Mestereim, barátaim, szerelmeim I. kötet

By Illés Endre

A magyar és a világirodalom költői, írói, festők, szobrászok, zeneszerzők, színészek elevenednek meg e gyűjteményes kötet finom esszéiben.„Az árnyakat hiába kérleljük mézzel, borral, fehér liszttel – némák maradnak. Csak a vértől szólalnak meg. Vérrel kell kínálni minden árnyat, hogy életre keljen, lüktessen a szíve, és kimondja a magáét” – vallja Odüsszeusz tapasztalatát idézve a szerző. Ezeket a portrékat a szeretet és indulat, a személyes viszonyt teremtő érzékeny és gondolkodó jelenlét teszi élővé: Illés Endre emlékeiből, élményeiből, benyomásaiból és töprengéseiből sajátos hitelű kép alakul ki mestereiről, barátairól, szerelmeiről, újszerű kapcsolatot létesítve köztük és az olvasók között.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744345

Book preview

ILLÉS ENDRE

MESTEREIM

BARÁTAIM

SZERELMEIM

I.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó, 1983

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-434-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre

A KÖTETRŐL

Éjszaka szeretek írni. Ezek a portrék is éjszaka születtek, gellérthegyi éjszakák csendjében, erős fénnyel megvilágított kéziratpapíron.

Nappal mindenre figyelni kell, de éjszaka egyetlen szóra, egyetlen villanásra is ügyelhetünk már. Az éjszaka az igazibb értékelés, a megértés ideje.

Drámáimnak, novelláimnak, emlékeimnek hőseivel először nappal ismerkedtem. Majd éjszaka idéztem őket vissza, néha csak évek, évtizedek múlva.

A kettős élmény, a megismételt beszélgetés kér szót ennek a kötetnek arcképvázlataiban is.

Hogy a legfontosabbat elmondjam ebekről az írásokról, Odüsszeusz tapasztalatát kell idéznem. Az ő kalandját a tizenegyedik énekben, abban az éjszakai világban, melyben az ember az elmúlttal és a jövővel találkozik.

Az árnyakat hiába kérleljük mézzel, borral, fehér liszttel – némák maradnak. Csak a vértől szólalnak meg. Vérrel kell kínálni minden árnyat, hogy életre keljen, lüktessen a szíve, és kimondja a magáét.

Tanulmányaimban, arcképeimben, vitáimban ezért oly gyakori a közvetlen élmény, mert csak az oxigént adó vérrel, a jelenlétemmel, az elnyomhatatlan érzelmeimmel, a szeretet és az indulat szavaival tudtam megszólaltatni mindazt és mindazokat, akik az éjszakai sötétben visszajöttek hozzám.

SHAKESPEARE ÜRÜGYÉN

AZ ERKÉLYJELENET

Veronában vagyunk, egy gyümölcsöskertben. Körülöttünk sötét van, az éjszaka – mintha meleg forrásokból gomolyogna fel fekete füsttel – párás és forró, csak a fák csúcsát ezüstözi a hold. Figyeljünk – most hangzik el az a szerelmi vallomás, aminél szebbet, bátrabbat, árulóbbat férfi és nő nem mondtak egymásnak.

Az ifjú az erkély alatt áll, az ablak mögött megpillantja kedvese arcát. Nem is az arcát, csak a szemét. Ezt mondja magában (Mészöly Dezső szép magyar fordítását idézem):

Szemével szólít: hadd feleljek én is!

Én meggyülöltem tulajdon nevem,

A nagy mennybolt két legszebb csillaga

Megkérte tán szemét, hogy fent ragyogjon,

Az ég mezőin, míg ők bujdokolnak.

Ez az első hasonlat. Olyan forrón és súlyosan dobja fel az erkélyre, mint egy követ. Körülötte a fákon – a sötétben – madarak alszanak. Az ifjú ezt mondja még:

A szeme!

Ha szeme égne fent, s a csillag arcán:

Tündöklő arca elsápasztaná

A csillagot, mint napvilág a mécsest;

S az égen napként sütne fel szeme,

Hogy minden madár hajnalt zengene.

Milyen magasan, mennyi szenvedéllyel kezdi ez a fiatal férfi. A szerelemről talán senki nem beszélt áradóbb, feszesebb, fiatalabb szóval, mint Rómeó. Hallgassuk meg ezt a párbeszédet – és mindent megtudunk a szerelemről. A szavait, az esküit, a hőfokát.

Rómeó kitartóan nézi az ablakot. Most azt látja, hogy Júlia lehajtja arcát kezére – erre felkiált:

Ni, hogy borúl le arccal két kezére!

Ó, bár lehetnék kesztyű a kezén,

Hogy érném azt az arcot!

Ezt a fiatal férfit nemcsak hasonlatok feszítik belülről. Tudja, hogy a szerelemhez a test gyúlékony, izgatott szenvedéllyel égő anyaga is kell. Egy perce még a csillagokról beszélt, most már Júlia bőrét szeretné megsimítani.

És Júlia kilép az erkélyre. Még nem hallotta Rómeó szavát, a föld és az ég közt áll a magasban, s azt hiszi, magában van. ő is Rómeóra gondol – érezzük, beszélni fog. Ő is hasonlattal kezdi? Vagy a test vágyódását, szorítását, riadozását mondja el az éjszakának?

Nem töprenghetünk – már beszél:

Ó, Romeo! mért vagy te Romeo?

Tagadd meg atyád és dobd el neved!

…

Csak neved ellenségem, nem magad.

S te önmagad vagy és nem Montague.

Mi Montague? Se kéz, se láb, se kar,

Se arc, se test… Ó, válassz más nevet!

Eh, mi a név?…

…

Ha Romeót nem hívják Romeónak,

Szakasztott oly tökéletes marad

Akármi néven… Dobd el hát neved!

És egy élettelen szóért cserébe –

Tiéd az életem!

Így beszél Júlia.

Nem a csillagokat látja, nem hasonlatokat tereget szét a holdfényben – az ő ujja azonnal az akadályt tapintja, a hideg falat, mely elválasztja a fiatal férfitól, akit szeret. S mihelyt tapintó ujja ehhez a falhoz ér, repedést, lazulást keres rajta, feszegetni és bontani kezd. Dobd el hát neved – igen, ez a realitás, a legrövidebb út. Ha Rómeó kesztyű akar lenni Júlia kezén, ha meg akarja érinteni kedvese bőrét: ne csillagok fényén ereszkedjék le hozzá, inkább az akadályt győzze le, a falat, az ellenséges nevet, mely elválasztja őket.

És Rómeó?

A férfi meghallotta kedvese szavát. Ami Júliának földi gond és aggály, neki semmiség, egyetlen pillanat alatt megvalósított állapot. Lökje porba a nevét? Csak ezt kívánják tőle? Hát érdemes erről tovább is beszélni?

Mondj szeretődnek, s újra megkeresztelsz:

Nem lesz a nevem többé Romeo.

Júlia elé most toppan a valóság: az élő férfi. Eddig azt hitte, magában van, s egyszerre itt áll előtte a kedves. Riadva kérdi:

Megloptad titkomat?

Mert jól tudja, hogy a nőnek valóban van egy titka a férfi előtt: ismeri a valóság súlyát. Ezt a titkot nem olvasztja meg benne semmilyen perzselő láng, a legmagasabb hőfok, a leigazibb szerelem sem.

És Júlia úgy érzi, joggal ijedezhet. Meglesték őt, amikor a sorssal, a végzettel szinte védőügyvéd módján harcolt és egyezkedett – a szeretett kedvest még nem ismeri, szerelmükről nem beszélhettek, s ő már a paragrafust és a varázsformát keresgéli, hogy eltüntesse az egyetlen akadályt, mely testüket elválasztja.

