Half a War: Az ütközet

By Joe Abercrombie

Skara hercegnő országa és benne minden, amit szeretett, a szeme láttára lett vérré és hamuvá. A trónörökös nem menekített onnan mást, csak a szavait, amelyekből azonban - megfelelően használva - a kardnál is veszélyesebb fegyver válhat. Ügyesen kell forgatnia őket, legyőznie félelmeit és élesre köszörülni elméjét, ha vissza akarja szerezni örökségét.
Az agyafúrt Yarvi atya hosszú utat járt be, míg nyomorék rabszolgából a király minisztere lett. Sok szövetségest szerzett, de sok ellenséget is. Majd szemben találta magát a legnagyobb hadsereggel, amit a hátán hordott a föld, mióta az elfek háborúba indultak az istenek ellen. Az ellenséges erőket vezető ember pedig nem imád istent, csak magát a Halált.
Van, aki harcra és hősi halálra született, mint Tüske, a harcos és Raith, a fegyverhordozó, másoknak viszont a fényben lenne a helyük, mint a kovács Brandnek és a fafaragó Kollnak. De amikor Háború Anya kitárja acél szárnyait, az egész Szilánkos-tenger éjbe borul, és a sötét ellen néha csak sötétséggel lehet felvenni a harcot.
„Mint a Trónok harca egy adrenalinlöket után. Ez a regény egyetlen eszeveszett csatakiáltás." - Daily Mai

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Feb 1, 2018
• ISBN: 9789632935027

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

ATHENAEUM

BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Joe Abercrombie: Half a War

Copyright © Joe Abercrombie, 2015

Hungarian translation © Bottka Sándor Mátyás, 2017

Minden jog fenntartva.

Fordította Bottka Sándor Mátyás

ISBN 978-963-293-502-7

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

TARTALOM

I. A SZÓ FEGYVER

II. MI VAGYUNK A KARD

III. MI VAGYUNK A PAJZS

IV. NAPESKÜ, HOLDESKÜ

Teddynek

Ajtókhoz közeledve körbe kémlelj,

ügyelj éberen, bizony, így lépj be:

mert ki tudja, nem tanyázik-e már

ellenség odabent.

Részlet A Fenséges beszédéből, a Hávamálból

Tandori Dezső fordítása

I.

A SZÓ FEGYVER

A VÉG

– ELVESZTETTÜK A HÁBORÚT – SZÓLALT MEG Fynn király a sörébe révedve.

Skara tudta jól, hogy így van, elég volt végignéznie az üres tróntermen, amelynek falait tavaly nyáron még majd’ szétfeszítette az összesereglett hősök vérszomjas fenyegetőzése, a Főkirály gyülevész serege feletti, biztosra vett győzelem dicsőségéről zengő ének és elbizakodott kérkedés.

A férfiak, mint általában, most is bőszebben beszéltek, mint ahogy harcoltak. Az első néhány, tétlenül töltött, dicstelen és hasznot nem hajtó hónap után szépen sorban mind elsomfordáltak, míg mostanra egy maroknyi szerencsétlen szédelgett csak a széles tábortűz körül, amelynek lángja éppúgy halódott, mint Trovenföld jövője. Az Erdőnek nevezett trónterem régen harcosoktól nyüzsgött, mára csak árnyak lakták és a csalódottság járta át.

Vesztettek anélkül, hogy egyetlen csatát vívtak volna.

Kyre anya természetesen másként látta a helyzetet.

– Megállapodtunk az ellenféllel, királyom – helyesbített. Finomkodva csipegette a tányérjára készített húst, akár öreg kanca a szénabálát. – Megfelelő feltételekkel.

– De milyen feltételekkel?! – Skara dühösen érintetlen vacsorájába vágta a kését. – Apám az életét áldozta, hogy megvédje a Bail-fokot, te pedig egyetlen kardcsapás nélkül átadod a kulcsokat Wexen nagyanyának! Ráadásul szabad átvonulást ígértél a Főkirály seregének az országunkon! Szerinted mi a vereség, ha nem ez?

Kyre anya a szokásos, bőszítő nyugalmával fordult Skara felé.

– A nagyapád holtan fekszik a sírdombjában, Jaletoft asszonyai fiaik holtteste felett zokognak, ez a trónterem porig ég, te pedig rabszolgagallérban ülsz a Főkirály trónjához láncolva. Szerintem így fest a vereség. Éppen ezért állapodtam meg az ellenséggel.

Fynn király régi büszkeségét nyomtalanul elveszítve roskadt a székére, akár egy árbócát vesztett vitorla. Skara, aki egész életében legyőzhetetlennek, Föld Atyához hasonlóan rendíthetetlennek tartotta a nagyapját, most rá sem bírt nézni a megtört férfira. Vagy talán azzal nem bírt szembesülni, milyen gyermekien naiv volt a belé vetett hite.

Látta, ahogy a király újabb adag sört zúdít le a torkán, elböfögi magát és félrelöki a díszes kelyhet, hogy a szolgáló sokadjára is megtölthesse.

– Te mit mondasz, Zöld Jenner?

