Sába királynője

By Réz Bálint

Történelmi regény, mely elénk tárja, – a háromezer esztendő távlatából is tündökölve felénk ragyogó Sába Királynőjének legendás alakját és híres szerelmét, a szerelmek szerelmét Salamon királlyal, a bölcs és nagy királlyal. E történet mindig is izgatta az alkotók és a közönség fantáziáját! Sőt még fantasztikus elképzelések is születtek arról, hogy miként küzdötték le egymás közt a távolságokat! Nagyon fontos Ószövetségi időszakokban játszódik a történet, mely izgalmakban gazdag regényben jeleníti meg a Királyok könyvének ezt az örökszépségű romantikus szerelmi történetét.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633763384

Book preview

RÉZ BÁLINT

(ERDŐS RENÉE)

SÁBA KIRÁLYNŐJE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palladis Rt., 1991

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-338-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

A KÉK ÁLOM

Ott állt a kőfalhoz támaszkodva a tenger fölött és a messzeségbe nézett. A hajókat várta. Már a negyedik alkonyat volt ez, mikor így állt a függőkertek legutolsóján és sóvárgó szemmel nézte a tengert.

A hajók nem jöttek. India messze van! Amikor először küldte hajóit a titokzatos földre, akkor is egy esztendő múltán jöttek vissza.

Most az esztendő letelt.

A tenger fölött kék felhők úsztak. Nézte őket.

A felhők, mint lomha gályák, vonultak nyugat felé és megálltak Hadramoth öble fölött, a szigetek fölött, amelyek még pirosan égtek a lepihenő nap utolsó sugaraitól.

Ezek voltak a kincses szigetek a pálmák olajával, az opolbalzsam cserjéivel, a kassziával, a nárdussal és kiváltképpen a tömjénnel és fahéjjal, amelyeket a birodalom hajói vittek szerteszét a Földközi-tenger szigeteire, és a karavánok Szíriába, Damaszkuszba, Tíruszba, Egyiptomba és még messzebb…

A hajók mentek és visszatértek, a karavánok útra keltek és megérkeztek. Hozták az arany- és ezüstpénzeket idegen királyok képeivel. Hoztak arany- és ezüstedényeket a különös ábrázolásokkal és vésetekkel. Hozták a sok drágakövet, a fehér gyémántot, a vérző rubint, a zöld smaragdot. Hozták a fehér márványból és csillogó bronzból való idegen isteneket, a bíbort, az arany- és ezüsthímzéseket, a szöveteket és vásznakat. Hozták a gyönyörű kancsókat Korinthoszból és Krétából a nagy olajosvedreket. És oltárokat hoztak és arany ékszereket, öveket és remekmívű fegyvereket. Minden kincsét a világnak, minden szépségét az emberi gondolatnak, és a hajósnép mesélte a csodákat, amiket messze földön látott… Ez a kert, ahol állt, a legelső volt a függőkertek között, és úgy hívták: a Várakozás kertje.

Bizonyára így álltak elődei is, a régi királynők a fal fölött, a messzeségbe néző szemmel és kémlelték a tengert, melyen a hajóknak jönniük kellett. Rájuk gondolt most, akiknek nevét és történetét már gyermekkorában megtanulta, és szíve megdobbant a büszkeségtől.

Ők még nem küldtek hajókat Indiába. Még nagynénje sem, Gera, aki után ő következett az uralkodásban. De Gera már megépítette a hajókat, s ezek ott feküdtek Sába kikötőjének nagy raktáraiban. A tíz- és húszevezős hosszú és karcsú hajók s a sok vitorlás gályák, mint alvó testek, akik az ébredésre várnak…

Megmozdult, indult fölfelé a sziklába vájt lépcsőkön és megállt a függőkertek második magaslatán. Újra a kék felhők után nézett, amelyek most összetömörültek a látóhatár szélén és magukra öltötték a nap aranyszínét.

