Infected Monstrum

By Böszörményi Márton

Van egy vírus, amely telefonon terjed, de a felhasználóra hat. Van egy város, ahol a saját gyerekedben sem bízhatsz. Ha jót akarsz, talán magadban sem. Érdekel? Az Infected Monstrumtól megkapod.

Menő lehet egy rejtélyes járvány kitörésekor utolsó vérig kaszabolni a zombikat, közben heroikusan küzdeni a lelkiismerettel és a kilátástalansággal. Mindezt túlélni pedig kétségtelenül epikus. Na de terápiás csoportban feldolgozni a történteket? Ez nem túl menő, még csak nem is hősi. Ez maradt. Kipróbálod?

Böszörményi Márton regénye a túlélőkkel kezdi freakshow-szerű tárlatvezetését, de hogy ki kit figyel valójában, az legalább annyira kérdés, mint az, hogy szabadulhat-e, akit egyszer már megfertőzött ez a megfoghatatlan, mégis mindenhonnan szivárgó monstruozitás, amely szinte ártalmatlanul sűrűsödik, csak néha türemkedik elő az események felszínén.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Sep 26, 2022
• ISBN: 9786156409850

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Nagy-Kemendy Júlia

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Borítóterv: Máriás Attila

© Böszörményi Márton, 2022

© Napkút Kiadó, 2022

ISBN 978 615 6283 85 0

Támogatónk

Az kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Sen­ki nem tud­ta, hon­nan jöt­tek. Egy au­gusz­tu­si éj­sza­kán tu­cat­nyi fe­ke­te ko­csi­val át­haj­tot­tak a vá­ro­son, az­tán le­tá­bo­roz­tak a Cir­kusz-völgy­ben. Bó­dé­kat és szí­nes te­rítők­kel ta­kart pa­do­kat ál­lí­tot­tak, on­nan árul­ták a te­le­fo­no­kat. Ko­ráb­ban nem is­mer­tük ezt a már­kát, a Ta­ko­ya­git, de ha­mar el­ter­jedt, ta­lán az áru­sok erő­sza­kos­sá­ga mi­att, de fő­leg a já­ték­nak kö­szön­hetően. Az In­fected Monst­ru­mot csak­is eze­ken a te­le­fo­no­kon le­he­tett ját­sza­ni, más­hogy nem jut­hat­tunk hoz­zá. Szep­t­em­ber­re már szin­te min­den­ki­nek Ta­ko­ya­gi­ja volt, és min­den­ki az In­fected Monst­ru­mot tol­ta. A já­ték egy­szerűen mű­kö­dött, in­dí­tás után a ké­szü­lék ka­me­rá­já­val rá kel­lett fó­ku­szál­ni va­la­ki­re, a prog­ram fel­is­mer­te az il­letőt, az­tán csak ké­szí­te­ni kel­lett egy ké­pet, és a te­le­fon me­mó­ri­á­já­ban már­is meg­je­len­tek az em­ber ada­tai, vagy­is az avat­ár­ja. Eze­ket az avat­áro­kat kel­lett gyűj­te­ni, fej­lesz­te­ni őket, az­tán össze­mér­ni az ere­jü­ket más já­té­ko­sok­kal. Az em­be­rek egy­re rosszab­bul let­tek, és rá­jöt­tünk, hogy ez a já­ték mi­att van. A fény­ké­pek mint­ha ki­sza­kí­tot­tak vol­na egy da­ra­bot az em­ber lel­kéből, az­tán ahogy az il­lető avat­ár­ját fej­lesz­te­ni kezd­ték, ő maga úgy gyen­gült. Az avat­árok erő­söd­tek, az em­be­rek pe­dig el­sor­vad­tak. Tud­tuk ezt, de még­sem hagy­tuk abba a já­té­kot. Ka­rá­csony­kor már csak sá­padt, gör­nyedt hátú élő­ha­lot­tak cso­szog­tak fel-alá a hó­esés­ben, ma­guk előtt tar­tott te­le­fo­nok­kal, egy­más ar­cá­ba va­kuz­va. Fel­lob­ba­nó li­dérc­fé­nyek egy szel­lem­vá­ros­ban. Per­sze azért nem ját­szott min­den­ki az In­fected Monst­rum­mal, és so­kan nem is hagy­ták, hogy le­fény­ké­pez­zék őket. Nem Já­té­kos Ka­rak­te­rek­nek, azaz NJK-nak ne­vez­ték őket. Az NJK-k pin­cék­ben és pad­lá­so­kon buj­kál­tak, el­ba­ri­ká­doz­ták ma­gu­kat az ott­ho­na­ik­ban, és csak ak­kor me­rész­ked­tek ki az ut­cá­ra, mi­kor már fogy­tán vol­tak a kész­le­te­ik. Fő­leg haj­nal­ban le­he­tett ki­oson­ni, mert a já­té­ko­sok olyan­kor alud­tak. Vagy­is pi­hen­tek, mert egy idő után már kép­te­le­nek vol­tak alud­ni. Fo­lya­ma­to­san álom és éb­ren­lét ha­tá­rán egyen­sú­lyoz­tak, csap­dá­ba esve egy vir­tu­á­lis vi­lág­ban. Ta­vasszal, már­ci­us-áp­ri­lis kör­nyé­kén ér­ke­zett a se­gít­ség. Ka­to­nák jöt­tek, va­la­mi­lyen kü­lön­le­ges ala­ku­lat, el­vet­ték a te­le­fo­no­kat, a já­té­ko­so­kat kór­ház­ba vit­ték, az NJK-kat fel­sza­ba­dí­tot­ták. Az áru­sok a fe­ke­te ko­csik­kal ad­dig­ra már ré­gen el­tűn­tek a völgy­ből. Soha nem ta­lál­ták meg őket. A te­le­fo­no­kat meg­sem­mi­sí­tet­ték, a já­té­ko­sok­ra pe­dig hosszú re­ha­bi­li­tá­ció várt. Egy év­nek kel­lett el­tel­nie, mire nagy­já­ból vissza­kap­tuk a régi éle­tün­ket, de a já­ték ha­tá­sa nem múlt el nyom­ta­la­nul, ez­után már sem­mi nem volt olyan, mint azelőtt. Én nem vet­tem meg a Ta­ko­ya­git, nem ját­szot­tam az In­fected Monst­rum­mal. Ami­kor dur­vul­ni kez­dett a hely­zet, és az em­be­rek egy­re fur­csáb­ban vi­sel­ked­tek, be­ve­tet­tem ma­gam a ha­to­dik eme­le­ti pa­nel­la­ká­som­ba, és egész idő alatt csak két­szer moz­dul­tam ki. Kon­zer­ve­ken és ví­zen él­tem, mire a ka­to­nák meg­ér­kez­tek, több mint tíz ki­lót fogy­tam, és hul­la­ni kez­dett a ha­jam. Vissza­kap­tam a régi mun­ká­mat a kis­ál­lat-ke­res­ke­dés­ben, a sza­bad­időm­ben meg to­vább­ra is írok. Vagy­is ír­tam. Ez lesz az utol­só tör­té­ne­tem.

