A Kalaposok

By Tamzin Merchant

Kordélia a legifjabb Kalapos. Családjának tagjai nemzedékek óta varázserejű fejfedők készítésével foglalkoznak. Akárcsak a Csizmadiák vagy a Kesztyűkészítők, ők is a Királyi Öltözék Mestereinek leszármazottai, akik munkájuk során mágikus összetevőket használnak és az alkímiában is járatosak. Jelmondatuk non nocere, azaz: ne árts!Amikor Kordélia meghallja, hogy apja, Proszperó kapitány a hajójával együtt a tengerbe veszett, nem akar hinni a fülének, és elhatározza, hogy felkutatja őt, akárhol is legyen. Nyomozása során olyan titokra derül fény, amire álmában sem gondolt volna. Úgy tűnik, hogy valaki a Mesterek közül arra használja a varázserejét, hogy háborút szítson...Kordélia talán kiderítheti, ki az, és miért vetemedett ilyen gaztettre.

• Language: Magyar
• Publisher: Manó Könyvek
• Release date: Jan 31, 2022
• ISBN: 9789635840915

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Fordította: Todero Anna

img2.jpg

A mű eredeti címe: The Hatmakers

Text copyright © Tamzin Merchant, 2021

The author has asserted her moral rights

Illustration copyright © Paola Escobar, 2021

Original English language edition first published

by Penguin Books Ltd London, 2021

All rights reserved

Hungarian translation © Todero Anna, 2021

Kiadta a Manó Könyvek Kiadó Kft., az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2021

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában nem sokszorosítható.

Fordította: Todero Anna

Felelős szerkesztő: Boczán Bea

Olvasószerkesztő: Aranyossyné Bondi Judit

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

ISBN 978-963-584-091-5

A családomnak

img3.jpgimg4.jpg

Viharos, villámok szabdalta éjszaka volt. Sorsfordító éjjel.

Cikázó villanások szaggatták az eget, mennydörgés hullámzott London háztetői és tornyai fölött. A záporozó esőcseppek és egymásnak csapódó felhők láttán az az érzése támadt az embernek, hogy az egész várost elárasztotta a tenger.

Kalapos Kordélia azonban nem félt. Gyertyafényes szobájában, a Kalapos-ház padlásán a Csinos Főkötő fedélzetére képzelte magát. A hatalmas hullámok ide-oda dobálták a hajót, de ő a süvítő széllel dacolva keresztülbotladozott a fedélzet deszkáin (a valóságban a kandalló elé terített szőnyegen).

BUMM!

– Deszkázza be a fedélzeti nyílásokat, Fortescue! – kiáltotta Kordélia. – Hozzá kell kötöznöm magamat a kormánykerékhez!

Az ólomkatona üres pillantással bámult rá a kandallópárkányról.

– Igenis, kapitány! – sivította Kordélia a szája sarkából.

BUMM!

– Ellenséges tűz! – harsogta Kordélia, miközben megragadta a szék támláját, és ide-oda imbolygott, mintha egy nagy hajó kormányát forgatná.

BUMM!

Egy erős szélroham kitárta az ablakot. A gyertya kialudt, Kordélia ott maradt a sötétben.

BUMM, BUMM, BUMM!

Valaki olyan erősen dörömbölt a bejárati ajtón, hogy beleremegett az ötszintes Kalapos-ház.

img5.jpg

Kordélia leereszkedett a létrán a szobájából, és végigvágtázott a folyosón. A szilvakék bársonyköntösbe burkolózó Ariadné néni pont ekkor lépett ki a hálószobából. Mögötte az őszes hajú Tibériusz bácsi jelent meg álmosan.

– Apa! – kiáltotta Kordélia, miközben elsuhant mellettük. – Apám hazajött!

BUMM, BUMM, BUMM!

Kordélia lesiklott a Kalapos-ház közepén kanyargó csigalépcsőn. Elszáguldott Petronella néni mellett, aki az orgonalilán pislákoló tűz előtt szunyókált az Alkímia-szalonban. Elrohant a Kalaposműhely magas ajtaja előtt, majd arra jutott, hogy akkor ér le a leggyorsabban, ha lecsúszik a csigalépcső korlátján, és három szívdobbanással később már lent is volt a földszinten.