– Ilyen előkelő társaságban, királyom, a lehető legkevesebbet.

Zöld Jenner körmönfont, vén koldus volt, inkább rabló mint kereskedő, arca durván ráncos, repedezett és viharvert, mint egy ősrégi hajó orrdísze. Ha Skarán múlt volna, ezt a kétes alakot nemhogy a királyi asztal közelébe nem engedi, de még a kikötőbe sem.

Kyre anya természetesen megint másképp vélekedett.

– A kapitány a saját hajóján éppen olyan, mint király a saját országában. Tapasztalataid biztosan hasznára válnak Skara hercegnőnek is.

Micsoda pimaszság!

– Politikai leckéket vegyek egy kalóztól?! – méltatlankodott halkan a lány. – Ráadásul egy sikertelen kalóztól!

– Ne motyogj! Hány órán át tanítottam neked a hercegnőhöz, a királynőkhöz illő, helyes beszéd módját? – Kyre anya felszegett állal, könnyedén formálta a szavakat, de hangja a gerendákról is visszhangzott. – Ha szavaidat meghallgatásra érdemesnek tartod, büszkén ejtsd ki őket, hogy elérjenek a terem minden sarkába, megtöltsék a csarnokot reménnyel és vágyakkal, amikben minden hallgató osztozhat! Ha viszont szégyelled a mondandódat, akkor jobb, ha csendben maradsz. Egy mosoly nem kerül semmibe. Mit gondolsz hát, Zöld Jenner?

– Hát… – A hajós megvakarta a néhány ősz hajszálat, ami még kapaszkodott a feje megviselt bőrén, és amik fésűt nyilvánvalóan életükben nem láttak még. – Tény, hogy Wexen nagyanya letörte a felkelést az Alföldön.

– A vérebe, Fényes Yilling segítségével, aki nem ismer más istent, csak a Halált! – A rabszolga még töltött, amikor Skara nagyapja mérgesen felkapta a kelyhet; a sör az asztalra fröccsent. – Az mondják, akasztott emberekkel rakta végig az utat egészen Skekenlakig.

– A Főkirály így már észak felé tekinthet – folytatta Jenner –, és erősen vágyik térdre kényszeríteni Uthilt meg Grom-gil-Gormot. Trovenföld pedig…

– …az útjában van – fejezte be a férfi helyett a mondatot Kyre anya. – Skara, ne görnyedj, az előnytelen.

Skara dühösen villantotta a szemét az asszonyra, de egy kicsit kihúzta magát, hogy a tartása jobban hasonlítson a miniszter által elvárt, vágódeszka-egyenes hátú, feszesen nyújtott nyakú, teljesen természetellenes pózhoz. Úgy ülj, mintha valaki kést szorítana a torkodra, mondogatta Kyre anya mindig, a hercegnőnek nem az a dolga, hogy kényelmesen ücsörögjön.

– Én a szabad élethez szoktam, Wexen nagyanya sem a szívem csücske, ahogy az ő Egy Istene, az adói és törvényei sem – vakargatta gyászos ábrázattal a csálé állkapcsát Zöld Jenner. – De amikor Tenger Anya vihart kavar a nyílt vízen, egy kapitánynak mindent el kell követnie, hogy mentse, ami menthető. A szabadságnak nem sok hasznát veszi, aki meghalt, a büszkeséggel meg még az élő sem megy sokra.

– Bölcs gondolat – bökött Skara felé a miniszter. – A vesztes még győzhet holnap, de a halott örökre elveszített mindent.

– A bölcsességet néha nehéz megkülönböztetni a gyávaságtól – vetette oda Skara.

A miniszter a fogát csikorgatta.

– Esküszöm, én bölcsebb viselkedésre tanítottalak annál, mint hogy egy vendéget sértegess! Nem az teszi a nemest, ha a rangosak tisztelettel adóznak neki, hanem ha ő megbecsüli az alattvalóit. A szó fegyver, Skara, elővigyázattal kellene forgatnod.

Jenner egy intéssel hessentette el a sértődöttségnek még a látszatát is.

– Kétségtelen, hogy van igazság abban, amit a hercegnő mond. Sok magamnál jóval bátrabb férfit ismertem. – Szomorúan elmosolyodott, kivillantotta csorba, görbe, sárga fogsorát. – És láttam, ahogy sorban el is temették mindet.

– A bátorság és a hosszú élet ritkán jár kéz a kézben – bólintott a király, és ledöntötte az újabb adag sört.

– Egy király és a sör sem illik egymáshoz jobban – jegyezte meg Skara.

– Nekem nem maradt már más, unokám, csak a sör. A harcosaim szétszéledtek. A szövetségeseim elhagytak. Esküjük nem állta ki az idők próbáját: tölgyszilárd volt, míg Nap Anya fénye ragyogott, de azonnal hervadni kezdett, amint gyülekeztek a felhők.

Ez sem volt titok. Skara nap nap után figyelte a kikötőt, epekedve várta, hány hajót hoz Gettföld Vaskirálya, Uthil, és hány harcossal érkezik a hírhedt harcos, Grom-gil-Gorm, Vanszterföld uralkodója. Nap múlt nap után, a fák rügybe borultak, a levelek foltos árnyékot vetettek, majd megbarnultak és lehulltak, de nem jött senki.

