A madarak elhallgattak, A férfi: Két regény

By Palotai Boris

Palotai Boris, a kétszeres József Attila díjas írónő, emlékezetes sikerű két kisregényében – A madarak elhallgattak és A férfi – az elmúlt harminc-egynéhány év igen fontos élettényének állít emléket: a túlélésnek. Mindenki, aki üldöztetés, tragikus veszteségek után megélte a felszabadulást, túlélővé vált. Túlélte az elpusztultakat, túlélte társát, gyermekét vagy szerelmét, s nemegyszer túlélte saját halálát is. Az élet nem adta meg magát könnyen a gyászolóknak, s a gyászolók nem adták magukat könnyen az életnek. Titkos temetővé vált az emlékezet. Sokszor évtizedek múltával derül fény arra, hogy kiért visel gyászt, miért érzi még mindig túlélőnek magát egy-egy barátunk.
A madarak elhallgattak című kisregény egyszerre két síkon és két időben, a legközvetlenebb jelenben és 1944 nyarán játszódik. Nádai Gábor író balatoni nyári pihenője alatt felfakad egy másik balatoni nyár, az 1944-es nyár emléke. Egy mindmáig bevallatlan, s most sürgető erővel feltörő, regénybe kívánkozó szerelem fájdalmas emléke. Feltámad papíron Ágnes, akit az író a Balaton mellett ismert meg a háború utolsó hónapjaiban, felragyog a múltból az üldözött, a deportálás elől bújkáló lány szenvedése. Ágnesé, akit a szerelem találékonysága sem tudott megmenteni a rá leselkedő végzet elől, Ágnesé, aki „ha már meg kellett halnia… valamiért... mint aki vállal valamit. Nem egyszerűen azért, mert van, s ez már elég ok arra, hogy ne legyen”.
A másik kisregény, A férfi az emlékezés lírája és az erkölcsi biztonság nyugalma nélkül néz szembe nemcsak az elhurcolással, hanem az ezt végrehajtó vagy megakadályozni próbáló környezettel is. Kemény és keserű mű, a vad életvágy és a kegyetlen igazságérzet párharca zajlik benne. Az asszony, aki gyermekei és férje nélkültér vissza a haláltáborból, dermedt lélekkel és legyengült testtel, apró, észrevehetetlen, csikorgóan nehéz léptekkel kezd elegyedni az élőkkel, még azzal a régi tanítónőjével is, aki valóban sokat tesz érte, és gyengéd türelemmel ápolja. S amilyen nehezek voltak az első mozdulatok, olyan szédítően robban rá az élni akarás. Előbb csak a testté: csak a szeretkezés fűzi a férfihoz, aki útjába akadt. Aztán a lélek is felébred: szerelem lesz a kapcsolatból. S az asszony, aki túlélte már egyszer a halálát, azt nem élheti túl, hogy meg kell tudnia: szerelme a legméltatlanabb érzés, ami csak létezhet, hogy öntudatlanul megbecstelenítette magát a férfival. Nem élheti túl, hogy megismerte a férfi múltját.
Mindkét kisregény alapján film is készült: A férfi-ból televíziós filmet forgattak, A madarak elhallgattak alapján készült a Nappali sötétség, amely a locarnói filmfesztiválon a zsűri különdíját nyerte el.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633761847

Book preview

PALOTAI BORIS

A MADARAK

ELHALLGATTAK

A FÉRFI

Két regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Nádler Rita

ISBN 978-963-299-924-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

A MADARAK ELHALLGATTAK

Éles, türelmetlen madárcsicsergés ébresztette fel. A madárcsicsergés egész nap kísérte, akkor is, mikor elnémultak a madarak. Olyankor még erősebben hallotta őket, mert feszülten figyelt, hogy visszaidézze, összeillesztgesse fejében a hangokat.

Egy ideig körbe járkált a kertben: mésszel telefröcskölt bokrok, legázolt fűcsomók, malterpöttyös virágok között. A diófához okkersárga ablakkeretek támaszkodtak, a nyers okkerszín messzire virított. Lefelé lépkedett a lejtősödő úton, amely egy hosszú nyárfasoron át a Balatonhoz vezetett.

A kert végében Eszter várt rá, napszítta, kék vászonnadrágban, óriási szalmakalappal a fején.

– Hol mászkált… Hagyjam egyedül? – kérdezte Eszter, és belekarolt.

– Mért akar egyedül hagyni?

– Ismerem ezt az arcát. Ezt a töprengőt, bosszúsat… hozott napolajat? Ebben a feneketlen táskában nem találok meg semmit. Erre menjünk… Azt ígérte, nem fog dolgozni.