Meztelen talpa végigcsattogott az előszoba hideg kövén. Megrázta a fejét, hogy elmúljon a szédülése, és odarohant (cikcakkban, mert kissé még mindig forgott körülötte a világ) az ajtóhoz.

Fehér fény villant az égen, amikor Kordélia elfordította a nehéz kulcsot a zárban. A tejüveg túloldalán magas alak tornyosult.

Fülsiketítő mennydörgés kísérte az ajtónyitást.

Villám hasította ketté az eget.

Egy férfi állt a Kalapos-ház ajtaja előtti lépcsőn, a viharos szélben. Egy bőrig ázott, rongyos ruhájú, ziháló férfi.

Nem Kordélia apja.

img6.jpg

Kordélia hátrahőkölt. Amint az idegen berontott az ajtón, az eső és a féktelenül tomboló szél betört a házba. A férfi díszes brokátköpenyéből a tenger sós szaga áradt.

– Lord Aszat! – kiáltott fel Ariadné néni, aki lámpással a kezében tipegett lefelé a lépcsőn. – Mi a csoda történt?

A lord ruháiból csöpögő víz tócsába gyűlt az előszoba padlóján.

– Sajnos nem csoda történt, Kalaposné asszony, hanem szerencsétlenség – zihálta Lord Aszat. – Súlyos hajószerencsétlenség!

Kordélia úgy érezte, mintha egy szibériai jégpók mászna le a nyakán.

– Kérem, uram, mondja el, miről van szó – mondta Tibériusz bácsi.

– A Csinos Főkötővel történt valami? – jelent meg a szakácsnő a konyhaajtóban, hajában hajcsavarókkal, kezében fakanállal.

– Hol van az apám, Kalapos kapitány? – kérdezte Kordélia félelemtől reszkető, elhaló hangon.

Lord Aszat levette fekete háromszögletű kalapját, majd tekintélyes mennyiségű vizet löttyintett ki a karimájából.

– A Csinos Főkötő hajótörést szenvedett – jelentette be. – Nekicsapódott azoknak a veszedelmes szikláknak, amelyek a Torkolatfalvába vezető vízi utat őrzik.

A szél végigsüvített a házon.

– És az apám? Hol van? – kérdezte Kordélia.

A jégpók most hideg hálót szőtt a zsigerei köré.

Lord Aszat a csizmáját bámulta.

– Ott voltam. A világítótorony tetejéről figyeltem, ahogy a hajó áthaladt a szoroson – dadogta, és úgy szorította a kalapját, hogy egészen elfehéredtek a bütykei. – A palotában nagyon várják, hogy Kalapos kapitány visszatérjen és meghozza az utolsó hozzávalót a király új kalapjához. De ma éjjel…

Lord Aszat elhallgatott. A szemében rémület tükröződött.

– A viharban megpillantottam a vitorlákat – folytatta aztán szürke arccal. – Olyan közel voltam, hogy hallottam a legénység kiáltozását, még a szél sem nyomta el a hangjukat, és láttam, hogy Kalapos kapitány maga áll a kormánykeréknél… de pont mielőtt a hajó átcsusszant volna a sziklák között Torkolatfalva biztonságos kikötőjébe, egy borzalmas hullám csapott fel a fekete óceánból, és nekicsapta a Csinos Főkötőt a szirteknek. A hajó egy szempillantás alatt darabokra tört.

Kordélia a fejét rázta. Azután észrevette, hogy egész testében remeg.

– A víz mindenkit magával sodort – suttogta Lord Aszat. – Senki sem élte túl.

– De… az nem lehet – tiltakozott Kordélia. – Nem ismerek jobb úszót apámnál. A vihar vagy az örvény sem állhat útjába. Képtelenség, hogy megfulladt volna!

Lord Aszat úgy festett, mint akit tengeribetegség gyötör.

– Kalapos kapitány a tengerbe veszett – mondta. – Nagyon sajnálom.

img5.jpg

Kordélia szívében olyan hevesen csapott fel a fájdalom és a düh, hogy valósággal felrepítette a lépcsőn, bármennyire remegett is a lába. Ariadné néni hangja úgy libegett mögötte, mint egy tépett zászló. Miközben az emeleti folyosón botorkált, váratlanul elöntötte a szemét a könny. Végül nagy nehezen kinyitotta az ajtót, és megcsapta az orrát apja fájdalmasan ismerős illata.