Ez volt a Béke kertje, melynek közepén a nagy kőmedence állt. A kőmedencéből magas, fúrt oszlop emelkedett ki, és likacsain ontotta a vizet a nagy fehér liliomokra, a papiruszokra, a fehér és rózsaszínű lótuszokra, melyek ott éltek a medence vizében és most lehunyták nagy, álmos kelyheiket, mintha aludni készültek volna.

„Kék gályák" – gondolta magában a felhők felé nézve, és szíve egy percre megremegett.

Éjszakai álmára gondolt, melyet nem tudott elfelejteni.

Különös álom volt ez. Nagy kék csarnokban állt, amilyenhez hasonlót sohasem látott. A falakból jött a fény, és ebben a fényben egy férfi állt, aki nézte őt. Ő is nézte a férfit, de nem volt bizonyos felőle, hogy valóban élő ember-e, vagy pedig festett szobor. És ennek a szemében két drágakő égett, és ennek a fénye is kék volt, és kezének középső ujján gyűrű, amelynek köve fénylett és szikrázott, mint egy parányi nap – kék fénnyel.

Minden kék volt ebben az álomban, és mikor fölébredt, elhívatta a bölcsek egyikét, hogy fejtse meg az álmot.

De a bölcs már megint azt válaszolta, amit akkor, amikor megkérdezte tőle, mit jelent az, hogy neki álmában szárnyai vannak és repülni tud keresztül a folyókon, a városokon, a hegyek és tengerek fölött.

– Sok nagy titok van a földön – mondta az öreg –, de minden titok között legrejtelmesebbek a szüzek álmai.

Ismét a sziklalépcsőre tette a lábát és fölment a harmadik magaslatra, mely az Örömök kertje volt.

Itt rózsák égő sokasága volt, mely lugasokra futott föl és egészen elborította a védőfalakat.

Olyan volt az Örömök kertje, mint egy óriási piros nyoszolya.

A kék gályák pedig úsztak a nap után és egyre ragyogóbbak lettek. Már lángoltak és tündököltek és úgy égtek, mint az üszkösödő fahasábok a kialvó máglyán. Az ég lila fényét füsttel és vérrel csíkozták át. A negyedik magaslatra érve leült a kő oroszlánokra fektetett padra és megpihent. Ez volt az Álmok kertje, és illattalan aszfodéluszok hallgatag bokrai borították el. Le kellett hunynia szemét a nehéz, fűszeres tavaszi alkonyatban. A vándorlás a függőkerteken át kissé elfárasztotta. Különben is minden alkonyatkor fáradt volt és nem tudta, miért. Az orvos ilyenkor néhány csöppet öntött tenyerébe abból a folyadékból, aminek üvegét mindig magánál hordta. Ezt fölitta tenyeréről, és ilyenkor az arca kigyúlt és a szemei fényesebbek lettek és egész testét erő és vidámság járta át.

Az ötödik kert volt a Mosoly kertje, és itt kék violák nyíltak.

A hatodik volt a Balzsamok kertje, teli illatos cserjékkel, melyek részegséget leheltek magukból.

A hetedik volt a Palota kertje, és mire ide fölért, ajka kiszáradt és melle zihált a fáradtságtól. Pálmák álltak itt és nagy kőmedencékben azok az idegen virágok, amelyeknek magvait hajósok hozták a messze szigetekről… És a pálmák közt kőkagylók álltak, melyekből vizek zuhogtak alá a csatornákba, amik az alsó kerteket öntözték.

Mire ide jutott, a nap már lenyugodott, és a felhők elszíntelenedtek.

Megállt a pálmák között és gondolkozott.

Tizennégy éves volt, mikor a bölcsek eljöttek atyja házába és így szóltak hozzá:

– Az öreg királynő megtért az istenekhez. Add most nekünk Makédát, hogy királynőnk legyen.