– A hűség a kutyák erénye, nem az emberé – állapította meg Kyre anya. – Ha tervedet hűségre alapozod, jobban jársz, ha egyáltalán nem is tervezel.

– Akkor mi marad? – csattant fel Skara. – Alapozzunk a gyávaságra?

A király vénségesen öregnek tűnt, amikor ködös tekintetét és kocsmaszagú száját az unokája felé fordította. Öregnek és megtörtnek.

– Te mindig is bátor voltál, Skara, bátrabb nálam. Bail vére folyik az ereidben, ez nem kérdés.

– És a te véred, királyom! Te mondtad mindig, hogy a háborúnak csak felét vívják kardokkal, a másik felét pedig itt! – Skara fájdalmas erővel bökött ujjával a halántékára.

– Okos is voltál mindig, Skara, okosabb nálam. Az istenek a megmondhatói, a madarakat is le tudod csábítani az égről a szavaiddal, ha akarod. Vívd hát meg a háborúnak azt a felét helyettem! Segíts nekem az éles elméddel, mondd meg, hogyan fordíthatom vissza a Főkirály hadseregét, hogyan menthetem meg országunkat Fényes Yilling kardjától, hogyan utasíthatom vissza Wexen nagyanya feltételeit!

Skara elpirulva szegezte tekintetét a szalmával borított padlóra.

– Bárcsak képes lennék rá! – De egy lány volt csak, tizenhét telet megélt, és az elméjében, Bail vére ide vagy oda, nem fogalmazódott meg a hősies válasz. – Sajnálom, nagyapa.

– Én is, gyermekem – Fynn király hátrahanyatlott a szék támlájára, és sörért intett. – Én is sajnálom.

– Skara!

A lány zavart álomból riadt fel a sötét szobában, Kyre anya ábrázata szellemarcként nézett le rá az egyetlen, pislákoló gyertya halvány fényében.

– Skara, kelj fel!

Álomittasan bontakozott ki a szőrmetakarók közül, esetlenül mozgott, félig ébren. Furcsa hangokat hallott odakintről, kiáltozást és nevetést. Megdörzsölte a szemét.

– Mi az?

– Indulnod kell. Zöld Jennerrel.

Skara ekkor pillantotta meg az ajtóban borzas hajjal, lesütött szemmel álló, fekete alakot.

– Tessék?

Kyre anya a karjánál fogva rántotta talpra.

– Azonnal menekülnöd kell innen.

Skara ellenkezni akart, ahogyan mindig, de ekkor meglátta a miniszter arckifejezését, és rögtön, szó nélkül engedelmeskedett. Soha nem látott még félelmet Kyre anya tekintetében.

A kinti hangok már nem tűntek nevetésnek. Sikoltások voltak, vad hangzavar.

– Mi történik? – nyögte ki erőlködve a kérdést.

– Rettenetes hibát követtem el. Megbíztam Wexen nagyanyában. – Kyre anya az ajtóhoz rohant, majd vissza. Lecsavarta Skara csuklójáról az aranypántot, amit még Bail, az Építő viselt egy csatában. A benne foglalt rubin vörösen csillant a gyertyafényben, akár a frissen ontott vér. – Ez a tiéd – Zöld Jenner felé nyújtotta az ékszert. – Ha megesküszöl, hogy épségben eljuttatod a lányt Thorlbyba.

A tengeri rabló szemében bűntudat csillant, amikor átvette a karperecet.

– Esküszöm. Napesküt és holdesküt mondok.

Kyre anya fájó erővel szorította meg Skara mindkét kezét.

– Életben kell maradnod mindenáron, történjen bármi. Most ez a kötelességed. Élned kell és vezetned a néped. Harcolnod kell Trovenföldért és az emberekért, ha már… nem marad más, aki harcoljon.

Skara alig bírt megszólalni, torkát elszorította a félelem.

– Harcolni? De hát…

– Megtanítottalak, hogyan kell. Megpróbáltalak megtanítani rá. A szó fegyver. – A miniszter letörölt a lány arcáról egy könnycseppet, Skara ekkor ébredt csak rá, hogy sír. – A nagyapádnak igaza van: bátor vagy és okos. De most erősnek kell lenned. Nem vagy gyerek többé. Soha ne feledd: Bail vére csörgedezik az ereidben. És most menj!

Skara mezítláb követte Zöld Jennert a sötétben. Reszketett a hidegtől a hálóruhájában, és még az életét féltve is a nem illendő öltözete miatt aggódott, annyira belevésődtek Kyre anya leckéi. Az ablak túloldalán lobogó lángok éles árnyakat vetettek a szalmával hintett padlóra. Valaki sikoltozott félelmében. Egy kutya ugatott, majd hirtelen elnémult. Erős csattanások harsantak, mintha fát vágna valaki fejszével.

Mintha bárdokkal törnék be a fakaput.

A vendégszobába osontak, ahol néhány hónapja még egymást érték az alvó katonák vállai, de mára egyedül Zöld Jenner viseltes takarója feküdt a földön.

