Strandregény

By Horváth Péter

A szerző több regényében szereplő Béres urat, aki szintén író, s aki magát Horváth úr írónál sokkal tehetségesebbnek, ugyanakkor lustának tartja, szóval Béres urat talán Horváth úr megbízásából egy szemtelen angyal látogatja meg és arra figyelmezteti – nincs már sok ideje hátra. Béres úrnak természetesen esze ágában sincs megijedni, élcelődik nem csak az angyalt fenyegeti meg, de Horvát urat is.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743461

Book preview

HORVÁTH PÉTER

STRANDREGÉNY

kivezetés a szépirodalomból

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-346-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Horváth Péter

I.

1.

Béres úr ötödször ereszkedett a csepeli (b)irodalom bedeszkázott kútjának posványos, zöld vizébe, hogy a halálhoz szoktassa a szívét.

Le petit mort, mondja a francia, kis halál.

Az nem efféle kúttal működik.

– Pina! – suttogja Béres úr.

Felhőt röntgenez odafent a Hold. A kert buján, kluttyogva gőzölög, akár egy tányér lassan hűlő, forró spenótfőzelék.

– Ez jó: spenót se lesz!

A családi udvarház falai kékesen derengnek, a frissen rakott, setét háztető alól automata szem vigyázza a moccanatlan éjszakát. Az uradalmi szilvafán levél se rezdül. Csend honol a Csepel szigeten.

Érkezés ez, vagy távozás?

Béres úr gyakran tett fel magának efféle kérdéseket. Persze nem így: keretben, félkövérrel kiemelve. Szerény személy volt, kérdéseit se tartotta sokra. Elengedte a vékonyka fatörzset, amelybe addig kapaszkodott, óvatosan a kútfödélre térdelt. Bozontos bajsza felmeredt, külön életet élt mindenik szőre szála.

– Nyugi! Nem fog fájni! – bíztatta önmagát.

A kútfödél kicsusszant alóla, ő elzuhant, bajszos szája a betonba csókolt. Elfehérülő ujjakkal markolta a kútkáva peremét.

– Kútba estem!

– Ki húzzon ki?

Mit mondjunk erre?

Te mit mondanál?

Kit szólítanál azon az órán?

Nem sok hiányzott, hogy terpesztett lábbal (már–már spárgában) átollózza belülről a kút betongyűrűjét, s nekifeszülvén megálljon fölötte, rajta, benne – mint egy mélylégtornász.

Ilyeneket tudott, mint ez a szó is.

– Mélylégtorna.

Meg hogy:

– Suttogva üvöltsünk, ha fáj!

Lógott a szeren, mint a néhai rokon, ki bár az élet értelmét vélte feltalálni másodfokú egyenletekben, rúdmászásban gyenge volt. Feje fölött a félrecsúszott kútdeszka látni engedett egy darabka eget. A csillagok füzérben lógtak le róla, a fogyó Hold sarlóján kövér angyalka lovagolt.

– Hahó! – kiáltott le a magasból.

– Zuhanj le! – zihálta Béres úr.

Az angyal biztosan ülte a Holdat.

– Randa egy meló! – kucorgott odafent. – Más kollégák rózsaszín leányszobák függönyén csücsülnek, aranyozott keretű képeken vidulnak Tiziano festette, rózsaszín húsú némberek között, nekem meg itt kell rostokolnom, Csepel fölött, a Holdon, mert nem áll velem szóba a kopasz! Hiába – tollászkodott –, akinek az apja is komcsi volt, ugye...!

– Ki volt a komcsi?! – Béres a betonba harapott. – Kisiparos volt! – köpte a nedvesen porladó cementet – Érted, te marha? Kisiparos! Akkora szívvel, mint egy borjú mája! Hegedűt vett nekem, hogy azon zongoráljak! Azt mondta, híres leszek, mint a Jenuhin!