Rómeótól azonban nem kell félnie. A férfi felhevült és megilletődött – egy ijedt, szenvedő nő került eléje, akit ő ijesztett meg. Ugyan mi másra ihletné a látvány? Újabb költői képre:

Egy puszta név

Meg nem mondhatja néked, ki vagyok.

Én meggyülöltem tulajdon nevem,

Mert néked ellenséged… Ha papírra

Irva volna, nyomban összetépném.

Ha papírra volna írva… Összetépné! Tiszta és férfias kép. De Júlia nem a szavak játékára ügyel, ő most tekint le először a kertbe – őt a valóság ragadja meg. Rómeó az erkélye alatt áll, a tiltott ablak alatt, a tiltott kertben.

Ijedten kérdi:

Hogyan jöttél be hozzánk, és miért?

A fal magas, megmászni oly nehéz.

S nem volna nő, ha nyomban nem féltené a férfit:

Halálod e hely, ha rokonaim itt találnak.

Rómeó gyönyörködve néz fel Júlia arcába.

Hogy felmászott a falra, és beugrott a kertbe? Ezt a prózai testmozgást már régen elfeledte.

Szerelmem könnyü szárnyán szálltam én.

A vágynak gátja kőfal nem lehet.

Ezt kiáltja önérzettel; s hiszi is, hogy szárnya van és szállt. De Júlia aggályos. Júlia nem bízik annyira a szavakban:

De felkoncolnak, hogyha itt találnak!

Rómeó felelete sistereg a gőgtől és a szerelemtől:

Ó, több veszélyt rejt a te két szemed,

Mint húsz kivont kard! Nézz rám kedvesen,

S haragjuk ellen talpig vértbe vonsz.

Júlia józansága enged, de riadozása még nem csillapodik:

Jaj, a világért meg ne lássanak!

A férfi megrészegszik. Elsősorban saját bátorságától, azután a hősiességétől, az elszántságától – a szavaitól:

Féltesz? Az éj palástja elföd engemet!

De átvillan rajta – csak hadd maradjon itt köztük a halál, jó az ilyenkor. És felkiáltja az erkélyre:

S ha nem szeretsz: hadd leljenek reám!

Öljön meg inkább rögtön itt haragjuk,

Mint hogy teérted holtig sorvadozzam!

Mit feleljen erre a lány? Még ki sem mondhatta, hogy szereti a férfit, s már halálról és hűtlenségről beszélnek… Óvatosan a lényeg felé csavarja jelenetüket, mely megint a csillagok felé kezdett kisiklani – ezt kérdi:

De ki vezérelt ablakomhoz el?

S Rómeó végre kivághatja a nagy szót – mintha kardot rántana:

Szerelmem hajtott szüntelen feléd:

Ő volt a látnok, én csak puszta szem.

Júlia már ismeri a férfit – tudja, hogy most szökőárként zúdulna rá Rómeó szava és szenvedélye. És mielőtt a férfi felelhetne, elébe vág a vallomásnak:

Szeretsz-e? mondd! – Azt mondod rá: „Szeretlek!"

S hiszek neked… De bárhogy esküszöl,

Megszegheted: szerelmi hitszegésen

Csak jót mulat Zeus.

Honnan lopózott ebbe a fiatal lányba a dallamos szomorúság és a finom tapasztalat? Úgy látszik, vannak nők, akik rögtön tudják ezt – sejtfalaik ebből a szomorú anyagból épülnek. De Rómeót nem lehet könnyen elütni az eskütől:

A boldogságos holdra esküszöm,

Mely szín-ezüstbe vonja itt a fákat…

Júlia szelíd iróniával és pontos valóságismerettel inti:

A holdra, jaj, ne mondj a holdra esküt!

Az körbe járva változik havonta:

Oly változó lesz majd szerelmed is.

Rómeó megtorpan:

Hát mire mondjak esküt?

Mert az eskü oly elugrásra készen áll benne, mint megfeszített íjon a nyílvessző.

Milyen szeretnivaló, okos lány Júlia. A finom gúny sem hagyja el. Mire esküdjön Rómeó? Semmire.

De már tudja, mi a férfi. Tudja, hogy a másik nem lehet meg eskü nélkül. Hát beleegyezik:

Vagy jól van: esküdj délceg tenmagadra

Úgy hiszem, jól értettük: igazi adakozás és nagyság Júlia hite. A bizalom. És Rómeó kezdené az esküt:

Ha szívem hű szerelme…

Az éjszaka azonban hűvösödik – vagy csak a hirtelen kétely ily hideg? Rómeó sokat beszélt, és könnyen esküdött. Júlia félbeszakítja szerelmesét:

Ne, mégse esküdj! Kedves vagy nekem,

De ez az éji frigy nem volna kedves.

Oly elhamarkodott – oly hirtelen,

Mint egy villám, mely elcikáz felettünk,

Mikorra szólanánk…

És be akar menni az erkélyről:

Jó éjt, jó éjt, oly édes álmokat,

Amily álom ma engem látogat!

Rómeó felhördül, semmit sem ért:

Hát üres kézzel k•üldenél haza?

Júlia szelíden kérdi:

Mit kívánsz tőlem első éjszaka?

A férfi fulladozik a ki nem mondott esküktől. Ha ő nem esküdhetik, hát esküdjék a lány:

Szerelmi esküt eskümért cserébe.

Neszt hallunk, a dajka szólítja Júliát.

– Megyek, dadus! – mondja a lány. És mint ajándékot, itt hagyja a férfinak a kérést:

Légy hű, szép Montague!

A férfi nézi az üres erkélyt! Éjszaka van, csend van. Agyát, tagjait hirtelen megrohanja, feszíteni kezdi az elégedettség. Övé Verona legszebb leánya, elmondhatta neki, hogy szereti, s Júlia viszontszereti őt.

Felkiált:

Ó, boldogságos éj! Ugy rettegek,

Hogy mindez álom, s reggel véget ér!

Nem pökhendi elégedettség ez. Nemes, komoly, fiatal férfikétely színezi rokonszenvessé ezt az elégedettséget. Attól fél, hogy álmodja Júliát… S Júlia ebben a pillanatban suhan ki ismét az erkélyre. Csakugyan, nem búcsúzhatnak így… A férfi lent azt hiszi, mindent elért és megkapott: ő már menne is. De Júliának még van néhány szava, a legfontosabb szavak. Már neszek mozdulnak, már veszély van, a dada is szólította őt, de ezt feltétlenül ki kell mondania:

Ha tisztességes szándék él szivedben

És házastársadul kivánsz, üzend meg

Azzal, kit holnap elküldök tehozzád:

Hol és mikor legyen az esküvőnk.

…

S követlek az egész világon át.

Ez volt hát a döntő pillanat. A valóságnak mégis győzedelmeskednie kell a csillagporzáson, eskün, szenvedélyen. Üzend meg: hol és mikor legyen az esküvőnk!

Mit felel erre Rómeó? Dadogni kezd ugyan: Isten engem… De nincs egyetlen értelmes, befejezett mondata. Ó, nem! Nem menekülni akar, nem kalandot keresett ő, a házasságnak nyilván örül. De erre a megvalósuló, erre a kézzelfogható, közeli boldogságra nincs szava. Az ő szókincse felhőkkel, széllel, csillagokkal komázik. Milyen a szókincse? Amikor Júlia, az erkélyről visszahúzódva, másodszor búcsúzik tőle: Jó éjszakát! – ő felderül, s boldog lesz, mert erre már tud felelni, elemében van:

Százszor sötét, ha nem ragyogsz tovább!