– Mi történik? – kérdezte suttogva Skara, és alig ismert rá a saját elcsukló, nyöszörgő hangjára.

– Fényes Yilling megérkezett a társaival, hogy elszámoljon Wexen nagyanya nevében – válaszolta Jenner. – Jaletoft már lángokban áll. Sajnálom, hercegnő.

Skara megrezzent, amikor a férfi felé nyúlt és egy rabszolganyakörvet csatolt rá. Finom, ezüstszálakból font pántot, amin vékony lánc csilingelt. A Skarát fésülő ingol lány hordott hasonlót.

– A rabszolgád vagyok? – kérdezte elhaló hangon, miközben Jenner a saját csuklójára csatolta a lánc másik végét.

– Annak kell tűnnöd.

Skara riadtan összerándult a kint felharsanó csattanás hangjától. Acél pengett az acélon. Jenner a falhoz lökte őt, és elfújta a gyertyát, sötétbe borítva ezzel a szobát. Skara látta, hogy tőrt ránt, Hold Atya fénye megcsillant a pengén.

Az ajtó túloldaláról már ordítás, vonyítás hallatszott, nem emberek, hanem vadak rikoltozása. Skara szorosan bezárta a szemét, a könnyek csípték a szemhéját. Értelmetlen, hebegő imákat dadogott halkan maga elé az összes istenhez vagy éppen semelyikhez sem.

Könnyű bátornak lenni, amikor a Végső Ajtó még apró pont csak a távolban, csak mások gondja, nem a tiéd. Amikor azonban megérzed a bőrödön a Halál jeges leheletét, megfagy benned a merészség. Milyen bután ítélkezett Skara a gyávaság felett akár csak előző éjjel is! Most megtudta hát, hogy mi az valójában.

Egy hangos sikoly után csend lett, még a korábbi hangzavarnál is rettenetesebb. Skara érezte, hogy előrerántják, Jenner pállott lehelete megcsapta az arcát.

– Mennünk kell.

– Félek – lihegett a lány.

– Én is. De ha bátran eléjük állunk, talán ki tudjuk magunkat dumálni innen. Ha viszont bujkálunk, és ránk találnak…

Csak akkor győzheted le a félelmeidet, ha szembenézel velük, mondogatta Skara nagyapja. Ha bujkálsz előlük, felülkerekednek rajtad.

Jenner óvatosan kinyitotta a szoba nyikorgó ajtaját, Skara pedig erőt vett magán, és követte őt a trónterembe. A két térde annyira remegett, majd’ összekoccant.

Meztelen talpa megcsúszott egy nedves folton. Az ajtó előtt egy halott férfi ült a földön, körülötte vértől feketéllett a szalma.

Borid. Így hívták. Harcos volt, még Skara apját szolgálta régen. Valaha a vállán hordozta körbe a kislányt a Bail-fok falai alatti gyümölcsösben, hogy Skara elérje a barackot a fán.

A lány a hang irányába emelte a tekintetét, végignézett a törött fegyvereken, meghasadt pajzsokon, a sok, földre rogyott, görnyedt vagy kiterült holttesten az oszlopok sűrűjében, amikről a nagyapja trónterme az Erdő nevet kapta.

A pislákoló tűz fényében kisebb csoport állt. Hírhedt harcosok a tűz színeiben játszó vértben, pengékkel és gyűrűpénzzel megrakva, hosszú, hatalmas árnyékuk egészen Skara lábáig nyúlt a padlón.

Közöttük pedig ott állt Kyre anya és Skara nagyapja; túl bő páncélját láthatólag kapkodva rángatta magára, ősz haja még borzas volt a párna nyomától. A két rab előtt egy karcsú harcos állt nyájasan mosolyogva, lágy vonású, szép arca olyan gondtalan, akár egy boldog gyereké. De körülötte üres tér, mert még a legmegveszekedettebb gyilkosok sem mertek a közelébe állni.

Ő volt Fényes Yilling, aki nem ismert más istent, csak a Halált.

Hangja derűsen járta be a széles tróntermet.

– Reméltem, hogy tiszteletemet tehetem Skara hercegnőnél is.

– Elutazott a nagynénjéhez, Laithlinhoz Thorlbyba – közölte Kyre anya. Ez volt az a hang, amely nyugodtan okította, intette és fegyelmezte Skarát szüntelenül, életének első napjától fogva, de most a rettegés eddig ismeretlen színe vegyült belé. – Ott nem férkőzhetsz hozzá.

– Jaj, dehogynem! Eljutunk mi még oda is! – röhögött Yilling egyik harcosa, egy bivalynyakú óriás.

– Nemsokára, Kyre anya, nemsokára – tette hozzá egy másik, aki hosszú dárdát tűzött a kürtje mellé, az övébe.

– Uthil király eljön majd értetek! – folytatta a nő. – Felgyújtja a hajóitokat, és visszaszorít benneteket a tengerbe.

– Ugyan, hogyan gyújtaná fel a hajóimat, amikor azok biztonságban pihennek a Bail-fok hatalmas láncai mögött? – kérdezett rá Fényes Yilling. – Tudod, ezek azok a láncok, amiknek kulcsát te magad adtad át nekem.