Ar­co­mat az ak­vá­ri­um üve­gé­re ta­pasz­tot­tam, és bá­mul­tam az arany­ha­la­kat. Cor­tá­zar­nak van egy no­vel­lá­ja, ami­ben az el­be­szélő az axo­lot­lok meg­szál­lott­ja, nap­hosszat csak bá­mul­ja őket, míg vé­gül ő maga is axo­lotl lesz. Vagy­is a tu­da­ta át­ván­do­rol egy axo­lotl tes­té­be. Va­ló­színű­leg én is ezért bá­mul­tam az arany­ha­la­kat, hát­ha meg­tör­té­nik a cso­da, és az ő sze­mü­kön ke­resz­tül lát­ha­tom a vi­lá­got. Hogy ez pon­to­san mi­ért is len­ne jó ne­kem, ar­ról fo­gal­mam sem volt. Meg­ta­pasz­tal­ni egy más­faj­ta lét­ál­la­po­tot, vissza­fejlőd­ni va­la­mi ősi szint­re, ta­lán olyan el­fe­le­dett, misz­ti­kus tu­dás­ra te­het­nék szert, mely az em­be­rek szá­má­ra el­ér­he­tet­len. Ilyes­mi gon­do­la­tok jár­tak a fe­jem­ben, mi­kor meg­szó­lalt a be­já­rat fö­löt­ti csen­gettyű. Fel­néz­tem, egy asszony és a kis­lá­nya lép­tek be a bolt­ba. A nő­nek hul­lá­mos, sző­ke haja volt, vas­tag té­li­ka­bá­tot és hosszú, lila sá­lat vi­selt. Sze­me alatt sö­tét ka­ri­kák, szá­ja szeg­le­té­ben mély, ki­se­be­se­dett rán­cok. Ő is já­té­kos volt, eze­ket a stig­má­kat sem­mi­lyen ke­ze­lés, sem­mi­lyen gyógy­szer nem tud­ta el­tün­tet­ni. A kis­lány is sző­ke volt, na­gyon ha­son­lí­tott az anyu­ká­já­ra, vi­dá­man sza­ladt oda a ten­ge­ri­ma­la­cok ter­rá­ri­u­má­hoz. A nő fe­szül­ten állt a be­já­rat­nál, mint­ha fél­ne bel­jebb lép­ni. Is­mer­tem ezt, a já­té­ko­sok még ennyi idő után sem érez­ték ma­gu­kat biz­ton­ság­ban eb­ben a vi­lág­ban. Szo­rong­tak és ret­teg­tek. Iga­zá­ból saj­nál­tam őket. Se­gít­he­tek, kér­dez­tem az asszony­tól, és kö­ze­lebb lép­tem hoz­zá. A nő össze­rez­zent, és egy lé­pést hát­rált, majd­nem ne­ki­üt­kö­zött az aj­tó­nak. Va­la­mi ál­la­tot sze­ret­ne, mond­ta a nő, mi­kor be­lát­ta, hogy nem kell tő­lem tar­ta­nia. Gon­dos­kod­ni akar va­la­kiről. Ér­tem, bó­lin­tot­tam, és in­kább a lány felé for­dul­tam. Mire gon­dol­tál? Mi­lyen ál­la­tot sze­ret­nél? A kis­lány rám né­zett, ha­tal­mas, élénk­zöld sze­me volt. Va­la­mi pi­cit sze­ret­nék, mond­ta, és az uj­ja­i­val mu­tat­ta, hogy mi­lyen pi­cit. Hát ak­kor nézz csak kö­rül nyu­god­tan, mond­tam, ott van­nak a hör­csö­gök és a ten­ge­ri­ma­la­cok. Sze­rin­tem ők elég pi­cik. A lány lel­ke­sen bó­lo­ga­tott, az­tán vissza­for­dult a ter­rá­ri­u­mok­hoz. Az asszony még min­dig az aj­tó­ban állt. Nem kér eset­leg egy teát, kér­dez­tem. Az asszony ki­fe­je­zés­te­len te­kin­tet­tel me­redt rám, és ap­rót bó­lin­tott. A kasszá­hoz men­tem, és a pult alá ké­szí­tett ter­mosz­ból töl­töt­tem egy műa­nyag­po­hár­ba a te­á­ból. Még lan­gyos volt. Pár hó­nap­ja ve­zet­tük be ezt a szo­kást, di­rekt az ilyen ese­tek­re. Far­kas­gyö­kér tea, meg­nyug­tat­ja az ide­ge­ket. Tes­sék, nyúj­tot­tam át a po­ha­rat a nő­nek. Kö­szö­nöm, mond­ta, és óva­to­san be­le­kor­tyolt az ital­ba. Na­gyon fi­nom. El­mo­so­lyod­tam, az­tán a lány felé pil­lan­tot­tam. Ren­des gye­rek­nek tűnt, nem her­gel­te az ál­la­to­kat, csak néz­te őket, jó ala­po­san meg­vizs­gál­ta mind­egyi­ket. Ara­nyos, mond­tam elis­merően. Mi­cso­da, né­zett rám a nő za­var­tan. A kis­lá­nya. Na­gyon ara­nyos. Nem za­var­ja az ál­la­to­kat. Biz­tos, hogy jól fog bán­ni a sa­ját­já­val. Az asszony nem szólt sem­mit, csak iszo­gat­ta a te­á­ját. Van há­tul egy fo­tel, mond­tam, le­ül­het, ha gon­dol­ja. Kö­szö­nöm, de in­kább itt