– Nem is…

– Akkor mitől ilyen nyugtalan?

– Inkább fáradt. Fáradt… – ismételte bizonytalanul.

– Aludt ebéd után. Én nem bírtam aludni. – Eszter kihúzta a karját a karjából. – Túlságosan meleg van ahhoz, hogy karonfogva járjunk.

A nyárfák magas, fehér lábszáraikkal egyre közelebb jöttek. Kényes, könnyű levelük belerajzolódott a levegőbe: az ágak résein át cikcakkos kékség fénylett. A tó hirtelen tört elő a fasor mögül, a cikcakkos kék foltok hatalmas, zománcos kékséggé tágultak. Lusta, hosszúkás hullámok gyüremlettek a víz tükrére, egy pillanatig mintha porrá tört üveg csilláma rezgett volna a gyüremlések mentén, aztán elsimult a víz, szinte kifeszült.

– Úszom egyet. – Eszter kilépett a nadrágjából, egy fatönkre dobta. – Nem lötyög rajtam a trikó? Ebben legalább tudok mozogni. – Nyaraláshoz mindig a régi, elnyűtt holmijait csomagolta be, mintha a kimustrált ruhákkal biztosítaná magányát: nem jár sehová, nem fogad senkit, kiszellőzteti az agyát, pihenteti az idegeit, a hangszálait, a bőrét. Ilyenkor önnön testi mivoltától bizonyos távolságban élt, kétkedő pillantásokkal nézegetve kitágult pórusait, mellét, tört végű, bekrémezett haját.

Kivette strandtáskájából nagyító tükrét, szeméhez emelte. – Hát igen… Ezzel a nyersanyaggal dolgozom.

Mihelyt arcjátéka hullámzása elcsendesedett, kifosztottnak látszott az arca, üresnek.

– Színpadon azt csinálsz magadból, amit akarsz – szólalt meg Nádai, aki Eszter önvizsgáló perceiben a tegezésre tért át.

– Ne vigasztaljon. A Sirályt már nem játszhatom el.

Nádai érezte, hogy Eszter ellenkezésre vár, és a leggyengébb érv is elég erős, hogy meggyőzze.

– Én rád merném bízni. – Haragudott magára, hogy nem látszott rajta eléggé, hiszi is, amit mond. A tegezés sem használt. Egy levelet morzsolgatott az ujjai közt, egész zöld lett az ujja hegye. Sirály. Khm… Annyi minden van még! Annyi szenvedély keresi tárgyát a világban! Rossz korban van Eszter. Minden múló nap elé odavetné magát, hogy megállítsa, feltartóztassa.

Eszter száraz, gúnyos mosollyal csúsztatja vissza a tükrét.

– Gomolyát vettem a faluban. Gomolyát, írót, azt fogunk vacsorázni. Egy ilyen magamfajta sirálynak törődni kell az emésztésével.

– Ne ússzon be nagyon messzire. Tudja, hogy idegesít.

– Hát ússzon utánam.

– Idegesít, ha csak egy piros pontot látok magából. – Egy fa alá terítette a fürdőköpenyét, végigfeküdt rajta. A nehéz ég alatt egy madár éles rikoltása hallatszott, mintha magának a hőségnek, a napfénynek a hangja lenne. Lehunyta a szemét, csukott szemhéján forrón tűzött át a nap, amely most lazacszínű volt, apró pontok cikáztak benne. Hirtelen azon kapta rajta magát, hogy a piros pontot nem követi a tekintetével. Egyszerűen megfeledkezett róla. Eszter kitűnően úszik. Semmi baja sem történhet. De azért illett volna nyújtogatni a nyakát és integetni, hogy: vissza, vissza!

Eszter a keskeny deszkapallón közeledett, víztől csepegő hajjal.

– Levettem a sapkámat, hogy semmit se lásson belőlem. Ha már izgul, legyen értelme. Ha olyan kényelmes, hogy a partról izgul. – Megöregedett… állapította meg hirtelen. Ahogy eligazítja a fürdőköpenyt maga alatt, aggályoskodva, megfontoltan, valami öreges van benne, valami babráló pedantéria, amely meggörnyeszti a hátát, felpuhítja erélyes vonásait. Esztert elöntötte a sajnálat. Felemelte a karját. Öleljem meg? Egy ilyen vizes ölelés, és küldheti vasaltatni a vászonöltönyét. Felemelt karja tétova nyújtózásba lendült.

