Uriel bûnei

By Anna Teleki

A távoli jövô alapjanak oszlopait titkok ékesítik, ám a vérét nem tagadhatja le az ember. Van valami, ott mélyen, mi mindent képes felülírni.

 

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Aug 11, 2022

Book preview

Prológus

- Gyerünk kislány, kipróbálod milyen levezetni az energiád? Bátorság, gyere, üss meg! - mondja a zöld bôrruhát viselô nô. Vörös haja parketfonásban pihen izmos hátán. Vele szemben a fekete haju lány nem mozdul. Kék szemekkel néz a mosolygó nôre, mire mellette a félmeztelen férfi végigtörli izzadt arcát.

- Ne törôdj vele. Ô ilyen - mondja halkan.

- Miért akar folyton harcolni? - kérdi a lány apja felé fordulva.

- Mert a Kupolában... - áll fel s szembenéz az ajtón belépô magas férfival - mindenki harcol.

***

Édesen csattan el a csók a félhomályban. A fekete haj tekeredik az erôsen eres kézre.

- Mi lesz?! Erôsebben! Nem vagyok porcelán! - hangzik a duzzadt ajkakról éhesen, mire a haja végre finoman reccsen. Könnye csordul a gyönyörtôl a nônek, mikor fekete szemeit összeszorítja.

Ám...

A férfi az ágy szélén nehezen sóhajt, mikor a hajnali fényekre mereng. A félhomályban épp csak árnyak vetôdnek izmos hátára, rajta homályban jelenítve meg a mély, hosszú sebeket. Jegyek. Emlékeztetô.  Halvány mosoly villan ajkain mikor kezeire néz. A nô végig símit a hegeken.

- Még! - rántja vissza az ágyba.

***

Egy évvel késôbb...

A kontyolt hajú nô farkasszemet néz a vörössel.  Karba tett kezekkel áll, mikor az leteszi az íjpuskát.

- Szóval, hogy akarsz játszani? Keményen? Vagy az elsô alkalommal mikor elhagyod a házat valaki megöl? - nem jön válasz. A zafír szemek meg sem rebbenek. - Ôszinte leszek. Szolgállak, mert ezt kell tennem. Megvédlek, mert ez a munkám. De abból a kényelmes bôrszékbôl nem irányithatsz – lép közel hozzá a nô. - Odalenn egy szabály van: harcolj! Te... - emeli állától fogva a nô arc arcát - megtudod védeni magad? - Az elrántja fejét. A vörös elmosolyodik. - Ne vedd zokon hercegnô, de a pokol jobban járna egy férfi vezetôvel.

A kék szemek összeszükülnek, s a balegyenes már lendül is. A vörös feje oldalra fordul, majd megtörli vérzô ajkát.

- Jó. Menni fog ez jobban is - széles mosoly.

*

Leizzadva liheg a nô. Fekete haja arcára tapadt. Sötét atlétája teljesen rátapadt, mikor lehúzza alabástrom börérôl.

- Na, még egyszer! - mélyen szívja a levegôt, s a földre dobja a ruhadarabot. Sport melltartója pántját igazítja, felhúzza a térdéig a testhezálló nadrág szárát. Köp egyet, védekezô állást vesz fel, s a vörös zöld szemeibe mered. - Ne fogd vissza magad!

Vele szemben a nô álkapcsát ropantja a helyére. A terem sarkában a falat támasztó vörös szakállú férfira néz. Az csak karba tett kezekkel figyeli ôket, majd elmosolyik. A vörös  felemeli szemöldökét, ajkain ugyancsak mosoly villan.

- Te akartad... – fordul a „hercegnôhöz." Két hosszú lépés. A fapadló megreccsen, a csinos lábai lendülnek, egy dobbantás, tekeredik lába a nô vállaira, elkapva annak hosszú fekete coppfját rántja lefele. Föld, s roppan a nô nyaka a vörös könyöke alatt, mozdulni sem tud, mert az a mellkasára ül, s hajától fogva tartja a fejét.

- Na?! - fújja az arcába, de a nô képtelen levegôt venni. – Ugye, hogy jobb ha visszafogom magam? - engedi el, majd felallva kezet nyújt neki. A fekete azonban torkát fogva néz fel rá, elutasítva a felé nyújtott kezet, egyedül áll fel. - Ha egy férfi támad rád, nem az erô, hanem a gyorsaság számít. - mondja a vörös. -   Csak addig van esélyed, míg nincs rajtad fogás. Érzékeny pontok: szem, lágyelék, orr, álkapocs, torok, térd, aztán fuss!

