Akkor végre megnéztem a férfit, aki kijött és meghajolt. Nem tagadom le, nekem tetszett.

KRISTÓF Ez tavaly télen volt, egészen pontosan tudom december nyolcadikán…

NIKOLETT Később álmodtam magával. Ez már nem tetszett. Korholtam is magam: „Csak nem vagy szerelmes, tyúkanyó? Ne butáskodj, erre csak ráfizethetsz. De hiába társalogtam így magammal, egyre többet foglalkoztam Haynal Kristóffal. Utánajártam a dolgainak. Egyszer itt lógtam a ház előtt, hátha találkozunk. Ez rossz volt. És tegnap hallottam a barátnőmtől, hogy riportra megy magához. „Add ide a magnót – mondtam neki. – Megcsinálom helyetted. Meg is csináltam, de maga letöröltette. – Befejeztem. Nagyon unta a regényt?

KRISTÓF kegyetlenül. Miből él maga, Csiky Nikolett?

NIKOLETT váratlanul érte a kérdés, de elmosolyodik. Most nagyon elszomorítom, ha azt felelem: ebből-abból.

KRISTÓF gúnyosan. Ebből-abból. Nem lep meg, ilyen félét vártam.

NIKOLETT Ugyan ne gorombáskodjék, inkább elárulom az anyagi forrásaimat: vidéken élő ősz atyám támogat. Rendes havi apanázst kapok, mint egy ancien régimebeli elvált asszonyka.

KRISTÓF És mit csinál a rengeteg idejével?

NIKOLETT Nyelveket tanulok. Ez tetszik? Örülök. Én tulajdonképpen csiszolatlan gyémánt vagyok.

KRISTÓF Stílusából idegesítően hiányzik a költészet.

NIKOLETT Miért? Mert nyersen megmondtam, hogy maga tetszik nekem? Hát elárulom… – azzal a tervvel jöttem ide, hogy a szüzikét fogom játszani. Így is kezdtem, de valahogy nem ízlett. Erre inkább abbahagytam.

KRISTÓF Felháborodjam? Inkább nem!

NIKOLETT Hát ne is! Mert amikor azt mondta, hogy vadrózsa vagyok, tulajdonképpen meg akart csókolni. Persze más stílusban, szép gregorián dallammal, nem úgy, ahogy én foglalkozom az üggyel. – Tagadja?

KRISTÓF hősiesen. Nem tagadom.

NIKOLETT Kedvező fordulat. Legszívesebben tegezném, de még nem merem.

KRISTÓF Tegezz!…

NIKOLETT Kristóf, kezdjünk egymással valamit! Mit szólsz az ajánlatomhoz?

KRISTÓF őszintén. Zavarban vagyok…

A színpad elsötétül. Mire hamarosan kivilágosodik, Nikolett már nincs a szobában: a két karosszékben Ilona és Kristóf ül. Ilona Haynal Kristóf elvált felesége. A férfi – házasságuk első éveiben – a házi szentély papnőjévé akarta nevelni feleségét, de az asszony nem vált be. Morvay Ilona vidéki földbirtokos-lány volt, csak télen szerette Pestet, és csak két-három hónapra. Amikor Haynal felesége lett, a fiatal zeneszerzőt éppen felrepítették az első sikerek, de Ilona nem szerette az intellektuális életformát, s a velejáró bonyodalmakat, őt jobban érdekelte a házi rend, a csendes szerzés, a családi intrikák. Mindketten csalódtak egymásban. Házasságuk különben is megalapozatlan volt: a férfi dzsentrilányt és sznob igényeihez szerényebb vagyont kívánt; a háború befejezése, a nagy változás szétfoszlatta reményeit. A nő is hamar kiábrándult a férfiból; házias realitása megérezte a férfi tehetségének másodlagosságát, az anyagi bizonytalanságot, a finomkodó kultúrában a hazugságot. Amíg együtt éltek, állandóan szurkálták egymást, amikor 1946-ban szétváltak, nem haragudtak egymásra. Ilona ma fonnyadt vénlány. Tizenöt év óta vidéken él, agglegény bátyja méhész, az ö háztartását vezeti. Szerényen élnek, Ilona kissé unja is már a vidéket. Az elmúlt tizenöt év alatt Ilona és Kristóf, az egykori házastársak, nagy ritkán találkoztak. – Haynal most felhívta magához első feleségét: segítse őt nagy bajában. Az első kép óta fél év telt el. Akkor tavasz volt, most ősz van. A Proust-váza üresen áll.