És lassan kifelé indul a kertből.

De Júlia ekkor harmadszor surran ki az erkélyre.

Az éjszakába suttogja:

Pszt! Romeo!…

A férfi meg sem fordul, azt hiszi, Júlia előbbi szavai remegnek még benne. De Júlia másodszor és harmadszor is megismétli:

Romeo!… Romeo!…

Rómeó meglepetten visszafordul:

Szivem!

Vajon miért lopódzott ki Júlia harmadszor is az erkélyre? Nyugtalan szíve nem bírja a szobát? Talán ő is bele akar vágni a sötétbe egy hasonlatot, egy képet, egy égő, lángoló szót – útravalóul? Hallgassuk hát Júlia szavát: Ezt kérdi:

Hány óra tájt

Küldtek majd válaszért?

Igen, ezt kérdi kedves, aggályos, pontos lelkiismeretességgel az erkélyről.

Rómeó megadja magát. Gondolkodik, töpreng, s a szerelmes férfi ezen az éjszakán most kimondja az első józan szót:

Reggel kilenckor!

Végre, végre! Júliát nem szorongatja többé kétely, bizonytalanság, férfiszó és férfihomály – most mindent tisztáztak:

Reggel kilenckor. Nem késem el!

S amikor Rómeó felocsúdva megint érzelmesebb és szenvedélyesebb sípba fúj bele:

A madarad lennék!…

Erre az értelmetlen töredékre még Júlia is költő lesz, felröppenti az első fénylő képet:

A madaram? Ha az lehetnél!

Úgy becéznélek, hogy belehalnál.

Milyen szép, és milyen finom! És a gyöngéd dallamot az az egyszerű közlés indította el: reggel kilenckor. Rómeó, hallottad? Megjegyezted, hogy mindig ilyen tisztán, tömören, félreérthetetlenül kell felelned: reggel kilenckor. Ez az a bűvös szó, melytől Júlia boldog lesz.

A szerelmesek búcsúznak: jó éjt, jó éjt. A pillákra álom, a szemekre béke. Júlia beszalad a szobába, Rómeó kiugrik a kertből. És a csodálatos veronai éjszaka, a legszebb, legszenvedélyesebb szerelmi párbeszéd, az erkélyjelenet véget ért.

Mi volt ez az illanó, fénykönnyűségű varázslat?

Júlia ezt mondta: házassági akadály… hogyan jutottál be a kertbe?… a fal magas… a rokonaim lesnek rád… mikor lesz az esküvőnk?… a dajkát hánykor küldjem?

És Rómeó ezt felelte… – hogy mit felelt? Csillagot és napot, esküt s megint esküvést, halált és holdat. Igen, mindezt jól hallottuk.

S éppen ez megrendítő, ez szép, így tökéletes a pillanat.

Mi hiányzik sok Júliából a színpadon?

Szerelméből ez a tündéri józanság.

A KIÜTÖTT KÖLTÉSZET

Tanulságos híreket olvasok és hallok a Royal Shakespeare Company válságáról s magáról Peter Brookról is. Megunta, amit életre hívott, s amit újra kezdett, abba belebukott.

Felidézem budapesti vendégjátékaikat – különösen a Szentivánéji álom él bennem erős fényekkel.

Csodálatos színház volt.

És mégis…

Valamit mégis el kell mondanom erről a csodáról – valamit, amiről akkor nem írt senki.

„Erdő Athén közelében" – jelöli meg a játék színterét Shakespeare. Erdő – a nyár forró leheletében. Erdő – az éjszaka titkaival. Olyan erdő, amely tündéreket és csodákat rejteget. A szerelem ádáz, sejtelmes, ősi és barbár erőivel átitatott erdő.

Hogyan idézte meg ezt az erdőt Brook?

Vakítóan megvilágított fehér falakkal. A zsinórpadlás nyílt életével. És cirkuszi kellékekkel: trapézokkal és spirálokkal.

Érdekes volt – de nem feltétlenül meggyőző.

Brook félretolta Shakespeare szereposztását: az egykori színész-író tudniillik meglepően nagy szerepeket szánt színdarabjaiban a természetnek is. A természetnek, nem idézőjelben és kulisszában, hanem a természetnek, a nagyon erős valóságnak. Az Othelló-ban a viharnak. A Macbeth-ben az éjszakának. A velencei kalmár-ban a belmonti kertek varázsának. Az Ahogy tetszik-ben az erdőnek. Az Antonius és Cleopatrá-ban a tengernek. A windsori víg nők-ben egy másik erdőnek. A Lear király-ban egy másik viharnak. A Téli regé-ben a sivatagnak. És a Szentivánéji álom-ban ismét egy erdőnek. Ez az erdő a természet erkölcstelen, nagy, kerítő varázserejét jelképezi itt. De a megismerhetetlent is. A költészetet is. Az álmot és az ocsúdást.

És ez hiányzott Brook színpadi játékából.

Legfőképpen a költészet.

A spirál és a trapéz semleges nemű.

Hogy ez a spirál és trapéz ötlet-e? Ő maga sem tagadja: ötlet. Érdekes ötlet. Meghökkentően érdekes álarca valaminek, ami a költészetet helyettesíti.

De amikor elérkezik az álarcok letépésének pillanata, kiderül: az ötletnek és a folyamatos ötletességnek soha sincs annyi ereje, hogy csontig hatolva elmondja az ember megsebzettségét. Egy ötlet csak kevéssé sebezheti meg az embert, az igazi sebződésnek félelmetes, belső törvényei mások. Ezt különben jó néhány filozófus és ideggyógyász Brook előtt pontosan kifejtette már.

S néhány szót egy szembetűnő ellentmondásról is.

Az erdőt – s mindazt, amit a természet varázslata jelent – Brook absztrahálja. A szamár falloszát viszont nem absztrahálja – ellenkezőleg: óriás nagyító mögé helyezi.

Ne haragudjék meg Brook egyetlen híve sem: Shakespeare nagyítója mindig nagyobb.

A KIÜTÖTT HAMLET

Régen láttam színházban a Hamletet, kedvem támadt rá, hogy legalább elolvassam. De mielőtt kinyitnám a könyvet, eléje tolakszik egy emlék: a belgrádi pinceszínház Hamletje.

Amikor láttam, miért titkoljam, bosszankodtam. De éppen ennek az átfutó bosszúságnak köszönhetem, hogy frissen megőriztem egy-két jelenetet. Legélesebben a nagymonológot.

Tehát – lenni vagy nem lenni: hálók mögött, kötelek között. Ez a Hamlet máris magyarázza, túlmagyarázza, amit amúgy is tudok: vakok vagyunk, megkötözöttek vagyunk, szeretnénk kitörni, de kötelek fojtogatnak. Miért hiszi a rendező, hogy nem értem, ami különben érthető? S ha kételkedik értelmességemben, miért nem segít meg igazán? Persze elismerem, ezt akarja, minden újabb másodperc történésével segíteni akar, de segítsége csak szétzilálja, ami eredetileg követhető fájdalom volt.

Nem a kételyre, nem a kérdésekre, nem Hamletre figyelek, csak szeretnék figyelni rá, de minduntalan megzavarnak. Ki? Maga Hamlet. A farmernadrágjával, a minden másodpercet betöltő vonaglásával. Megragadja a kötelet, elengedi, felegyenesedik, már-már ugrik, majd mégis meggondolja – marad a földszinten. Úgy viselkedik, mint az állatkerti majmok a rács mögött.

Hát persze, ketrecben él Hamlet is. De miért nem bízzák rám, hogy különb ketrecet képzeljek Hamlet köré? Félelmetesebbet, fullasztóbbat. Hogyne tudnám: Hamlet nemcsak egérfogókat állít – ő maga is bent forgolódik a fogókban. Nem is egyben, egyszerre több egérfogóban, a szorításban, a megkötözöttségben.