– Hát ez nem jött be eddig! – Az angyal leszökkent a Holdról, megült egy mérgező gázokkal átitatott, aprócska fellegen, megsodorta a felhő kénsárga selymét, s mint egy pókfonálon, alább hintázott rajta. – Így sose lesz belőled énekes halott! – landolt a kút melletti szilvafa tetején.

Béres úr összezárta a lábát alant. Lihegett. Lógott. Rothadás édes illata szállongott körötte. A kútgyűrű repedésein zsíros, fekete föld türemkedett elő: túlérett szilvalekvár. A lekvárban giliszta tekergett, csíborok motoztak.

– Halálom után még szárnyára vehet a hírnév! – sziszegte.

Amíg a sose használt, posványos vizű kút az alsó világba nem vetette, nem foglalkozott a halálon túli lét gondolatával. Halottait tisztességesen eltemette. Apját, anyját, bátyját megsiratta. – Új gyászmunka – morogta most. – Saját magunkat miként búcsúztassuk el? – Duzmadó pocakját a kút falához nyomva addig ficergett, míg kinyújtott lábbal megérezte a kút falába ütött rozsdás ácskapocslétra egyik fokát. Megvetette rajta a lábát, elszántan lejjebb hatolt. Először jobb csülkét nyújtotta a semmibe. A formás férfiláb oly valószerűtlenül merült a feketén csillogó, langymeleg közegbe, mintha nem is az ő testének része volna, hanem holmi szemléltető eszköz (fejes vonalzó?) egy régi fizikaórán.

– Minden vízbe mártott test, kisangyalom,

Annyit veszít súlyából, kisangyalom,

Amennyi az általa kiszorított víz súlya,

Kisangyalom!

Nézte (vagy azt is csak képzelte inkább?), amint ócska edzőcipőbe bújtatott lábfeje alámerül, s a vízszint síkja megtöri a láb szépívű vonalát.

– Hogy is van? A beesési szög egyenlő...

– Látlak ám! – hallotta ismét az angyal fisztulás tenorját. Látni szinte semmit nem lehet odalent, kivéve a szilvafa ágán hintázó puttó tükörképét a sötéten hullámzó gyémántlapon. – Gyere ki onnan, és beszéljük át újra az egészet!

– Nem beszélgetek képzelt angyalokkal! – Talpával a kútgyűrű falát követve nyújtotta töröttnek látszó jobb lábát tovább, a víz alatt. Spiccével megkaparta a két betongyűrű közét, cipője orrát a résbe szuszakolta. Lejjebb fogott a létrán. – Ha megfulladok, Mari örökli a birtokot. Tőle Sugárka lányom és az unokák. Ha más nem is, ez az övék lesz. Ez a randa kút. – Kirázta a hideg. – Mégse megyek le! – döntött hirtelen. – Ma este nem. – Próbálta feltornászni magát, de átvizesedett göncei visszahúzták. – Holnaptól tornászni fogok! – fogadkozott. – Súlyt emelek és futok, mint a Horváth{1}!

Az angyal felnevetett.

– Mit vihogsz? – vakkantotta Béres úr. – Halálangyal!

– Nem létezik! – vihogott náthás, szörcsögő hangon a puttó. – Nekem ezüst a szárnyam és arany a trombitám. Tessék, nézz bele!

Béres úr feltekintve csak bűzös sötétséget látott, alkalmasint az angyal kitátott, irdatlan valagát.

– Figyelj! – kukorékolt fölötte az angyal. – Amíg te ott görcsölsz, a barátod megint rólad ír! 

Ennyi kellett. Béres megingott, s már zuhant is. Hullott, akár a hó. Aztán meg pörgött, forogva. (Vagy pörögve forgott?) Mélységes mély a – minek a kútja?  Orra szúrt, füle kattogott, homlokán kimeredtek az erek.

– Meghalok, mielőtt véget érnék? – Erre gondolt.