ma­rad­nék. Rend­ben, ahogy gon­dol­ja. Oda­lép­tem a lány­hoz, és meg­ko­cog­tat­tam a vál­lát. Szólj, ha tu­dok va­la­mi­ben se­gí­te­ni. Okés, mond­ta a lány, de nem vet­te le a sze­mét a fut­ká­ro­zó hör­csö­gökről. Hát­ra­men­tem, hogy me­ge­tes­sem a kí­gyó­kat. Nem sze­ret­tem a kí­gyó­kat etet­ni, nem sze­ret­tem, hogy élő ege­re­ket kell ne­kik ad­nom. Be­lép­tem a rak­tár­ba, és lát­tam, hogy End­re, a fő­nö­köm az asz­ta­lá­nál ül, ar­cát a ke­zé­be te­me­ti, és na­gyo­kat só­hajt. Jól vagy, min­den rend­ben, kér­dez­tem. End­re hir­te­len fel­egye­ne­se­dett, mint­ha raj­ta­kap­tam vol­na va­la­min. Sem­mi! Sem­mi baj! Mit akarsz? Meg aka­rom etet­ni a kí­gyó­kat. Hagy­jad, le­gyin­tett in­ge­rül­ten, már ad­tam ne­kik. Oké, mond­tam, és meg­for­dul­tam, hogy vissza­men­jek, de ek­kor el­kap­ta a kö­nyö­kö­met. Fi­gyelj csak, ha­dar­ta hal­kan, te nem ér­zed ma­gad fur­csán mos­ta­ná­ban? Ér­tet­le­nül néz­tem rá. Fur­csán? Á, nem is tu­dom, ráz­ta meg a fe­jét End­re, mint­ha len­ne va­la­mi a le­vegő­ben. Front, kér­dez­tem bi­zony­ta­la­nul. Olyas­mi. Azt hi­szem. Igen, az le­het. Olyan nyo­mott va­gyok. És mos­ta­ná­ban nem is al­szom ren­de­sen. Min­dig arra éb­re­dek, hogy ül va­la­mi a mell­ka­so­mon. Ül va­la­mi a mell­ka­so­don? Ér­ted, né­zett rám ko­mo­ran, nem szó sze­rint, csak olyan ér­zés. Ja, igen, bó­lo­gat­tam, az is­merős, ne­kem is volt már ilyen. Al­vá­si pa­ra­lí­zis­nek hív­ják. Aha, mond­ta a fő­nök, al­vá­si pa­ra­lí­zis. Iga­zá­ból ár­tal­mat­lan, nem kell tőle meg­ijed­ni. End­re meg­ro­pog­tat­ta a nya­kát. Utál­tam, ami­kor ezt csi­nál­ta. Ak­kor sem­mi gond, ugye? Meg­von­tam a vál­lam. Sze­rin­tem sem­mi gond. Jól van, mond­ta End­re. Hahó, bá­csi, ki­ál­tot­ta a bolt­ból a kis­lány. Bocs, fő­nök, de men­nem kell. Per­sze, bó­lin­tott End­re, men­jél csak. Vissza­men­tem, és a lány bol­do­gan ug­rott elém. Meg­ta­lál­tam, kur­jan­tot­ta lel­ke­sen. Az asszony nem moz­dult az aj­tó­tól, még min­dig a po­ha­rat szo­ron­gat­ta. Igen? Kit vá­lasz­tot­tál? A lány meg­fog­ta a ke­ze­met, és oda­ve­ze­tett a ter­rá­ri­um­hoz. Őt, mu­ta­tott rá egy kö­vér, fe­ke­te-fe­hér ten­ge­ri­ma­lac­ra. Ér­tem, bó­lo­gat­tam ko­mo­lyan. Na­gyon jó vá­lasz­tás. Ez a kis fic­kó jó ba­rá­tod lesz. Sze­rin­tem is, mo­soly­gott rám a lány. Ki­vet­tem a ter­rá­ri­um­ból a ten­ge­ri­ma­la­cot, be­rak­tam egy kis hor­do­zó­ba, az­tán össze­cso­ma­gol­tam neki a szük­sé­ges kel­lé­ke­ket. Sze­ren­csé­re az asszony haj­lan­dó volt el­jön­ni a kasszá­ig. Mi­után fi­ze­tett, a lá­nya ke­zé­be nyom­ta a hor­do­zót, az­tán rám né­zett, a te­kin­te­te fá­tyo­los volt, és ki­is­mer­he­tet­len, mint­ha a ma­gas­ból pró­bál­tam vol­na egy köd­lep­te kút mé­lyé­re lát­ni. Arca rez­ze­nés­te­len ma­radt, csak a keze moz­dult meg, las­san a ka­bát­zse­bé­be nyúlt, és egy név­jegy­kár­tyát hú­zott elő. Le­tet­te a pult­ra, az­tán sar­kon for­dult, és kö­szö­nés nél­kül ki­vi­har­zott a bolt­ból. Csó­ko­lom, mond­ta a kis­lány, lát­tam raj­ta, hogy ő is össze­za­va­ro­dott kis­sé, az­tán az anyu­ká­ja után si­e­tett. Mi­után tá­voz­tak, fel­emel­tem a kár­tyát, meg­néz­tem. KO­VÁCS JU­DIT ÁG­NES, ez a név állt raj­ta, és egy te­le­fon­szám. Meg­for­dí­tot­tam, a má­sik ol­da­la üres volt. Nem ér­tet­tem, hogy mi­ért adta ezt ne­kem a nő, de zseb­re rak­tam, az­tán hát­ra­men­tem, hogy me­ge­tes­sem a ló­han­gyá­kat.