A fűszerek illata volt ez, amelyeket a kapitány kalandos útjairól hozott, meg a cédrusfáé, a füsté, a tengeri levegőé. Kordélia levetette magát apja üres ágyára, amelyet szúrós gyapjútakaró borított.

Ott feküdt, arcát a párnába fúrva, és úgy érezte magát, mintha a világ legszomorúbb dala készülne kitörni belőle. A dallam keresztülsivított a hasán, fel a mellkasába, körbefonta a szívét, azután felszökött a torkába, és kétségbeesetten reszketett.

– Kordélia! – suttogta Ariadné néni, aki lábujjhegyen óvakodott be a szobába.

Nagyot dördült az ég. Olyan hangot adott, mint a sziklákon darabokra zúzódó hajó.

– Szegény Kordéliám!

Kordélia teste megfeszült. A lány minden erővel azon volt, hogy ne hagyja kiszökni a száján a szomorú dalt. Egy meleg kéz telepedett a hátára.

– Ettől majd elalszol, drágám – mondta a nagynénje.

Félresimította Kordélia haját, és a lány érezte, hogy egy bársonyosan puha holdvirág-hálósipkát húznak gyengéden a fejére.

A hálósipka sötétlila varázslata nyomán Kordélia egy sóhajtásnyi idő alatt álomba merült. Polipcsápok húzták le a mélybe, az apját szólongatta, de a hullámok elnyelték a hangját. Egész éjjel azt hallotta: „a tengerbe veszett, a tengerbe veszett, a tengerbe veszett", miközben viharos álmában hánykolódott, és a baljós égen egy albatrosz körözött jajongva.

Másnap reggel Kordélia arra ébredt, hogy támadt egy gondolata.

Ami elveszett, azt meg kell keresni.

img7.jpg

Kordélia belebújt az apja zubbonyába, amelyen pont úgy ragyogtak az aranygombok, mint a remény. Feltűrte a zubbony ujját, aztán kiosont a szobából.

A Kalapos-házban nyugalom honolt. Az ablakon túl tiszta kék volt az ég, a fakósárga napfényben szépen csillogtak az üveget pettyező esőcseppek.

A könyvtárszobát méhviasz, kifényesített fa és török szőnyegek szaga lengte be. Több ezer könyv szorongott a polcokon. Ősi varázskönyvek, az új tudományok kézikönyvei és hátborzongató titkokat őrző kötetek versengtek egymással a helyért. Némelyik olyan nagy volt, hogy Kordélia térdéig ért, és bordázott bőrből készült a gerince; mások egy tenyérben is elfértek, és a drágakövek színeiben pompázó selyembe kötötték őket. Lapjaikról suttogás szállt fel, amikor a lány beléjük lapozott. 

Olyan korán volt, hogy a keresőgalambok még szárnyuk alá dugott fejjel bóbiskoltak az ablak mellett álló madárházban.

– Kukú – kezdte szólongatni őket Kordélia halkan. Fekete szempárok pislogtak rá, miközben magokkal töltötte meg a tálcát, és friss vizet öntött a tálkába.

Kordélia kiválasztotta az egyik madarat, és a nevén szólította.

– Agáta – mondta neki. – Apám a tengerbe veszett, és te vagy az egyetlen, aki képes megtalálni.

Agáta jelentőségteljesen csapkodni kezdett a szárnyával, és burukkolt hozzá.

Agátát maga Kalapos Proszperó kapitány, Kordélia apja még mint tojást, a hóna alatt költötte ki. Amikor egy napon a kis galamb kibújt a tojásból, a kapitány gyengéd tenyerében találta magát, és arra a megállapításra jutott, hogy nála jobb anyát keresve sem találna.

Ha egy keresőgalambot így költenek ki, mindig elrepül az anyjához, hogy üzenetet hozzon tőle, bárhol is legyen széles e világon. Úgyhogy Kordélia kivett egy kis papírdarabot az íróasztal felső fiókjából, és ezt írta rá:

Apám, azt mondják, hogy a tengerbe vesztél. Ha elvesztél, akkor meg is lehet találni téged. Kérlek, találd meg magad a tengerben, amilyen hamar csak lehet,

Már alig maradt hely a papíron, úgyhogy csak ennyit tudott beszorítani:

és kérlek, gyere haza. Szeret lányod, Dilly

Megcsókolta a papírt – de vigyázott, nehogy elmaszatolja a tintát –, majd meglengette a levegőben, hogy megszáradjon. Azután szorosan összecsavarta, és egy dugó meg némi pecsétviasz segítségével bezárta egy aprócska üvegpalackba.