– Grom-gil-Gorm eljön majd értetek… – folytatta a miniszter, de a hangja suttogássá halványult.

– Remélem is, hogy eljön! – Yilling kinyújtotta két kezét, és óvatosan Kyre anya válla mögé simította a haját. – De számotokra már túl későn érkezik – Kardot rántott. A markolat gombjának helyén, aranykarmok között óriási gyémánt csillogott, a tükörfényű penge vakítóan villant a sötétben, Skara néhány pillanatig a suhanás nyomát is látta a levegőben.

– Mindannyiunkra Halál vár. – Fynn király nagy levegőt vett az orrán át, és büszkén kihúzta magát. Egy pillanatra visszanyerte régi büszkeségét. Körbepillantott a trónteremben, a tekintete megtorpant Skarán, és ahogy a szemébe nézett, mintha alig észrevehetően elmosolyodott volna. Azután térdre rogyott. – Ma egy királyt ölsz meg.

Yilling vállat vont.

– Királyok, parasztok… a Halálban mind egyformák vagyunk.

A harcos a nyaka és válla találkozásánál szúrta meg a királyt, a penge markolatig eltűnt a testben, de azonnal újra villant a levegőben. Gyors és halálos szúrás, akár a villámcsapás. Fynn király egyetlen, száraz nyöszörgést hallatott csak, olyan gyorsan elérte a Halál. Arccal előre a tűzbe esett.

Skara dermedten állt, elakadt a lélegzete, megtorpant a szíve is.

Kyre anya vakon meredt uralkodójának tetemére.

– Wexen nagyanya megígérte… – hebegett.

Csipp, csöpp, csipp, csöpp, vér csepegett Fényes Yilling kardjának hegyéről.

– Az ígéret csak a gyengéket köti.

Kecsesen megperdült, akár egy táncos, acél villant a sötétben, egy fekete fröccsenés, és Kyre anya feje a földön dobbant, teste összerogyott, mintha egyetlen csont sem maradt volna benne.

Skara reszketegen felszisszent. Ez csak álom, biztosan lázálom. Le akart feküdni a földre, a szemhéja remegni kezdett, teste elernyedt, de Zöld Jenner fájdalmasan szorította a karját.

– Rabszolga vagy – sziszegte a foga között, és apró mozdulatokkal megrázta őt. – Nem szólsz egy szót sem. Nem érted a szót.

Skara leszegett fejjel igyekezett úrrá lenni kapkodó légzésén, miközben könnyed léptek zaja közeledett feléjük. A távolban valaki jajveszékelni kezdett, és nem hagyta abba.

– Nocsak, nocsak – hallatszott Fényes Yilling gondtalan hangja. – Ez a párocska mintha nem idevalósi lenne.

– Nem, uram. A nevem Zöld Jenner. – Skara fel nem foghatta, hogyan beszélhet a rabló ilyen nyájasan, határozottan és értelmesen. Az ő száján csak zokogás és nyöszörgés ömlött volna, ha kinyitja. – A Főkirály engedélyével járó kereskedő vagyok, nemrég tértem meg a Szent folyóról. Skekenlak felé tartottunk, amikor egy vihar lesodort minket a tervezett útvonalról.

– Fynn király jó barátja lehetsz, ha a tróntermében vendégként fogadott.

– A bölcs kereskedő mindenki jó barátja, uram.

– Izzadsz, Zöld Jenner.

– Őszintén szólva, uram, halálra rémítesz.

– Valóban bölcs kereskedő vagy hát.

Skara érezte, hogy valaki finoman megérinti az állát és felemeli a fejét. Szemébe nézett a férfinak, aki az imént gyilkolta meg az őt gyerekkora óta nevelő szeretteit, még látta a rá fröccsent vérüket az édeskésen mosolygó arcon, elég közel került hozzá, hogy megszámolja az orrát tarkító szeplőket is.

Yilling csücsörített vastag ajkával, és hangosan, élesen füttyentett egyet.

– És még az árud is kiváló! – Fél kezével beletúrt a lány hajába, hosszú ujjára csavart egy tincset, és kisimította Skara arcából, közben a hüvelykujját végighúzta a bőrén.

Élned kell és vezetned a néped. Skara elfojtotta magában a haragot, elnyomta a gyűlöletét is, kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Egy rabszolga arcán semmi nem látszik meg.

– Eladnád-e ezt nekem, kereskedő? – kérdezett rá Yilling. – Mondjuk, az életedért cserébe.

– Boldogan, uram – válaszolta Zöld Jenner. Skara az elején megmondta, hogy Kyre anya őrült, ha megbízik egy ilyen alávaló rablóban. Nagy levegőt vett, hogy átkok egész sorát zúdítsa rá, de Jenner göcsös ujjai erősen a karjába vájtak. – De nem tehetem.

– Tapasztalatom szerint, márpedig én sok és véres tapasztalatot szereztem…… – Fényes Yilling felemelte véres kardját, és az arcára hajtotta, ahogyan a kislányok szeretgetik kedvenc babájukat, a fegyver gyémántgombjában vörös, narancssárga és sárga lángok táncoltak. – Egy éles penge sok nemtehetemet képes átvágni.