– Szívem… – Sejtelme sem volt, hogy a következő percben mit fog mondani. Megszorította a férfi kezét, az arcára tapasztotta. A kéznek fáradtságszaga volt. – Szívem – mondta újra, s a sajnálatába valami kis ingerültség vegyült. Orrába szívta a fáradtságszagot, amely langyos volt, s a betegszobák nyomott levegőjére emlékeztette: félhomályra, kíméletes léptekre, szorongó csendre.

– Mért nem mozog? Egész nap ül, ül! – fakadt ki. – Egész évben! Egy életen át!

– Ff… – Nádai félig nyitott szájjal lélegzett. Egy szúnyog csípte az arcát, lusta volt rácsapni.

– Alszik? Magához beszélek.

Nádai nem mozdult.

– Mi baja? – Eszter letérdelt hozzá, az arcába bámult. Szent Isten! Hogy nem vette eddig észre! Az álla alatt megereszkedett a bőr, s a szája szegletén egész kis árok. Nem töprengő ránc, markáns vonás, szabályos árok, melyet az öregség ásott belé. Ez a nyers, brutális napfény… Jaj, Gábor!

– Nem tudja kinyitni a száját? Mitől fogyott le? Hallja?! Lefogyott, tönkrement! – Az ijedtség érdesre reszelte a hangját. – Engem is tönkretesz! Hogy tudok pihenni, ha maga…

– Semmi bajom. – Nádai feltápászkodott, kirázta a fürdőköpenyét. – Jöjjön. Bújjon bele abba a lehetetlen nadrágjába!

– Hullaszíne van! Lötyög a bőre! – Eszter valósággal kiabált. Az aggódás kíméletlenné tette. – Húsz évet öregedett! Nézzen a tükörbe! Egy roncs! Egy trotty…

– Köszönöm, drágám. Nagyon kedves.

– Féltem magát! Nem érti?! – Eszter már sírt. Könnyen és kiadósan sírt, úgy belelovalva magát a fájdalomba, hogy egész a szenvedésig jutott el. Akkor hirtelen elapadtak a könnyei, s mint már annyiszor, most is döbbenten figyelte, milyen néma a szenvedés, se hangja, se mimikája…

Nádai köhintéssel jelezte, hogy elege volt. Bánta, hogy együtt jöttek nyaralni. Ki kellett volna heverniük egymást.

Kicsit sok ez az Eszter. Súlyos. Mindenütt jelen van, akkor is, ha nincs jelen. Könyörtelenül figyelmes, senkire sincs tekintettel. Pihenésben is olyan aktív…

Eszter végigsimított a szemhéján. – Mihelyt hazamegyünk, kivizsgáltatja magát. Nem dagadt az orrom? Esküdjön meg, hogy egész nyáron nem vesz tollat a kezébe. Fürdik, napozik, nagyokat sétál. Húzza ki magát! Na!… Így már egészen más. – Megfogta a vállát. – Remélem, otthon hagyta az írógépét.

– Sohasem hagyom otthon.

– El fogom zárni.

Kis csöndet… Icipici csöndet, fohászkodik Nádai. A madárhangok elaludtak a fülében. Csönd, csönd, csönd. Mi lenne, ha megszökne innen. Megszökni…

– Vigyázzon, fiam. – Megfogta Eszter könyökét. – Itt gödör van. – Eltűnni, elbújni… Mire a szőlőhegynek kapaszkodó ösvényhez értek, hirtelen támadt vágya határozott alakot öltött. Egy parasztházban vesz ki szobát. A háziak a konyhába húzódnak, békét hagynak neki. Senki sem zaklatja gondoskodásával. Nem járnak lábujjhegyen körülötte, hogy kénytelen felfigyelni a zajtalan lépésekre. Nem fogják suttogóra a hangjukat a szobája előtt. Az udvaron keresztül bukdácsol a fabódéhoz. A kutyák dühös vakkantásokkal ugranak rá. Hajnalban rákezdik a kakasok. Átható kukorékolásuk belehasít a szürkületbe. Szinte elégtétellel gondolt a rá váró kényelmetlenségekre. Helyes! Ebben a személytelen zajban megtalálja a csendet. Eszter olyan messzire kerül tőle, hogy nyugodtan vágyódhat utána, s mégis elég közel lesz ahhoz, hogy megerősítse magányában.

Feljutottak a szőlőhegy tetejére, a táj kibomlott körülöttük, szétterült.

