Nem csak egy kaland

By Havasréti József

Budapest, 1973. Egy kutatócsoport új tudatmódosító anyagot tesztel. Konzultánsuk Aron Jakovlevics Suler, a szovjet pszichiátria szürke eminenciása, akiről lényegében senki nem tud semmit. A kísérlet egyik magyar résztvevője a saját útját járja: őrült képzelgéseinek engedelmeskedve próbálja az eseményeket befolyásolni. Valójában a csoport minden tagja álmokat hajszol, szerepet játszik, színlel. A problémák Suler korábbi működésére vezethetők vissza, amikor egyik találmányát a sztálini beruházásokon dolgozó rabok kondicionáláshoz használták fel. Pszichózis és mitológia, a nyugati ellenkultúra illúziói, a tudomány messiási küldetése, valamint a kommunizmus hétköznapjai montírozódnak össze a történet mélyrétegében.

A Nem csak egy kaland a szerző Űrérzékeny lelkek (2014) című könyvének kiegészítéseként, de teljesen önálló regényként is olvasható.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jun 8, 2017
• ISBN: 9789631435818

Book preview

cover.jpg

HAVASRÉTI JÓZSEF

Nem csak egy kaland

img1.jpg

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

© Havasréti József, 2017

Felelős szerkesztő Szegő János

Kéziratelőkészítő Hradeczky Moni

Korrektor Zöldhegyi Sarolta

A kötetet Pintér József tervezte

Műszaki vezető Vigh Ágnes

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3581-8

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

img2.jpg

TARTALOM

1. FEJEZET

AZ UTAZÓ

2. FEJEZET

A „MOLEKULÁK"

3. FEJEZET

NEM SZERETTE A FÉNYT

4. FEJEZET

„GONOSZ LÉLEK KÖZELEG"

5. FEJEZET

SZÚNYOG

6. FEJEZET

MÁGIA ÉS BIOKÉMIA

7. FEJEZET

SZASZKÓ ÁLMAI

8. FEJEZET

NEM CSAK EGY KALAND

9. FEJEZET

A RABVÁROS

10. FEJEZET

VÉGÍTÉLET

11. FEJEZET

AZ INDIGÓKÉK KÖNYV

12. FEJEZET

„ÉLŐ KÉRDEZZ, HALOTT VÁLASZOLJ"

Ahol a biztos talaj áldását megvetik,

áldozatai lesznek annak a kifürkészhetetlennek,

mely az állóvízben ősvilágian vár.

(Walter Benjamin)

1. FEJEZET

AZ UTAZÓ

1.

A belvárosi presszó kirakatában kisasztal állt, a tetejét piros, kék, sárga mozaikberakás díszítette, a mozaikot kávéfoltok borították. Az asztal mellett barna konfekcióöltönyt viselő férfi ült, és a kávéját kavargatta. Már fizetett, az utcát figyelte. Suler és a holdarcú nő késett.

Mindig Suler érkezett elsőnek a szemközti kávéházba, ahol randevúzni szokott a nővel. Suler Pasaréten lakott, az Akadémia egyik vendéglakásában; bizonyára oda hordta a holdarcú nőt, aki egyébként az anyjával élt az Erzsébetvárosban. Biztos azért találkoznak itt, közel a hetedik kerülethez. Utóbbi információt, hogy hol is lakik a nő, az intézetben csípte fel; az emberek szívesen pletykálnak, és a holdarcú nő kellő szexuális vonzerővel rendelkezett ahhoz, hogy szóbeszéd vegye körül, s most ráadásul egy nála majdnem negyven évvel idősebb férfi szeretője volt. Negyven év, te jó ég, ez azért túlzás, gondolta Szaszkó. Sőt, nem túlzás, ez botrány. Suler még láthatta Gorkijt. Vagy Prokofjevet. Vagy Sztálint magát. Suler közben késett, azaz csak nem jött, holott, körülbelül ilyentájt, jönnie kellett volna. Aztán megpillantotta a járókelők ide-oda hullámzó háttérfalából kiváló aprócska alakot. Tavaszikabátja majdnem a földet söpörte. A férfi nyugodtan baktatott a szürke belvárosi utcán, fejét előrehajtotta, nem nézett se jobbra, se balra. Haja, ezüstös felhő keskeny homloka felett, vastag tincsekbe tekeredett. Suler újabban hosszabb hajat engedett meg magának, mikrofonfeje Angela Davis frizurájára emlékeztetett. Csak nem fekete, hanem ezüst, afféle ezüstkorona, gondolta az asztalnál ülő férfi irigykedve. A kihűlt kávéját szürcsölő férfi barna öltönye műanyag szálakból készült, melyek a testmozgástól szikrázva pattogtak. Haja egyenes volt, és ugyancsak barna, simán hátrafésülve hordta; arca puha és jellegtelen. Felöltőjét a szomszéd székre dobta, a kabát belső zsebéből buszbérlet szakadozott széle és fekete műanyag keretes szemüveg kandikált elő.