- És ha nem akarok?

- Futni? - a nô a falat támasztó férfira mutat. - Látod te mekkora? Egy mozdulattal töri ki a nyakad, ha csak nem mást akar tôled. De itt a nô csak tárgy. A szerencséseknek van ura, hogy vigyázzon rá, és megvédje. Neked nincs. Ájanlom, hogy fuss! - mondja a nô, de a kék szemek komolyan néznek rá.

I.

1.

2330. Április 18.

Azt kérdezed: ki vagyok? Bemutatkozom. A nevem Uriel Smith, ügyész vagyok a Zázeli Bíróság nemierőszak és gyilkossági ügyekkel foglalkozó részlegén. Öt évre állok a bírói széktől. Valószínűleg én leszek az utóbbi ötven év legfiatalabb bírója majd, a harmincöt évemmel, de minden a jövőbeni vizsgákon és értékeléseken dől el.

Aggódom-e e miatt? Nem. Apám éles eszét örököltem. Inkább csak izgulok. A tanulás és az új sikerek újra és újra boldoggá tesznek.

Hogy egy érett, diplomázott férfiként minek kell, tanuljak? Az a válaszom, hogy mindig kell. Nem vagyunk és nem is leszünk mindent tudók, de a tapasztalattal semmi nem ér fel.

Az ember, apám szerint, mind ugyan olyan. Igaza volt. Mind ugyan olyanok vagyunk, csak a körülményeink mások.

Például beszélhetnék a mai ügyemről. Egy vádlott és egy védett. Mindig ez a helyzet áll fent. Csak a történetük más. Pedig mind ketten ugyan olyanok: ingerültek. Az egyik minél erősebb ítéletet akar a fájdalmaiért, a másik minél gyengébbet a tetteiért. Hidd el nekem, láttam már védetett szadista mosollyal és gyilkost kétségbeesetten ítélethirdetésen.

Az ember, mind ugyan olyan.

Szeretem-e a munkám? Erre kérdésre nem szívesen válaszolok. De, ha erősködsz, csak annyit mondok: az igazság fájdalmas. Lényegtelen az ember melyik oldalon áll. Ha én nyerek, azon tűnődöm, valóban igazam volt-e? Akkor is, ha minden bizonyíték a birtokomban volt és mindent tökéletesen mérlegeltem. Ha a védelem nyer, az jut eszembe, igaza volt-e?

Hamar olvasok az emberek reakcióiból. Néha azt kívánom: bárcsak a gondolatokért is büntetést szabhatnánk ki.

A bíró vállát nyomja a legnagyobb felelősség, és egyben az övé a legfájdalmasabb munka is. Mikor kimondják az ítéletet: fájdalmas. Akkor is, ha az egyik fél szó szerint ujjong. Fájdalmas a történet és a helyzet miatt. Valami mindig kiváltotta a cselekményeket. Meglehetett volna előzni? Mivel? Ki hol rontotta el? Ezek mind felmerülnek a bírók fejében, de nem keresnek rájuk igazán választ. Ami megtörtént, megtörtént. Van egy eset, egy gyilkosság, egy erőszak és végig kell hallgatni a feleket. Elemezni és kiszabni az ítéletet, majd este nyugodt lelkiismerettel lefeküdni.

Szerintem, minden bírónak van lelkiismerete, csak... a világunk szabályai annyira erősek, hogy senkit nem érdekel. A bűnt meg kell büntetni.

Esetleg érdekel még valami? Nem tűnök másnak az átlagnál, igaz?

Pedig az vagyok.

2295 őszén születtem. Hogy a szüleim miért ezt a nevet adták, örök rejtély. Ha megkérdeztek volna, előbb leszek George, Steven vagy még apám neve is jobban tetszett volna. Simeon Smith. Jobban cseng, mintsem az Uriel. Mint egy óriás. Nem mintha nem lennék elég magas a 195 centimmel... De nem kérdeztek.

2321-ben szereztem diplomát a zázeli egyetem Köztudomány és Jog karán. Két doktori diplomám van. Csak a magánéletem hiányos kissé. De nem zavartatom magam. Apám is harminc volt, mikor rátalált a szerelem.