– Innen nyílik a legszebb kilátás – mondta Eszter. – Okos dolog volt megvenni azt a vityillót. Tündéri vidék! – Körül sem nézett. A napszemüvegét dörzsölte tisztára. – Tudja mennyit fog érni pár év múlva ez a kis vityilló?

Nádai lazán a levegőbe bökött. Zöld sávok fonták körül őket, szeszélyesen kanyargó vonalak sűrűje, melyek egymáshoz futottak, szétváltak, homályba vesző erdőket terítve eléjük, napfényes tisztásokat.

Eszter egyre csobogott. Otépé kölcsönről, átalakítási munkálatokról, szállítási nehézségekről.

Na persze. Örül a háznak. Hencegő szerénységgel vityillónak nevezi. Legyen vityilló. Csak már hallgasson!

A tó mozdulatlan kékje az égen folytatódott. Egyszerre madárraj hasította keresztül a nyugalmas kékséget, rebbenő, sötét sávokat húzva az égre, izgékony vonalakat, melyek lejjebb ereszkedtek, egyre lejjebb.

– Fecskék! – Nádai szeme elé ernyőzte a tenyerét. A fecskék egészen alacsonyan repültek a víz fölött. A madárcsivitelés újból összeilleszkedett a fejében, pontosan hallotta, holott semmi se hallatszott. Alig várta, hogy újból a parton lehessen. – Fecskék – mondta magyarázóan.

– Szeptemberben szoktak itt találkozni. Lengyelországból is jönnek. Nem hiszi? Minden évben megrendezik a fecskék barátságát.

Nádai egész a part széléig sietett, mintha elébe akarna szaladni a fecskéknek. A törékeny, surranó fekete sávok szétszakadoztak, hullámos vonalakká törtek. Feltartott fejjel követte azt a lázas és konok keringést, amely ég és víz között zajlott. Valami különös nyugtalanság fogta el. Próbált visszaemlékezni, mit álmodott. Semmit. A félébrenlét foszladozó képei is elúsztak előle. Akkor hát?… Másképp kellene élni. Lenyelt egy andaxint. Számba vette az elmúlt esztendőket. Mindent elért, amire valaha vágyott, s mindezt csupán annyi erőfeszítéssel, hogy a küzdelem ízeit is megismerhette. Mi hiányzik mégis?

A fecskék cikázása mintha a nyugtalanságát jegyezte volna az égre. Le-fel, le-fel, akár egy grafikon.

– Már tudom! – Hirtelen megvilágosodott minden. Akkor estefelé éppilyen sűrű rajban szálltak a fecskék, ilyen mámoros torokkal. A szíve elnehezedett. Még mindig?… Pedig már alig gondolt rá. S ha mégis, úgy annyira átgyúrta az emlékeit, annyit vett el belőlük s tett hozzá, hogy már csak az fájt, amivel fájdalmat akart okozni magának.

Most azonban orvul támadta meg a fájdalom. Ideje sem volt felkészülni rá. Orra, szeme tele lett vele: eldugult, bepárásodott. Csak nem?!… A szájpadlása is kapart. De hiszen annyi éve már! Mennyi is? Sok, nagyon sok! Mi tud így fájni? Ennyire… A szerelmét felszívták az esztendők, az esztendőket a munkája, az a naponta megújuló dühös készenlét, mellyel ellenkezését, tunyaságát leküzdve ül az íróasztalhoz. Abból a szerelmes nyárból csupán a lelkiismeret-furdalása maradt meg: őrizte ezt a lelkiismeret-furdalást, ébren tartotta, szüksége volt rá! Nélküle összezsugorodott a világ körülötte.

– Mondott valamit? – kérdezte Eszter szórakozottan. S rögtön hozzátette: – Csak dünnyög, motyog. Ez a legújabb.

– Itt éltem életem legboldogabb napjait – mondta olyan hangon, mintha Eszter ellenkezne vele.

– Ugyan…

– Ha nem is itt helyben… de ez a vidék… ez a vakító kék és zöld… az alacsonyan szálló fecskék…

– Na…

– Mindez együtt… olyan emlékeket riaszt fel bennem…

– Nincs melege? Érdekes… Maga sohasem izzad? Szóval…

– Olyan emlékeket… egy rettenetes nyár emlékét.

Eszter szemöldöke a magasba szaladt. – Az előbb azt mondta, hogy boldog volt.

– Az, az! A lehető legboldogabb! Annyira szerettem valakit… – A szavak megfakultak a szájában. Elhasználtnak, bágyadtnak érezte őket. „Annyira szerettem valakit"… Üres, mint egy tojáshéj, melyet elhajít az ember. Pedig mennyi minden van mögötte! Mi kényszeríti, hogy beszéljen róla? Honnan ez a közlési vágy?