Suler a gondolataiba mélyedt. Elhaladt a kávéház előtt, és leült az utcai teraszra. Suler! Szaszkó arra a rengeteg nőre gondolt, akiket Suler addigi hosszú életében megkettyinthetett. Suler női közül Szaszkó egyvalakit közelről ismert, most együtt dolgoztak az intézet egyik részlegében. Intézet? Elmekórház, helyesbített magában Szaszkó. A legjobban ezért a nőért gyűlölte és irigyelte Sulert. A nő holdarca és élveteg mosolya izzott a vágytól – Szaszkó így érezte. A szíve megsajdult, talán csak azért, mert tavasz volt. A sajgás szétáradt, fájdalommá olvadt, és lefelé terjedt, az altestbe. Suler könyvet vett elő, és olvasott. Szaszkó ebből a távolságból nem láthatta, mit olvas, a könyv bármi lehetett. Suler éppen olyan volt, mint a kutatócsoport főnöke, Nyírő, aki mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került.

Végre a nő is megérkezett. Szaszkó gyomra összeszorult, a nő ilyenkor, a randevúkon sokkal csinosabb, sokkal szebb volt, mint bent, az intézetben. Nyilvánvalóan az orosz kedvéért rittyentette ki magát. A füstszínű harisnya ráfeszült kissé telt, de szépen ívelt combjaira, melyeket megnyújtott az elegáns cipő és a miniszoknya; fekete horgolt kabátkája alatt mélyen kigombolta az inget, talán még a melltartó széle is kivillant, noha ezt, ebből a távolságból, Szaszkó nem láthatta. Az intézetben a nő többnyire műtősnadrágot és orvosi tunikát viselt, ezek nem tartoztak a valaha látott legerotikusabb ruhadarabok közé. De a barna öltönyös férfi azon kiváltságosak közé tartozott, akik részt vettek Nyírő megbeszélésein. E megbeszéléseken, ha Nyírő nem rögtönözve hívta össze őket, amire egyébként hajlamos volt, a holdarcú nő többet mutatott magából, látszott, hogy igyekszik hatást gyakorolni az egyetlen világfira a csoportból, magára Nyírőre, noha köztudomású volt, legalábbis orvosi körökben, hogy a nagy hatalmú Nyírő professzor közönséges homár.

Suler most felállt, és átkarolta a holdarcú nőt. Futólag megcsókolták egymást, nem volt hosszú, szenvedélyes csók, azon a korszakon már túl vannak. De az is lehet, hogy egyszerűen nem akartak feltűnést kelteni, Suler mégiscsak az öregapja lehetne a nőnek, futott át az agyán. Suler és a nője leültek, a pincérnő kijött, Suler valamit rendelt, majd megmutatta a nőnek, mit olvas. A nő hátravetette a fejét, úgy nevetett; szép, kissé nagy, de szabályos fogai voltak. Könyvek, ugyan, morfondírozott Szaszkó. Most majd hazamennek, Suler lakására, amit az Akadémia bérel ennek az átkozott orosznak, és nem olvasnak, hanem kúrnak. Sulernek biztos még most is feláll, a zsidóknak mindig feláll, gondolta. Ez csak szóbeszéd, valahol hallotta. Elképzelte, ahogy Suler magáévá teszi a holdarcú nőt, és elképzelte Suler farkát: vastag, padlizsánszínű micsodának látta, a végén virgonc, erőtől duzzadó gömbbel. A gömb a holdarcú nő tömzsi combjai közé mélyed; a nő felvisít, mint egy kismalac, akire ráléptek, aztán elélvez.

