Idill - Állat és ember

By Magyar László András

KAMASZKORA fülledt nyári délutántízlelted, mint aszúbort,még szíved dobbanása isjövő- s titokszagú volt.Gyönyört ígérő izgalomborzongta vézna tested,míg benn a dohszagú szobána végtelent kerested.Élőnek látni önmagadnem volt tárgyakra szükség:simán gyűrűző, hűs idődtartotta tiszta tükrét.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633748923

Book preview

MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS

IDILL

-

ÁLLAT ÉS EMBER

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Sós Zoltán

978-963-374-892-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Magyar László András

IDILL

I. RÉSZ

HELYZETJELENTÉS I.

Boldog-e most,

kérded, a költő?

Jelszavakat nem üvölt ő,

hosszu pipát, könnyű szivart szív,

nem keseríti zavart szív.

Gömbölyödő,

szép feleségét

nézi, meg este a tévét.

Kézben a könyv, hasban az étel,

persze beéri a léttel.

Csak ne legyints, hallva e dolgot,

hisz gyönyörű, aki boldog.

ŐSNEMZÉS

Levegő, víz, föld, tűz között

vízparti, szellőtlen melegben,

a Szótlan-Nagy a Tehetetlen

magával összeütközött.

A Magtalan magot vetett

és minden elrendeltetett:

lendült, kondult, majd zúgni kezdett

tér és idő – ez volt a kezdet.

ŐSKOR

Valaha még összefolyóbb volt,

idővel teltebb a világ,

olyan, mint a barna folyón, hold-

fényben hintázó parti fák.

Nem volt neve a félelemnek,

dünnyögve ült a fák alatt,

hol nagy, szagos eprek teremnek

és döngve száll a pillanat.

De tulajdonképp fák se voltak

akkor, se hold, se part, mivel

a dolgok egymásba hajoltak

és nem pöröltek semmivel.

EMLÉK

Akkoriban a Rózsadomb még

beépítetlen volt, poros:

fölötte felhők, kék, bolond ég,

távol csengett a villamos.

Épp kirándultam a mamámmal,

volt ott egy sárga épület.

Benn Bambit ittam ímmel-ámmal,

ragadt kezemben az üveg.

Fényes legyek szálltak a napban,

rigók fütyültek, busz zihált,

nyomában sűrű füst gomolygott.

Én gyorsan utánaszaladtam –

mamám a napsütésben állt,

szemét behunyta és mosolygott.

PATER AENEAS

Hátán cipelte múltját a szörnyű pusztulásból,

jövője gyönge gyermek, mögötte háza lángol,

a Város összeomlott, halott, akit szeret,

távol sötétbe lökték a távol istenek.

Tűzön, vizén, szerelmen, ezer halálon át

kutatta eljövendő és elveszett honát:

idő-verembe szállott alá, hogy megtalálja,

árnyak között bolyongott és tudta jól, mi várja.

A drága ág kezében, bűnét már eltemette,

de léte semmiségét csodák közt sem feledte,

álom-kapun keresztül a fényre vitte útja:

hogy ő követte sorsát, vagy sorsa őt, ki tudja?

ANTIK

Vízbemerült az a régi világ, nagy, néma halak közt

kék ragyogás mélyén nyugszik a drága halott.

Jószagu szél simogatja fejünk, napfényes a felszín,

lenn dobogó titkát rejti a hallgatag éj.

MALŐR

Egy reggel, M. L.-nek, amint lehajolt

nadrágot húzni magára,

különösképp oly fura érzete volt,

minthogyha szakadna a háta.

Minthogyha a hátán hosszan a bőr,

reccsenve nagyot, kiszakadna

és jonha, puhán szottyanva – malőr! –

bukkanna emígy ki a napra.

Ej, mily hülyeség – nevetett föl M. L.

– hogy mik nem jutnak eszembe.

Reccsenhet a hát, ha az ember emel,

de hogy…! Ezt már én se veszem be!

Sóhajtva cipőt húz hát, kisiet,

komor arccal jár az esőben

s vonszolja a sárban a sárga belet,

mit lát mindenki, csak ő nem.

TÁNC

Most táncol az ifjú: kidönti a fényt,

széttört üvegét ropogatja,

nem bánja, ha csörren, a drága edényt,

lábát szilajúl odacsapja.

Míg tartja a tánc, a világ sem elég,

hisz a napba vadul beletépne,

illattal, esővel üdíti fejét,

kipirultan üvöltöz a szélbe.

Most fárad: elámul a dolgon, erős

párát hörren, liheg, álmos –

és lassan a bomlás vágya legyőz

mindent – hullást, nyugovást hoz.

GENEZIS

Ül plüssfotelében, körme tövét

rágdossa vadul, míg nyála lecsöppen.

Csak meg ne zavard bambult örömét:

odanézz, felül és mire döbben!

Tollat kutat ócska papírjai közt,

hopp, megvan a toll, lecsücsülve nyög egyet,

verset gabalyít! Verset? Mi a szöszt?

Láttál pirosabb-dühösebbet?

Köpköd, szeme ég, lélegzete fogy,

cigarettáz, nyalja az öklét.

Hinnéd e fiúról, marha te, hogy

most nyílik elé az öröklét?

NÉGY OSZLOP

Azonosság fogja egybe

azt, mit határol a Más.

Összeönti egy elegybe,

hogyha látod: látomás.

Különbözőség az élet.

Harc, határ, egyéniség.

Megteremt és