Manapság a munkám mellett sportolok. Sokat járok terembe... Van rá időm. A nők többsége még futó kalandnak sem jelennek a naptáramban. Azt sem mondhatom, hogy nincsenek, de apám arra nevelt, hogy a nő nem játékszer. Szóval, eléggé illedelmes vagyok velük... Az utolsó kapcsolatom fél éve ért véget. Két évet tartott.

Szerelmes voltam-e? Nem. Csak jó volt, hogy volt az életemben egy nő. Vagy nem is tudom... Talán azért lett vége, mert már többet akart.

A nők, egy idő után, mind azt akarják. Szép, csillogó–villogó, kis kövecskét egy karika formájú drága fémben, mibe, Au, vagy Pa betűk vannak beütve.

Még mielőtt félre értenéd: nem arról van szó, hogy félnék elkötelezni magam... Nem. Ilyenről szó sincs.

Ebben eddig nem fedezhettél fel semmi különöset. Pedig van egy titkom. Érdekel?

2.

Zázel, Európa főtanácsi nagy városa. Igazán nyüzsgő hely. A bíróság épületéből jön ki egy magas, fekete öltönyt viselő férfi. Sötét barna természetes haja ismét rakoncátlanul áll, de már megszokta. Egy időben állandóan idegesítette.

A barokk épület lépcsőfokai alatt, egy ezüstszínű mágnes-talpú autó áll meg. A férfi elmosolyodik. Rég nem látott ismerősei szállnak ki az autóból.

‒  Uriel. De megerősödtél... – a vörös kosztümös nő elindul bátya felé. Ő annyira nem mosolyog, mint a férfi.

‒  Lia  - a férfi gyengéden öleli meg.

‒  Hogy ment a mai tárgyalás?

‒  Veszítettem – Uriel mosolyog, majd a nő hátánál megállt másik húgára néz. Annyira rég látta ôket, hogyha nem lenne Tamarán fekete nadrágkosztüm, még ő is összetévesztené az ikreket.

‒  Üdv – mondja halkan Tamara, de nem lép közelebb bátyához.

-  Akár a jégcsap. – mondja Uriel, – Én is örülök, hogy jól vagytok.

‒  Beszélnünk kell – Lia ismét kinyitja az autó ajtaját és beszáll. Uriel nem mozdul. Csak nézi a két nőt. Észrevette, hogy ismét frizurát változtattak, de nem áll szándékában elmondani véleményét, a szerinte túl rövid haj miatt.

‒  Uriel – Tamara várja, hogy bátya biztosan beszálljon az autóba.

‒  Hölgyeké az elsőbbség –int húgának a férfi.

‒  Komolyan beszélnünk kell. Szállj be! – parancsol rá csendesen Tamara. Uriel felsóhajt. Mosolygó arca elkomolyodik. Húgait az utóbbi négy évben nem látta. Bármennyire is remélte, hogy a két nőnek hiányzik, és csak úgy meglátogatják... tévedett.

‒  Olyan sötét vagy...

‒  Szállj be!

3.

Az autó női robot hangja abban a pillanatban felcsendül, ahogy az ajtók becsukódnak.

‒  Új cél megadása... - az autó szélvédője vörös térképet jelenít meg.

‒  B. pont. –  Lia hátra dől.

‒  B. pont? – Uriel ismét elmosolyodik. – Komoly? Az mégis mi?

A két nő nem válaszol. Az autó felbúg mikor a motorja majdnem egy tonnát nyomó tekercsei felpörögtek. A karbon-jármű ismét a betonút fölé emelkedik egy méterrel, és érződik, mikor az autó súlypontja a jármű farrészébe nehezedik kilendítve azt vízszintes helyzetéből, majd elindul követve a betonaszfaltba épített vas-sín csíkot.

Uriel komolyan néz húgaira. Ha ugyan úgy öltöztek volna fel, Tamara bal irányba fésült haja miatt, egymás tükörképei lennének. A nőies és egyben határozott Lia, előszeretettel hord hivalkodó, éles színeket és ékszert. Ezért is ő örökölte anyjuk zafír fülbevalóját. A vérpiros kosztüm, térdig érő, feszes szoknyával, illik hozzá, ám elég kényelmetlenül kényszerül ülni. A rikítóan fehér, galléros selyem ing meg a magas-sarkú, teljesen ellentétje Tamara fekete, egyszerű nadrágkosztümjének, amit fekete magas-nyakúval viseli, azzal a törpe sarkú kis bőrcipővel.