Ré­gen na­gyon sze­ret­tem az al­mát, de most már nem tu­dom meg­en­ni. Vagy­is nem tu­dok be­le­ha­rap­ni, mert a fog­ság­ban töl­tött idő alatt a fo­ga­im is tönk­re­men­tek. Vi­ta­min­hi­ány, gon­do­lom, vagy va­la­mi ilyes­mi. Az­óta sem men­tem el fog­or­vos­hoz, mert annyi­ra azért nem szörnyű a hely­zet. Csak nem tu­dok be­le­ha­rap­ni egy al­má­ba. Iga­zá­ból már nem is kí­vá­nom. Na­gyon ke­vés ételt kí­vá­nok. Nem is eszek so­kat, in­kább csak csi­pe­ge­tek. Ál­lí­tó­lag így még egész­sé­ge­sebb is, azt mond­ják, nem sza­bad so­kat enni egy­szer­re, in­kább több­ször ke­ve­set. Ne­kem mind­egy. De az al­mát azért saj­ná­lom. Meg a ham­bur­gert. A ham­bur­gert is na­gyon sze­ret­tem, de most már nem eszem azt sem, mert egy­szer­re nem bí­rok le­gyűr­ni egy egé­szet, an­nak meg nincs sok ér­tel­me, hogy né­hány fa­la­ton­ként fél­re­ra­kom, az­tán újra és újra meg­me­le­gí­tem. Szó­val az al­má­nak és a ham­bur­ger­nek is annyi. Vi­szont ren­ge­teg ha­lat eszek mos­ta­ná­ban, pe­dig ré­gen ki nem áll­hat­tam. Még a sza­gá­tól is ir­tóz­tam. At­tól is rosszul let­tem, ha a kö­ze­lem­ben va­la­ki ha­lat evett. Most meg gya­kor­la­ti­lag szu­sin élek. Apró fa­lat­kák, nem kell a me­le­gí­tés­sel bí­belőd­ni. Ren­de­lek egy ada­got, és na­po­kig el­va­gyok vele. A hal­faj­tá­kat még min­dig nem is­me­rem, nem is ér­de­kel. Csak meg­ren­de­lem, az­tán ma­gam­ba tö­möm. Az ét­ke­zés már nem nyújt szá­mom­ra sem­mi­fé­le gaszt­ro­nó­mi­ai él­ményt. En­nem kell, hogy élet­ben ma­rad­jak. Ennyi.