Egy fatönkre ült, előrehajolt, kezét jó mélyen a fűbe nyomta. Egyenként emelgette fel az ujjait. Nézte, hogyan tűnik el a keze nyoma.

Eszter szeme a tarkóján. Meg kéne nyiratkozni. A tarkójában is jelentkezik az a nyár. Felkúszik a fejbőrén, a gondosan hátrasimított haja alatt futkos.

– Soha így… ennyire… Ész nélkül, fék nélkül, kontroll nélkül szerettem.

– Akkor az nem maga volt. – Eszter mosolyog. – Maga semmit sem csinál kontroll nélkül. – Melléje kuporodott, maga alá húzta a lábát. – Ámbár… lehet, hogy diákkorában… Ugye, itt nincsenek hangyák?

– Nem diákkoromban. Öreg fejjel… S olyan körülmények közt…

– Na tessék! Már csípnek a hangyák! Azért csak mondja.

Nádai csendesen ingatta a fejét. – Kegyetlen körülmények közt. Az ember béna volt, tehetetlen… s közben rátört a szerelem… A szerelem nem ismer körülményeket… – Inkább önmagának beszélt, átugorva gondolatsorokat, váratlanul elhallgatva, mintha megütődne azon, hogy mindezt a fülével is hallja.

– Próbálja úgy elmondani, hogy én is megértsem. Szóval beleszeretett valakibe. Mikor? Mikor volt az az „öreg fejjel"? Mikor volt az a rettenetes, elragadó nyár? – Eszter még mindig mosolygott, mert eldöntötte, hogy nagylelkűségében elmegy a végső határig. – Mért nem szólt nekem? – kérdezte bátoríton.

– El kellett volna hagynom magát.

– Ó… ennyire? Kezd izgalmas lenni. – Eszter feltérdepelt, kihúzta a derekát, de a karjai úgy csüngtek, mintha csak hozzá lettek volna fércelve. – Várjon… – Szeme a letaposott fűre tapadt. – Várjon csak… Négylevelű lóhere! Nem… mégse… hiába, nincs szerencsém.

– Nem volt erőm hozzá, hogy elhagyjam. Túlságosan össze vagyunk kötve. Ezer szállal… Össze-vissza gubancolódott szálakkal.

– Akkor mégiscsak működött a kontrollja. – Eszter Nádai térdére könyökölt. – Halljuk, mikor történt ez?

– Negyvennégy nyarán.

Eszter hallgatott. A mosoly elcsúszott az arcán, szétkenődött, mint egy rúzsfolt.

Nádai fel akart állni, de Eszter ránehezedett. Puha súlya a fatönkhöz szegezte. – Megyünk?

Eszter nem mozdult.

– Elzsibbadt a térdem. – Óvatosan megfogta a karját, mintha törékeny tárggyal lenne dolga, s levette a térdéről.

– Irigylem magát – szólalt meg végre Eszter.

Nádai hosszú együttélésük alatt megszokta Eszter szeszélyes gondolatmenetét, váratlan érzelmi csapongásait, most mégis meglepődve hunyorgott.

– Biztosan szenvedett – folytatta Eszter.

– Szenvedtem – morogta Nádai kelletlenül.

– Nekem sohasem sikerült szerelem miatt szenvednem. Senkiért sem kellett harcolnom. Senkit se vártam hiába. Senki sem hagyott el. Senkiről sem kellett lemondanom. Éppen ezek a felkavaró, megrázó élmények hiányoznak az életemből. Azért irigylem, hogy ötvenhárom éves korában… annyi volt negyvennégyben… igen, annyi… még nem vesztette el a szenvedésre való képességét. S úgy tudott szenvedni egy nő miatt, hogy még ma is…

– Nem miatta! – vágott a szavába Nádai. – Illetve… nem ilyen egyszerű. – Felállt a fatönkről, fel-alá járkált, mintha zárt helyiségben lenne, ahol néhány méternyi távolság után falakba ütközik. – Maga a szerelem nem okozott szenvedést. Zavartalan volt, felhőtlen. – Csikorgó mosoly jelent meg az arcán. – Felhőtlen szerelem, bombázás, futóárkok, razziák közepette.

– Álljon már meg! Mit futkos? – Eszter elállta az útját, két karját úgy tartva elé, mint egy sorompót.

– Oda nézzen! A fecskék már elvonultak.

Nádai nem nézett az égre. Engedelmesen lépkedett Eszter oldalán.