De ezeket az „egérfogókat" Shakespeare mesteribb módon tudatta velem, mint a pince-Hamlet. Anyja az ő egyik egérfogója, és a látomásokban megjelenő, meggyilkolt apa, és Ofélia, és az ifjúkori jó barátok, és a ravasz, öreg államférfiak. Milyen sűrű drótháló az emberi létezés, az élő ember: átkarol, ölel, fojtogat –és ezt néhány kötéldarab jobban magyarázná, mint Shakespeare drámai jelképrendszere?

Miért hiszi ez a „keserű színház, a legtöbb megkeseredett „modern színház, hogy nem tudom befogadni Shakespeare-t a segítségük nélkül?

A Hamlet-monológ – remekmű. De bármilyen tökéletes, ha földhöz vágják, cserepekre hull szét. És itt ez történik: szétvagdossák, ami tegnap még egész volt. Tegnap? Közvetlenül az előadás előtt is.

Mondatcserepeket kapok a teljesség helyett. Primitív magyarázatot a bonyolultság helyett, amit nagykorúságomra bíztak eddig: fejtsem meg. S eddig mindig sikerült is megfejtenem. A mai este az első, amikor nem érteném, ha nem emlékezném rá.

HAMLET ANGYALBŐRBEN

Tízezer vagy talán százezer tanulmányt is írtak már róla. Ahányszor találkozunk vele, mindig más fényben és szögből látjuk.

De gyanítom, hogy még a százezer tanulmány között sem tartják számon Joyce regényhősének, Stephen Dedalusnak vélekedését. Pedig nem érdektelen megközelítés. Annál kevésbe, mert Dedalus alakjában Joyce magamagát jeleníti meg. Stephen Dedalus „kápráztatóan sokat tud, nincs a modern műveltségnek olyan ága, melynek legújabb vívmányairól, problémáiról, kibontakozási törekvéseiről ne volna kimerítő, alapos tájékozottsága – éles, precíz agy". És ennek a Dedalus–Joyce-nak Hamlet-tanulmányáról az Ulysses fejezeteiben többször is szó esik.

Mi ennek a regénybeli tanulmánynak lényege?

Hogy a nagy Hamlet-választék után, melynek címszavai: töprengés, tehetetlenség, politika, erkölcs, az elmélet és a gyakorlat egyezése vagy éppen szétválása, a végső célok, az élet értelme, szerelmi filozófia, metafizikus tragédia, családi törvénykezés, azaz „minden, amit akartok – mindezek után Stephen Dedalus azt közli velünk, hogy Shakespeare „nem hiába volt mészáros fia, markába köpve forgatta vériszamos taglóját. És Hamlet? „Kilenc életet olt ki apja egy életéért, Miatyánk, ki vagy a tisztítóhelyeit"

S nem kevésbé érdekes a folytatás is: „A Hamletek angyalbőrben nem csinálnak nagy ügyet egy kis lövöldözésből. Az ötödik felvonás vérben úszó vágóhídja a Mr. Swinburne által megénekelt koncentrációs tábor előrevetett árnyéka."

Mit tegyünk? Joyce így értelmezi.

A NEOFITA

Amikor fiatalon Pestre kerültem, még élt Hevesi Sándor, akkoriban a Nemzeti Színház igazgatója, és élt Sugár Károly, a színház gyémántkemény és gyémántfényű epizodistája. Első nagy színházi élményem Shakespeare Vihar-ja volt, kettejük formálásában. Hevesi rendezte Shakespeare színpadtól búcsúzó játékát, és ebbe a játékba Sugár úgy hozta be a mellékfigurát, Calibant, hogy mindenkit elhalványított maga mellett, a főszereplőket is. Felborította volna a darabot? Éppen ő értette meg legjobban, mit kíván az író. Montaigne Vademberét játszotta el, akit Shakespeare keserűen, gúnyosan négykézlábra nyomott, mindenestül le a földre. Sok mindent példázva vele, éppen a vad földközeliséggel.

Igazában bosszankodva ültem be a nézőtérre. Akkor már elkészült Babits Mihály Vihar-fordítása, de egyelőre csak könyvbe szorítottan élt, a Nemzeti Színházban Hevesi Sándor – felsőbb utasításra vagy talán csak óvatosságból – a nagy hatalmú Szász dinasztia agg sarjának, Szász Károlynak fordítását mondatta el. Tüntetve ültem az első emeleti erkélyen, kezemben a könyv, Babits Shakespeare-je – mert ahogyan az Operában partitúrát forgatva olvassák-hallgatják a leghívebb hívek az előadást, tervem szerint úgy kísértem volna én is Babits verssoraival a más fordításban elhangzó Vihar-t.

De hamarosan becsuktam a könyvet.

A fényben úszó szigeti tájba belépett Caliban, „az idétlen szörnyeteg": Sugár Károly szája kétoldalt füléig hasadt, s mégsem nyílt meg teljesen, alsó s felső ajka csak rángott-rángott az átokmondásban, a finom Prosperót, a szép Mirandát, a tündér Arielt átkozta, urait és kegyetlen rabszolgatartóit:

Olyan mérges harmat, aminőt anyám

Rohadt mohról hollótollal söpört,

Hulljon reátok, délnyugati szél

Fújjon meg és borítson rut sömörrel!

Ezek bizony Szász Károly szavai voltak – mit bántam! Sugárt hallgattam.

S később, amikor Caliban Prosperónak megölésére szövetkezett egy iszákos pincérlegénnyel és egy elszánt bohóccal: Sugár szavai fellángoltak, mintha nagyítólencse lobbantaná magasra a nap sugarait – a híres könyvégető-monológot sziszegte:

Csak előbb vedd el a könyveit,

Vagy üsd hasábbal főbe, vagy a bélét

Ontsd egy karóval, vagy bicsakkal a

Torkát mesd el. De ne feledd a könyveit

Elvenni előbb: nélkülök csak oly

Ostoba, mint én!

Csak a könyveit égesd el!

Mi sistergett ebben a fehér izzásban? A legősibb düh. Amit megélt Shakespeare, s átélt az emberiség jobbik fele jónéhányszor: a világ alantas erői nemcsak azt pusztítják el, amit egy könyv igéi kimondanak. Mélyebbre nyúlnak. Magát a gonosz leleményt, a könyvet tépik szét, piszkítják be, dobják máglyára.

A Vihar-t sokan és sokáig Shakespeare békítő-békülő játékának hitték. Beleestek a boldogító befejezés csapdájába. Valójában talán itt mondja el Shakespeare a legsúlyosabbat, a legkeserűbbet az emberek törékeny rendjéről, ha végül beburkolja is a melankólia finom fátylaiba.

Az előadásnak vége volt. Felálltam, hazamentem, teljesen megfeledkezve Babitsról és Szász Károlyról. És hetekig, hónapokig üszkösödött bennem az élmény. Minden elrendeződött azon az estén, és semmi sem tisztáztatott. És éppen ez a Vihar lényege: holnap újra felborul minden, ami ma helyére zökkent.

Különösen az egyik jelenet vigyorgott rám kajánul, ez is Caliban jelenete volt. Minden felborul újra és újra, és ezekben a felborulásokban, istenség-váltásokban, viharokban egy emberfajta mindig a habok tetején táncol: a neofita. Aki rögtön imádni tudja az új istent – a helyezkedő és fogadkozó és mindent ígérő neofita.

Ezt is Calibanra bízta Shakespeare – a szörnyre.

Hogy is mondja?