Ami­kor ko­pog­tat­tak az aj­tó­mon, ép­pen egy sa­lá­t­a­le­ve­let rág­csál­tam. Este nyolc óra le­he­tett, nem ér­tet­tem, hogy ki ke­res­het ilyen­kor. Aj­tót nyi­tot­tam, és egy bá­rány­masz­kos, öl­tö­nyös fér­fi állt előt­tem a kü­szö­bön, ke­zé­ben egy bar­na dosszi­ét szo­ron­ga­tott. Mi­ben se­gít­he­tek, kér­dez­tem meg­le­pet­ten. A bá­rány­masz­kos sza­bad ke­zé­vel meg­va­kar­ta a comb­ját, a má­sik­ban tar­tott dosszi­ét pe­dig fe­lém nyúj­tot­ta. Ezt el kéne ol­vas­nia, mond­ta mu­tá­ló han­gon. Mi ez, kér­dez­tem, és köz­ben el­vet­tem tőle a dosszi­ét. A fő­nö­köm, mo­tyog­ta a bá­rány­masz­kos, mi­köz­ben a comb­ját va­kar­gat­ta, a fő­nö­köm azt sze­ret­né, ha el­ol­vas­ná. Ezt ér­tem. De mi ez? A bá­rány­masz­kos hir­te­len bal­ra for­dí­tot­ta a fe­jét, mint­ha ész­re­vett vol­na va­la­mit a fo­lyo­són. Nem tu­dom, mond­ta, az­tán is­mét rám né­zett. Egy hét múl­va újra el kell jön­nöm. És ak­kor mi lesz, néz­tem rá za­var­tan. Meg­von­ta a vál­lát. Ne ha­ra­gud­jon, mond­ta, én csak a mun­ká­mat vég­zem. Bic­cen­tett, ki­csit még to­por­gott a kü­szö­bö­mön, majd bi­zony­ta­lan lép­tek­kel el­in­dult a fo­lyo­són. Ki­ha­jol­tam az ajtó mö­gül, fi­gyel­tem, ahogy a lift felé igyek­szik, az­tán el­tű­nik a fel­vo­nó­ban. Be­zár­tam az aj­tót, le­hup­pan­tam a fo­te­lom­ba, és ki­nyi­tot­tam a dosszi­ét. Ér­tet­le­nül né­ze­get­tem a pa­pí­ro­kat. Csak fura, absz­trakt áb­rá­kat lát­tam Vo­na­lak, gör­bék és né­hány vé­let­len­szerű­nek tűnő szám­jegy. Fo­gal­mam sem volt, hogy mit kéne ez­zel kez­de­nem. Csak arra tud­tam gon­dol­ni, hogy a bá­rány­masz­kos el­té­vesz­tett va­la­mit, és rossz em­ber­nek kéz­be­sí­tet­te a dosszi­ét. Nem is fog­lal­koz­tam to­vább vele, a pa­pí­ro­kat vissza­tet­tem a dosszi­é­ba, meg­et­tem a ma­ra­dék sa­lá­tá­mat, az­tán le­zu­ha­nyoz­tam. Mi­előtt el­alud­tam vol­na, még egy­szer eszem­be ju­tott a bá­rány­masz­kos fic­kó. Arra gon­dol­tam, mennyi­re élethű volt az a maszk.