Aztán már arra se.

Miként lesz láthatatlan rigónkból fekete párduc? Béres úr emlékezetében összefolytak az idők. Nője mindig csinos volt, csutkafejéből ellenállhatatlanul röpködtek az édes csacskaságok. Helyes volt, készséges, engedékeny. Volt fantáziája. Éppen akkora, amint az illő. Később Béres úr kebelbarátja{2} felfedezte, hogy a női  hón alatt láthatatlan, húsevő rigó lakik. Az énekesmadár trillázott, ha gazdája megkapta a magáét. Úgy dalolt, akár egy pacsirta, s olyan cikkcakkosan tudott olyankor repülni, mint a fecskék. Talán a munka tette, talán a lélekölő megszokás, netán az új, nagyanyai szerepkör, Béres úr nem tudta volna megmondani, ám a rigó egyszer csak eltűnt az asszonyi hón alól. Béresék egymásnak hátat fordítva aludtak el, bár egymás karjában ébredtek reggelente. Aztán egy nap, pontosabban egy éjszaka kellős közepén, Béres úr mély morgásra riadt.

Azonnal megérezte a párduc szagát.

– Bagíra?

A macska óriás szökkenéssel vetette rá magát. Órákig falta, mintha nem tudna betelni. Aztán keresztbe hasalt a maradék Béres úron, tenyérnyi szeme, mint két sárga lámpás, világított a sötétben. Elégedetten dorombolt, ám még csak sejteni se lehetett, mire gondol.

2.

Sötét volt, mint egy tintásüvegben.

– Herr Thomas Mann!

Olajszag.

– Mister Einstein!

Béres úr megdöngette maga alatt a padlatot.

– Magor király!

Feltérdelt. Kinyújtott karja szegecselt vasfalba ütközött. Ha spiccelt, a plafont is meg tudta érinteni. Az is vasból volt.

– Darth Weder úr!

A kamra, ahová a kút ezúttal vetette, forogni kezdett.

– Angyalom! – Faltól–falig csapódott, mosógép forgódobjában szennyes ruha. Orra betört, szája felrepedt, könyökéről lejött a plezúr.

– Segítség!

A forgás megállott.

– A francba!

Bordái sajogtak, vére hullott.

– Plezúr?

Megnyalta. Jó volt.

(A vére jó. Jó vér.)

A vaskamra megremegett, egyik oldalfalán halszem alakú lencse nyílott. Az üveg mögött, kék tintában, halványzöld polipok lebegtek. Ráncos csecsemőpofájukat teleszívták, fülükön kipréselték a tintát, így hajtották magukat, jobbra–balra lengve az óceán vizében, a halszemablak elé. Némelyiknek haja is volt, mintha moszatból. Egyikük (orrát az üveghez préselve) megpróbált benézni.

– Még jó, hogy sötét van idebent! – Ki se mondta, a kamra kivilágosodott. A vasfal minden szegecse világított, mint egy–egy apró led–izzó.

– Apa! – formálták a szót odakünn a fogatlan polip–ajkak.

– Még mit nem! – Béres hunyorogva ült a vérében. – Szezám, zárulj! – próbálkozott, ám a halszemablak nyitva maradt. A lábasfejű pislantott kettőt odakint, elspriccelt. Helyét egy duplafejű vette át.

– Papus! – bandzsított a négy, aprócska szem, emberi csókot formált a két szakasztott egyforma száj.

Béres úr hökkenten bámulta őket.

– Üdvözöljük látogatóinkat a meg nem született gyermekek tengerében! –  Mélyrezgésű női hang szólt, láthatatlan kvadrofónból. – Jelenlegi mélységünk tizenhétezer–hatszáz méter, a lurkókra nehezedő vízoszlop nyomása százhetvenezer kilogramm per négyzetméter.

– Lurkók…?!

Az ikrek szakasztott az ő vonásait formázták.

Még bajszuk is volt.