A színpad kivilágosodik, őszi délután.

KRISTÓF elmond valamit, a kellős közepén tart. Erre én azt feleltem neki: „Zavarban vagyok…"

ILONA Ne részletezd, a többit elképzelem.

KRISTÓF Igazad van, a többi elképzelhető. Szóval így jött fel hozzám, ez volt az első beszélgetésünk. – „Ajkon csókolt, remegve izgalomtul. – Így Galeottónk lett a könyv, s írója. – Aznap többet nem olvasánk azontúl."

ILONA borzadva. Kristóf, ez idézet.

KRISTÓF Dante illusztrálja ezzel a terzinával Paolo és Francesca első csókját.

ILONA Amikor még a feleséged voltam, hányszor kértelek, hagyd a nagy szellemeket. Az idézetektől megfájdul a fejem. Elfelejtetted?

KRISTÓF Bocsáss meg, Ilonám. Elfelejtettem.

ILONA Tizenöt évvel ezelőtt már veszekedtünk volna. Most bocsánatot kérsz. Mégis okosabb volt elválnunk.

KRISTÓF Ne bolygassuk a múltat, inkább segíts. Csak te segíthetsz rajtam, Ilona.

ILONA Érdekes ötleteid vannak. Első feleségedet felvonultatod a második ellen. Mindig nagyon kényelmes voltál.

KRISTÓF Csak szidj, szidj. A jóságod olyan, mint a dörzsölőkefe. Jól kipirul a bőröm.

ILONA Most bókoltál?

KRISTÓF A régi szép időkre emlékeztem.

INAS begördíti az asztalkát, teával, tejszínnel, homokórával.

ILONA Ó, a régi homokórák! Mennyit bosszantottál velük.

KRISTÓF Igazán sajnálom.

ILONA És a süket, öreg inasod! Látod, ez jó választás volt. Egy inas valahogy előkelőbb, mint egy feleség. Amikor elváltunk, ezt a Jánost helyeseltem.

INAS közben elvégezte a dolgát, már kifelé indul. Tisztelettudóan meghajlik. György. Még egyszer meghajlik, kimegy.

ILONA utána néz. Ez a György újabban gyógyíttatja a süketségét?

KRISTÓF Csak a nevéhez ragaszkodik.

ILONA Mit fizetsz neki?

KRISTÓF Süket és öreg. Nem tud jól elhelyezkedni. Olcsóbb, mint egy bejárónő.

ILONA Ügyes vagy. Nézi a homokórát. Hány perces teát kapok?

KRISTÓF Ma Hornimant forráztam. Öt perc. Már töltöm is. Megteszi.

ILONA kortyol a teából. Hogy segíthessek rajtad, tudnom kell mindent… Valamit még mindig nem értek. Mit akart ez a nő?

KRISTÓF Megejteni. Megkötözni. Kifosztani. Nevetségessé tenni. Felgyújtani. Amit akarsz!…

ILONA Elég nagy választék. De mégis – mivel ejtett meg?

KRISTÓF A fiatalságával.

ILONA De mit tudott még azonkívül?

KRISTÓF ellágyulva. Szemérmetlenül fiatal volt.

ILONA Ne az erkölcséről beszélj.

KRISTÓF Olyan volt, mint egy virágzó galagonyaág.

ILONA Ez megint valamilyen idézet. Ki írta a galagonyaágat?

KRISTÓF Proust.

ILONA Már akkor is sokat emlegetted, amikor a feleséged voltam. Nekem ne idézd se Proustot, se mást.

KRISTÓF De Proust előtt már az Isten is megírta a galagonyát.

ILONA Bibliai idézetek sem kellenek.

KRISTÓF Ma szigorú vagy.

ILONA Persze hogy szigorú vagyok. Ebben a fülledt őszi melegben hatórás bumlizás a dombóvári személyvonaton – nem tréfa. Legközelebb, ha tanácsra van szükséged, küldj értem kocsit. De beszélhetek is neked!… Neked sose volt pénzed kocsira – inkább régi bútorokat vettél.