Szaszkó lopva az asztal alá nyúlt, és megigazította a farkát. Aztán körbepillantott, a vendégeket lesve, akik semmit sem vettek észre. Vagyis… a pincérnő futólag végigmérte őt: a felöltőt, a rendezett hajat, a jellegtelen arcot, a csúf barna öltönyt, a tiszta cipőket, a kopott bőrtáskát. Újságíró vagy valami tanár, gondolhatta, aztán félrekapta a tekintetét. Szaszkó bajba került, álló farokkal mégse sétálhat ki innen. Míg arra várt, hogy végre elindulhasson, Suler és a nő eltűntek az utcai tömegben. Szaszkó felállt, szerencsére már korábban fizetett, magára terítette a kabátját, felvette táskáját a földről, és a nyomukba eredt.

2.

Ahogy rohant az utcán, beleütközött az emberhegybe. Váratlanul bukkant fel, mintha a falból lépett volna elő. Szaszkó homloka nagyot koppant az illető mellkasán, szinte visszapattant róla. Megriadt. Ha Sulerre koncentrált is, ennyire azért nem volt figyelmetlen, a férfi valószínűleg direkt torlaszolta el az útját. De abban a pillanatban meg is nyugodott: rájött, hogy tulajdonképpen ismeri az illetőt, rendszeresen találkoztak az intézetben.

Hátrált pár lépést, és bocsánatot kért a férfitól, aki rongyos farmernadrágot, bakancsot és ócska bőrzakót viselt. Egyik fülében aranykarika csillogott, ami bátorságra vallott, másrészt olyan férfi benyomását keltette, mint akire soha, sehol, senki nem tesz megjegyzéseket – attól pedig végképp tartózkodni fognak még a legpimaszabb vagányok is, hogy esetleg lebuzizzák. Szaszkó rutinszerűen megkísérelte felmérni a magas férfi auráját, de tekintete jeges falba ütközött, aztán az aura nemcsak hogy visszahúzódott, mint azok esetében szokott, akik tudat alatt észlelték vagy felismerték a barna ruhás tapogatózását, hanem összesűrűsödött, és – mintegy – visszasújtott rá. A barna öltönyös férfi megtántorodott.

Aztán nem történt semmi. Az óriás zord arca barátságosabb lett. Lapátkeze megragadta Szaszkó keskeny és csontos vállát, nem erőszakosan, csak hogy nyomatékosítsa mondanivalóját, bár az, amit mondott, elég felkavaró volt külső nyomaték nélkül is.

– Ha akarja, megszerzem magának azt a nőt…

Hátrahőkölt. Elképzelte, ahogy az óriás egy Zsuk furgon rakterébe dobja a holdarcú nőt, és valami elhagyott házba hurcolja. A holdarcú nő a pince betonpadlóján hever, szoknyája felcsúszik, és akkor ő…

– Nem erre gondoltam.

– Hanem mire? – kérdezte, észre se véve, hogy az óriás olvas a gondolataiban.

– Majd megtudja. Jöjjön, sétáljunk egyet!

3.

Elindultak, át a belvároson, a nyolcadik kerület irányába. Különös séta volt: a járókelők tisztelettudóan félrehúzódtak előlük, és az óriás úgy viselkedett, mint akire nem vonatkoznak az utcai szabályok, sőt, mint akire semmiféle szabály nem vonatkozik, noha nem csinált semmi különöset. Időnként megállt egy-egy kirakatnál, de a pestiek szokásától eltérően soha nem kommentálta a látványt. Talán csak azért állt meg, hogy a barna öltönyös utolérhesse, és pihenhessen kicsit, mert szaladnia kellett az óriás mellett, aki egyszerűen nem tudott lassabban menni, ahhoz csoszognia kellett volna. A barna öltönyös fejében hol a holdarcú nő, hol Suler, hol a fülbevalós óriás járt.

