Farkasok a Tûz erdejében

By Anna Teleki

Azt mesélik róla, ereiben folyékony acél folyik. Mesélik még, hogy szíve izzó vastömb. S még az hírlik, hogy mikor fehér bundáját koromperje ékesíti, láthatóvá válik jeges szemeiben a pokol tüze...

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Feb 24, 2023

Book preview

Írta: ANNA TELEKI

Szerkesztette: Fekete Annamária

Kiadja: KT Pub – Különleges Történetek

2019 Nagyvárad

Azt mesélik róla, ereiben folyékony acél folyik. Mesélik még, hogy szíve izzó vastömb. S még az hírlik, hogy mikor fehér bundáját koromperje ékesíti, láthatóvá válik jeges szemeiben a pokol tüze...

I.

Cserfes kacaj cseng a sötétben. Az erdő mélyén egy lovag siet. Hullámzik fekete paripájának dús sörénye, ahogyan a szelet szeli nagy sebességgel. Mögötte egy fiatal hajadon ül, boldog mosollyal bújik a sötét lovaghoz. Szöktetik.

– Alice! – zendül a hang utána, ám a lány inkább a boldogságot kergeti, mintsem hallgatna bátyja szavára.

*

Célestina s Farah lánya merengőn néz le a földre. A levegő- s égkirálynő az anyja, apja pedig nem más, mint a tűz ura. Neki is van hatalma. Nagy hatalma. Uralja a földet, s az eget. Halhatatlan, s fiatal. Szívét azonban jó ideje már csak egyetlen férfi dobogtatja meg.

– Esthera... – ül mellé a felhőre Célestina. – Min merengsz? – kérdi lánya hosszú haját simogatva az istennő.

– Rajta! – mutat a földre a lány, s Célestina kis mosollyal lepillant a porba.

*

A fiatal férfi csendben ül. Barna haja rakoncátlan kontyban, kezében csésze tea gőzölög. Nézi a kohót, amelyben a lángok egyre élénkebben táncolnak. Nemsokára elég forró lesz ahhoz, hogy a damaszkuszi pengéhez előkészített anyag szépen egybeforrjon. Míg várakozik, belekortyol a teába

– Kériát! – indul felé mérgesen a másik férfi. Fekete szemei felvillannak.

– Ez nem jó! Nem cseng! – csapódik a teázó férfi mellé a kormos földre a fényes penge. – Csengő pengét kertem!

Kériát a kicsorbult pengére néz, sóhajt, s komótosan beleiszik a teába.

– Azzal az anyaggal dolgozom, amit kértél. Az elején megmondtam, hogy túl puha.

– Ez nem mentség! Azt kell csinálnod, amit kértem! Az égre s pokolra, ennyire érdektelen vagy!? Siralmas! – rúg a férfi a porba. Kériát kék szemei felvillannak.

– Vigyázz a szavadra, Olt!

– Minek vigyázzak!? Kérek valamit, azt sem teljesíted! – zendül az erős hang, s a kis falu népe megáll.

– Olt – jelenik meg egy kopasz férfi, s megemeli fekete bundamellényét, miközben a tomboló Olt mögé áll. – Nyugodj le!

– Minek?! Ezzel nem lehet együtt dolgozni! – int Kériát felé, mire az nagy sóhajjal feláll. A teás edénykét oldalra teszi, s a faluvezérvezérre néz. – Minden nap elmondom, minden este ismételem magam! Jó legyen, erre és erre figyeljen! – kiabál Olt mutogatva, s tombol.

Kériát a vezér felé fordul.

– Esla, csinálj vele valamit, mielőtt felhúzom magam...

– Olt, nyugodj le! Ha bajod van a pengével, szépen is meg lehet beszélni.

De a szavak nem érnek célba. Olt tombol.

– Nyugodj le! Higgadj! – emeli fel Esla vezér a hangját.

– Mit ordibálsz velem? Mit parancsolgatsz te nekem?

– Olt! Vigyázz, kivel beszélsz! A vezérvezéred vagyok! Ülj le végre, és higgadj le!

– Meg a poklokat! Megyek én innen! – fordul Olt. – Nem parancsol itt nekem senki!

– Menj csak oda, ahonnan jöttél... – morogja Kériát az orra alatt.

– Olt! – szól rá Esla. – Azonnal ülj le!

– Minek? Ezzel nem lehet beszélni! – mutat Olt Kériátra. Annak újra felvillannak a szemei, álla most már megfeszül, ahogy lehajol a kalapácsért.

– A falu vezére vagyok, hallgass a szavamra, és ülj le! – int Esla az üllőre.

Olt morogva foglal helyet, de idegesen jártatja a lábát, s mérgesen néz EslaReslára.

– Na végre. Kibújt minden ördög?

– Nem! – fúj Olt, majd hallgat. Esla vár egy kis ideig.

– Most?

– Talán – morogja Olt.