– Ha tisztelt látogatónk némelyikében felhorgadna a lelkifurdalás, kérem, nyugodjanak meg! – A lágy, női alt cirógatott. – Az elhajtott magzatoknak jó dolguk van idelent.

– Elhajtott micsodák?!..– Béres a nyelvébe harapott.

Felfogása évek óta lassult. Mondatközépen leblokkolt.

– Istenem, mit akartam?

– Engedjétek hozzám a szavakat!

Máskor meg:

– Nekem volt felfogásom!

– Szavalóversenyt nyertem május elsején!

– Na nem! – hörögte most. – Ilyesmi még a Horváth hagymázos prózaszövegeiben sem… – Hatalmas ütés érte a kamrát. Béres a sarokba repülve látta, amint a halszemablak elsötétül: mögéje csukódik egy acéllemez.

– Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! – búgta a női alt. – Hajónk a Marianna–árok falának ütközött, kormánylapátja eltört, némi reaktorszivárgás is érzékelhető, de robotjaink már dolgoznak a hiba elhárításán. Öt perc múlva várom önöket a szalonban.

Nem érzett erőt a moccanáshoz.

– Hol volt, hol nem volt... – Majdnem kimondta, holott az a női név tabunak számított. Harminc éves múlt válik jelenné: dézsában a meztelen Zsanett: – Deja vu? – A nő gurgulázva elmerül. A dézsa vizének tükrén apró bugyborékok. Az idő újra fordul. – Talán gyereket várt tőlem? – retten a halálutazó. – Lehetetlen! Különben se ilyesmiket, ha meghalok! Nem jellemző! Még hogy elhajtott magzatok?! Nem az a fontos, ki lehettem volna, hanem, hogy ki lettem! Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sej ma nem azzal kellene, honnan jösz…

A szegecslámpák közepéből vízsugarak törtek elő, befogták a száját. A hideg zuhany lemosta róla a vért, a mocsok elszivárgott a kamra–padlat szegletében. A mikroszkopikus zuhanyrózsákból forró levegő áramlott a vaskabinba, felszárítván a maradék vízcseppeket. A falból szekrényajtó nyílt, a szekrényben ünnepi öltözet: fehér ing, fekete frakk, lakkcipő kínálta magát. Egy Nautilus feliratú vászonzacskóban Béres úr alsóneműt is talált.

– Nyugi! – pillantott magára a vasfalak tükrében, – Lassítani!

Komótosan felöltözött, bekötötte a cipőfűzőjét, kihúzta magát.

Most ezt tessék elképzelni!

Kritikus szemmel. Elemzőn. Elfogultság nélkül.

Író, aki nem ír!

      Le–fel sétál, önmaga előtt. Két lépés előre, két lépés vissza.

Gyorsít.

Lassít.

Megáll.

Kihúzza magát.

Lehajol.

Hátra fordul, mintha szólítanák. Túl gyors a mozdulat. Túl készséges. Hadd szóljanak többször.

„Papus!"

Na, nem.

E szóra: nem!

Különben is: semmi készségesség. Hideg tekintetet. Nem elutasítót, de… Kimértnek lenni. Mint a krumplicukor. Semmi nosztalgia.  A múltat eltörölni. Minden vagyunk, semmik leszünk!

„The undiscover’d country, from whose bourn

No traveller returns –„

Angolul IS!

De mi lesz, ha nem szólít senki?

Kimért léptekkel a Léthe vizének?

Nyugi.

Nyugodtnak lenni. Belül is, kívül is. Rendezettnek. Ápoltnak. Illatosnak. Ne ígérj meglepetést. Ne ígérj semmit.

Ezeknek?

OM – kezdet és vég, egyetlen szóban.

Kopaszodó, fáradékony, idegen.

– Nem lehetne legalább a tükröt kicserélni? Vagy ezt a falat, itt?! Nem lehetne az egészet elfelejteni?