Megszerzem magának azt a nőt. Mit jelenthet ez? Az óriás időnként megállt valamelyik autó mellett, behemót testével nekifeszült a kocsik tetejének, és megrángatta őket, mintha a rugózásukat próbálgatná. Senki sem szólt rá. Amikor egy FIAT 500-as került sorra, és az emberhegy úgy tette rá lapátkezét a kis autóra, mintha valami kismacskát vagy inkább tengerimalacot simogatna, a barna ruhás rájött, hogy az első pillanattól kire emlékeztette őt. Mióta elindultak, először szólalt meg, örült, hogy végre valami semleges témát talált, mert úgy érezte, társa úgysem válaszolna a holdarcú nővel kapcsolatos faggatózásaira. Megkapja, és kész, elvégre megígérte, és egy ilyen fülbevalós monstrum mindig megtartja a szavát. Most kibökte:

– Tudja, ki volt Kozma? Maga hasonlít rá.

A fülbevalós vállat vont.

– Ki?

– Birkózóbajnok. Olimpiai bajnok. Kozma István. Pár éve meghalt.

Ez érdekelte a fülbevalóst. Rámeredt, szinte fölé hajolt.

– Hogyan? – kérdezte.

– Autóbalesetben. Volt egy ilyen kis autója. Mint amelyiknél az előbb megállt.

A barna öltönyös nem talált szavakat, hogy az emberhegy voltaképpen mit is művelt azzal a FIAT-tal. Megsimogatta. De ezt mégse mondhatja neki, hogy „megsimogatta" – még feldühödik, és agyonlapítaná.

– Érdekli a sport? – kérdezte a fülbevalós.

Most egy hirdetőoszlopnál álltak. A magas férfi elmélyülten bámulta a plakátokat. Filmek, dögös nők, rockbandák. Az egyik plakát nagyon feltűnő volt: indázó szecessziós minták, új és új körökbe fonódó fraktálszemcsék, az izzó neon- és szivárványszínek gyűrűjében a zenekar nevét formázó betűk majdnem belevesztek a pszichedelikus forgatagba. Szaszkó nem szerette ezt a harsány, szinte idegesítő hippistílust, mely abszurd ellentétben állt a környező házak szürkeségével, de mások bizonyára pont ezért imádták. Minthogy azonban egy pszichotróp anyagokkal foglalkozó kutatócsoport tagja volt, kiismerte magát az ilyen dolgokban.

– Nem – mondta Szaszkó.

– Akkor honnan tudja?

– Hát… híres ember volt. Mindenki szerette. A meccseiről beszámolt a tévé. A balesetéről is. Igaz, én nem nézek tévét. Néha újságot olvasok. De a munkahelyen mondták.

– Bent? – kérdezte az óriás.

Szaszkó megrázta a fejét.

– Nem. Még a másikban.

Az óriás megemésztette ezt az információt.

4.

Már a Józsefvárosban voltak. Átvágtak a körúton, elhagyták a kerület boldogabbik végét, és végül befordultak egy mellékutcába.

– Itt volnánk – mondta a fülbevalós.

Hm, elég közel hozzám, gondolta Szaszkó, de ezt nem kötötte az óriás orrára. Hogyhogy még sose láttuk egymást? Ez észszerű kérdésnek tűnt. Az óriás roppantul feltűnő jelenség volt, még ezen a környéken is, amelyik pedig hemzsegett az elképesztő alakoktól. Feltűnően öltözött cigányok, főként zenészek, stricik, kurvák, mindenféle rendű és rangú eszementek. Egy idős férfi csoszogott velük szemben, haját kalap helyett vastag fejkendő fogta össze, mint amilyet a Teleki téren árusító kofák viseltek. Az öreg lötyögő kerekű babakocsit tolt maga előtt, a babakocsiban vasdarabok voltak, talán a MÉH-be vitte. Szaszkó megszokta az ilyesmit; itt nőtt föl, ezen a környéken, és noha nem érezte magát túl közel a környék lakóihoz, a háttér az mégiscsak háttér, ami számított valamennyit.

Az otthonosság.

Ő itt őslakó, neki senki ne mondjon semmit. Ha néha szorongott is az utcán, akkor mástól szorongott, legfeljebb a sötét kapualjakon ki-be surranó izmos stricik és a nőik nyomasztották olykor, nem is a stricik, hanem a nők miatt, akikkel mindig hadilábon állt. Eddig összesen egy nő volt az életében, persze az is valami. A nő nem volt fiatal és nem volt szép – a sors valószínűleg azért küldte, hogy Szaszkó megtudja, hogy a holdarcú nő karjaiban – ha az történetesen leereszkedne hozzá – megközelítőleg miféle örömök várnának rá. Néha arra gondolt, hogy fel kellene szedni egy ilyen utcai nőt, de a gondolat egyrészt elborzasztotta, másrészt azt se tudta, miként fogjon hozzá.