Jo­rik­kal, a leg­jobb ba­rá­tom­mal, ak­kor is­mer­ked­tem meg, mi­kor az egye­tem után vissza­köl­töz­tem a vá­ros­ba. Esz­té­ti­ka sza­kot vé­gez­tem a böl­csész­ka­ron, és va­ló­színű­leg to­vább kel­lett vol­na ta­nul­nom, de ne­kem ba­rom­ira nem volt hoz­zá ked­vem. Már az első év után rá­jöt­tem, hogy ro­had­tul nem ér­de­kel en­gem ez az egész, de azért be­csü­letből be­fe­jez­tem. Egy­ál­ta­lán nem akar­tam ez­zel fog­lal­koz­ni, nem akar­tam ben­ne ra­gad­ni eb­ben a ki­lá­tás­ta­lan ér­tel­me­zé­si kény­szer­ben, a tu­do­má­nyos ér­te­ke­zé­sek la­bi­rin­tu­sá­ban, nem vágy­tam sem­mi ilyes­mi­re. In­kább vissza­tér­tem a vá­ros­ba, be­áll­tam a kis­ál­lat-ke­res­ke­dés­be, és es­tén­ként íro­gat­tam. Szük­sé­gem volt az in­ge­rek­re, az em­be­rek kö­zel­sé­gé­re és az ál­la­tok ösz­tö­nös, őszin­te böl­cses­sé­gé­re. Úgy gon­dol­tam, így több­re me­gyek, mint­ha be­zár­kó­zom az ele­fánt­csont­tor­nyom­ba, és csu­pán min­den­fé­le szö­ve­gek ol­va­sá­sá­val és ta­nul­má­nyo­zá­sá­val töl­töm az idő­met. Nem akar­tam be­zár­kóz­ni, nyit­ni akar­tam a vi­lág felé, hogy eze­ket a külső ta­pasz­ta­la­to­kat tud­jam meg­ír­ni. Az­tán jöt­tek a fe­ke­te ko­csik, a Ta­ko­ya­gi, az In­fected Monst­rum, én meg csap­dá­ba es­tem a sa­ját la­ká­som­ban. De előt­te, mi­kor még csak pár hete dol­goz­tam a bolt­ban, be­jött egy srác, majd­nem két mé­ter ma­gas, hosszú rasz­ta­haj­jal, nap­szem­üveg­ben, zöld-sár­ga csí­kos pó­ló­ban, szür­ke rö­vid­ga­tyá­ban. Azért em­lék­szem ilyen pon­to­san, mert gya­kor­la­ti­lag min­dig így né­zett ki, té­len-nyá­ron ugyan­úgy. Macs­kát sze­re­tett vol­na, de ép­pen nem volt ná­lunk egy sem. El­mond­tam neki, hogy macs­kát és ku­tyát alap­vetően nem tar­tunk, mert ők sok­kal több fi­gyel­met és törő­dést igé­nyel­nek, mint amit mi itt meg tud­nánk ne­kik adni, csak el­vét­ve fo­ga­dunk be egyet-kettőt, ha na­gyon mu­száj, de ak­kor is rög­tön meg­pró­bá­lunk gaz­dát ta­lál­ni ne­kik. Lát­tam a srá­con, hogy na­gyon el­szo­mo­ro­dik, ezért meg­ígér­tem, hogy ha be­hoz­nak egy macs­kát, ak­kor ő lesz az első, aki­nek szó­lok. Meg is adta a ne­vét meg a cí­mét, és a lel­kem­re kö­töt­te, hogy ke­res­sem meg, ha be­té­ved hoz­zánk egy cica. Mond­tam neki, hogy egy te­le­fon­szám is jó len­ne, de azt vá­la­szol­ta, hogy neki nincs te­le­fon­ja. Nem hisz ben­ne, va­la­mi ilyes­mit mon­dott. Később ki­de­rült, hogy van te­le­fon­ja, de nem adja meg a szá­mát bár­ki­nek. A lé­nyeg az, hogy nagy­já­ból há­rom nap múl­va ho­zott a fő­nök egy öreg kan­dúrt. Ere­de­ti­leg fe­hér le­he­tett, de va­la­mi