Jenner borostás nyakán idegesen ugrott az ádámcsutka, az öreg rabló nagyot nyelt.

– Nem az enyém, ezért nem adhatom el. A lányt Varoszláv herceg, Kaliv uralkodója küldte ajándékba a Főkirálynak.

– Eh! – Yilling lassan leengedte a kardját, nyomában hosszú vércsík maradt az arcán. – Úgy hallom, Varoszlávtól jobb, ha tart az ember.

– Nem sok humorérzéke van, az már igaz.

– Minél nagyobb egy ember hatalma, annál kevesebb a humorérzéke. – Yilling hátrapillantott az oszlopok mentén, a hullák között hagyott, véres lábnyomára. – A Főkirály sem különb nála. Meggondolatlanság lenne a kettejük közti üzletbe belerondítani.

– Pontosan ez járt az én fejemben is, Kalivból egészen idáig – válaszolta sokatmondóan Jenner.

Yilling csettintett egyet, olyan hangosat, akár egy ostor pattanása, a szemében hirtelen kisfiús lelkesedés gyúlt.

– Van egy ötletem! Dobjunk fel egy érmét! Ha fej, elviheted ezt a szépséget a Főkirályhoz, hadd mossa csak az öregember lábát. Ha írás, akkor én majd jobb hasznát veszem a kicsikének – Vállon veregette Jennert. – Na, mit szólsz, új barátom?

– Azt hiszem, Wexen nagyanya rossz néven venné.

– Ő mindig, mindent rossz néven vesz. – Yilling arcára széles mosoly ült, szeme körül barátságos ráncokba húzódott a bőr. – Csakhogy a világon egyetlen nő van, akinek én engedelmeskedem. Nem Wexen nagyanya az, nem Tenger Anya, nem is Nap Anya, és még csak nem is Háború Anya. – Magasra repített egy érmét az Erdő oszlopai közé, a megszentelt tér sötétjébe. – Csak a Halál. – Elkapta az árnyak között a pénzt. – Nem számít, király vagy paraszt, magas vagy alacsony rangú, erős vagy gyenge, bölcs vagy bolond. Mindenkire a Halál vár – Ezzel kinyitotta a kezét, az érme megvillant a tenyerében.

– Huh – Zöld Jenner lepillantott rá, majd felvonta a szemöldökét. – Úgy tűnik, rám még várhat egy kicsit.

Sietve vágtak át Jaletoft romjain. A forró szél lángoló szalmaszálakat hordott a levegőben, az éjszaka forrongott az emberek sikolyaitól, könyörgéseitől és zokogásától. Skara a földre szegezte tekintetét, ahogyan egy jól nevelt rabszolgához illik. Nem volt már senki, aki rászólhatott volna, hogy húzza ki magát. A félelme lassacskán bűntudattá változott.

Beugrottak Jenner hajójába, és azonnal el is lökték magukat a parttól. A legénység halk imával adott hálát Béke Atyának, hogy ép bőrrel megúszták a vérontást, az evezők szabályos ritmusban nyögtek, miközben a támadók hajóinak gyűrűjében a nyílt tenger felé haladtak. Skara a rakomány között a földre rogyott. Bűntudata lassan gyászba csapott át, látván, ahogy Fynn király gyönyörű tróntermét felemésztik a lángok, és velük együtt vész oda az ő eddigi élete is, a tekintélyes, faragott oromzat feketéllik a tűzben, majd a kavargó szikratengerbe omlik.

A lángok lassan a távolba vesztek, Jaletoftból csak egy fényes pont lett a sötét messzeségben. A vitorlák csapkodva lobogtak, amint a hajó Jenner parancsára észak felé, Gettföld irányába fordult. Skara felállt, és hátrafelé révedt, a múltba. Arcán megszáradtak a könnyek, fájdalma pedig hideg, kemény, ólomnehéz bosszúvággyá kristályosodott.

– Fel fogom szabadítani Trovenföldet – suttogta ökölbe szorított kézzel. – Újjáépítem a nagyapám tróntermét, és Fényes Yilling holttestét kiakasztom a hollók eledeléül.

– Egyelőre elégedjünk meg azzal, hogy életben maradsz, hercegnőm. – Zöld Jenner lecsatolta Skara nyakáról a rabszolganyakörvet, majd a lány remegő vállára terítette a köpenyét.

Skara az ezüstpánt nyomát dörzsölgetve felnézett rá.

– Tévesen ítéltelek meg téged, Zöld Jenner.

– Nagyon is okosan ítéltél meg. El sem tudod képzelni, milyen szörnyűségeket követtem már el életemben.

– Akkor miért tetted kockára az életedet miattam?

Az öreg rabló az állát vakargatva mintha elgondolkozott volna, majd vállat vont.

– Mert a tegnapot már nem tudom megváltoztatni. Csak a holnapot. – Skara kezébe nyomott valamit. Bail karperecén vérvörösen csillant a rubin a holdfényben. – Azt hiszem, ez a tiéd.