Nyugi.

Fújd ki az orrod.

Nyugi.

Nem beleszeretni.

Nyugi.

Lassítani.

A vastükör elsiklott előle, a feltáruló nyíláson át pompás terembe léphetett. A helyiség tele volt estélyi ruhás hölgyekkel és frakkos urakkal. Kínai pincérek ezüsttálcán kínáltak jégbe hűtött italokat. A szála túlsó végében néger zenekar játszott, a mikrofonnál Szacsmó énekelt:

– It’s a wonderfoul world…

Béres úr elvett egy pohár pezsgőt, belekortyolt.

– Ez már döfi! – biccentett elégedetten. – Ami jár, az jár.

Rosszullétét elvitte a macska.

– Vagyok! – somolygott. 

Szacsmó befejezte a számot.

A közönség tombolt.

– Drága barátom! – A fekete énekes odahömpölygött hozzá, átölelte. – Mindig arra vágytam, hogy ön írjon nekem dalszöveget! – bömbölte rekedt basszusán. Béres úr zavartan ropogott. Szacsmó préselte, gyömöszölte, szuszakolta. – Annyira sajnálom, hogy odafent nem lehetett egymáshoz szerencsénk! Minden lehettünk volna, maga meg én! – A sztár hirtelen elengedte. – Bocsásson meg, úgy hallom, újra engem akarnak… Hiába, a hírnév... – mosolygott. – Ön igen szerencsés, drága barátom, hogy nem ismerhette meg a népszerűség átkait. – Visszakormányozta hatalmas hasát az emelvényre, végigénekelte a ráadás–dalt, majd rózsaszín tenyerével búcsút intve eltűnt egy színjátszó függöny mögött.

– Hát igen – tűnődött Béres úr –, születhettem volna Amerikában is. Akkor ilyenek volnának barátaim. Szacsmó, Darth Weder, ezek.

Aranyruhás, molett hölgy lépett a színre.

– Bovaryné vagyok! – üdvözölte az egybegyűlteket. – És persze én vagyok Némó kapitány is. – A közönség derűsen kuncogott. – A problémák nehezén máris túljutottunk! A kormány ismét a helyén van, az atomszivárgás megszűnt, a Nautílus kis híján üzemkész. – A kapitánynő meghajolt. – Első tisztem jelentése szerint – biccentett egy ellentengernagyi díszegyenruhát viselő csimpánz felé –, csupán némi súlyfeleslegtől kell megszabadulnunk. – A nő Béres úrra mosolygott. – Mindössze hatvanöt kiló! – biccentett feléje, bíztatón.

Béres önkéntelen hátrább lépett.

– Kis ember, nagy bottal! – nevetett Bovaryné. – N’est ce pas, monsieur?

Izgatott duruzs hullámzott végig a termen. A zenekar tusst húzott, reflektor gyöngyfénye gyúlt, s a pászma – némi keresgélés után –, körbeölelte a Béres urat.

– Bravó! Éljen! Köszönjük! – Zúgott a taps.

– Félre… Félreértés…! – dadogta Béres úr.

– Ne szerénykedjen, barátom! – A kapitánynő belé karolt, s a csimpánzhoz vezette. – Nézze csak, Phil! – mondta a majomnak. – Ez az úr írta volna az egyik legsikeresebb kelet–európai nagyregényt.

– Volna?! – torpant meg a (b)irodalmár.

(Nagyon tud megtorpanni is. Sokat gyakorolta. Kis ember, nagy megtorpanás.)

– Úgy van! – csücsörített vonzó ajkaival Bovaryné. – Ám a dicsőségről nagylelkűn lemondva ön inkább lesz a mi élő torpedónk!

– Hogy mi leszek?!...