hü­lye­gye­rek kék­re fes­tet­te a bun­dá­ját, és se­hogy sem le­he­tett le­mos­ni. Sze­gény ál­lat már alig lá­tott, és na­gyon félős, bi­zal­mat­lan volt. El­vit­tük egy ál­lat­or­vos­hoz, ka­pott ol­tá­so­kat meg va­la­mi gyógy­szert is, hogy ki­csit erő­re kap­jon, de az­tán fel­ke­res­tem vele a rasz­ta srá­cot. Vé­gül is, azt nem mond­ta, hogy mi­lyen macs­kát akar. Ezt mond­tam neki is, ami­kor aj­tót nyi­tott, az­tán a ke­zé­be nyom­tam a kék kan­dúrt. Ne­ve­tett egy na­gyot, azt mond­ta, hogy tel­je­sen iga­zam van, és már most imád­ja a kis dö­göt, az­tán be­hí­vott a la­ká­sá­ba. Egész hét­vé­gén nála ma­rad­tam. Fil­mez­tünk, be­szél­get­tünk, piz­záz­tunk, sö­röz­tünk és fü­vez­tünk. Na­gyon ré­gen nem érez­tem olyan jól ma­gam, mint azon a hét­vé­gén. Meg­tud­tam, hogy Joó Erik­nek hív­ják, de min­den­ki csak Jo­rik­nak szó­lít­ja, pár­hu­za­mo­san dol­go­zik a vá­ros leg­több kocs­má­já­ban, fel­szol­gál, po­ha­ra­zik, ta­ka­rít. De va­ló­já­ban nem is kéne dol­goz­nia, mi­vel ren­ge­te­get örö­költ a szü­lei után. Ül­het­nék itt a szo­bám­ban, mond­ta, mi­köz­ben át­nyúj­tott ne­kem egy jól meg­tö­mött spang­lit, el­sor­vad­hat­ná­nak a lá­ba­im, és még úgy is hosszú éve­kig el­él­de­gél­nék. Én be­le­szív­tam a ci­gi­be, hát­radől­tem a bab­zsák­fo­tel­ben, és csak bó­lo­gat­tam. De ne­kem szük­sé­gem van az em­be­rek­re. Kel­le­nek az in­ter­ak­ci­ók. Kom­mu­ni­kál­nom kell. Is­mer­ked­ni, be­szél­ni, csa­joz­ni, ve­re­ked­ni. Ér­ted? Las­san ki­fúj­tam a füs­töt, és el­mond­tam neki, hogy én is pon­to­san így va­gyok ez­zel. Ek­kor jöt­tem rá, hogy mennyi­re ha­son­lí­tunk egy­más­ra. Mi­után meg­je­len­tek az áru­sok a fe­ke­te au­tó­ik­kal meg a te­le­fon­ja­ik­kal, egy­ál­ta­lán nem ta­lál­koz­tunk, csak a ka­to­nák ak­ci­ó­ja után. Ő is ugyan­úgy a la­ká­sá­ba zár­kó­zott, mint én, vi­szont ő bát­rabb vagy in­kább vak­merőbb volt, és nagy­já­ból min­den hé­ten ki­moz­dult egy ki­csit. Nem bír­tam a seg­ge­men ma­rad­ni, mond­ta, mi­kor vég­re be­ül­het­tünk egy kocs­má­ba sö­röz­ni. Úgy vol­tam vele, hogy bassza meg, fo­tóz­za­nak le, szív­ják le az éle­te­met, én ak­kor sem fo­gok ott­hon ülve recs­káz­ni a vi­lág vé­gé­ig. És mit csi­nál­tál, kér­dez­tem kis­sé irigy­ked­ve. Mit csi­nál­tál oda­kint? Ó, hát ne­hogy azt hidd, hogy egye­dül vol­tam! Töb­ben is ki­me­rész­ked­tünk rend­sze­re­sen. Vol­tak a vá­ros­ban min­den­fé­le il­le­gál­bu­lik. Meg pa­ra­par­tik. Pa­ra­par­tik, kér­dez­tem, köz­ben szól­tam a pin­cér­nek, hogy hoz­zon ne­künk még egy kört. Jo­rik el­mond­ta, hogy az volt a pa­ra­par­ti, ami­kor