Óvatosan kivette Agátát a madárházból, és a lábára kötözte a kis palackot. Érezte, hogy a galamb parányi szíve háromszor olyan gyorsan ver, mint szokott.

– Vidd el Proszperónak, vidd el Proszperónak! – suttogta Kordélia, mint valami varázsigét.

Szélesre tárta az ablakot, Agáta pedig kirepült rajta. A kislány kihajolt, és addig nézte, amíg már csak egy fakó pont látszott belőle London esőtől tisztára mosott házai fölött.

– Kordélia!

Tibériusz bácsi állt az ajtóban, alvástól gyűrött arcát dörzsölgetve. Úgy festett, mint egy medve, amelyik túl korán bújt elő a barlangjából.

– Jól vagy, kicsikém? – kérdezte dörmögő, de kedves hangján.

– Igen, bácsikám – felelte Kordélia. – Épp most küldtem üzenetet apának.

Tibériusz válla meggörnyedt.

– Jaj, Kordélia, drága kislányom – sóhajtotta.

– Tudod – magyarázta Kordélia –, ha elveszett, az azt jelenti, hogy meg lehet találni. Úgyhogy elküldtem Agátát, hogy keresse meg.

– Kis Kalaposlány – szólt Tibériusz bácsi komoly hangon –, ha egy keresőgalamb anyja… elment… akkor szegény, összezavarodott jószág elrepül… és soha többé nem tér vissza.

Tibériusz bácsi szeme hirtelen elpárásodott, és kifújta az orrát egy zöld selyem zsebkendőbe.

– Ne sírj, bácsikám! – vigasztalta Kordélia, és felmászott egy székre, hogy megsimogassa Tibériusz rázkódó vállát. – Agáta meg fogja találni apát. Ő nem ment el, csak elveszett, ami nem ugyanaz.

Tibériusz bácsi megtörölte a szemét.

– És most igyekezzünk! – mosolyodott el Kordélia. – Be kell fejeznünk a király Figyelőkalapját. Várnak minket a palotában!

img5.jpg

Máskor a királyi kiszállítás napján jókedv és káosz vegyülékétől zsongott a Kalapos-ház. De ezen a reggelen a Kalaposok – Kordélia kivételével – vörösre sírt szemmel, gyászruhában, lassacskán kóvályogtak a házban. A szakácsnő a szokásosnál több mézet csorgatott Kordélia kásájára, és nagy csókot nyomott a feje búbjára.

Jones, Kalaposék kocsisa kezében teáscsészét szorongatva hajolt be a konyhaablakon. Takaros, kék libéria volt rajta, a fején tintakék háromszögletű kalap, az arcán pedig komor kifejezés ült.

Az asztalfőn helyet foglaló, sápadt Ariadné néni a pirítósa száraz sarkát rágcsálta. Megigazította a fekete gyászkalapját díszítő rutaágacskát, majd így szólt:

– Sajnálom, hogy el kell mennünk ma a palotába, Kordélia, bátor kislányom. Ha a királyi család kalaposa az ember, az bizonyos terhekkel jár. Hív a kötelesség.

– És nem hagyhatjuk, hogy túltegyenek rajtunk azok a nyomorult Csizmadiák. Vagy azok a finomkodó Kesztyűkészítők, ha már itt tartunk – dörmögte Tibériusz bácsi, miközben rosszkedvűen kavargatta a zabkásáját.

– Vagy az Órások! Vagy a Köpenykészítők! – tette hozzá Kordélia.

– Csupa nagyképű sznob – dünnyögte Tibériusz bácsi.

– Különben is – zárta le Kordélia a kérdést. – Apa is azt akarná, hogy elmenjünk.

Ariadné néni szája kissé legörbült.

– A lehető legtökéletesebben kell elkészítenünk a kalapot, bár híján lesz annak a különleges hozzávalónak, amit Proszperó hozott volna.