Tamara egyetlen ékszerei az igazgyöngy fülbevalója, ezüst karórája, minek számlálóján az időt apró gyémántkövek jelezik és az ovális, négy centiméteres ezüst brosstűje, mi első ránézésre nem is ábrázol semmit. Az apjától kapta a tizennyolcadik születésnapján. Közelebbről már látszanak a finom vésetek benne. Mintha betűk lennének, mindegyik után egy-egy rendszertelenül ütött ponttal. Senki nem tudja, mi van rajta. Tamara pedig soha nem volt hajlandó elárulni. A fekete magas-nyakúja alatt apja aranykeresztje pihen.

Az autó elhagyja Zázelt, Uriel mérgesen vonja össze szemöldökét, mikor kinéz a tájra.

‒  Igen, jól gondolod. Oda megyünk. – mondja Lia. Tamara karba teszi kezeit és bátya barna szemeibe néz. – Hanyagolod a munkát.

‒  Nem akarok oda menni. – Uriel előre dől, hogy megnyomja a panel sárga gombját, de Lia mérgesen csap rá kezére.

‒  Állítsátok meg az autót! – mordul fel hangosabban Uriel.

‒  Azt felejtsd el! – csattan vissza Lia. – Értsd meg végre, hogy ez az üzlet: mindhármunké! Nélküled nem hozhatunk döntést! Kell minden papírhoz az aláírásod! – mondja egyre mérgesebben. – Nem mintha nem lennénk meg nélküled, de ez ellen nem tehetünk semmit! Azt hiszed, nekünk tetszik, hogy kell azzal a hellyel foglalkoznunk?!

Lia... Ő is gyűlöli azt a helyet. Ha rajta állna, rég eltűntette volna a föld színéről.

‒  Ülj le, Uriel. – Tamara megszólal és Uriel rá néz. Egy hosszú pillanatig csak farkasszemet néz húga zafír szemeivel, és végül helyet foglal.

Nagy sóhajt követôen, Tamara egy vastag dossziét ad a kezébe.

– Ezt nézd át. Az út a városig még egy óra. Legyen annyi idő elég. – és kinéz az ablakon.

Az ajtó könyöklőjére teszi kezét, balkezével megigazítja zafír szemeibe logó fekete haját. Az ezüstórája apró kövein visszacsillan a déli napfény, árnyjátékot játszva a színek szórásával a kissé sötét autó bel-terében. Megrázza a kezét, átfordítva az órát, és úgy tesz, mintha a fények nem is lettek volna.  Tamara visszanéz az olvasó férfire.

‒  Azért kell velünk jönnöd, mert az elnök csak hármunkkal hajlandó beszélni. – mondja halkan – Azok az új törvények és a tervrajzok az új rendszerhez. A tanács 20.-án ül össze. Ha minden jól megy, akkor jövőre sikerül átépíteni a Kupolát.

‒  Iskola? – Uriel komolyan húgaira néz. – Harminckét iskolát akartok építetni?

‒  Van valami ellenvetésed? – kérdezi Lia. – Gyerekek vannak ott, vagy elfelejtetted? Múlthéten regisztráltuk az 1568. újszülöttet és a rendszerben még 800 terhes nő van számon tartva. Ezek mellett kitudja, mennyi titkolja a terhességét!

‒  Tudom. De az rengeteg pénz! – vágja rá Uriel. – Ha a tanács...

‒  Igen, - Tamara előre hajol, hogy jobban bátya szemeibe nézzen – még akarunk hét kórházat is. Tíz körzetre osztani, és öt templomot építeni. Igen, milliárdokról van szó, ezért kell a tanáccsal is beszélnünk. Ha engedélyezik ezt a projektet, elérjük, hogy az a város végre város legyen.

Uriel kissé elsápad.

Ez túl nagy változás. Apának tíz év kellett, míg a tanács beleegyezett az elektromos áram bevezetésébe és egy kórház építésébe.

‒  Templomot? A Kupola alá? –  hátra dől, hogy eltávolodjon hozzá közel hajolt húgától és tovább olvas.

4.

Mikor gyerekek voltunk, minden békés volt. Apánk sokáig dolgozott, de ennek ellenére szeretett velünk játszani. Hosszú hétvégéken sokat kirándultunk. Más országokban, idegen tájakat keresve. Idegen templomokban menve.

Anyánk egy csendes nő volt. Nem nagyon kiabált velünk. Ha valami rosszat tettünk, apánk hamarabb felemelte a hangját. Olyankor pedig dörgött az ég. De semmi nem tartott