KRISTÓF álszent hangon. Ilona, te személyvonattal jöttél?

ILONA Hát mivel jöttem volna? Gyorsra nincs pénzem, az autóstop meg igazán nem nekem való. Már nem.

KRISTÓF Ha tudtam volna, hogy személyvonattal jössz…

ILONA Útiköltséget küldesz. Köszönöm, ott: még nem tartunk.

KRISTÓF Hogy éltek odahaza?

ILONA Köszönöm, szegényesen.

KRISTÓF A bátyád?

ILONA Köszöni az érdeklődésedet, ő is szegényesen.

KRISTÓF Változatlanul méhészkedik?

ILONA Csak ne sajnáld őt. Mindig mások dolgoztak helyette – tegnap a béresei, ma a méhei. De ne udvariaskodjunk, beszéljünk csak rólad. Hol a feleséged?… Hirtelen gyanúval. Pesten van? Itt van? Nem hallgathat ki minket?

KRISTÓF Nem kell tőle tartanunk. Kocsival vidékre ment.

ILONA dermedten. Hát mégis van kocsid?

KRISTÓF Nikolett úgy megkívánta, hogy meg kellett venni.

ILONA Te kocsit vettél neki?

KRISTÓF Kellett. Ezt nagyon szomorúan mondja.

ILONA Akkor nagy baj van. Akkor igen nagy baj van! Mondd gyorsan tovább!… Szóval feljött hozzád, rád támadt, és te feleségül vetted.

KRISTÓF Hát nem, azért nem ment ilyen gyorsan. Előbb még Prágában jártunk, a Prágai Tavasz hangversenyeit hallgattuk végig.

ILONA És te ott adtad meg magad?

KRISTÓF Még mindig nem. Csak Júlia monológja után.

ILONA Ki az?

KRISTÓF Júlia… A Rómeó és Júliából.

ILONA Megint idézni akarsz?

KRISTÓF Kell. A Júlia-monológ nélkül nem mondhatom el azt az éjszakát.

ILONA felkiált. Ó, most már értem!… Már mindent értek!… Az a kis bestia megtalálta hozzád a kulcsot!

KRISTÓF idegesen. Kulcs? Milyen kulcsról beszélsz?

ILONA Csak mondd el… Majd minden kiderül!

A színpad elsötétül.

Mire kivilágosodik: Ilona helyén Nikolett ül, hosszú fehér nylon hálóingben, amely még meztelen lábfejét is elfedi. Nikolett megváltozott: szerény és illedelmes, csak néha röppen fel régi szemtelen hangja.

A kandalló előtti kis asztalkán egy üveg vörös bor.

Kristóf éppen behúzza az ablakfüggönyöket.

Éjszaka, csillárvilágítás.

NIKOLETT figyeli a férfi mozdulatait. Ez Kasszandra, a pesszimista trójai királylány.

KRISTÓF a gobelin-figurára pillant. Úgy van, Kasszandra. A másik függönyhöz lép.

NIKOLETT Ez meg Amphion, aki fuvolája szavával sziklákat tudott megmozgatni, s így építette fel Théba falait.

KRISTÓF befejezte munkáját, előbbre jön az asztalhoz. Milyen jól tudod.

NIKOLETT Tanulom a leckét. Akár hiszed, akár nem: én szeretek tanulni. A tanáraim imádtak, az egyetem büszkesége voltam.

KRISTÓF az asztalról felemeli az ezüst tevét. Ha ilyen jó tanuló vagy, akkor jutalmul elmondom neked ennek az ezüst tevének a történetét. Jól nézd meg!… XV. Lajos versailles-i lakosztályában illetlenkedett valamikor.

NIKOLETT Illetlenkedett?

KRISTÓF Hát nem látod? Itt a talapzaton az illetlensége. Helyére teszi a szobrocskát. Versailles-ból azután Nápolyba került, a Museo Nazionaléba. Onnan meg ellopták – és most itt van.

NIKOLETT A nápolyi múzeumban lopni is lehet?

KRISTÓF Rendetlen múzeum. Régebben ott lopni is lehetett. Ma persze már nem lehet.

NIKOLETT Te loptad?

