A macska szeme

By Vincze Ferenc

„Kinyitotta az ajtót, s akkor megpillantotta a macskát. Fekete jószág volt, sárga bolhanyakörvvel, s meghökkentően hosszú farokkal. Az állat egy pillanatra megilletődött, majd bennebb akart lépni. Tihamér eléje állt, s lassan, lábával kitolta a szemtelenkedőt. De a macska csak nem akart tágítani. Birkóztak a gangon. A macska már rég nem akart bemenni, de Tihamér ezt sehogy nem akarta észrevenni. Hősiesen védte a bejáratot.”

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632639284

Book preview

gangról

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Bognár Antal

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A borítót és az illusztrációkat

Vincze Judit készítette

© Vincze Ferenc, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 963 263 928 4

Szüleimnek

a macska esete az öregasszonnyal

Kihűlt kávéját szopogatta. Aznap reggel már a harmadik csésze fekete felett üldögélt a konyhaasztal mellett, s mindeközben az abrosz fehér-barna négyzeteit számolgatta. Már az első két kocka összeadása után felmerült benne egy óvatos gondolat, hogy talán semmi értelme az egész számolgatásnak. De aztán tovább folytatta. Mikor eljutott a kávéscsészéig, felemelte, s gondosan összeszámolta az alatta terpeszkedő négyzeteket. A kiégetett lyuknál megtorpant, s hosszasan szemlélte a négyzetek volt, azóta már kihűlt helyét. Kettő vagy három, fontolgatta magában Marosán Tihamér, s végül úgy döntött, hogy négy. Mikor idáig jutott az összeadásban, letépett egy kis cetlit a hűtőre ragasztott tömbről, és felírta az eddigi eredményt. 3611. Sokáig nézte a lapra írt számot, de nem tetszett neki az eredmény. Nem lehet páratlan szám, biztos kiszámolta, aki csinálta. Lepakolt mindent az asztalról, kihozta az íróasztalról Szidónia görgetős vonalzóját meg egy alkoholos filcet, és hat nagyjából azonos méretű négyzetre osztotta az abroszt. Így könnyebb lesz, morogta maga elé Tihamér, majd leterítette a földre, s újból nekiállt.

Teljesen belefeledkezett a munkába. Még azt sem vette észre, hogy a hamutartót a földön kiterített abroszra tette, s így folyamatosan emelgetnie kellett, ha az alatta lévő négyzeteket is meg akarta számolni. Egyszer felnézett az órára, néha kibámult az ablakon. Több mint egy órája bajlódott a négyzetekkel, mikor lépteket hallott a gangon. Lassan felemelkedett, s anélkül, hogy a parketta megreccsent volna, odaóvatoskodott a bejárati ajtó ablakához. Kissé félrehúzta a függönyt, s kinézett.

A gang végiben lakó öregasszony nyári hálóingében éppen az ajtaja elé kitett virágokat locsolgatta. A hálóing alatt nem volt semmi, s ahogyan lehajolt, szinte kivillantak a mellei. Tihamér ekkor elkapta a szemét, majd két másodperc múlva visszanézett. Az öregasszony befejezte a locsolást, s felegyenesedett. Hosszasan bámulta Marosánék ablakát. Mintha megsejtette volna a függöny mögött álldogáló Tihamért. Ez a fiúnak is szöget ütött a fejébe, s szinte már fájdalmas lassúsággal hátrébb lépett, s átsomfordált a konyhaablakhoz. Nem látta pontosan, de mintha az öregasszony tekintete most a konyhaablakra szegeződött volna. Pár percig még ácsingózott az ablak mögött, aztán visszatért a munkájához. Egyszerűen nem akartak elfogyni a négyzetek. Hiába kezdte újra és újra elölről a számolgatást, sohasem jött ki ugyanaz az összeg. Vagy több, vagy kevesebb.

Mikor Szidónia hazaért, Tihamér a számítógép előtt ült, s bámulta a Word üres, vakítóan fehér oldalát.

– Ennyit írtál? – kérdezte a lány, miközben kibújt a szoknyájából. A fiú nem válaszolt, csak morgott valamit maga elé, majd figyelmesen nézte, ahogyan Szidi levetkőzik, s kiveszi a szekrényből azt a hosszú, megtépázott pólót, amit még két évvel ezelőtt kapott Tihamértól. Mikor a melltartót is levetette, a fiú lábai megfeszültek, s már majdnem felállt a székből, de arra a lány már magára húzta pólót, és ki is libbent a szobából. Tihamér visszafordult a számítógéphez, s tovább bámulta.

– Mikor kell leadd? – kiabálta Szidi a konyhából, ahonnan behallatszott a tűzre tett vizes edény kellemes sistergése.

– Mit csinálsz? – ordított vissza Tihamér, de Szidónia vagy nem hallotta a kérdést, vagy nem akart válaszolni, mivel válasz nem érkezett.

Aztán leírt két mondatot. Miután kitette az utolsó végére a pontot, várt. Hátha jön a többi. De nem jött egy sem. A ponttal mintha lezárta volna végképp az éppen elkezdett szöveget. Két szót kicserélt, de így sem történt semmi. Végül kitörölte a pontot, szavanként mindkét mondatot, mígnem ismét teljesen fehér lett előtte az oldal. Kis büszkeséget érzett magában. Óvatosan körülnézett, nem látta-e valaki, majd kiment a konyhába és rágyújtott. Szidi nem szerette, ha bent füstöl. Állítólag sárgák lesznek a függönyök, cigiszagú lesz a paplan, a világítós kispárna. Minden büdös a rohadt bagód miatt, szokta néha kiabálni Szidónia, s ezért Tihamér inkább kiment a konyhába. Nem szerette, ha kiabálnak vele. Főként nem a bagó miatt. Mikor annak idején összejöttek, Szidónia megígérte, sosem szól majd bele, hogy dohányzik-e vagy sem. Abba nem is szólt bele, de szép lassan már csak a gangon gyújthatott rá. Utolsó előtti végvárként múlt héten elesett a budi, s nemsokára feltehetően a konyha ostroma is elkezdődik. Tihamér már várta ezt a lépést, s ezért minden okot igyekezett elkerülni, ami szóba hozhatta a cigit. Kiült a konyhába, s nyugodtan pöfékelt.