– Mindannyiunk nevében! – suttogta lázasan a nő. – Lássa, tudom én, hogy ez az egyik legnagyobb gondja a magafélének! – Gurgulázva nevetett. – De a szív, a maga szíve, ugyebár…  – Könnyű csókot lehelt a Béres úr bal füle tövébe. Béres, mint egy élő stoplámpa, kigyúlt. – Nos, Phil – fordult a csimpánzhoz Bovaryné –, vezesse megmentőnket üstöllést a lövegtoronyba.

– Üstöllést?!! – A csók helye viszketett. – Hogy tetszik ezt…? – Ütemes taps kísérte rogyadozó lépteit. A csimpánz nem hagyta lassítani. Lépcsőkön dübögtek föl, majd alá.

– Nos, itt is vagyunk! – fékezett az ellentengernagyi díszegyenruhában pompázó majom. – Pillantson körül! 

A Nautilus gépterme hatalmas volt. Alján dugattyúk ugattak, lendkerekek forogtak, atomgőz sistergett. A terem oldalfalán komplett futópálya függött.

– Matrózaink itt szoktak edzeni – magyarázta a csimpánz. – Tudja, kell a mozgás. Itt befordulunk.

Az üvegalagút, amelyben eddig haladtak, újabb lépcsőre nyílt. A rozsdás vasfokok a lövegtoronyba vezettek. A csészeforma torony közepén ócska mázsamérleg állt. A mérlegnél magyar katonai uniformist viselő, ember nagyságú szöcske guggolt, vállán piszkosfehér orvosi köpeny.

– Mérje le a mi kis hősünket, doktor! – utasította a csimpánz.

– Elnézésüket kérem… – próbált közbeszólni Béres úr.

– Nem probléma! – A szöcske felegyenesedett, két mellső lábával könnyedén felemelte, és a mázsamérlegre állította. – Hm, hm – vakarta zöld fejét –, csak hatvannégy kiló és kilencven deka!

– Mondom, hogy félreértés...

– Ezt vegye fel! – A csimpánz egy második világháborús gázálarcot nyújtott át neki. – Szüksége lehet rá a víz alatt!

– De uraim...!

– Pompás! – tapsikolt az orvosi köpenyt viselő rovar. – És éppen hatvanöt kiló lett! Alkalmas! – Béres homlokára nyalt egy piros körpecsétet. – Vihetik!

Két matrózforma, csíkos trikós menyét termett mellette, megragadták, mielőtt mukkanhatott volna, s a következő minutában egy szűk, ezüstfényű csőben találta magát.

– Itt Huston!  – hallott egy géphangot. – Kalibráljuk a fibrillációt!

– Hogy mit csinálnak?!

A géphang ügyet se vetett rá.

– Egyes cső, eláraszt!

– Kérem...!

Kinyílt a torpedóvető elülső ajtaja.

– Uraim...!

Orráig ért a víz.

– Indítom a visszaszámolást!

Dörömbölni akart, kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Literszám nyelte a sós vizet.

– Három, kettő, egy: kilövés!

Valami rettentő erővel a talpához csapódott, s ő bugyogva siklott ki a mélytengeri sötétbe. Forrott körötte a tengeri tinta, s a következő pillanatban – mint egy élő ballisztikus rakéta – sisteregve kivágódott az óceánból. Átfúrta az alacsony felhőzetet, zúgva repült a kék egekben, mint ama győzelmi zászló, majd egyre görbülő ívben zuhanni kezdett, mint egy meglőtt, bajuszos vadkacsa. Lent, messze alatta, a Csendes Óceán hullámzó vizének közepén aprócska folt: egy korallsziget zöldellt.

– A madzagot! – hallott egy hangot a bal füle mellől. – Húzd már meg, te golyhó!

Bár a szédítő zuhanás nagy erővel préselte testéhez a karját, jobb kezét sikerült megmozdítania. A fecskeszárnyú frakk–kabát reverje alatt zsinór verdesett. Meghúzta. Hatalmas rántást érzett, mintha ketté akarnák tépni a testét. A zuhanás hirtelen lelassult, s ő immár fejjel felfelé (s természetszerűleg lábbal lefelé) ereszkedett tovább.