KRISTÓF felháborodva. Hogy gondolod?… Én megvettem, kifizettem. – De hagyjuk a tevét, térjünk át inkább arra, amire egész nap készültünk. Ahogy megbeszéltük: a mai éjszaka a vers és a szerelem éjszakája lesz. Már nevet is találtam az éjszakánknak: Jardin d’Amour. A szerelem kertje.

NIKOLETT Szép.

KRISTÓF Az asztalunkon vörös bor.

NIKOLETT Már megnéztem: Vino Falerno.

KRISTÓF Valóban az. Falernumi. Költők itala, halhatatlan ital. És eredeti töltés: Giuseppe Scala római pincéjéből való. Olasz barátaim küldték.

NIKOLETT Ugye, Horatius itta ezt a bort?

KRISTÓF Jól tudod. Érettségimen a Delliust intő ódát fordítottam. „És a falerni legjavából töltözöl ünnepi, víg napokon." Kezében az üveg, vele társalog. Falernumi. Sokáig nem is hittem, hogy valóság vagy – versek oromdíszének képzeltelek. Szép, piros bor. Nem vagy olyan fenyegetően sötét, mint a burgundi vagy az egri – világosabb vagy. Nemes bor, antik bor, latin bor. Hirtelen mozdulattal tölt. Igyunk. Isznak. A hálóingben kuporgó Nikoletthez. Nem fázol?

NIKOLETT leteszi poharát. Meleg, júniusi éjszaka van. A függönyt is behúztuk.

KRISTÓF Gyönyörű vagy. Egészen olyan, mint Rilke muzoti leveleinek hősnője: Isabelle de Chevron.

NIKOLETT Ki volt Isabelle? Még mindig olyan műveletlen vagyok. Taníts!

KRISTÓF Szép, fiatal özvegy. A gyönyörű Isabelle-ért két férfi is versengett, de az asszony nem tudott választani közülük, mire a kérők tüzes indulatukban olyan hevesen összecsaptak, hogy a párbajban kölcsönösen átdöfték egymást. A boldogtalan Isabelle-t feldúlta a három férfi halála (hiszen a férje is nem sokkal előbb halt meg), agya elborult, s világgá futott, egyre a három férfit keresve, igen lenge öltözékben, mint Rilke írja: très légèrement habillèe. Köntösöd Isabelle-re emlékeztet.

NIKOLETT Nem szeretnék Isabelle lenni, nekem ne haljon meg senkim.

KRISTÓF Két napja jöttünk meg a Prágai Tavasz hangversenyeiről, egyelőre még minden Prágára emlékeztet. Rilke is Prága költője, azért is jutott eszembe hősnője: Isabelle de Chevron. Én különben csak hálával tudok Prágára emlékezni: ott változtál meg.

NIKOLETT Ó, az a csodálatos óvárosi éjszaka!

KRISTÓF Megérkeztünk, és te már az első este az Alcronban szerettél volna táncolni.

NIKOLETT De te azt mondtad: inkább az Óvárosban sétáljunk éjfélkor. Igazad volt. Szűk utcák, remegő csillagok, elvarázsolt világ – ott ismertelek meg igazán.

KRISTÓF Előbb Mozart és Beethoven zenéje, majd éjszaka a kőbe fagyott muzsika, a város.

NIKOLETT Neked, neked, neked köszönhetem! Prága előtt Párizsért és Rómáért gyötörtelek, de te úgy döntöttél, utazzunk inkább Rainer Maria Rilke városába – ebben is igazad volt!

KRISTÓF Majd Rómát és Párizst is megnézzük – talán már szeptemberben vagy jövő májusban. De most iszunk és szerelmet játszunk. – Igyunk!… Tölt. Csin, csin.

NIKOLETT Csin, csin. Isznak.

KRISTÓF Megtanultad a jelenetet?

NIKOLETT patetikusan. Akár a saját szerelmem szavai lehetnének – nem kellett megtanulnom.

KRISTÓF Ahogy kijelöltem?

NIKOLETT engedelmesen. Ahogy kijelölted.

KRISTÓF Akkor most felemellek az asztalra.

NIKOLETT Emelj, szívem.

KRISTÓF emelné Nikolettet, de az asztalra helyezés valahogy nem sikerül.

NIKOLETT Talán így… Fürgén a Savonarola-székre lép, s onnan az asztalra.