– Akkor beszélünk, mikor mind kibújt – hajol Esla a pengéért. – Látom, mi a baj... – sóhajt, mire Olt ránéz. Esla Kériátnak nyújtja a pengét.

– Mit mondasz, hozzunk új anyagot hozzá?

– Nem kell, van anyagom – engedi le Kériát a kalapácsát –, csak őméltóságának el kell fogadnia – biccent Olt felé.

– Olt? – kérdi Esla. – Mi bajod Kériát anyagával?

– Drága. Nem tudom úgy eladni őket!

– Ha minőség kell, az anyagnak is jónak kell lennie. Vagy – villant kis mosolyt Kériát – ne akard a húst és csontot egyszerre szelni.

– Kötélnek kell! – vágja rá Olt.

– Haha – nevet Kériát –, akkor azt.

– Kériát – hajtja le a fejét Esla –, csináld meg, kérlek, Oltnak az erős pengét.

– Nem rajtam múlik – hajol Kériát a teája után, s a tűzre néz. – Holnapra kész.

– Te pedig emeld az árakat – néz Oltra.

– Remek! – morog Olt, s távozik

Esla egy ideig a tűzbe bámul.

– Nem lehet vele dolgozni... – morogja Kériát a teába, mire Esla elmosolyodik.

– De. Csak meg kell találni vele a hangot.

– És mennyi ideig tart szerinted?

– Addig, ameddig... – fordul Esla, s távozik ő is.

Kériát morogva kortyolja a teáját. Utálja, mikor szent művészetében zavarják, szétzilálva a csendet, miben millió gondolata helyre áll, miben lelke lenyugszik, s békére talál... egy világban, hol fegyvereket kovácsol idegeneknek, hogy mások életét oltsák. A világban, ahol lovagrend uralkodik; a nagy király, Ámiás birodalmában.

Bár kis falujuk messze van a nagy birodalomtól, melynek egyik határát a hegyek, másikat a végtelen tengerek jelzik...

Mélyet sóhajt, majd elindul a kohó felé, felemelve a fogóval a kis dobozt. Beteszi a táncoló lángok közé.

– Jó, hogy mindig nekem kell mások hibáját helyre hozni... – morog magában, de ahogy az acéldarabok izzani kezdenek, kis mosoly jelenik meg ajkain.

*

– Mi olyan érdekes benne? – kérdi Célestina, s Esthera bazsalyog.

– Minden, anyám... Minden.

*

A hajnal harmatja száll a vidékre. A fák közt felhők bújnak meg, s a felhőkben Esthera rejtőzik. Innen lesi a csendes lépteket. A gondos kezeket, amelyek a kertben ellenőrzik a veteményt. Felcsillannak éjszemei, mikor a mély hang megszólal.

– No, kis virág, megbetegedtél... – vizsgálják a kék szemek a rózsát. – Nem jó ez a hely neked, rossz a föld. – Az anyag szétporlik a nagy kézben, melynek gazdája ásni kezd, s gondosan kiemeli a virágot. Átülteti, megtakarítja, majd a forrásból hoz rá a vizet. – Itt rendbe jössz. – A duzzadt ajkakon elhal a szelíd hang. A férfi a virágokra néz, majd a kalapácsért hajol, s indul tovább.

– Nos, Zeusz sem teremthetett volna fényesebb lelket... – szólal meg Célestina Esthera mellett. – Nem csodálom, hogy érdekel.

– Szerintem senki nem tudja róla a faluban, mennyire gondos és szelíd.

– Lehet. Ám te ne feledd, hogy közte és közted ég s a föld a különbség – fordul a nap felé az istennő. – Nem szerethetsz egy halandó lelket.

– Még nem – mosolyog Esthera.

– Miben mesterkedsz? – emeli meg hangját Célestina, s lánya egy csalafinta mosolyt villant rá.

– Meg fogom áldani.

– Áldást nem adhatsz egy láng miatt!

– A földet... – teszi kezét a földre Esthera, s a következő pillanatban eltűnik.

*

Gyermeki, vagy talán csak egy kamasz lélek, mi halhatatlansággal átkozott, s váratlanul kezdte emészteni a vágy egy halandó szerelme után. Esthera a falu közepén ölt testet. Szűzies alakját kis lángok fedik, szőke haját néhol vörösre festik. Csillagpor fénylik bőrén, mikor kezét emeli, s a kovácsra mutat.

Kériát tágra nyílt szemekkel néz rá. A tünemény őt hívja. Képtelen ellenállni: a hívás egyenesen a lelkére fonódik.

– Megáldalak, kovács... – Suttogó hang, s Kériát megáll Esthera előtt. – Halld szavam! Lelkedet hívja az enyém, csillagok közül csalogat, de mert halandó s halhatatlan nem érintkezhet, megáldom ezt a földet, ennek a földnek a népét, s téged – teszi Esthera ragyogó kezét Kériát szívére.

– A tűz engedelmeskedni fog akaratodnak, mert a tűz a közeledben mindig én leszek. Erőt adok, hogy föld s víz ne álljon sosem ellen neked.