Minden termőhelyére a szigetnek

Elviszlek. S lábad csókolom. Te légy

Az istenem.

Lábad nyalom. Hűséget esküszöm.

Megmondom a legjobb forrásokat,

Málnát szedek, halat fogok, viszek fát

Bőven. Megreszket régi zsarnokom!

Hadd viszlek el, hol a vackor terem,

Tiz hosszú körmöm gombát ás neked,

Mutatok szarkafészket, megtanitlak

Megfogni fürge majmot, mogyoró-

Bokorhoz viszek és a szirt körül

Szedek sirály fiókát. Jössz velem?

S végül a neofita Caliban részegen kurjant, illetlen kézmozdulattal búcsúzva tegnapi urától:

Jójcakát, mester! Alászolgája! Jó éjszakát!

A Vihar-nak sok arca van. Én ezt az arcát látom a legfélelmesebbnek.

ÁLOM A BARÁTSÁGRÓL

Új s legújabb magyar Shakespeare-ünk – a jegyzetekben – rendre elsorolja, kik is játszották színpadjainkon Hamletet. Kik az egykori színészcsillagok közül, s kik századunkban. Valakiről megfeledkeztek – Somlay Artúrról. Én láttam őt Hamlet maszkjában a Renaissance Színházban – azaz dehogy a maszkjában: maszk és fekete köpeny nélkül volt Hamlet, egy megvilágított bíborpiros bársonyfüggöny előtt, sziluettjét rávetítve a háttérre. Magát a drámát pedig kihozta a színpad széléig, jóformán az első zsöllyesorig.

Somlay Hamletje nem volt titokzatos, habozó, önmagában kételkedő, egyre megtorpanó ifjú, figurájából hiányzott a kifinomult nyugtalanság és az ideges érzékenység, nem volt sem középkori Sasfiók, sem egy másik Shakespeare-játékból átlépő mélabús Jacques, félretolta az őrültséggel valóságosan kacérkodó, beteg-boldogtalan, morbid királyfi szerepértelmezést is. Ki volt hát? Az a kardot viselő és kardjáról soha meg nem feledkező fiatal férfi, akit Wittenberg egyetemén megejtett a pontos gondolkodás vívótudománya, aki váratlanul ráébred arra, hogy morális kötelessége egyszerre két leszámolás is, aki szívesen szeretne egy fiatal lányt, de tudomásul kell vennie, hogy a lány nemcsak a szeretője, de a nyomába szegődött kéme is, megalázó gúnnyal el kell hát taszítania magától. Az anyja egy idegen ágyban fekszik boldogan, a régi barátai árulók, ő maga egyre magányosabb, össze kellene omlania – mégsem enged a rátörő gyengeségnek. Somlay Hamletjének nemcsak szürke agysejtjei voltak, de izmai, hite, kardja is. Szenvedélyesen feltépte a hamisságot, de mielőtt szúrt volna, előbb körülnézett: honnan, merről ronthatnak rá a fizetett tőrök. Okosan mérlegelt is. Nemcsak ő állított egérfogókat, számba vette a neki állított kelepcéket. Mert nemcsak bosszút akart állni – ő győzni is akart. Ha megéri, nagy király vált volna még – mondja róla végül Fortinbras.

És Somlay annyi tűzzel, a letiport magány erős indulataival, olyan szenvedélyesen formálta meg ezt a fiatal férfi-Hamletet, a majdani nagy király Hamletet, hogy hevétől kissé megolvadt, kitöréseitől majdnem megrepedt a dráma.

Mégis… Sok, nagyon sok és jó Hamlet után mégis – évek múltán is – Somlay Artúr Hamletje él bennem legerősebben, még ma is.

Mindezt „elöljáró beszéd"-nek szántam egy másik Shakespeare-figurához: ugyancsak Somlay Artúr Timonjához.

Ma már bevallhatom: úgy vártam az Athéni Timon bemutatóján a függöny széthúzását, mintha egy Dickens-regényt kezdenék olvasni – nem érhet meglepetés, előre ismerem a következő fejezetet, illetve jelenetet.

Az Athéni Timon-t Szabó Lőrinc Somlay Artúr számára fordította le újonnan, aki akkoriban tért vissza a Nemzeti Színházba. Somlay kedvéért fordította, és persze a saját átokmondó kedvtelése kielégítéséért is, egyik verseskötetében, A sátán műremekei-ben már bebizonyította, hogy jól érti az átok fortélyait.

Felidéztem magamban Somlay Hamletjét – igen, igen, itt lesz elemében. Timonként, itt mondja majd félelmetes erővel a koldussá vált Timon nagymonológját, amikor a búcsúlakomán párolgó, forró vizet tálaltat hálátlan, hazug barátai elé:

Fedőt föl! Kutyák, lefetyeljetek!

Örök undor

Éltessen, édes gyilkosok, mosolygó

Herék, ti, nyájas bestiák, szerencse

Bohócai, konc-párt, idő legyei,

Hoppmesterek, gőzök, percmutatók!

Ember és állat minden nyavalyája

Varasodjék rátok!

Ahogyan elképzeltem: félelmetesen mondta a döbbenetszavakat.

De mégsem ez a jelenet rázott meg igazán – jóval előbb, még az első felvonásban, a Gyanútlanság még nagyobb monológja perzselt meg igazán, az Álom a barátságról. A naiv álom.

Ott ülnek Timon körül éhesen a nyájas bestiák, az idő legyei, a percenként mást mutatók, és ő, Somlay–Timon, mosolyogva, derűsen, minden hazug barátjában nyájasan bízva, a zsebelőkkel és rágalmazókkal körülvéve, szívéből ömlő édességgel, mondja, egyetlen pillanatra fel nem ocsúdva mondja-mondja:

Ó, drága barátaim, az istenek bizonyára gondoskodtak róla, hogy egyszer majd nagy segítségemre legyetek: máskülönben hogyan volnátok barátaim? mért viselnétek ezrek és ezrek közül éppen ti ezt a drága cimet, ha nem állnátok legközelebb a szivemhez. Több jót mondtam én rólatok magamnak, mint amennyire a ti szerénységetek dicsérheti magát; ennyiben igazollak benneteket. Ó, istenek! gondolom magamban, minek kellenek barátok, ha soha sincs rájuk szükségünk? A világ legfölöslegesebb teremtményei volnának, ha soha igénybe nem vennénk őket, s azoknak az édes hangszereknek volnának a másai, amelyek tokjaikban felakasztva függenek és saját maguknak tartják meg a zöngésüket. Őszintén mondom, sokszor kivántam, hogy szegényebb legyek és igy még közelebb jussak hoznátok. Azért születtünk, hogy jót tegyünk; és mit mondhatunk biztosabban és jogosabban a magunkénak, mint a barátaink kincseit? Ó, mily drága vigasz tudni, hogy oly sokan testvériesen rendelkezünk egymás vagyonával! Ó, öröm, amely meghal, mielőtt megszületnék! Szemem nem bírja visszatartani a könnyeit: hogy gyöngeségét felejtsem, iszom a barátságotokra!

Ez, ez volt a torkot-szívet szorító fájdalom: Somlay–Timon nyílt, derűs gyanútlansága hatalmasabb erejű volt, mint a későbbi átkok. Olyan zsúfolt fájdalom ez a monológ, hogy maga Shakespeare sem tudta zárt formába törni – hagyta, hadd ömöljön ki belőle prózában.

Ó, barátaink!

LEGENDÁK HALÁLA

Hadd mondjam el csalódásomat. Meghökkenésemet és szomorúságomat.

