Baudelaire válogatott költeményei

By Charles Baudelaire

Én nem feledtem el a városn közelébenn Én nem feledtem el a város közelében, Hol állt fehér tanyánk törpén, de csöndbe szépen; Ott kis kopott lugas rejtette az avitt Gipsz Vénusz, s Pomona mezitlen bájait. És esténként a nap

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633443583

Charles Baudelaire

Charles Baudelaire (1821-1867) was a French poet. Born in Paris, Baudelaire lost his father at a young age. Raised by his mother, he was sent to boarding school in Lyon and completed his education at the Lycée Louis-le-Grand in Paris, where he gained a reputation for frivolous spending and likely contracted several sexually transmitted diseases through his frequent contact with prostitutes. After journeying by sea to Calcutta, India at the behest of his stepfather, Baudelaire returned to Paris and began working on the lyric poems that would eventually become The Flowers of Evil (1857), his most famous work. Around this time, his family placed a hold on his inheritance, hoping to protect Baudelaire from his worst impulses. His mistress Jeanne Duval, a woman of mixed French and African ancestry, was rejected by the poet’s mother, likely leading to Baudelaire’s first known suicide attempt. During the Revolutions of 1848, Baudelaire worked as a journalist for a revolutionary newspaper, but soon abandoned his political interests to focus on his poetry and translations of the works of Thomas De Quincey and Edgar Allan Poe. As an arts critic, he promoted the works of Romantic painter Eugène Delacroix, composer Richard Wagner, poet Théophile Gautier, and painter Édouard Manet. Recognized for his pioneering philosophical and aesthetic views, Baudelaire has earned praise from such artists as Arthur Rimbaud, Stéphane Mallarmé, Marcel Proust, and T. S. Eliot. An embittered recorder of modern decay, Baudelaire was an essential force in revolutionizing poetry, shaping the outlook that would drive the next generation of artists away from Romanticism towards Symbolism, and beyond. Paris Spleen (1869), a posthumous collection of prose poems, is considered one of the nineteenth century’s greatest works of literature.

Book preview

BAUDELAIRE VÁLOGATOTT KÖLTEMÉNYEI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-358-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐHANG

Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek

oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;

s mint koldús éteti öntestén férgeit,

mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.

És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;

ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,

aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,

s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.

Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten,

a Sátán s álmot ád, mely romlással marat,

s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat,

párává lobban el az alkimista-üstben.

Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!

Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,

s mindennap közelebb az alvilági táj,

hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.

Mint züllött részeges, ha némi női roncsot,

vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,

titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,

facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot.

Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó,

agyunkat démonok raja lepi tele,

s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele,

mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge

ha víg ábráikat eddig nem hímezék

sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,

azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány

keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,

mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,

bűneink átkozott állatkertjét rutítván,

van még egy – ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott?

Ez, bár alig mozog és ordítani rest,

romokba döntené a földet örömest,

s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:

az Únalom! – szemén rest könny ragyog kövéren,

huká-t pöfékel és bitók felé mered:

finom szörny! ugye őt te is jól ismered,

én álszent olvasóm – képmásom – bús fivérem?

(TÓTH ÁRPÁD FORDÍTÁSA)

SPLEEN ÉS IDEÁL

ÁLDÁS

Midőn, felsőbb Erők titkos Parancsa folytán,

a Költő idejött az únott föld fölé,

rémülten anyja, és vad átkokat sikoltván

emelte ökleit a szánó Ég felé:

„-Ah, inkább viperát táplálni anyatéjjel,

mintsem megszülni egy ilyen boldogtalant!

Legyen megátkozott a kurta kéjü éjjel,

mikor a Büntetés méhemben megfogant!

Mivel szegény uram utálatára engem

szemelt az asszonyok között ki Fátumod,

s mert nem lehet e szörny korcsot a tűzre vetnem,

mint aki egy gonosz levélkét lángba dob:

sujtó gyülöleted átkozott eszközére

hárítom iszonyú nyilait vissza hát

s annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetére

hogy ne hajthassa ki fertőzött bimbaját!"