KRISTÓF elragadtatva nézi. Milyen szép vagy!… A fehér selymen átsüt a tested, a fiatalságod… Megható őszinteséggel. Mindig arról álmodtam, hogy egy fiatal nővel, akit szeretek, eljátszom Rómeót és Júliát, a legszebb részt, az erkély jelenetet.

NIKOLETT az asztalon. Ó, hányszor eljátszhattad már!

KRISTÓF Még soha, soha!

NIKOLETT Nem is kértél rá senkit?

KRISTÓF Bevallom: kértem… De inkább ne kértem volna… Mert más nők csak húzódoztak, furcsállották, kitértek… Nem voltak Júliák!

NIKOLETT És én?

KRISTÓF Te az vagy. Igazi Júlia!… Azok nyárspolgárok voltak, féltek a költészettől és a zenétől. – Te Júlia vagy!

NIKOLETT tudákosan. Az a nő, aki nem szereti a verset és a muzsikát, nemcsak süket, de előbb-utóbb elárul. Meg ne bízz benne!

KRISTÓF Színházi rendezők, ide figyeljetek. Így kell Júliát az erkélyre állítani: egyetlen áttetsző lepelben – hiszen ágyba készül, dajkája már sürgeti. Közben meggyújtotta a háromágú gyertyatartó gyertyáit. Júliám! Felgyújtom neked a napot, a holdat, a fényes csillagokat!…

NIKOLETT „Az éj álarca eltakarja arcom – Másként szemérem pírja festené."

KRISTÓF közben meggyújtja a kétágú gyertyatartót is, s eloltja a csillárvilágítást. Most már csak Nikolett gyertyái világítanak fent az asztalon, s Kristóf két gyertyája odalent.

NIKOLETT Kezdhetjük? Szaval. „Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó? Tagadd meg atyádat és lökd el nevedet!"

KRISTÓF Várj, várj!… Nehéz a szívem. Egészen elvarázsoltál. Egyetlen pillanatot adj még… Szívére szorítja kezét. Úgy dobog a szívem, mintha csakugyan Veronában volnék, egy gyümölcsöskertben, Júlia ablaka alatt.

NIKOLETT Egy trioxazin talán segít.

KRISTÓF Köszönöm, már jobban vagyok. Nagy lélegzet. Kezdhetjük!

NIKOLETT Te kezded.

KRISTÓF Igaz… Még nagyobb lélegzet.

De csitt, mi fény tör át az ablakomon?

Napkelte az, és napja Júlia.

Kelj, drága nap, s az irigy holdat öld meg,

Mely máris halvány és bútól beteg,

Hogy szebb vagy nála, szolganője te!

Prózai hangon. Most kihagyok néhány sort, és átugrom a csillagokra.

A kerek ég két legszebb csillaga

– Dolguk levén – fölkérte két szemét,

Fényljék helyettök, míg ők oda járnak.

NIKOLETT ábrándosan. Ó, Rómeó!…

KRISTÓF Nem te következel, s nem ez a szöveged.

NIKOLETT De ide ez a sóhaj kívánkozik.

KRISTÓF Júlia csak annyit mond: „Ah!"

NIKOLETT Nagy illetlenség Shakespeare-rel vitatkozni, mégis azt mondom: az öreg itt téved. Mert miért mondaná Júlia: „Ah! Milyen csúnya és dísztelen szó: „Ah! Az erkélyen áll, Rómeójára gondol, észre sem veszi, és kimondja a fiú nevét: „Ó, Rómeó!"

KRISTÓF Várj, megnézem az angol eredetit… A kis asztalra helyezi a gyertyatartót, belelapoz egy könyvbe, keresgél.

NIKOLETT Mondjuk talán angolul?

KRISTÓF feltekint. Szép gondolat! Gyönyörű gondolat!… Elkedvetlenedik… Nem, mégsem… Az angol kiejtést külön kellene gyakorolni – és akkor ma este lemondhatnánk arról, hogy eljátsszuk az erkélyjelenetet!… Nem, nem! Ma este Rómeó akarok lenni!… Folytasd talán ott: „Mikép jövel, mondd meg, s miért ide?" – A közbülső rész kissé hosszadalmas, nincs sok veleje. Felragadja a magyar kötetet, leül, s ellenőrzi a versmondást.