– Mégse bírt elhagyni. – Eszter megszorította a karját, állát a kabátujjához nyomta. – Miattam szenvedett?

Nádai megrázta a fejét.

Szótlanul mentek egymás mellett. A levegő kékje tétovázó szürkébe olvadt, az alkony besiklott a fák közé, megnyújtotta törzsüket. Eszter még mindig fogta a karját, de egyre lazábban. – Ha már elkezdte, beszéljen! – mondta szemrehányóan. – Harapófogóval kell minden szót… Mit titkolózik?

A ház piros cserépteteje magánosan bukkant ki a lombok közül. Szöszös kis felhők úszkáltak felette, agyonmosott, ki-rojtosodott sálaknak látszottak, melyek aligha bírnak ki még egy mosást.

– Jó kis sétát tettünk! Holnap elsétálunk a Remete-kilátóig. Útközben benézünk Donga bácsihoz egy pohár borra. Viszünk magunkkal demizsont is. Mutassa csak a száját. Hát persze… egészen keskeny. Mint egy forradás. Mindig ilyen, amikor majd felrobban az izgalomtól.

– Nincs már bennem izgalom.

– Beszéljen hát! Majd én segítek… Tehát: nem miattam szenvedett és nem miatta.

– Mondtam már… Nem ilyen egyszerű. Annyira szerettem őt…

– Ezt már hallottam.

– Mégis itt kell kezdenem, hogy megértse. Ez a vad és gyöngéd… bocsásson meg… mindent odaadó szerelem döbbentett rá, hogy haszontalanul éltem. A munkám és a világ között… az életem és a világ között valahogy rossz volt a szigetelés… Na… ne próbáljon visszamenőleg megnyugtatni.

– Egy szót se szóltam.

– De látom magán. – Végigsimított Eszter hátán, tenyere a melltartó gombját súrolta. – Most az következik: humanista szemlélet, sőt, mélyen humanista szemlélet. Tudja, mi volt ez akkor? Angoltapasz egy haslövésre.

– Azt akarja mondani, hogy a szerelem megváltoztatta?

– Maga mindent összefoglal, s épp attól foszt meg, hogy… – Nádai körme közé nyomta cigarettáját, amely már csak csipetnyi parázsból állt. – Megváltoztatott… ez kevés… Túlontúl kevés. – A parázs ujja hegyét égette. – Kiforgatott, összerázott, felelőssé tett.

– Ez meg már sok!

Lompos kis kutya szaladt elébük, Eszter lehajolt hozzá, magához préselte. – Te… te csúfság!… te korcs… Kis csúfságom… Igenis, csúf vagy, piszkos vagy, ronda vagy… Mi az, nem tetszik? Vicsorogsz? Pfuj, eridj innen! Mars! – Nadrágszárába törölte a kezét. – Mi eddig mindent elmondtunk egymásnak. Majdnem mindent. – Keze még mindig a nadrágszárán csúszkált. – A legtöbb házasságban, amikor megszűnik a vakító boldogság, felszínre kerül a természetes boldogtalanság. Nálunk ez nem következett be. Igaz? Na látja… – Kis szünetet tartott, meg akarta őrizni józan és elnéző hangját, mely most oly idegen volt számára, mintha rádión keresztül hallgatná. Csak nem fogok „ügyet" csinálni belőle, gondolta bosszúsan. Egy emlékre legyek féltékeny? Gábor emlékei nem mindig megbízhatók. Gyakran előfordult, hogy együtt átélt dolgokat úgy mesélt el, hogy alig ismert rá. Pedig semmi olyat nem mondott, ami eltért volna az igazságtól. Csak éppen… jó ég tudja! Valahogy más volt.

– A nagy szenvedélyekből idővel véd- és dacszövetség lesz. Ebbe bele kell nyugodni. – Az ínye furcsán száraz volt, a felső ajka hozzátapadt. – A szerelem később úgy jelentkezik, olyan formában… rá sem ismerünk. Ez még szerelem lenne?

Mit szavalok itt?! Neki kellene magyarázkodni, bizonygatni, hogy az esztendők átfogalmazták benne ezt a szerelmet, amely voltaképpen nem volt egyéb nyári kalandnál, s csupán a képzelete repítette fel. Ez így rendben is volna. De Gábor hallgat. Ahogyan szaporodnak a ráncai (most elégtétellel állapította meg, hogy a homloka is ráncos), romlanak a fogai (tavasszal két hidat csináltatott, négy csapfogat), ahogyan veszít a rugalmasságából, olyan arányban izmosodnak az álmai, melyeket Hozzáragaszt valakihez. A végén maga is elhiszi, hogy mindaz valóban megtörtént s úgy történt meg…

– Beszéljen hát – mondta csaknem megindultan.

