Szereposzlás

By János Marno

Mi van a szerepeken túl? Mi van a szerepeken innen? Hol vagyunk a szerepeinkben? Lehet-e szerep maga a nyelv, és ha igen, az oszt vagy szoroz? Marno János új verseskötetében folyamatos cserebomlásokat, szüntelen alakulásokat érzékeltet. Ebben az izgalmas költészetben mintha az egész létezés állandó mimikri lenne: színre lépés, színeváltozás és színpad. Egysoros mesterdarabok és katartikus hosszúversek, emlékek és álmok váltakoznak ritmikusan a Szereposzlás lapjain. Marno Jánossal a kép és a fogalom erőterében a költészet ősforrását járhatjuk körül.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jul 18, 2019
• ISBN: 9789631437409

Book preview

A bolygó szája

Mondom, hogy a mimikri

Unalma álca és fegyver egyszerre,

mikor a tetszhalott a víz alatt

egyszer csak ficánkolni kezd, elmúlt a

veszély, jelzi, melyet magában kelt

az ember, mielőtt szárazra vetik

a hullámok. Máskülönben megfullad,

ha mások ébresztik. Hullája le-

merül a fenékig, s ott jól megszíva

magát felpuffad, és színre kerül,

amit elrejtettnek hív a lomha

bölcselet. Az égen felhők úsznak.

És beleszakad az értelem, míg

kiderül, hogy van-e még vagy volt-e

szíve, mely most félrevert, az Úrnak.

A béka

Emlékszel a békára, mely éjszaka

egy teraszon a kánikulában

a tarkódon termett? Odakaptál,

mert úgy meglepett a nyirkos csapás a

beszélgetés közben, melyet a gyógy-

fürdő orvosnőjének a fiával

folytattál arról, hogy kinek mennyi van

még hátra. Lesöpörted az állatot

egy önkéntelen mozdulattal onnan,

és hűlt helyén mintha tűz támadt volna

nyomban, hüllők tüze a gerincoszlop-

portban, Öt éved, még öt éved van

hátra, mondta a doktornő fia,

egészen vontatottan, szinte alva.

Nem vagyok

Nem vagyok a tettek embere. A

tetvek embere vagyok. Különösen

a lapostetveké. A szemöldököm

is zsufig van velük, lelátogatnak

egy-egy szempillámra itt-ott, mintha

ezáltal jobb belátásra, vagy kire,

bírhatnának, rábírnának valami

cselekvésre, ami kevésbé volna

haszontalanság az ő szemükben,

mint ez a mélyen az éjszakába be-

lenyúló tetvészkedés. Rejtély, hogy hol

szedhetem őket össze a szigorú

önmegtartóztatás közepette.

Túl rövid nadrágban ültem vonatra?

A bolygó szája

Krisztus mint Isten szája, mely a földön

megemberesedett, s falásra, szóra

egyaránt meg-megnyitotta magát

mint szájat. Spinoza helyesen látta.

Ám mára ő is halott, mint Isten,

aki Krisztusban testet öltött, s az

a test megölte őt is, nemcsak a

maga nemzette fiút, amivel

a holland filozófus, üvegműves

és matematikus sem számolt. Gyenge

tüdeje vitte el, ami engem

sem akar sokáig várakoztatni

ezen a szájról szájra járó földön.

Hommage

Az ember szuvas sárkányfogvetemény.

Drága Madeleine! A túl sok sütemény,

lám, hova vezet. Az úgynevezett

emberemlékezet óta. Ó, édes-

szájú nóta, s te, Mathilde, kinek

saját hajfonatával koronázott

feje sosem ringhatott odvas, vén

ölembe, vajon a te fogazatod

metsző-e még, s az őrlője kemény?

Megmenthet-e időmtől a remény,

hogy lejárta szavatolja szűntömet,

s átlendültömben a nemlét felén,

Madeleine-em porlad, csak Mathilde követ.

Elménk éle

Elménk, élemedett korát tekintve,

teszi a dolgát, ha nem egészen

úgy is, mint tette volt még eleinte,

amikor tettével csak tágított,

folyvást csak tágított azon a résen,

melyet szemnek vagy szemmel tartunk éppen.

Elménk alkonyattól alkonyatig,

mondhatjuk, hogy cudar éber,

mivel bántóan az. És megbántottan.

Elménk együtt tágul szemünk bogarával,

mely kész betölteni a teljes képet,

amit magáról alkotna éppen,

ha kéznél volna, amihez képest.

Ő azonban nem kézműves. Ellenben

abból él, amit a kéz, mely nem az

övé, egész éjjel vele művel.

A tökvelő

Hajnali kettőre járt, mikor megkordult

a gyomrom. A valóságban, azt mondják

a szakemberek, nem onnan, hanem

mélyebbről jön, a vastagbél felszálló

ágából a morgolódás. Trehány szó-

használat, valahol itt belül tudom,

mégsem teszek semmit ellene. Megyek

a tar fejem után, és feltúrom

a hűtőszekrényt a tökvelő után.