NIKOLETT mondja a verset.

Mikép jövél, mondd meg, s miért ide?

Magas a kertfal, azt megmászni nehéz!

S halál a hely, tekintve, hogy ki vagy,

Ha valamely rokonom itt találna.

KRISTÓF Nem „találna, csak „talál.

NIKOLETT megismétli. Talál.

KRISTÓF olvassa a könyvből saját szövegét.

Szerelem szárnyán röpültem át a falt,

Szerelmet nem zárnak ki kőfalak…

NIKOLETT beleszól. Kristóf!…

KRISTÓF Ne zavarj!

NIKOLETT Kristóf, tedd le a könyvet, légy Rómeó! Ne olvasd – a szívedből mondd!

KRISTÓF Igazad van… Eldobja a könyvet, feláll, felragadja a gyertyatartót. Ezt szívből kell mondani! Hangosan, szinte vadul szavalja:

Szerelem szárnyán röpültem át a falt,

Szerelmet nem zárnak ki kőfalak.

Szerelem, mit tehet: merészli is;

S így rokonid sem állnak gátomul.

NIKOLETT

Ha észrevesznek, megölnek legott.

KRISTÓF

Ah, több veszélyt rejt ellenem szemed,

Mint kardvasok. Nézz édesen te rám,

S ám jőjenek: szivem nem járja vas.

NIKOLETT

Nem! A világért meg ne lássanak!

KRISTÓF

Az éj palástja elföd engemet.

S ha nem szeretsz, hadd lássanak meg ők.

Drámai hévvel.

Végezze inkább éltemet dühök,

Mintsem szerelmed nélkül élni még!

NIKOLETT felkiált. Gyönyörű volt! Ezt igazán szívből mondtad! Ezért megcsókollak! A gyertyatartót leteszi az asztalra, leugrik, átöleli Kristófot.

KRISTÓF Szerelmem!

NIKOLETT Szerelmem!

KRISTÓF Igyunk egy kortyot. Falernumit. Költők borát…

NIKOLETT Vino Falernót! Igyunk!

KRISTÓF tölt. Csin, csin.

NIKOLETT Csin, csin. Összeütik poharukat. És most folytathatjuk… A Savonarola-székhez fut, hogy fellépjen az asztalra.

KRISTÓF Várj! Úgy érzem, most fel tudlak emelni. Szerelmem erőt adott. Átkarolja Nikolettet, s valóban felemeli az asztalra.

NIKOLETT már fentről. Szerelmem!

KRISTÓF átfogja Nikolett térdét. Szerelmem!

NIKOLETT És most következik az én jelenésem! Felragadja a gyertyákat.

Szemérmet játszanám, el is tagadnám,

Amit kiejtek – de félre, illedelem!

Szeretsz-e? mondd! Azt mondod rá: igen,

S hiszem szavad. De hogyha esküszöl:

Esküszegő lehetnél, és szeretők

Esküszegésén az istenek nevetnek.

Ah, drága Romeo, ha csakugyan

Szeretsz: oh, mondd ki nyíltan… És ha tán

Azt gondolod, hogy könnyen engedek…

Félbeszakítja önmagát. Emlékszel arra a délutánra, amikor betörtem hozzád a tizenhat kilós magnóval? Nem könnyű kalandot kerestem akkor, az igazi szerelem hajtott.

KRISTÓF átkarolja Nikolett térdét, felkiált. Júlia! Júliám!

NIKOLETT Mit kívánsz?

KRISTÓF Szállj le!

NIKOLETT De még van szövegem.

KRISTÓF Csak szállj le!

NIKOLETT leugrik. Tessék, szívem.

KRISTÓF átkarolja. Az erkélyjelenetet folytatjuk – de nem itt. A belső termeinkben.

NIKOLETT elmosolyodik. Ha úgy gondolod…

KRISTÓF mintha az utat mutatná: égő gyertyáival kifelé indul. Gyere!

NIKOLETT is veszi a gyertyatartóját. Engedelmes szolgálód, követlek. És követi.

Függöny

MÁSODIK FELVONÁS

Kora nyári délelőtt. A szobában csak Nikolett tartózkodik: halásznadrágban,