Akkor még elhitte, hogy Gera csakugyan meghalt, és végignézte a díszes temetést, amelyet rendeztek számára.

De ennek már hat esztendeje, és azóta tudja, hogy Gera nem halt meg, hanem elment a hajón a göröggel, otthagyva a trónt és az országot, holott már öreg volt, negyvenesztendős. És mielőtt elszökött volna az idegennel, megölette a testőrét, aki húsz évig állt szolgálatában.

Minden királynő mellé adnak egy testőrt, amikor a huszadik évét betölti…

Még egypár holdforduló, és akkor ő is húszéves lesz…

Megborzongott és összehúzta mellén a köpenyt.

Valamit látott maga előtt. Valamit, ami megváltoztathatatlan, mint az Assuera-hegység, mint Kassala síkja, mint a tenger.

Ez a valami a törvény.

Elmúlt királynőkre gondolt, akiket, mint őt, fehér elefánt hátán fölvont sátorban vittek Ámon Ré templomába és fölszentelték királynővé az Isten színe előtt és annak nevében.

Mind szüzek voltak, és szüzeknek kellett maradniuk, mert ok voltak Ízisz helytartói a földön, az istennő eleven képmásai, akik a hármas koronával fejükön mentek az istennő ünnepén az agyagból készült emlő mögött, melyből tej csöpögött le az asszonyok fejére, akik énekelve kísérték.

Nemcsak királynők: istennők voltak és vérük nem találkozhatott halandó ember vérével soha.

A szépség, a gazdagság, a termőföld és a termékeny anyaság istenségei voltak, de nekik maguknak tilos volt megismerni az anyaság örömét és szenvedéseit. Ők voltak a tökéletesek és az érintetlenek. De voltak köztük – most már tudta –, akiknek elméje elborult, és voltak köztük, akiket a férfiak tanácsa halálra ítélt, mert megszegték a törvényt.

Gera pedig elszökött a kalandor göröggel…

Mindezek a királynők elmúltak, de a törvény megmaradt és meg fog maradni örökké. Ki az, aki meg merné bontani?… Ember – soha!

Talán egy másik isten, aki erősebb, mint Ámon Ré. De van-e ilyen?… S ha van, eljut-e ide, Sába földjére? És ha eljön is – lesz-e bátorsága hozzá, hogy a törvényt lerombolja? A törvényt, ami öröktől fogva való?

Mert Meroéban királyok uralkodnak, és ezek úgy élnek, mint a többi ember. És Akszúmnak királyai vannak, és Napatában férfiak uralkodnak, és Egyiptomban és Damaszkuszban és Tíruszban mindenütt férfiak uralkodnak. Csak Sábának vannak királynői öröktől fogva, akikben az istennőt tisztelik.

Istennőnek lenni! Ez olyan, mint a halálos ítélet!

Még emlékszik a táncokra, amiket tizennégy éves koráig táncolt. Még tagjaiban érzi a zene ütemét, ahogy forgott lánytársai között a kiterített szőnyegen. Még fülében zsongnak a dalok, amiket énekeltek a telihold ünnepén, a kertben, a réten, a bokrok között.

Tizennégy éves kora óta nem táncolt és nem énekelt többé. Csak uralkodott. Uralkodni jó. Csak ne volna ott koronájának jelvényei között Ízisz jelvénye is! Csak ne szólítanák őt isteni Felségnek! Ez a megszólítás mindig figyelmezteti őt arra, hogy élete nem az övé, hanem az istennőé, akit a földön helyettesít. Uralkodni jó! De nem meri fölemelni szemét, ha idegen fejedelmek látogatnak el udvarába, mert e férfiak szeméből olyan különös sugárzás árad az ő arcára, hogy megremeg bele. És ilyenkor mindig mellette vannak a papok, a bölcsek és a tanácsadók, akik figyelik minden mozdulatát, ajkának és szemének minden rándulását, vajon nem árulja-e el magát a földi asszony, aki benne él.