– Segítség!

Alatta hemzsegett a víz.

Termetes fehér cápák cuppogtak a hullámzó habok közt.

– Kormányozz, lüke! – hallotta ismét az előbbi hangot.

Felpillantott. Fehér selyemkupola lengett fölötte, az ejtőernyő madzagjai a vállához vezettek. Megragadta a zsineget, rángatni kezdte.

– Csak a baloldalit! – utasította a hang. – Finomabban!

Az ernyő szelet fogott, s lágy siklással megindult a pálmafákkal integető sziget felé. A cápák csalódottan csattogtatták a fogukat.

– Jól csinálod! – bíztatta a hang.  – Csak így tovább!

A fejére húzott gázálarc koszos lencséin át (tükör által, homályosan?) megpillantotta az ejtőernyő selyemkupolája mellől a szárnyát verdesve kibukkanó puttót. Az angyal (mint mindig) most is meztelen volt, hurkás combjai alatt elefántormányként lengett hatalmas fütyköse. 

– Te?!!! 

– Jaj, ne játsszuk már ezt örökké! – bosszankodott az angyal. – Ki más segítene rajtad?

– Rajtam nem kell segíteni! Meghalni egyedül is tudok!

– Kérlek – pukkantott a puttó. – Ahogy akarod! – Mint egy farhajtásos, dagadt repülő, sisteregve felhúzott a magasba, és eltűnt a felhők közt.

Béres úr sikerrel landolt a sziget gyöngyhomokján. Megszabadult az ernyő madzagjaitól, eldobta a gázálarcot is, s immár ott állt, impozáns frakköltönyében, lakkcipősen, vakító ingmellel, a Senki Szigetén.

A halál késett.

Ő megizzadt.

Előbb a szárnyas kabátot tépte le magáról, kibújt a lakkcipőből és a túl passzentos nadrágból, végül levetette az inget is. A tenger türkiz nyelvével alája nyalt, és kirántotta alóla a lábát. Nedves homokra huppant. A hullámok körbecsiklandozták.

– Ez jó! No még!

Egy tarajos hullám szájba csapta.

– Hé! – felkecmergett. – De sós vagy!

Bokáig a nedves homokba gázolt, rákot, csigát, kagylót keresett, hogy szomját eloltsa – addig is.

Tisztelt Béres úr!

Szeretettel köszöntjük halála alkalmából!

Kérjük – addig is – érezze jól magát!

Csak kiszáradt kitinpáncélokat, törött rákollót, lyukas kagylóhéjat talált, mint a bolgár aranyparton, hol évekkel korábban nyaralt. Ám itt, a Senki Szigetén sokkal melegebb volt. A trópusi nap elöl bemenekült a parti pálmafák alá. A fák teli voltak érett kókuszdióval. Megpróbált felmászni az egyikért, de folyton visszacsúszott. Próbálta megrázni a fát, a törzs meg se moccant.

Kölyökkorának titkos vágya volt lakatlan szigetre kerülni, s most, hogy végre itt van, szomjan fog dögleni.  A gyermekálom tengere beszögezett ládákat vetett a partra: egyikből kétszersült, sózott hús, viasszal pecsételt boros flaskák tucatja, másikból vadászfegyverek, kétélű tőr, messzilátó, doboz gyufa, puskapor, iránytű, kovácsoltvas szegek és más hasznos holmik egész arzenálja került elő. Azon a szigeten szelíd vadkecskenyájak legeltek édesvizű patakok partján, csíkos vadmalacok totyogtak röfögve az ügyesen elhelyezett kötélhurokba (kötél is volt az egyik láda mélyén), de itt… – pillantott végig a homorú partszakaszon –, lefogadom, hogy mérges anakondák sisteregnek a