Elhagy

By Anna Szabó T.

Szabó T. Anna ötödik verseskötete kiforrott, rendkívül erős könyv, amelynek hatvanhat versében a költő egyrészt felvillantja mindazt, amit eddigi költészetéből ismerünk és szeretünk, másrészt új hang, új tematika, sőt új formák is megjelennek.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 12, 2021
• ISBN: 9789631440881

Book preview

Borító

Szabó T. Anna

Elhagy

mlogo

Elektronikus kiadás

a harmadik, javított utánnyomás alapján

© Szabó T. Anna, 2006

Márványi Juditnak

Alvó arcok

Arcod először zárt, meleg, kerek.

Még úgy lebeghetsz álmaid felett,

mint könnyű lomb közt a madártojás.

Aztán, akár a szívós, fiatal fa:

hegek, redők és karcolások rajta,

a gyökered már hűvös földbe ás.

Később, akár a folyóban a szikla,

egyre mélyebbre süllyedsz álmaidba,

a sodrásban már nem tudod, ki vagy.

Végül az arcod, mint a víz a fagyban:

rázáródik minden vonása lassan –

a jég beáll, a lélegzet kihagy.

Elhagy

Elhagy

Elárul és elhagy.

Kilök magából és elhagy.

Önmagát adja ennem és elhagy.

Ringat és elhagy.

Talpam simogatja, fenekem törüli,

hajamat fésüli, elhagy.

Orrom az illatát issza, ölel:

„Soha nem hagylak el!" Elhagy.

Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!"

Félek és fázom, és elhagy.

Este lefekszik az ágyra velem,

azután kioson és elhagy.

Nagy, meleg, eleven, fészekadó,

csókol és dúdol és elhagy.

Cukorral tölti a két tenyerem,

tessék, ehetem: elhagy.

Sírok és ordítok, úgy szorítom:

foghatom, üthetem, elhagy.

Csukja az ajtót és hátra se néz,

nem vagyok senki, ha elhagy.

Várom, ahogy remegő kutya vár:

jön, ölel, símogat, elhagy.

Ő kell, mert nélküle élni halál,

felemel, melegít, elhagy.

Ketrec a karja, de ház az öle,

vágynék vissza, de elhagy.

Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,

idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!

Lesz majd benne, kit elhagyj.

Csukd be az ajtót, vissza se nézz:

várni a könnyebb, menni nehéz,

lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,

mindig lesz, aki vár, aki fél,

mindig lesz, aki vissza se tér,

megszül, és meghal, és elhagy.

Három körül

Felnyöszörögnek az alvók,

őröl az álom a csendben.

Felriadok. Mire várok?

Fordul a kisbaba bennem.

Itt szuszog, alszik a gyermek,

nyirkos a homloka. Lázas?

Egy troli fordul a sarkon.

Készül a napra a város.

Mit tud a magzat a fényről?

Vár. Mocorog, hadonászik.

Bél kotyog, lüktet a szívem.

Álmodik, súlytalan ázik.

Alszanak. Hogy legyek éber?

Fordul a kisbaba bennem.

Tartani, védeni őket.

Vérmeleg fészek a testem.

Csendben ülök. Mire várok?

Nézek a benti sötétbe.

Mit tud a hunyt szem a fényről?

Áztat az éjszaka méhe.

Hangok a várakozásban

(Az asszony beszél)

Mellem hasamra, hasam combomra omlik,

gerincem roppan, derekam fáj, mellbimbóm körül barna udvar.

Eres a lábam, püffed az arcom, beleim között ki dörömböl?

Nehéz vagyok már, szülni vágyom.

Köldököm ferdén előreugrik, bőröm felreped, mint a szilva,

derekam, combom csupa párna, készül a puha ringatásra,

valaki rugdos, mocorog bennem, érzem a könyökét, érzem a térdét –

nehéz vagyok már, szülni vágyom.

Lehet, hogy ezt, így, már soha többé, lehet, hogy ő lesz az utolsó,

tudom, hogy rögtön, mihelyst künn lesz, méhembe megint visszahúznám,

ne legyek egyedül, legyek a fészke, legyen a közepem, érezzem