Nagyon szerettem Charles Lamb és Mary Lamb Shakespeare-meséit. Nem gyerekkorban került hozzám ez a kötet, jóval később. Már olvastam akkor Shakespeare-t. És már úgy lapoztam bele a Lamb-testvérek meséibe, hogy remekművet ízlelek.

Milyen őrült vállalkozás: Shakespeare után még egyszer megírni Leart vagy Othellót – mesének. De hiszen valóban őrültek voltak. Mary is, Charles is, mind a ketten. Az izgatott, szellemes és dúlt Mary szíven szúrta anyját, és csak úgy menekült meg az akasztófától, hogy a hoxtoni tébolyda egy időre befogadta. És Charles úgy szerette Maryt, hogy miatta lemondott a saját életéről. Harmincnyolc évig laktak együtt: az öcs végtelen gyöngédséggel és aggodalommal vigyázott nénjére. Kettesben írták a Shakespeare-meséket: Charles a tragédiákat, Mary a vígjátékokat. „Egy asztalnál, de nem egy párnán" – vágott elébe minden kaján megjegyzésnek Mary. Írtak, vitatkoztak, vendégeket fogadtak, és ha a lány megint izgatottabb lett: felkerekedtek, gyalog átvágtak a mezőn, és bekopogtattak a hoxtoni intézetbe. A rövid úton görcsösen szorították egymás kezét, és arcukon patakban ömlött a könny – jegyezték fel ezekről az utakról íróbarátaik. Charles egyszer hat hétre maga is ott maradt Hoxtonban.

Írták a meséket, és néha már-már azt hitték: sohasem készülnek el a könyvvel. A harminchat Shakespeare-darabot nem is dolgozták fel, csak húsz mesét írtak. De a kötet végül megjelent és messzehangzó, nagy siker lett. A mai napig tart.

A Shakespeare-meséket természetesen mindig a Shakespeare-drámák mellé állítottam könyvespolcomon. Akár a harminchetedik drámát. Mert Charles és Mary élete valóban odakívánkozik az utolsó, regényes színjátékok közé.

Hogyan vállalkozhattak mégis az őrült, merész feladatra? Alázatból. Gyerekeket megajándékozó szeretetből. Mert egyszerűen gyerekkönyvet akartak írni, semmi mást. Hogy közben Shakespeare varázslatát is fel kell idézni? Talán fel sem ötlött bennük.

Gyanútlan merészségüket Charles Lamb egyik önéletrajzi mondata világította meg számomra. Már híres író volt, amikor így vallott életéről: „Nem emlékszem, hogy valamilyen nevezetes dolog történt volna velem. Hacsak az nem, hogy egyszer röptében fogtam meg egy fecskét."

Mintha éppen ez a csoda sikerült volna a Shakespeare-mesékben. A röptében elfogott fecske. Az ártatlanok és a merészek jutalma. Én legalább évekig, évtizedekig így hittem. Ezt éreztem. És hitemben, érzéseimben megerősített minden irodalomtörténet és mindegyik tanulmány, mely Charles Lambet idézte.

És most ismét elolvastam a Shakespeare-meséket. Vas István új fordításában a teljes gyűjteményt. Dobogó szívvel merültem bele a könyvbe, emlékeket idézve és új gyönyörűségeket várva, mert Vas István fordítása a Shakespeare-varázslat mellé még a magyar Shakespeare ízeit is ígéri: Charles és Mary szövegében a legszebb magyar fordítások szerencsésen megtalált szavait és szépségeit.

Olvasom a könyvet, és valóban ujjongva fedezem fel a Szentivánéji álom meséjében (ezt választottam elsőnek) az arányos, pontos, hű és tiszta mondatok közt Arany János igéit: az elbódított Titánia suttogja a szamárfejes Zubolynak:

– Ó, hogy szeretlek! Hogy olvadok érted!

Ez a szeretlek és ez az olvadok egyszerre Shakespeare igéje és Arany János igéje. A szeretlek helyett milyen könnyen odakívánkozik például az imádlak. És rögtön milyen rossz volna! És a merész olvadok-at tízféleképpen lehetne lágyítani, magyarázni, halványítani, vérteleníteni, kisiklatni, ellaposítani, felborítani. Ahogyan a régi fordító ízét és vérét is vette, sikeresen el is laposította, fel is borította – az olvadok helyett azt írta: őrjöngök! Így lehet a fordító háromszorosan tiszteletlen: Shakespeare-rel, Lambékkel és Arany Jánossal. Mind a hárommal egyszerre.

És Vas István fordításának éppen ez a szeretet, tudás és tisztelet a legfőbb érdeme: az újonnan magyarra fordított Shakespeare–Lamb mesékben Arany János igéje él, Vörösmarty szava szól, Babits és Kosztolányi versei erezik át a történeteket, Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós hangját ismerjük meg. És aki nem hallotta meg az ő hangjukat, már itt, fiatalon felszív valamit Shakespeare-fordításaik szépségeiből, jellegzetességéből, felhangjaiból.

De olvasom tovább a Lamb-meséket. Forgatom a lapokat, új mesékre térek át, majd hirtelen visszafordulok az előbbihez – egyre nyugtalanabb leszek. Mintha vattában taposnék, mintha süket csendben járnék. Valami olyan szorongatóan hiányzik már, mint üvegharang alatt a fogyó levegő. Végül bizonyossá válik. Sehol sem találom Shakespeare-t. És sehol a mesét.

Azután egy mondat mindent megmagyaráz, Éppen, Lear tragédiájánál tartok. És Cordéliát jellemzi Charles Lamb: „Cordélia komolyan szerette öreg apját, majdnem olyan túlzóan, mint ahogyan nővérei állították magukról, és ezt nyíltan meg is mondta volna bármikor máskor, lányhoz illőbb, szeretőbb szavakkal, de nővéreinek ravasz hízelgése után, mikor látta, milyen jutalmat nyertek ezek, úgy gondolta: legillőbb eljárás, hogy hallgat és szeret."

A hallgat és szeret Vörösmartyt idézi. S milyen erős fordulat. A fordítás változatlanul hű, pontos és kifogástalan. Csak éppen az eredeti mese, az angol mondat oly lúdtalpas. Bocsánatot kérek – a jelző kicsúszott belőlem, de rögtön meg kell ismételnem. Jaj, milyen lúdtalpas jellemzés: Cordélia komolyan szerette öreg apját… Hát így üti le Cordélia és Lear szorongató jelenetének kezdő hangjait Shakespeare? Hát csak ennyi a bonyolult indítás? Hát ilyen száraz kóró ez a mese?

Legalább harminc évig csaltam magam. És csalt engem minden irodalomtörténet és tanulmányíró. Legalább harminc évig hittem, hogy a Lamb-testvérek remekeltek a Shakespeare-mesék-kel. Villámütésszerűen ér a felfedezés: kedvesen ügyetlen, tenyeres-talpas semmiségek. Majdnem hamisítások. Éppen a fantáziátlanságukkal, színtelenségükkel, a konzervdobozba-szorítottságukkal hamisítanak.

Shakespeare meséi? Nem, nem! Mennyivel ízesebbek, erősebbek akkor már azok a régi olasz novellák, történetek és krónikák, melyekből Shakespeare merített. Pedig hogy megnőttek, megfényesedtek, milyen félelmetesen más arányúvá váltak, amikor Shakespeare papírra vetette őket.

Az ifjúságnak Shakespeare-t? Mennyire elgondolkoztató, hogy ifjúsági könyv helyett felnőttek olvasmánya lett. A fiatalok nem kaptak oly mohón utána. Jobban érezték, mi a mese. Hogyan nem vettem eddig észre, hogy Charles és Mary gyöngéd kezén éppen az sikkad el, ami Shakespeare-ben igazán lényeges: az izgalmas dráma, a jellemek bonyolultsága és a valóságot csontig felhasító költészet. És a három elem közül legalább a költészet feltétlenül belefért volna egy Shakespeare-drámából költött mesébe.