Befordultak egy elhanyagolt kapualjba. A kapuban néhány cigány fiú lebzselt, akik eltakarodtak a fülbevalós láttán. A lift nem működött, a hátsó lépcsőn elindultak felfelé. A lépcsőház padlóján gyanús foltok látszottak, valószínűleg vizelettócsák és hányásfoltok nyomai. Manzárd lesz, mondta a fülbevalós, aki könnyedén szedte a lépcsőket; szájából kissé furán hangzott a szó, hogy manzárd. Úgy a másodikon járhattak, mikor az emberhegy újból megszólalt:

– Szúnyog hogy van?

A barna ruhás megbotlott.

Szúnyog! Ez az ő titka volt. Az emberhegy csak akkor tudhat róla, ha járt a lakásán. Hátát nekivetette a falnak.

– Miről beszél? – kérdezte vékony hangon, nem túl meggyőzően tagadva a tényt, hogy Szúnyog valóban létezik, és minden bizonnyal kitűnően érzi magát.

– Ugyan. Hagyjuk ezt. Jártam magánál. Egyébként – az emberhegy előrehajolva szemügyre vette Szaszkó lábát – valami mocsokban áll.

Szaszkó kilépett a ragacsból.

A fejük fölött ajtó csapódott, majd sietős lépések hallatszottak: két, szmokingba öltözött férfi rohant le a lépcsőn, az egyiknél valami fúvós hangszer tokja, a másiknál gitár. Az, aki a gitárt vitte, szabad kezével az óriás gorillaszerű vállába bokszolt, az óriás nevetett. Zenészek, mondta, teljesen feleslegesen. Szaszkó nem kérdezte meg, hogy a férfi miképpen jutott be az ő lakásába, hiszen úgy nézett ki, mint aki puszta kézzel ki tud nyitni bármit, meg hát egy ilyen emberhegy is ismerheti a finommunkát. Fontosabb ennél, hogy azt sem kérdezte meg, hogy mit keresett ott egyáltalán, és honnan vette a bátorságot hozzá. Miközben gondolataiba süppedve baktatott felfelé a mind mocskosabb lépcsőkön, arra gondolt, hogy az emberhegy meghökkentő ismeretei róla, valamint a holdarcú nőre vonatkozó ajánlat között valamiféle összefüggés rejlik, és ha végre felérnek a férfi lakásába, majd mindennek megtudja az okát. Egyébként, különös módon – akkor még – nem félt az emberhegytől, noha képtelen volt feldolgozni roppant fizikai jelenlétének nyomasztó hatását. Tudta, hogy az óriás valamit szeretne tőle, a holdarcú nőért cserébe, nyilván.

5.

A férfi kinyitotta a padlásszoba ajtaját. Mint kiderült, a „lakást" egyetlen helyiség alkotta, az óriás – bizonyára – a munkahelyén fürdött, és valahol kint, az emeleti cselédvécék egyikében végezte a dolgát. A berendezés kopár: egy asztal, egy szék, egy szekrény, egy jókora rézágy, a sarokban fém mosdóállvány bádoglavórral. A mosdóállvány mellett sötétkék zománcos vizeskanna állt. A helyiséget csupán egy izzó bizonytalan fénye meg az olajkályha tette komfortossá. A szoba nagy volt, kissé hodályszerű, a tátongó ürességet a gyér bútorzat szinte még fokozta. Az ajtóval szemben nyílott az ablak, a kilátás a szemközti háztető cserepezéséből, néhány kéményből, és a köztük húzódó kéményseprőjárdákból állt.

Az óriás a székre mutatott, Szaszkó engedelmesen leült. A férfi az asztalra dobta a bőrzakót, melynek, mint kiderült, bordó selyembélése volt, a finom szövetet helyenként izzadtságfoltok csúfították. A súlyos bőr nagyot puffant a deszkán; Szaszkó összerezzent. A férfi végigterült az ágyán. Keresztbe feküdt, hosszában valószínűleg nem fért volna el, a párnát a feje alá gyűrte, hogy jobban lássa a vendéget.

