Szávitri

By Illés Endre

„Szávitrinak, a halállal viaskodó, szerelmes királylánynak a története a régi Indiát idézi fel, az ezer és ezer éve elsüllyedt világot, azt a szigorú csodákkal és szigorú hittel átszőtt régidőt, amikor a hajnalból, a tűzből, a napból, a sötétből, a halálból, a szerelemből, az élet és a világ minden lélegzetvételéből, még az esőcseppekből is istenek, főistenek, tündérek, varázslók, halhatatlanok léptek ki… Szávitri története apró tisztás a Mahábhárata ősrengete-gében. Beleszőtt kicsi mese. Egy pillangószárny rebbenése. Mindössze háromszáz sor a kétszázezerből.”Ezt a mesét dolgozta fel Illés Endre mesteri módon – megőrizve, felidézve az eredeti mű költőiségét, hangulatát.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744482

Book preview

ILLÉS ENDRE

SZÁVITRI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-448-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre

Már kilenc napja bolyongott az erdőben Szávitri, a királylány. Kétkerekű kocsit hajtott, kocsiját két fehér ló húzta. Pávák és seregélyek nézték elámulva, megnémulva a kocsiban álló magas, fiatal lányt.

Tisztásokon hajtott át. Majd keskeny, egyre szűkülő erdei utakra tévedt. A kerekek alatt néha kövér, puha fű hajlongott és mozgott, máskor meg vékony, száraz ágak roppantak, mint a gonosz, sebes átkozódás.

Szávitri már mindent ismert az erdőben.

A vízért esengő vadont. A sűrű bozótot, a lombtalan fákat, a bepiszkolódott pálmafejeket. A perzselő, az elviselhetetlen, a lángoló meleget.

Azután megismerte a vihart. Először azt a titokzatos sustorgást, amikor hirtelen felforr a szél, mint tűz fölé akasztott üstben a víz, majd hirtelen ömleni kezd az eső, láthatatlan kezek tördelik a fákat, kék fénypatakok ömlenek szét a magasban, dörgés és villám szakadnak egymásba. És esik, és még vadabbul esik.

Az éjszakákat is ismerte. Az éjszakák hangjait – két sakál csahol a sötétben, szomorú, vékony kappanhangon panaszkodva, és közben ezer meg ezer tücsök szól, párduc sétál puha mancsokon, egyre sűrűbb a sötétség. És egészen váratlanul nagy csend támad. Ezeken a mézsűrű, sötét éjszakákon szólal meg a tigris: egyetlen rekedt, mély sóhajtás – csak ennyi a tigris szava.

Szávitri megismerte a kék varjút is. Azt, amelyiknek olyan hosszú, sötéten csillogó farktolla van, és a boldogtalanságot hozza.

És látta a medvéket. A koromfekete, fehér nyakékes ajakos medvét. Meg azt a másik fajtát, a kisebbet: a kócost, a durva szőrűt, a mindig mérgeset. A késő délután fényében látta, hogyan igyekeznek hazafelé: a meredek hegyoldalon fenekükre ülnek, és úgy szánkáznak sebesen lefelé a mély völgyekbe.

Megismerte az erdei remeték kunyhóit is: négy földbe vert dorong, vékony sás meg összefont nád. Elmélkedő, szent remeték éltek mindenfelé a roppant erdőkben. Hozzájuk tért be Szávitri éjszakára. Leszállt kocsijából, egy fához kötötte fehér lovait. Majd mély tisztelettel köszöntötte a kunyhó előtt kuporgó bölcset.

A szent remeték szívesen láttak minden erdőnjárót. Szívesen fogadták Szávitrit is. Megnézték a lány kocsiját, rápillantottak szemet gyönyörködtető fehér lovaira, de a szívük nem dobbant meg a látványtól. Egyik-másik talán maga is híres király volt valamikor, vagy bátor harcos, de már régen otthagytak mindent, családot, otthont, hatalmat. Lemondtak erről a legalsó világról, hogy tíz meg száz év múlva feljuthassanak a fényességes harmadik égbe, egyenesen az istenek istenének, Indrának csarnokába.

Mindezt látta és ismerte már Szávitri, amikor a tizedik napon, a sejtelem-halvány hajnalban, mely rózsaszín volt, akár a flamingók szárnya, egy fiatal szarvassal találkozott.

A szarvasünő egy erdei tó partján állt. A sötét vízen haragosvörös és halványsárga lótuszvirágok nyíltak. A tó fölött lusta pillangók kergetőztek, rőtesbarnák, égszínkékek és mélyen, puhán feketék.

Éjszaka eső esett, s most friss és ragyogó volt minden.

Kisütött a nap.

Szávitri odament a szarvashoz, a fiatal ünő nem futott el.

Belenézett a szarvas barna, nedves szemébe… Egy fiatal lányt látott a szarvasszemben: magas volt ez a lány, a szeme kék, akár Visnu ege, a teste hajlékony, vékony és mégis erőt sugárzó, a homloka magas, a karja, a lába hosszú és formás – az egész lány olyan fiatal, üde és friss, mint egy virágzó tavaszi gyümölcsfaág.

Ő maga volt az: Szávitri, az ég lánya, akit ájtatos apja imákkal, sok-sok évi jámborsággal könyörgött le az istenektől a földre. Egyetlen lánya volt apjának.

És Szávitri most megismerte magát. Meglátta szép­ségét az ártatlan, fiatal szarvas szemében.

Fájdalmasan, nyugtalanítóan szép volt.

Olyan szép, hogy a fiatal férfiak messze földről, a legtávolabbi országokból is eljöttek Madrába, az öreg király birodalmába. Szávitriért jöttek, megnézték, beszéltek vele, ragyogása megsebezte szívüket. De amikor megteltek ezzel a ragyogással, senki nem merte arra kérni: legyen a felesége.

Ezt a tündöklő, égi szépséget nem lehetett lejjebb húzni – a földre, a sárba.

A férfiak elmenekültek előle.

És Szávitri apja, Aszvapati király ekkor így szólt lányához:

– Feddésre méltó az az apa, aki lányát nem adja férjhez. Menj, lányom. Menj világgá, és keress magadnak férjet, hogy az istenek ne találjanak bennem hibát.

Szávitri elpirult, és térdre esett apja előtt. De azután megértette a bölcs szót, és