De Charles Lambnek, úgy látszik, mégsem sikerült röptében elfogni a madarat. Kiszabadult a kezéből.

Mert legalább meséket írtak volna. Fecskevillanású meséket, melyek elég erősek ahhoz, hogy felszállni tudjanak. Hogy – akár Shakespeare-től is elszakadva – a maguk életét éljék. Hogy valóban mesék legyenek. De Charles és Mary Shakespeare-történetkéi pórázra kötött pingvinek. Még totyogni is csak egészen kicsi körben tudnak. Ami Shakespeare-ben egy nagy dráma arányossága és szárnyalni tudása, az itt tehetetlenség, megnyirbáltság, ólomsúly és kitépett szárny.

Bizonyítsak még?

A Tévedések vígjátéká-ból kimaradt a matematikai villogás. A Makrancos hölgy-ből az izgalmas keret, mely oly szellemesen és merészen leplezi le a feudális világ tréfálkozó, kegyetlen, nagyúri szórakozásait. A Rómeó és Júliá-ból a lázadó szerelem. A velencei kalmár meg éppenséggel balogul a fél oldalára dőlt: kicsorgott belőle a humánum, s maradt egy zsidót ütő történet.

Általában mi szivárgott el? Mindenhonnan a népi íz. S mivé váltak a meghökkentő, torkot és szívet szorongató Shakespeare-drámák? Csupa illedelmes, kosztümös, udvari történetté: csupa méltósággá és feszességgé, dús brokátfüggönyök előtt.

Meghökkenve és elszomorodva számolok be csalódásomról. De nem készületlenül. Régóta tudom, hogy sok legendát őrzünk magunkban és irodalmi köztudatunkban. A szakadozó aranyfüst legendáit.

A PRÉDIKÁTOR

BORNEMISZA PÉTER

Évszázadokig volt egy rejtélyes, izgató, nagy egyéniségünk, akinek műveitől előbb prédikációk próbálták elverni az érdeklődőket – Pázmány Péter például nem kisebb lélegzetvétellel: „Bornemisza Péter, nevezetes evangélikus prédikátor, az ő rossz gaz prédikációinak negyedik részében az ördögi kísértetekről oly rút, mocskos dolgokat írt, hogy az ördög sem írhatott volna szemérem nélkül ily mosdatlan ocsmányságokat. Emlékezik az ő rendin való prédikátoroknak vad gyümölcsirűl, iszonyú latorságirul, utálatos förtelmességirűl. Én azért legelőször az tisztességes olvasót megkövetvén, hogy az papok ganéjában piszkáló prédikátorok undokságát az dolgoknak elhallgattatásával nem födözgetem: az élő Istennek nevével arra kérem, hogy azoknak latorságából és pokolra illendő szidalom és gyalázat érdemlő cselekedetekből gonoszra való szabadságot ne vegyen, hanem az végre olvassa, hogy megismerje az új evangéliumnak természetiből származó gyümölcsöket, melyek miatt az szent életnek tűköri, az tanításnak vezéri olyan undokká lőttek, mint az varas békák, oly büdösökké, mint az bakok és az gonoszságban eloktalanulván, ugyanebben konspirállak minden gonoszságra."

Majd utóbb, jóval utóbb, érdekes tanulmányok, egyre sokasodó életrajzi vázlatok, történelmi összefoglalások, monográfiák Bornemiszát, mint nagy felfedezést, mint régi magyar irodalmunk ragyogó klasszikusát, a feudális világ legélesebb, legbátrabb leleplezőjét ajánlották figyelmünkbe.

Könyveket olvashattunk róla – csak őt magát nem olvastuk.

Nem is olvashattuk a legegyszerűbb, a torzan mulatságos ok miatt: mert művei halála évétől kezdve nem jelentek meg többé. Bornemisza Péter írásai megfogható testi valóságukban, sőt szellemükben majdnem négyszáz évig hiányoztak irodalmunkból. Egy-két kötet megmaradt ugyan, s ritkaságként hol eltűnt, hol felbukkant, majd ismét lappangott nagy könyvtárainkban; de tudósainkat, kutatóinkat nem számítva, soha nem jutott el az olvasóhoz, legfeljebb néhány idézet rögtön szétfoszló füstje.

A tündérmesék és a magyar irodalom ismernek ilyen gonosz varázslatokat. A hőst palackba dugaszolják, vagy varangyos béka testébe zárják. Bornemisza Péterrel mind a kettő megesett.

De a varázslat mégis megtört. Elektra-drámájának évszázadokra lepecsételt palackját az irodalomtörténeti kutatás és Móricz Zsigmond nagy hatással feltörte. És most, 1955-ben (1584 óta), egyszerre két Bornemisza-kötet is megjelent. A legtöbbet emlegetett Ördögi kísértetek és egy válogatás prédikációiból, leveleiből, verseiből s legfontosabb munkáiból (Nemeskürty István válogatása).

Napok óta olvasom az Ördögi kísértetek-et. Valóban izgalmas, zsúfolt, nagy erővel szorongató mű. Vallomás és vád, feszültség és feloldás, mindvégig fehérizzás. Eckhardt Sándor gondozta a kiadást, s kísérő jegyzeteiben, ha röviden is, de pontosan, érzékletesen jellemzi Bornemisza munkáját: „Így a vallomások, melyek egyes emberek legszégyenletesebb titkait tárják a világ elé, az egész feudális magyar társadalom belső romlottságát leleplező panorámába olvadnak bele, ahol a kis prédikátorok buja lángolásának rajza csak egyetlen tüzes folt a sötét színekkel festett képen."

Bornemisza Péter olyan korban élt, mely a prédikátort teljesen kiszolgáltatta földesurának. Ő is egyik főúrtól a másikig vándorolt; megfordult a Balassiaknál, Jánosnál, Andrásnál, Menyhártnál s végül Istvánnál; de István előtt még Salm grófnál és másoknál is. Bornemiszát azonban nem tudta szolgájává fogadni, és szolgává törni a szolgákat tartó század. Ő kíméletlenül felhasítja és kiteregeti még pártfogóinak legféltettebb titkait is, „sőt az ördögi kísértetek széles freskójába belerajzolja még a császári udvart is, nem is szólva a természetes ellenfél, a római egyházat képviselő főpapok és szerzetesek együttesét érő kíméletlen támadásokról és leleplezésekről".

A nyersanyag, melyből művét formálja: főurak, földesurak, a nagy papok paráznasága, sok tolvajlása, fukarsága, kapzsisága, vérforraló embernyúzása. S ezeket a gaztetteket mind az ördög sugallja. Mert Bornemisza Péter szemében az egész világ, egész Európa egy pandaemónium, az ördög kísértéseinek és szörnyű embervadászatának színpada – fejezi be tömör jellemzését Eckhardt.

Bornemisza Péter palackból szabadulása azonban ma is egészen különleges sors. S nem is Bornemisza jellemzése a mondanivalóm, Kerecsényi Dezső, Turóczi-Trostler József, Schulek Tibor, Dézsi Lajos régebbi tanulmányai, s most Eckhardt Sándor kiadása után ezt feleslegesnek érzem; de Bornemisza szabadulásának különlegessége, különös, makacs sorsa izgat vitára.

A lényeg: Bornemisza fél-szabadulása.

Mert valóban fél-szabadulás csak.