– Kénytelen voltam egy rendes ágyat szerezni. Fémből. A régi leszakadt alattam. Ez meg túl rövid – mondta szinte bocsánatkérően.

– Aha. A rézágy azért még nem luxus – mondta a vendég, boldogan kapva az új témán.

– Persze – mondta az óriás. – Kér egy kis vizet? Lehet, hogy szüksége lesz rá.

Szaszkó bólintott.

– Akkor töltsön magának. Ha a kelleténél többször ugrálok fel erről az ágyról, aztán meg vissza, végül ez is tönkremegy alattam.

Szaszkó töltött, és arra gondolt, az óriás bizonyára hadilábon áll a környezetével, amit nem hozzá méreteztek. Eszébe jutott az autók sajátos rángatása az utcán, talán ez a magyarázat rá. Felvette a vizeskannát, és óvatosan töltött az egyik pohárba, mely addig lefelé fordítva egy szalvétával leborított tálcán állt. Ivott egy kortyot.

– Miért vagyunk itt? – bökte ki végül.

Az emberhegy felröhögött – zihálva rázkódott a rézágy, most úgy látszik, nem kellett félteni a tönkremenéstől.

– Min nevet? – kérdezte Szaszkó.

– Azon nevetek – mondta az óriás –, hogy sikerült a lehető legszabatosabban megfogalmaznia a filozófia egyik legfontosabb problémáját.

– Milyen problémát? – motyogta Szaszkó.

Az óriás felegyenesedett, az ágyrugók csikorogtak.

– Miért vagyok itt, és nem máshol, miért inkább itt, mint ott, miért éppen most, és nem máskor? Ki helyezett engem ide? Kinek a parancsára és kinek a határozatából rendeltetett számomra éppen ez a hely és ez az idő?

Szaszkó hátrahőkölt. Az óriás hangja megváltozott: eddig viszonylag halkan beszélt, de most szinte bömbölt. De Szaszkót nem a hangerő foglalkoztatta. Filozófia? Ez az ember más, mint akinek mutatja magát. Ez – akkorra – egyébként is nyilvánvalóvá vált. És más is mondhatja azt, hogy filozófia. A titkárnők is azt mondják, azon filózok, hol lehet, mikor nem találják a tartalék írógépszalagokat. Vagy a gyufát. De ezzel az arccal senki nem lehet filozófus, senki sem mondhatja azt, hogy „filozófia", gondolta Szaszkó, noha sikerült osztály-előítéletek nélkül felcseperednie, alig néhány utcával odébb.

– Őszinte leszek – mondta az óriás. – Ezt nem mindenkivel tehetném meg. De van egy fontos különbség maga meg a többi ember között.

Filozófia.

Ez bolond, gondolta Szaszkó. Már hallott efféle filozófusokról. Dilettánsok. A test, a szellem és a lélek egységét prédikálják. Meg ilyeneket. Ennyire futja. Mosókonyhában laknak, gyárban dolgoznak, persze fizikai munkán, a testüket építik, akkora izmaik vannak, mint egy ház. Egyszer behoztak egy ilyen nekivadult alakot, görcsösen zokogott, és néhány kidobott játék mackót szorongatott, amiket a kukákból guberált. Valaki el akarta küldeni a kukák környékéről, erre összeverte az illetőt, és belegyömöszölte az egyik szemetesbe.

Az emberhegy félbeszakította Szaszkó néma morfondírozását.

– Nem vagyok bolond, barátom. És én is ismerem azt a plüssmackós figurát.

A gyomra összeugrott. Most félt az emberhegytől. Olvas a gondolataiban? Biztos csak véletlen, gondolta aztán. De ennyi véletlen nincsen.

– Mi a különbség? – kérdezte suttogva.

– Az, hogy maga őrült, kedves barátom. De ne keseredjen el. Majd találunk megoldást rá. Illetve nem is kell megoldás. Az őrület jó. Az őrület csodás. Hisz maga is élvezi, vagy nem?

– Nem vagyok őrült… – kezdett rá.

Az óriás félbeszakította:

– Ugyan már. Gyerekkorában meggyilkolta az öreganyját. És hogyan! Mestermunka volt. Gratulálok, barátom. Állatokat égetett el élve. Egerek, patkányok. Néha macskák. De ez a legkevesebb. Mindenki ezzel kezdi. És végül ott van Szúnyog. Meg az a könyv. Maga nem őrült? Ne mondja már! De ez nem is fontos.