Szépnek kell lennie, a legszebbnek a földön! De szépségének diadalát nem szabad éreznie, és örülnie nem szabad ennek a diadalnak.

Uralkodni jó. De, amíg a lakomák és nagy ünnepek alatt a táncosnők előtte táncolnak; hányszor irigyli meg őket, és két keze néha görcsösen kapaszkodik a trón elefántcsont és aranyozott karjába, nehogy teste a ritmusnak utána hajoljon…

Nagyon nehéz nem táncolni! És, ha a dalokat hallja, a torkában kis sírás van, hogy nem dúdolhatja együtt az éneket a lányokkal és az ifjakkal, akik előtte térdelnek a földön, és oly szépek virágkoszorús fejükkel!

Ha ő egyszer letehetné hármas koronáját és virágkoszorút tehetne a fejére!…

Most távolról lépteket hallott, amint lefelé jöttek a palota lépcsőjén, és megálltak a háta mögött. Figyelt, nem mozdult.

– Isteni Felség – hallatszott most a háta mögött –, a te alázatos szolgád, Tamrin, a karavánok minisztere megérkezett útjáról és várja a királynőt, hogy hódolatát bemutassa neki.

– Tamrin – mondta Makéda, és hirtelen a szolgáló felé fordult, aki most a földön térdelt és parancsra várt. – Vezesd őt a kihallgatási terembe, és mondd neki, hogy örülök a jövetelének.

Ezt mondva fölsietett a palota belsejébe, ahol azok a szobái voltak, ahova asszonyokon kívül senki sem léphetett be, és szolgálóit hívta, hogy öltöztessék más ruhákba.

II. FEJEZET

TAMRIN

A karavánok minisztere ott állt a terem közepén és az ajtóra nézett, amelyen a királynőnek be kellett lépnie.

Magas, szikár férfi volt, a negyven év határán. Sápadt, olajszínű arcában mély fekete szemek égtek fénnyel és nyugtalanul. Hosszú, eres kezei voltak és magas homloka körül a három csimbók fehér szálakkal tarkállott.

Ahogy a nyitott ajtón keresztül a női ruhák suhogását és az ékszerek, láncok csilingelését meghallotta, fehér köpenye szárnyát a fejére húzta és leborult a földre, ahol mozdulatlan maradt.

Makéda királynő elsuhogott mellette az asszonyok kíséretében, s amikor ezeket egy kézmozdulattal elküldte magától és leült székére, megszólalt, édes meleg hangján:

– Állj föl, Tamrin!

Tamrin felállt és még mindig homlokához szorítva a köpenye szélét, letérdelt a királynő előtt, fejét mélyen meghajtotta és megcsókolta a ruhája szegélyét.

– Üdvözöllek, Tamrin – mondta a királynő nyájasan és megérintette vállát az arany kígyó fejével, amit a kezében tartott, és amely Ízisz jelvénye volt.

Tamrin odaértette homlokát a hideg jelvényhez és fölemelkedett a királynő előtt.

– Ülj le és beszélj – mondta a királynő. – Kíváncsian várom, mit végeztél Júdeában.

– Isteni Felség – mondta Tamrin, és szeme káprázva nézte az úrnő gyönyörű fejét és nemes alakját a királyi széken. – Mindent nagyon jól elvégeztem.

– Magával a királlyal beszéltél? – kérdezte a királynő kíváncsian és érdeklődve.

– Vele magával – mondta Tamrin –, és ő maga nézett meg mindent, amit a karavánok vittek.

– Ő maga? – figyelt fel a királynő.

– Különös király! – mondta Tamrin. – Megszámlálta az olajos korsókat és űrmértéküket kimérte a maguk mértékével. Nagyítókristályon keresztül vizsgálta meg a drágaköveket, és az elsőrendű tömjént az első pillanatra megkülönböztette a másodrendűtől. Az ébenfát és az elefántcsontot a szeme láttára vitték föl a királyi raktárakba. Mindent maga nézett át, és mindennel nagyon meg volt elégedve.