Eckhardt gondozása apróságokban remeklő, mintaszerű, tökéletes filológiai munka. Kijavította az eredeti kiadásban sűrűn rajzó sajtóhibákat. A lehetőségig megtartotta Bornemisza betűtípusait is. S ami a legfontosabb: az egész Ördögi kísértetek betűhív közlés. A kötetet Eckhardt nagy, körülbelül négyíves „tanulmánya" is kiegészíti – a legszerényebb jegyzetformában Bornemisza igazi forrásait közli: Melanchton, Manlius, Carion, Maior Bornemiszánál is felbukkanó mondatait. Ez a tanulmány a Bornemisza-irodalomban igazi előbbre jutás, sok megoldatlan részletprobléma tisztázása.

Izgalommal olvasom a rég várt Bornemiszát, s Eckhardt kitűnő útbaigazító jegyzeteit – de bevallom: segédkönyvekkel körülbástyázva. Legelőször is a testes Páriz–Pápaival, mert Burián latin szótárát, fiatalságom latin olvasmányainak segítőjét rögtön elhajítottam, s a jó öreg Páriz–Pápait kellett levennem a könyvespolcról, hogy a négy ívnyi, majdnem végig latin szövegű jegyzetanyagban követni tudjam, s megértsem Eckhardt finom ötletű, összehasonlító és leleplező, mindig érdekes filológiai nyomozó munkáját.

Elnyomhatatlanul arra kell gondolnom, miért rekesztette ki Eckhardt szellemes jegyzetei megértéséből azokat, akik nem tudnak latinul, s még Páriz–Pápaival sem tudják követni őt? Akár álruhás tanulmánynak, akár egyszerű jegyzetnek tekintem Eckhardt munkáját, úgy gondolom, a tanulmány is, a jegyzet is mindenképpen segíteni akarja az olvasót; s talán igazibb segítség lett volna, ha Bornemisza magyar mondatait ez az olvasó a Manlius- és Maior-idézetek fordításával is összevetheti.

Másik elnyomhatatlan gondolatom: megértem Eckhardtot, hogy ilyen magas igényű, tudományos kiadványban ragaszkodott Bornemisza szövegének betűhív közléséhez; valóban csak az ilyen közlés adhat tiszta képet Bornemisza és a század nyelvének állapotáról; de talán ő is megérthette volna a Bornemisza szövegére áhítozó egyszerűbb lelkeket, akik nemcsak tanulmányozni, de olvasni is akarják Bornemiszát. És ezek az olvasók igen hálásak lettek volna, ha a kötet – legalább apró betűs szedésben – kibővül az Ördögi kísértetek mai nyelvre átírt szövegével. Elegendő talán azokra a kitűnő francia Villon-kiadásokra utalni, melyek a betűhíven közölt Villon-szövegek után prózai „fordításban" közlik a Testamentumot és a balladákat, mai franciasággal. Ha a francia olvasó útját ilyenképpen megkönnyítik egyik nagy költőjéhez, a magyar olvasóval sem kellene szigorúbbnak és igényesebbnek lennünk. Itt lett volna az alkalom Bornemiszát teljesen kiszabadítani a palackból.

Segédkönyvekről írtam; többről is.

Már-már okvetetlenkedésnek érzem, de mégis hadd mondjam végig a nehézségeket. Nemcsak Páriz–Pápaival, de talán Schulek Tibor ritka Bornemisza-monográfiájával sem rendelkezik mindenki. Pedig Schulek könyvére Eckhardt is minduntalan hivatkozik – („A botrány okait, lefolyását már leírta Schulek Tibor jeles művében. Itt csak arra emlékeztetünk…") stb. S valóban, ha az Ördögi kísértetek-et nem helyezzük bele Bornemisza életébe, sok részlet, célzás, összefüggés homályban marad. Bizonyára nem a kutatókat, az irodalomtörténészeket, de az olvasót segítette volna Eckhardt, ha jegyzeteit kiegészíti egy rövidre fogott Bornemisza-életrajzzal, mely felsorakoztatja az ismert, az olvasóknak azonban mégsem eléggé ismert adatokat.

Hogy magának Eckhardt Sándornak két régebbi könyve (Balassi Bálint és Az ismeretlen Balassi) jó szolgálatokat tesz a kor teljesebb ismeretére vágyóknak, azt maga Eckhardt többször említi. S valóban így van.

Négyszáz év után végre kezünkben tarthatjuk Bornemisza sokat támadott, idézett, sokszor felfedezett könyvét – örülünk neki. De még fel kell törnünk.

Őszintén köszönjük Eckhardt Sándornak, hogy kinek-kinek alkalmat ad erre a kísérletre.

És csak most tudunk igazán hálálkodni Móricz Zsigmondnak, aki Bornemiszát olyan izgalmasan „feltörte" számunkra a Magyar Elektrá-ban.

*

Jó néhány éve, 1955-ben keseregtem ilyenképpen Bornemisza életművének mostoha sorsán. Azóta megjelent Nemeskürty István nagy válogatása, remeklő szöveggondozásban. Kár, hogy az Ördögi kísértetek-ből csak részletek.

A DOHOGÓ

APOR PÉTER

Milyen szép a fiatalság! De csak a saját fiatalságunk. Mi hasznunk a máséból?

Egy hatvanéves öregúr dohog alsó-torjai udvarházában. Ez az öregúr fiatal korában Erdélyből Bécsbe került, előkelő, hatalmas családokhoz volt bejáratos, grófnő feleséget szerzett, hazatérvén Küküllő megyei főispán lett, harminckét éves, amikor Háromszék főkirálybírája, harminchat éves, és báró lesz, három évvel később császári aranyláncot akasztanak nyakába. Ilyen szép a fiatalság. De azután minden ízét veszti. Amikor az ember átlépi a hatvanat, akkor már mások szereznek grófnő feleséget, másoké a főispáni szék, mások ízlelik az ételeket, a nőket, a vadászatokat és a lagzikat – mi szép van ebben?

Az öregúrnak nem tetszik az új Erdély, amelyben minden más, mint az ő fiatalságában volt. Hosszú, mérgelődő könyveket ír az erkölcsök változásáról, majd unalmában és csillapíthatatlan bosszúságában versre fordítja, amit előbb prózában írt meg:

Náj módi, náj módi,

Sok módi, rossz módi,

Elmúlék az régi, igaz magyar módi.

Így kesereg az öregúr. Persze hogy elfogult. Persze hogy igazságtalan.

Ezerhétszáz után a Habsburgok keze elér Erdélyig, és a Királyhágón túli élet néhány év alatt erősen megváltozik. Ez az új Erdély kevély, cifra, felfordult állapotú és koldus, ő meg csak „Erdélynek régi együgyű alázatos idejében való gazdagságát tudja dicsérni, egyedül azt tartja emberhez méltó életnek. Az öregúr különben nem afféle puha, fogatlan, örökkön káráló vénasszony. „Gyükeres székely ő, a régi Erdélynek holtig hű, megmaradóit fia: báró altorjai Apor Péter. Amaz Opur nemzetségből való, akik Bálványos várát építették, ősei erős indulatú pogányok voltak, s csak kemény harcok után vették fel a keresztény hitet. Természetesen ez is régen a múlté. Apor Péter buzgó katolikus – végrendeletében megelégedéssel dicsekszik, hány protestáns embert vezetett vissza a katolikus egyház bástyái mögé.

Mi szúrja a „náj módiban? Legelsősorban az a sok titulus! Midőn Báthory Zsigmond fejedelem átengedte Rudolf császárnak Erdélyt, úgy megszaporodott a titulus, „hogy midőn Székely Mojzes hadaival együtt elveszett volna az Barcsán, csak egy szántóföldön tizennégy gróf és nagyságos ur teste feküdt. Hát élet ez, hát tisztességes