– Mondom… ő rázta fel a lelkiismeretemet… Általa jutottam el… persze más kérdés, hogy egy magamfajta író ezen az úton… női karokon keresztül ér el oda… hm… ahová sokkal előbb, belső parancsra kellett volna elérnie… Belső parancsra… S épp amikor már leszámoltam a gyengeségemmel… Az ember azt hiszi, elhiteti magával, hogy úgysem tehet semmit… egy szörnyű gépezetbe került… kényelmes érzés… Ha Ágnes történetesen nem vallja be… Volt egy éjszaka, egy hajnal… soha, soha… – Nádai összefüggéstelen töprengésbe zavarodott, mintha eső érte volna gondolatait, s azok színt eresztettek, összefolytak volna.

– Drágám… nem tudná elölről kezdeni, és szépen, folyamatosan végigmondani ? – Eszter szeme túlbeszélte az arcába öntött mértéktartást. – Rossz volt magának, hogy akkor nem mondta el?

– Képtelen lettem volna.

– De rossz volt?

– Rossz. Nagyon rossz.

Eszter halántéka mögött húzó, feszítő érzés támadt. Hirtelenében nem tudta szétszedni az érzelmeit. Túl gyorsan nyilalltak egymásba, egymáson keresztül. Hogy lehet, hogy semmit sem érzett meg? Hol voltak az ösztönei? Olyan ösztönei vannak, mint egy kutyának… Hol voltak a megbízható reszketések, pontos kis sajgások, melyek jó előre jelzik, ha valami baj éri.

Oldalra hajtotta a fejét, mintha valami alig hallható hangra fülelne. – Mi lenne… – De hiszen ez a saját hangja! – Van egy ötletem! Írja meg! Írja meg ezt az egész… ezt az egészet.

– Megírni? – Nádai bent állt a kertben, a ház falához támaszkodott. – Megírni?… – kérdezte elnyújtva, és egész testtartása tiltakozást fejezett ki.

– Ha csakugyan olyan csodálatos volt. Ne szedje le nekem a falat! Olyan rendkívüli! Olyan boldog és rettenetes! Miért ne írná meg?

– Nem! – mondta Nádai kurtán. Az édesanyja jutott eszébe, aki úgy mondott nemet, mint egy átkot. Sose értette ezeket a vérmes és lázas nemeket, melyek végigzúgtak a folyosón, s a lakás legtávolabbi sarkába is elkísérték. Ha megpróbálná ugyanazon a hőfokon eldörögni, hogy: nem!

A szoba friss mészszaga lehűtötte. A befőttes üvegben álló rezedáknak is mészszaga volt. A zsalukon nedvesen csillogott a zöld festék. Leeresztette a zsalukat, a réseken beszűrődő napfényt nézegette, az egymás alatti arany vonalzókat, ahogy meghúzták az ablak sötétlő lapját.

– Írja ki magából! – hallotta Esztert a háta mögött. Legjobb, ha meg sem fordul. Tovább nézi mindazt a fényességet, kalandot, amit egy roló rései átengednek.

– Írjon egy gyöngéd szerelmi regényt. Egy naplemente történetet.

– Annál sokkal több!

– Éppen azért… Tessék megírni! Attól olyan undok, mert már régen cipeli magában… A téma dolgozik már, nem az emlék.

Nádai sóhajtott. Eszternek szánta a sóhajtást. De tanácstalan sóhajtás lett belőle, amelyből kiveszett a szemrehányás leghalványabb árnyalata is. Téma… Először is… Nem, nem nyúl hozzá! Nincs először és másodszor.

– Elhiszem, hogy jót akar – mondta az eltökélt türelem hangján. Mihelyt türelemre intette magát, rögtön gondoskodott róla, hogy némi gúnnyal billentse helyre lelki egyensúlyát. – A jóság és a szeretet nagyon szép dolog, és bizonyára oromét szereznek annak, aki gyakorolja… De tudni kell lemondani róluk a mások kedvéért. Jelen esetben az én kedvemért.