Ezúttal hát duplán forgatom a nyelvem

elhanyagoltan. Csakhogy valóban a

hűtőben matatva pont a vakondra

gondoltam, Uram, mint gyökérzetedre,

s egyszersmind mint ellenlábasodra,

ki tekintetét inkább a földbe fúrja,

semhogy fölemelné terád. A velőről

meg mit mondjak még? Kenyérre kenhettem

kevés üggyel-bajjal, és faltam, faltam

azon hidegében.

Gondolkodom, tehát nem vagy

Tökvelővel etetem magam, Uram.

Az ukrán nyomort bemutató filmet

végül mégsem találtam elég meg-

rendítőnek, kivétel a ragyás képű

ételhordó bringás férfi a szeretet-

szolgálattól, ő megülte – s még most is

üli – a gyomromat és általa

a szívemet, ám a nyomorszint úgy

(szóismétlés!) általában nem hatott

rám (szóismétlés még egy!) egyáltalán,

Uram. Érzéketlenné tettek talán

(érdekes, itt nem mondanám, hogy szót

ismétlek) a körülmények. Melyek

lesújtóak s elgondolkodtatóak.

Most hát tanakodom, Uram, kókadozó

fővel, azt gondolom, tehát inkább nem vagy,

mint vagy.

Abrosz

Én sem vagyok valójában, Uram,

vagyis egy húron pendülünk, nemde,

a nem-et és a de-t összecsirizezve.

Egy barátomnak írtam erről az éjjel,

nem egészen tiszta lelkiismerettel,

lévén beteg ő is, mint magam, s mint te,

ha a húrokat itt szürke hurokra

szűkítem. Tudom, Uram, nem vagy híve

a kerekítéseknek, a keréknek,

mely kátyút kátyúra váj az elménkbe,

holott nincs is éppen hova mennénk

az esetek többségében. Ennénk

velőt idehaza, biotojást rá-

ütve – ha volnának ily nyersanyagaink;

de hűtőnk üres. És jobb is így, lévén

az áram kikapcsolva, bármi degesz

csak ránk romolna, élemedett árny-

foltokra, melyeket semmi vegyszer nem

szed ki az abroszból. Velünk együtt kell

a végén neki is az asztalról lekopnia.

Azonkívül

„Magamban így gondolkodtam: életem teherré vált, most ugyan nem szenvedek hiányt, de milyen jövő vár rám? És miből fogom fenntartani magamat, hiszen a világon semmire sem vagyok jó? Több alkalommal hideg fejjel elhatároztam már, hogy befejezem az életet, és mindeddig csak a gyávaság tartott vissza; most viszont, midőn eléggé mámoros fejjel egy mély árok peremén állok, minden nehézség nélkül nekifoghatok tervem megvalósításának. Már a csatorna fölé hajoltam, hogy belevessem magam, de csak testem felső része követte a lélek parancsát, miközben az alsó rész nem engedelmeskedett; így álltam ott jó ideig, felsőtestemmel a víz fölé hajolva; olyan finoman támaszkodtam lábammal a földön, hogy az ember azt hihette volna, éppen bókolok a víznek."

(Salomon Maimon: Életem története, ford. Uri Asaf és Rácz Péter)

Nárcisz elszunyókált. Elpilledt. Félre-

billent a feje, mely már jó ideje

csak egy torz vagy torzító buborék.

Pedig a felületi feszültség

héjában ha sérülés esnék,

nem élvezhetné többé Schopenhauert,

s azon belül: a színelméletét.

Egyetlen óriás ütés

Láttam az óriás százlábút,

a fényképét láttam, nem azt a gyermek-

kisujjnyit, amit eltapostam dühödt

félelmemben a kádban. Erkölcsöt

közben nem ismertem. Most bezzeg,

betegen, napokon keresztül

azt firtatom, fintorgok, olvasok, és

fintorgok tehetetlenül, könnyebb

volna most, úgy érzem, könnyebben menne

a földet ennem. A kádban térdepelve

forgatni a nyelvemmel egy kávés-

kanálnyi földet, majd lenyelni, mikor

már úgy reszketek, mint akit árammal

ütnek. Fényképélmény az áramütés

is nekem, félvállra dőlés a tévé előtt est-

ebéd után, s egy felvillanásnyi döbbenet

a kézfejem láttán: Pilinszky! ez tiszta Pilinszky!

Ez a kéz a végén még elödémásodik nekem!

De nem mondom tovább,

jajszó a számat, jaj, mégse hagyja el,

ellenben lássuk csak azt a méretes férget,

akárhány lábbal kelti a rettentő undort

a túlingerlékeny halandóban,

ki magában éppen balesetet szenved.

Azbesztózis

A képen egy ősz hajú hölgy mellett ül,

aki harsányra tátja a száját késő

lelkesedésében. Bennünk felmerül

ekkor a kérdés, nem fárasztja-e még

halálra magát, hogy ennyire örül.

Nem is nézzük hát többet. Őt nézzük hosszasan,

mellette, ahogy néz előre, szenvtelenül,

ismerjük homlokát, finom füleit

és orrcimpáját, mely az ajka fölött

pihésen pulzálhat, úgy képzeljük.

Csontjai azonban vastagok, főleg

a