NEM LESZ BÉKE

MIKOR ÉRNEK MÁR IDE?

Yarvi atya egy fatörzsnek dőlve, törökülésben a térdén fekvő, ősréginek tűnő könyvbe mélyedt. Első pillantásra bárki azt hitte volna, hogy alszik, félig hunyt szeme rebbent az írás sorai között.

– Miniszter vagyok, Koll – dörmögte Yarvi atya –, nem látnok.

Koll végignézett a tisztást szegélyező áldozati állványokon. Fejetlen madarak, üres söröskorsók és csontkötegek himbálóznak a madzagokon. Egy kutya, egy tehén, négy birka lógott fejjel lefelé a rúnákkal megfaragott ágakról, a legyek szorgosan döngtek az elvágott torkok körül.

Egy emberi holttest is csüngött mellettük, a nyakán lévő nyomokból ítélve rabszolgáé. A férfi ökle a véres földet súrolta. Szép áldozat Neki, Aki A Magot Kelteti, valószínűleg egy gyerekáldásra vágyó, gazdag nőtől.

Koll nem rajongott a szent helyekért, ezeken mindig úgy érezte, mintha valaki figyelné. Őszinte, jóravaló gyereknek tartotta ugyan magát, de mindenkinek vannak titkai, mindenkinek vannak kétségei.

– Mit olvasol? – kérdezte Koll.

– Egy tanulmányt az elf tárgyi emlékekről. A reerskofti Slodd nővér írta.

– Már megint a tiltott tudás, igaz?

– Volt idő, amikor a Miniszterek Közössége gyűjtötte a tudást, nem elfojtotta.

– Csak azt tudjuk befolyásolni, amit tudunk is – ismételte Koll a mestere szavait.

– A tudás pedig veszélyes is lehet, ha rossz kezekbe kerül, csakúgy, mint minden más hatalom. A kérdés, hogy hogyan használod fel. – Yarvi atya megnyalta csonka kezének egyetlen, göcsös ujját, és lapozott vele.

Koll a csendes erdőt kémlelte.

– Muszáj nekünk ilyen korán jönni?

– A csatát általában az a fél nyeri, amelyik először ér a csatatérre.

– Azt hittem, a békéről jöttünk tárgyalni.

– A béketárgyalás a miniszterek csatatere.

Koll nagyot sóhajtott, és prüszkölve fújta ki a levegőt. Letelepedett egy farönkre a tisztás szélén, biztos távolságra az áldozati tetemektől, előhúzta a bicskáját és a kőrisfadarabot, amit nagyjából már formára faragott. Ő, Aki Az Üllőt Üti, magasra emelt kalapáccsal. Rinnek készítette a bábut ajándékba, mire hazatér Thorlbyba. Már ha visszaér egyáltalán, és nem az egyik környező fán végzi a szélben himbálózva. Újra nagyot prüszkölt.

– Sok ajándékkal áldottak meg téged az istenek – kezdett szónoklatba Yarvi atya anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből. – Ügyes kézzel és éles elmével. Egész zuhatagnyi szőke hajjal. Kissé túl élénk humorérzékkel. De igazán akarsz-e nagyszerű miniszter lenni és királyok oldalán szolgálni?

Koll nagyot nyelt.

– Tudod, hogy akarok, Yarvi atya. Semmire sem vágyom jobban.

– Akkor sokat kell még tanulnod. Először is türelmet. Igyekezz egy dologra összpontosítani azt a lepkeagyad, és akkor igazán nagy dolgokat viszel majd végbe, ahogyan anyád kívánta számodra.

Koll megrántotta a nyaka köré kötött szíjat, a rá aggatott súlyok halkan csilingelve koccantak össze az inge alatt. Az anyja, Szafrit, a bolti eladó használta ezeket a mértékeket, és mindenki megbízott benne, hogy igazságosan mér velük. Légy bátor, Koll. Légy a legjobb, aki lehetsz.

– Istenek, még mindig annyira hiányzik! – nyögött fel Koll.

– Nekem is. De most tisztítsd ki az elméd, és figyelemmel kövesd a példámat.

Koll kieresztette ujjai közül a súlyokat.

– A tekintetem csak rajtad csügg, Yarvi atya.

– A szemedet inkább csukd be! – A miniszter halk csattanással összecsukta a könyvét, felállt, és leporolta köpenye hátuljáról a száraz faleveleket. – Csak hallgass!

Léptek zaja közeledett az erdőben. Koll eltette a faragott bábut, de a kést, pengéjét az ingujjába rejtve, a kezében tartotta. A legtöbb problémát meg lehetett oldani gondosan megválogatott szavakkal, de Koll úgy tapasztalta, a többire elég jó válasz lehet egy éles penge.

Egy miniszteri feketébe öltözött nő lépett ki a fák közül. Tűzvörös haját a feje két oldalán rövidre borotválta, füle körül tetovált rúnák díszítették a bőrét, középen pedig zsírral tüskés tarajban felállította a tincseket. Arca kemény volt, és csak még eltökéltebbnek tűnt a rágástól kidudorodó izmaitól. Álmodók kérgét rágta, az ajka széle piroslott a fa levétől.