Így nyeli habjait sötét indulatának,

s nem értve az örök terveket, rakja már

gyehenna fenekén a zord máglyát magának,

mely az embertelen anyák bűnére vár.

De a kitagadott gyermek egy égi dajka

gondjain Nap felé sudárként felszökell,

s bármit harap foga, és bármit iszik ajka,

piros nektárra és ambróziára lel.

Játszik a széllel és a felhőkkel beszélget,

ittasan a kereszt útján dalolva jár,

s a Szellem, aki ily szent vándorlót kisérget

sír rajt, hogy oly vidám, mint erdei madár.

S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné,

vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki

gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné

s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.

Szája számára szánt borába, kenyerébe

van aki rút hamut s undok köpést kever,

magát átkozza, ha lépte nyomába lép be,

s amihez ér, csinált undorral dobja el.

Asszonya így kiált, a nyilt uton kiállván:

„Ha már imádni tart méltónak a bolond,

legyek számára mint vérivó régi bálvány,

milyent a balga hit hajdan aranyba vont!

Aranyt kivánok én, s a tömjén, mirrha, nárdus

kincsét, a húst, a bort, a térdhajtásokat,

s büszkén bitorlani, amint előmbe száll dús

szivéből, mit a szív csak istenének ad.

S ha már lelkemnek e játékot nincs türelme

folytatni: ráteszem gyönge s erős kezem

és körmöm, mely olyan mint a Hárpia körme,

utat tör majd meleg szivéig véresen.

Mint egy kis madarat, ki egyre piheg, él még,

kezem bolond szivét melegen tépi ki

s hogy eloltsam vele kedves kutyámnak éhét,

a porba megvetőn dobom le majd neki!"

– De a Költő nyugodt; fényes trónt lát az égen

és áhitatosan emeli kezeit.

A lelki szent tüzek ragyogva nyilt szivében

a durva nép dühét előle elfedik.

„Légy áldott, Istenem, ki a fájdalmat adtad,

mint piszkosságaink legjobb orvosszerét;

legjobb Esszenciát, és leghatékonyabbat,

szent kéjre edzeni erősek erejét!

Tudom, ki Úr vagy a szent légiók sorában,

őrzöl te egy helyet a költőnek is ott,

s a Fények és Erők és Trónok táborában

tartandó örökös ünnepre meghivod.

Tudom, a Fájdalom az egyetlen nemesség,

amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el;

s hogy az én misztikus koronám megszövessék,

minden világok és idők gyémántja kell.

De vesztett ékei a régi Palmyrának,

a tenger gyöngyei, a bányák dús ere,

nem volna dísz elég e tiszta koronának,

bár a Te bölcs kezed foglalná is bele:

mert nem lesz benne más, mint az Ős Sugaraknak

örökszent tűzhelyén merített tiszta fény,

amelynek halavány tükörképe ragyog csak

a legégőbb szemű halandóknak szemén!"

(BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA)

AZ ALBATROSZ

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,

Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,

Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,

Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,

A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,

Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva

S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, – most sántit suta félsszel,

Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,

Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,

Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,

Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,

De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja

S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

(TÓTH ÁRPÁD FORDÍTÁSA)

AZ ALBATROSZ

A hajó népe, hogy mulasson olykoron,

Egy albatroszt fog el, a víz nagy vándorát,

Amely közönyösen követi az uton

A suhanó hajót a sós vízáron át.

Bajjal teszik le őt a sík födélzeten,

A lég királya itt bohókás és balog,

Fehér, nagy szárnyait borzolja betegen,

Midőn a környezet körötte ódalog.

E szárnyas utazó mily gyönge, törpe itt,

E könnyed szárnyaló mily komikus, nehéz,

Égő pipájával piszkálja emez itt,

Menését mímeli egy másik tengerész.

A költő és madár olyan hasonlatos,

Ki a viharra vár, s repülve fölkacag,

De a tömeg között, hol nincs mély, nincs magos,

Óriás szárnyait bajjal vonszolja csak.

(JUHÁSZ GYULA FORDÍTÁSA)

ŐS, MEZTELEN KOROK EMLÉKÉN CSÜGGNÖM