– És mi volt az? – kérdezte Kordélia.

– Egy toll a Platón-erdő athéni baglyának füléről – felelte Tibériusz bácsi. – Ez a földkerekség legbölcsebb madara: a világ végéig is elrepül, csak hogy elmeneküljön az emberek elől. Ezzel a tollal lehetett volna elérni, hogy a király a munkájára koncentráljon és ragaszkodjon hozzá, hogy ne zavarják.

– Menj, segíts Petronella néninek feléleszteni a tüzet – kérte Ariadné néni különös, reszkető hangon.

img5.jpg

– Keltsd életre, gyermekem! – károgta Petronella néni.

Kordélia olyan erősen nyomkodta a hangosan szuszogó fújtatót, hogy a lila tűz csakugyan feléledt, és ibolyaszínű lángok kezdték nyaldosni a kémény kormos belsejét. Az Alkímia-szalonban lilás árnyékok keltek táncra, amint a réztárgyakon megcsillant a lobogó tűz visszfénye. Petronella néni két, hideg keze közé fogta Kordélia arcát.

– Erős lány vagy – jelentette ki rikácsoló hangján.

Kordélia arra gondolt, milyen buták a felnőttek, hogy mind fekete göncöket húznak magukra, őt pedig nem győzik dicsérgetni, milyen bátor és erős.

– Tudom, hogy azt hiszed, apa meghalt. Tegnap este még én is így voltam ezzel – mondta. – De amikor felébredtem, rájöttem, hogy csak elveszett. Tudod, nem mindegy. És egyszer már túlélte, hogy tizenkét napon át hánykolódott a tengeren, egy tutajon. Bármit képes túlélni.

Kalapos Proszperó csakugyan túlélte, hogy tizenkét napon keresztül sodorta az ár egy összetört hajó darabkáján. Mint ahogy Kordélia is. Ez volt a kedvenc története.

– Te a tengeren születtél, kis Kalaposlány – mondogatta neki az apja. – Anyáddal sok kalandos utazást tettünk, kalap-hozzávalókat keresve. És egy napon észrevettük, hogy egy harmadik Kalapos utazik velünk: te! Egy csillagos éjszakán jöttél világra, a marokkói partok közelében. A legénység nagy ünnepséget rendezett, anyád és én pedig a hetedik mennyországban éreztük magunkat. A hajón nem volt bölcső, ezért egy kalapdobozba fektettünk, nagyon békésen aludtál benne. Ez a kalapdoboz mentett meg…

Jó pár hét múlva borzalmas vihar sújtott le ránk. Villám csapott az árbócba, és kigyulladt a hajó. A kormánykeréknél álltam, próbáltam kikormányozni a hajót a viharból, amikor megláttam, hogy anyád lerohan a hajófenékbe. Azután megjelent a csapkodó lángok között, a gomolygó füstben, karjában egy kalapdobozzal.

Ebben a pillanatban a hajó rettentő reccsenéssel kettétört; a lángok egészen a tőkesúlyig hatoltak. Mintha az egész világ kettéhasadt volna. Anyád átdobta a kalapdobozt a mélység, az örvénylő víz fölött. Beugrottam a vízbe, hogy elkapjalak. A kalapdoboz épp egy hullám taraján kötött ki, amikor belevetettem magam az óceánba. Mire feljöttem a víz alól, a hajó egyik fele már eltűnt. Felkapaszkodtam a roncs maradványaira. Te csodával határos módon életben maradtál, bár csuromvizesen rúgkapáltál a kalapdobozodban.

Egész éjjel túlélők után kutattam. De a felkelő nap fényében már láttam, hogy anyád nincs többé. A legénység nincs többé. Csak mi ketten maradtunk a félig elsüllyedt hajón, és körülöttünk sok-sok mérföldnyi távolságban nem volt más, mint az üres óceán.

Tizenkét nap után felvett minket egy arra járó portugál karavella, és végre hazahoztalak Londonba. Értékesebb kincset még sosem hoztam.

Kordélia apja mindig egy láncról lógó kagylóhéjat viselt a nyakában. A belsejében apró festmény volt, nem nagyobb, mint Kordélia szeme. Az anyja portréja. Kordélia órákig tudta bámulni a festményt, a nő sima bőrét, arcát keretező fekete haját és kedves, mosolygós szemét. Valósággal megbabonázta a látvány.