– Korán érkeztél, Adwyn anya.

– Nem olyan korán, mint te, Yarvi atya.

– Gundring anya arra tanított, hogy másodikként érkezni egy találkozóra rossz modorra vall.

– Remélem, megbocsátod hát a neveletlenségemet.

– Ez attól függ, milyen üzenetet hoztál Wexen nagyanyától.

Adwyn anya felszegte a fejét.

– Királyod, Uthil és szövetségese, Grom-gil-Gorm megszegték a Főkirálynak tett esküjüket. Félrecsapták a barátian feléjük nyújtott kezét, és kardot rántottak ellene.

– A barátian felénk nyújtott keze elég erősen szorított minket – válaszolta Yarvi atya. – Két éve, hogy leráztuk magunkról, és kiderült, sokkal szabadabban lélegzünk nélküle. Két év eltelt, és a Főkirály nem foglalt el egyetlen várost sem, nem nyert egyetlen csatát sem ellenünk…

– És ugyan milyen csatát nyert Uthil és Gorm? Már ha nem számítjuk azokat, amiket naponta vívnak egymással. – Adwyn vörös levet köpött a szája sarkából, Koll pedig gondterhelten babrálni kezdett a ruhájából lógó cérnaszállal. A miniszter szavai nagyon is elevenébe találtak. – Eddig szerencséd volt, Yarvi atya, mert a Főkirályt lefoglalta az Alföldön kitört lázadás. Amelynek szításában, úgy hallom, a te kezed is benne volt.

Yarvi ártatlan képpel pislogott rá.

– Hogyan bujtanék fel innen több száz mérföldre lakó embereket? Hát varázsló vagyok én?

– Vannak, akik annak tartanak, de most már sem varázslat, sem éleselméjűség, sem szerencse nem segít rajtad. A felkelést levertük. Fényes Yilling megvívott Hokon három fiával, és egyenként levágta mindet. Kardforgató tehetségének nincs párja a világon.

Yarvi atya a nyomorék kezének egyetlen körmét vizsgálgatta, mintha meg akarna győződni róla, hogy még a helyén van.

– Ehhez azért Uthil királynak is lenne néhány szava. Ő egyszerre kaszabolta volna le mind a hármat.

Adwyn anya ügyet sem vetett a hencegésre.

– Fényes Yilling új embertípus új módszerekkel. Kardélre hányta az esküszegőket, majd felgyújtotta a tróntermüket és benne a családjukat.

– Elevenen égetni egész családokat. Ez ám a fejlődés! – jegyezte meg Koll.

– Ezek szerint nem hallottad, mit tett ez után Fényes Yilling?

– Úgy hallom, kitűnő táncos – válaszolt a fiú. – Táncolt?

– Ó, igen, táncolt. A szorosokon át egészen Jaletoftig, ahol meglátogatta a Főkirályhoz hűtlen Fynn királyt.

Erre csend támadt, a szellő megzörgette a leveleket, a ringó áldozati tetemek súlya alatt felnyögtek az ágak, Kollnak pedig borsódzott a háta. Adwyn anya elmosolyodott, a szájában szörcsögve fordult a fakéregpép.

– Nahát! Szóval ebből már nem farag viccet az udvari bolondod. Jaletoft romokban áll, Fynn király trónterméből csak a hamu maradt, a harcosai mind szélnek eredtek.

Yarvi homloka alig észrevehetően ráncba szaladt.

– És a király?

– A Végső Ajtó túloldalán, a miniszterével együtt. Sorsuk már akkor megpecsételődött, amikor csellel rávetted őket, hogy csatlakozzanak a te öngyilkos szövetségedhez.

– A háborúban már nincsenek szabályok – morgott Yarvi atya. – Valóban új módszer.

– Fényes Yilling sorra borítja lángba Trovenföld városait, előkészíti az utat a Főkirály serege előtt. Abban a seregben pedig több katona harcol, mint ahány homokszem van a tengerparton. Ekkora erő nem vonult még hadba, mióta az elfek harcba szálltak az istenekkel. Nyár közepére Thorlby falai alá érnek.

– A jövő birodalma ködbe vész, Adwyn anya. Meglehet, tartogat még számunkra meglepetéseket.

– Nem kell látnoknak lenni, hogy tudjuk, mi következik. – Egy tekercset vett elő, és kinyitotta a rúnákkal sűrűn telerótt papírt. – Wexen nagyanya Laithlint és téged árulókká és varázslókká nyilvánít. A Miniszterek Közössége elfmágiának bélyegzi az ő papírpénzét, és kitagad mindenkit, aki azt használja.

A bokrok között egy ág pattant, Koll összerezzent a hangtól.

– Kiközösítünk benneteket, ahogyan Uthilt és Gormot, és mindenkit, aki melléjük áll.

Ekkor léptek elő a harcosok, a hosszú pajzsuk és szögletes köpenycsatjuk alapján jutmarki férfiak. Koll hatot számolt, és kettőt hallott a háta mögött, de erőt vett magán, és nem nézett hátra.

– Kivont