– Hanem? – kérdezte Szaszkó megsemmisülten. Hogy az óriás honnan vette az elsoroltakat, nem akarta tudni.

– Az a fontos, hogy egy őrült nem rettenhet meg attól, amit mondok. És attól sem, amit mutatni akarok. Figyeljen rám!

Láthatatlan csáp kotort az agyban. Kozmoszcsáp. Szaszkó iszonyodva nézte, ahogy az óriás egyre alaktalanabb lesz, a bőre egyre feketébb és rücskösebb; roppant hátizmaiból pedig kihajtogatódik két irtóztató szárny.

Akkortól Utazónak hívta. Szaszkó négyéves kora óta őrült volt, vagy annak is született, ha ilyen lehetséges egyáltalán, így a látványtól már nem tébolyodhatott meg. Attól kezdve mindent elhitt, amit az Utazó mondott neki, és végrehajtotta minden parancsát. Pedig amit látott, nem az eredeti kép volt. Mikor az Utazó visszanyerte emberi alakját, elmagyarázta neki, hogy nem a rémalak a lényeg, hanem az átváltozás. Amit láttál, csak eszköz, hogy felfogjad, kik vagyunk, és hogy a földi élet és a mi világunk között milyen a távolság. Szaszkó remegve bólintott.

6.

Szaszkó eddig csak sejtette az igazságot. Tükör által látott, nem színről színre, ahogy a Bibliában írják. Nem volt bibliás ember, de a Nagymamától ragadt valami rá. Most beavatottá vált. Nem kellett esküt tennie, vért innia; nem kellett „alászállnia". Csak látott valamit. Az is elég volt.

Jó lenne elfelejteni, gondolta aztán.

Tántorogva ment haza, mint valami részeg. Nem keltett feltűnést, fizetésnap volt. A járdaszéleken, a pinceműhelyek lépcsősorain, a kirakatok koszos öbleiben, a kukák tövében, mindenhol ittas, elbutult arcú emberek feküdtek, maguk elé motyogva. Svábbogarak szaladgáltak körülöttük. Ahogy elhaladt a részegek mellett, néhányan keresztet vetettek; megérezhettek valamit, ami több volt annál, mint amit a minden ember szívének mélyén rejlő sötétség jelent. A keresztvetést úgy bányászták elő a múltból, mint régi kacatot, amiről váratlanul kiderül, hogy mégiscsak jó lehet valamire.

Továbbment. Néha rálépett egy termetes csótányra, a bogarak halk roppanással kenődtek szét a cipője alatt. Feltűnt a kapu. Besurrant az udvar sötétjébe. Elhaladt a poros ecetfák mellett, és a keskeny cselédlépcsőn felmászott a második emeletre. Otthon lerúgta a cipőit, talpuk síkos volt a csótányok belsejétől. A cipőket a sarokba lökte. A hátsó szobába ment.

Felkapcsolta a villanyt, és Szúnyogot nézte.

Ocsmányabb volt, mint az Utazó ősalakja.

2. FEJEZET

A „MOLEKULÁK"

1.

Gutmann, amennyire tőle tellett, sietősen lépkedett le a hegyről, a kerteket elválasztó rejtett lépcsősorok egyikén, a távoli belváros irányába. El fogok késni, gondolta. Nem számít, valaki úgyis mindig késett. Befordult egy mellékutcán, és megállt a kerítés mellett. A kerítés egykor lenyűgöző darab lehetett, most rozsdás vastákolmány. Mindig úgy bukkant fel Gutmann előtt, mint a polgári világ felett győzedelmeskedő kommunizmus diadalának mindennél beszédesebb allegóriája.

A múltat eltörölni, erre gondolt, ahogy megállt a nehéz vaskapu előtt.

Amikor bent volt, végigsietett a keskeny kerti úton, a szétjárt kőlapok rései közül már előtörtek az újszülött fűcsomók és a tavaszi pitypanglevelek. Cipője csupa nedvesség lett, az eső nemrég állt el, amikor a saját lakását elhagyta, néhány száz méterrel feljebb. Mikor a bejárati ajtóhoz ért, becsöngetett. Nem telt el sok idő, bentről kulcszörgés hallatszott, és a kitáruló ajtóban