– Nagyon hasonlítasz rá, kis Kalaposlány – mondogatta az apja, és mélységes szeretet áradt a tekintetéből. – Tőle kaptad a szépségedet és az okosságodat.

Kordélia ilyenkor az apjára mosolygott, és azt kérdezte:

– És tőled mit kaptam, apa?

Az apja visszamosolygott rá, és így válaszolt:

– A Kalaposok tulajdonságait. A szabad szellemet és a varázserejű ujjakat!

– Bátor is vagy, nem csak erős – zökkentette ki merengéséből Kordéliát Petronella néni károgó hangja.

Kordélia pislogott egyet. A nagynénje büszke szomorúsággal bámult rá.

– Apa nem halt meg – jelentette ki a lány határozottan. – Vissza fog jönni. Elküldtem hozzá Agátát.

A nagynénje homlokon csókolta, aztán kivett egy napcukor-karamellát egy bádogdobozból, és a kezébe nyomta.

– Kordélia! Szükségem van rád a műhelyben! – kiáltott fel Ariadné néni a lépcső aljáról.

img8.jpg

Kordélia, amióta csak az eszét tudta, mindig részt vett a család munkájában. Amikor még nem tudott járni, négykézláb mászkált a tölgyfa munkapadok között a műhelyben, és szalagokat meg csipkéket vitt a szájában. Ha kicsit nedvesek lettek, a nagybátyja türelmesen megszárította őket a tűznél, mielőtt felvarrta volna az alkotásaira.

Amikor a kislány járni kezdett, óvatosan a magasba tartotta a kalaptollakat, és így bukdácsolt át a Díszítőszobán. Keresztültotyogott a nagynénje kalapformáiból áradó gőzfelhőn, körbetipegte az Alkímia-szalon kristályfény-örvényeit.

Az első szavait szálkás rúnaírással írták a könyvtárszoba suttogó könyveibe. Összebarátkozott a tetőn kuporgó üvegházban viruló növényekkel, nagy-nagynénje, Petronella néni csillagnéző távcsövén keresztül megismerkedett a csillagokkal, és nevet adott az összes keresőgalambnak.

Gyapjúsálba bugyolálta a holdkaktuszt, amikor hó borította a földet, és legyezővel hűtötte a Vezúv-követ nyáron, hogy ne csorgasson lávát Petronella néni asztalára. Tudta, hogy a kefék gorombák tudnak lenni, ha udvariatlanul szól hozzájuk az ember, és ő volt az egyetlen, aki lágy suttogással rá tudta venni a félőpáfrányt, hogy új leveleket növesszen.

A Kalaposok nemzedékek óta éltek ebben a házban, olyan régen, hogy már maguk sem tudták, mióta. A világ távoli tájairól származó hozzávalók varázsereje beitta magát a gerendákba és a kopott kövekbe. A régi ablakok katedrálüvegei, a falak, sőt még a kéményfedők is sisteregtek, borzongtak ettől a fura mágiától.

És ez a varázserő időnként kifejezetten bosszantó tudott lenni. Például, ha az ember a műhelyben rossz helyen lépett rá a kandalló előtti szőnyegre, akkor az szántszándékkal elgáncsolta. Az egyik padlódeszka nagyon csiklandós volt, és ha ráléptek, tekergőzni kezdett. Tibériusz bácsi sokszor megharagudott a szekrényre, amelyben láthatatlan dolgokat tartottak. A szekrény ajtaja ugyanis szép lassan eltűnt – előbb csak elhalványult, aztán homályossá vált, végül teljesen láthatatlanná. De ha a nagybátyja nem találta, Kordélia mindig tudta, hogyan kell hunyorítani, hogy az ember meglássa a szekrényajtó fogantyúját.

img9.jpg

Kordélia tehát sok hasznos munkát végzett, de hogy ő maga is kalapot készítsen, azt nem engedték.

– A hozzávalók kiszámíthatatlanok – figyelmeztette gyakran a nagynénje. – Igen ártalmasak tudnak lenni, ha nem jól használja őket az ember. Néhányat pedig soha nem is szabad felhasználni.

Az ilyen tiltott hozzávalókat a műhelyben lévő, vasból készült