Az a két mondat járt a fejében. Nem értette, miért nem jöttek a többiek. Pedig olyan jól indult. Már két napja minden reggel leírta ezt a két mondatot. Utána viszont mindent kitörölt. Valahogy mire a ponthoz ért, addigra elfogyott a lendület. Biztosan a ponttal van baj, nem kell kitenni. Pont nélkül viszont…

– Most kell a pont vagy nem? – nézett rá Szidire, aki éppen egy nagy darab húst sütögetett a tepsiben. A tetejét megszórta borssal, paprikával, tett rá sózott-ecetes tárkonyt, s az egészet bekente mustárral. Tihamér mindig csodálta, honnan szedi ezeket a recepteket. Számára a rántott hús már a teljes tökéletességet jelentette. Szidi nem válaszolt, megfordította a húst a tepsiben, hogy mindkét fele átsüljön, s megvonta a vállát. Ha nem lenne a pont, akkor talán, akkor menne. De ott van az a pont. S azzal vége mindennek.

És a pénzt is hiába várja. Több mint két hete nem jött egy ganyi vasa sem. Az első héten még naponta többször is elbandukolt az automatához, de aztán ezt is feladta. Szidi nem szólt semmit, csak várt. Tihamér is várt. Ült otthon, olvasott, leírta újra és újra azt a két mondatot, és várt. Ennél tovább nem jutott. Lefekvés előtt megint megpróbálta. Gyorsan begépelte őket, s ott lebegtette mindkét kezét a billentyűzet fölött, hátha ráviszi a nehézség. Elgémberedtek a kezei, s egy idő után már Szidi is furcsán nézett rá. Aztán csak ült a hófehéren villódzó monitor előtt. Morzsolgatta a mondatokat.

Mire végzett a morzsolgatással, Szidónia rég aludt. Összekuporodva az ágy közepén, s közben hangosan, szinte rendellenesen szuszogott. A fiú sohasem értette ezt. Ha már szuszog, akkor miért nem horkol, vagy ha nem horkol, akkor miért szuszog. Ez egy volt Szidi rejtélyei közül. Próbálta megérteni, de nem ment. Végül odafeküdt melléje. Magára húzta a paplant, s tovább mondogatta magában a mondatokat. Már visszafelé is tudta őket. Az is eszébe jutott, hogy visszafelé fogja megírni a cikket, s majd gondolkozzon a szerkesztő a megoldáson. Miért kéne neki mindig normális cikk? Lehet azt másképp is, igaz, kicsit több lesz vele a munka, de megéri. Most majd megmutatja, hogy ő sem akárki. Ha nem fizetnek, hát csak ilyen cikket küld nekik. Oldják meg. Ha tudják. Még hogy legyen türelemmel. Két hete mást sem csinál: türelmes. Ennyi idő alatt két rózsakert is megtelt volna rózsákkal. Hogy örült volna neki Szidónia. A lány szereti a virágokat, különösen a rózsákat. De hát egy rózsa rengeteg pénz, gondolta magában Tihamér, miközben átfordult egyik oldaláról a másikra.

Öt perc múlva felült. Érezte, nem fog tudni elaludni. Valami kaparó zsibbadás szorongatta a lábát, s ezért kiment a konyhába. A konyha és a szoba. A két helyszín. Itt él. Nem kapcsolta fel a lámpát az előszobában, hanem csak megállt a bejárati ajtó előtt. A gangon világos volt, valaki égve hagyta a lámpát a folyosón. Kinézett az ajtó üvegén keresztül a gangra. Minden csendes volt. Aztán kis idő múlva valami kaparászást hallott. Mintha valaki az ajtó alján lyukat fúrna. Vagy valami hasonlót. Kinyitotta az ajtót, s akkor megpillantotta a macskát. Fekete jószág volt, sárga bolhanyakörvvel, s meghökkentően hosszú farokkal. Az állat egy pillanatra megilletődött, majd bennebb akart lépni. Tihamér eléje állt, s lassan, lábával kitolta a szemtelenkedőt. De a macska csak nem akart tágítani. Birkóztak a gangon. A macska már rég nem akart bemenni, de Tihamér ezt sehogy nem akarta észrevenni. Hősiesen védte a bejáratot.

A csendes dulakodás közben halkan kinyílt a gang végén egy másik ajtó is. Először csak résnyire, majd egy tenyérnyire, s végül majdnem félig. De ezt egyikük sem vette észre. A fekete állat átkarolta mancsaival Tihamér lábát, s nem akarta elengedni. A fiú próbálta lerázni, levakarni, szép szóval, aztán kurvaanyázott egyet, de a macska erre sem hallgatott. Mígnem egyszer csak mintha megérzett volna valamit, elengedte a fiú lábát, s megmerevedett. Az összes szőr égnek állt a hátán, s a farka, mint valami antenna meredt felfelé. Tihamér felkészült a támadásra. Utálta a macskákat, s néha bizonyos rémálmaiban harcolt is velük. Utálta