– Alkudott? – kérdezte a királynő.

– Nem alkudott. Bőkezűen fizetett mindenért, és számodra, Felséges, gyönyörű ajándékokat küldött.

– Hol vannak az ajándékok? – kérdezte a királynő izgatottan.

– Máribban hagytam őket a házamban, erős őrizet alatt. Én magam előresiettem, mert mielőbb… „látni akartalak" – szerette volna mondani, de ijedten elharapta a szót és így folytatta: – Mert mielőbb be akartam számolni utamról.

– Helyesen tetted – mondta a királynő kegyesen és Tamrinra nézett, aki előtte ült, egy az övénél alacsonyabb széken, és kezeit a mellén összefonva beszélt a királynőhöz.

Ez tovább kérdezősködött:

– És a hírek, melyek szerteszállnak róla a világban? Meggyőződtél róla, hogy nem túloznak ezek a hírek?

– A hírek nem túloznak – mondta Tamrin, és sötét szeme a csillogó fényekkel, megint átfutotta a királynő fejét. – Valóban az ő, akinek mondják. A föld legbölcsebb, legnagyobb, leggazdagabb és legjobb királya.

– Legjobb? – kérdezte a királynő. – Hogy lehet jó valamely király? Hát nincsenek tanácsadói, akik az ő dolgait intézik?

Tamrin elmosolyodott.

– Mindent ő maga intéz, és tanácsadója csak egy van, s ez Izrael Istene.

– Mit mondasz? Maga az Isten ad tanácsot neki? Hogy lehet ez?… És a papok?… Mit művelnek az ő papjai?

– Ezek az ő Istenét szolgálják, de a kormányzásban nem vesznek részt.

– Lehetséges ez? – ámult a királynő és izgalmas kíváncsisága egyre nőtt. – És ez az Isten?… Te láttad őt?… Milyen ez az Isten?

– Én nem láttam az ő Istenét, királynő – mondta Tamrin elkomolyodva. – Ezt az Istent nem látta soha senki, mert ez láthatatlan.

– Maga a király sem látta?

– Ő sem.

Makéda izgatottan hajolt előre.

–Hogyan hihet benne, ha sohasem látta?… Ezt nem értem, magyarázd meg, ha tudod.

– Nincsenek róla faragott képek, sem falra, sem vászonra nem festik az Istent. De az ő ősatyáik és prófétáik szemtől szembe látták, és törvénykönyvüket maga Isten keze írta. És szövetséget kötött velük az Isten időtlen időkig, s amíg ők el nem hagyják őt, Isten sem hagyja el őket.

A királynő arca égett.

– Ki mondta ezt neked? Ki beszélt neked erről a szövetségről?

– Maga a király. Mikor dolgunkat elvégeztük, meghívott magához lakomára. Csak ketten voltunk az asztalnál… És ő beszélt.

Elhallgatott most, és mintha emlékei körülfolyták volna, merengve nézett maga elé.

A királynőt meglepte arcának ez a kifejezése és nézte.

– Beszélj tovább – mondta aztán türelmetlenül.

– Gyönyörű templomot építtet számára, és ezért a világ minden részéből összegyűjti a drágaságokat, amikkel a templomot díszíteni akarja. Már atyja, Dávid, a kincsek tömegét hagyta hátra a templom számára. Annyi arany- és ezüstedényt, hogy emberi szó azt ki nem fejezheti! És annyi drágakövet és ércet, és annyi nemes cédrust, hogy az ember szédül, ha látja.

– Te láttad? – kérdezte a királynő.

– Én láttam. És a kárpitokat, amiket India küldött, és a bíbort, a pirosat és kéket, amiket a szigetekről hoznak. Sohasem volt