– Ki kérte, hogy valljon?! Azért tette, hogy rávegyem, hogy kierőszakoljam magából ezt a regényt! A veséjébe látok! – Eszter igyekezett tárgyilagos maradni, de a szeme diadalmasan csillogott, s hangjában trombiták harsantak. Amit elképzelt, azt valóságnak érezte, abban akkor is hitt, ha minden józan érv ellene szólt. Igazi színészalkat, jegyezte meg róla több ízben Nádai. Az a fajta, akinek beleérző képességéről halála után tanulmányok jelennek meg, életében pedig tréfás történetek keringenek. Most azonban egyáltalán nem volt biztos benne, vajon Eszter hiszi-e is, amit mond, vagy csak játszik. Gyanúsan élénk az arca…

– Azért vallott – folytatta Eszter –, hogy kipróbálja rajtam a hatását. Az első pillanatokban csakugyan megtévesztett. Aztán rájöttem, hogy az egész fene nagy szerelem – expozíció! Üljön neki annak a regénynek! – Az a tapadós szárazság még mindig nem múlt el az ínyéről. – Olyan, mint egy nyűgös, terhes asszony, hasában a mocorgó témával. Nagyon jó az indítás, nekem elhiheti.

– Ártatlan angyal! – Nádai szájához emelte Eszter kezét, melyen egy aprócska rozsdafoltot fedezett fel. – Sirály! – tette hozzá, mert megsajnálta a rozsdafoltért.

A teleírt cédulák egyre gyűltek az asztalán. Idegenkedve forgatta őket. Eddig sohasem cédulázott. Egyenesen rászaladt a papírra, jegyzetek nélkül, sőt vázlat nélkül. Hősei nem változtatták meg jellemüket, s ha ki is törtek abból a körből, amit nekik szánt, úgy érezte, saját törvényük szerint járnak el, s ebben benne van ő is… Mindig értetlenül fogadta, ha arról olvasott, hogy ez vagy az az író cédulázó rendszerrel dolgozik.

Zsebkésével egyforma papírszeleteket vág, kötegekbe rakja őket, minden kötegre más nevet ír. Mit jelentsen ez a kutató pontosság, jellem, hajszín, csontrendszer, mozdulatok felsorolása, ez a kínzó tisztánlátásra törekvés, amely száműzi a képzeletét, lefogja az érzelmeit…

Eszternek voltaképpen igaza van. Meg kell írni! Nem azért, amiért ő gondolja, hogy „kiírja magából", hogy megszabaduljon az emlékektől, éppen ellenkezőleg! Az emlékeknek túl kell nőni rajta, túl kell élni őt!

A cédulák egyre szaporodnak, elborítják az asztallapot, óvatosan tudja csak odébbcsúsztatni a könyökét, hogy le ne seperje róla Ágnest.

Miért nem kezd írni? Mitől fél?

Később dobozok sorakoznak előtte, egész halom doboz, amiért fel kellett kutatni a konyhát, a polcokat, a fiókokat. Ezzel is csak az időt húzza. A dobozok megtelnek papírkötegekkel, s amikor már becsukni sem lehet őket, újra hallja azt a dörgésnek induló nemet a torkában. De hát miért nem?

Kiment a kertbe. A hőség szinte szúrt. A nap kemény ragyogással vágott a szemébe. Valami hálafélét érzett, hogy ennyi zavaró körülmény gátolja a munkájában. Kereste Esztert, hogy elpanaszolja neki, ilyen kutya melegben képtelenség dolgozni. Nem megy! Egyszerűen nem megy!

Aztán eszébe jutott, hogy Eszter már kora reggel elvonult. Óriási szalmakalapja megjelent az ablak alatt, eltűnt, újból megjelent, ott imbolygott egy darabig, a rolók hasadékain keresztül látta. Szólni akart, hogy ne ússzon be nagyon messzire…

A ház előtt targonca elé fogva agyonizzadt ló kapálta a földet. Nádai a zsebébe nyúlt kockacukorért, de csak egy gyűrött cédulát halászott ki. Mindenütt cédulák, jegyzetek. Gyengédség helyett cédula, szenvedély helyett cédula, helytállás helyett egy marék összefirkált papiros. Rövidlátón szeméhez emelte a papirost. „Hajnal. D.-né vajúdik. Ágnes ébredése."

Apró darabokra tépte a cédulát. Rápaskolt a ló nyakára, melyen csomókban ültek a legyek, koszorúban, mint valami fürtös virág. Jól van, no… Egyforma kivénhedt gebék vagyunk… Nem tudunk már húzni…

Ha Eszter itt lenne! Hiányzott neki az a feszülő ellenkezés, amely a közelében elfogta. Csaknem húsz éve láncolja hozzá ez az ellenkezés.

A tó partján találta magát, azon a részen, ahol