pá­ran összegyűl­tek egy nem túl biz­ton­sá­gos la­kás­ban, ahol ma­guk­ba töm­tek min­den­fé­le tu­dat­mó­do­sí­tó sze­re­ket, az­tán egész éj­jel at­tól pa­ráz­tak, hogy mi­kor ta­lál­ják meg őket a já­té­ko­sok. Vá­god, ott kus­ha­dunk a Csáth Géza gimi au­lá­já­ban, ma­gya­ráz­ta lel­ke­sen ha­do­nász­va, aho­vá si­mán be le­het lát­ni az ut­cá­ról. Ha ott el­sé­tál­nak, ak­kor si­mán meg­lát­nak min­ket! Mi meg ott ülünk, fek­szünk a sö­tét­ben, tel­je­sen be­gom­báz­va, be­n­ar­kóz­va, és az éle­tün­kért küz­dünk, pró­bá­lunk kuss­ban ma­rad­ni, erre va­la­ki fel­ug­rik, és vi­sí­ta­ni kezd, hogy vö­rö­sen izzó szemű tör­pék mász­nak elő a csem­pék kö­zül! Jo­rik jó­ízűen rö­hö­gött, és ne­kem is ne­vet­nem kel­lett. Iri­gyel­tem a bá­tor­sá­gát, de az­zal is tisz­tá­ban vol­tam, hogy mennyi­re ve­szé­lyes ba­rom­ság volt, amit csi­nált. Mi­kor vége lett az őrü­let­nek, és el­kez­dett vissza­tér­ni a nor­má­lis élet, Jo­rik már nem ment vissza a kocs­mák­ba. Azt mond­ta, va­la­mi job­bat, va­la­mi mást akar. Egy dél­után be­csön­ge­tett hoz­zám, ép­pen sza­bad­na­pom volt, és el­árul­ta, hogy utaz­ni fog. Le­ült a föld­re, a fo­te­lom­mal szem­ben, ki­vett a szaty­rá­ból egy sört, fel­bon­tot­ta, be­le­kor­tyolt, az­tán el­kezd­te. Van elég pén­zem, mond­ta, még több is, mint amit el tud­nék köl­te­ni. És ez a hosszú be­zárt­ság elég­gé ki­ké­szí­tett. Nem is vol­tál annyi­ra be­zár­va, mond­tam mo­so­lyog­va. Per­sze, bó­lin­tott, de ér­ted, hogy mire gon­do­lok. Min­dig is el akar­tam jut­ni In­di­á­ba. Meg Kí­ná­ba. De fő­leg Ja­pán­ba. Azt hi­szem, ne­kem Ja­pán­ba kell men­nem. Ér­te­lek, mond­tam, köz­ben én is ki­bon­tot­tam egy sört. És mi­kor akarsz in­dul­ni? Hát ez az, dőlt elő­re, és fe­lém bö­kött a sö­ré­vel, hogy ez tő­led függ. Tő­lem? Már­mint? El akar­lak vin­ni ma­gam­mal. Za­var­tan pis­log­tam rá. Azt aka­rod, hogy ve­led men­jek? Jo­rik ne­vet­ve bó­lin­tott. Ezt mon­dom! Igen! Te nem sze­ret­nél ki­csit ki­moz­dul­ni? Le­haj­tot­tam a fe­jem, a sö­rös­do­bo­zom te­te­jét bá­mul­tam. Hát, de. Per­sze. Jo­rik fel­pat­tant, az­tán le­ült mel­lém a fo­tel kar­fá­já­ra, át­ölel­te a vál­la­mat. Mi tart vissza, öre­gem? Hagy­juk itt ezt a kur­va, el­át­ko­zott vá­rost! Csak egy kis idő­re. Az­tán még si­mán vissza­jö­hetsz pat­ká­nyo­kat árul­ni, ha eh­hez van ked­ved. Be­le­kor­tyol­tam a sö­röm­be, bó­lin­tot­tam. Ja, iga­zad le­het. Na, ez a be­széd, mond­ta Jo­rik, és meg­pas­kol­ta a há­ta­mat. Mire vá­runk? Mi­kor in­dul­junk? Csak tő­led függ! Hát, mond­tam, gon­do­lom, még be­szél­nem kell a fő­nö­köm­mel, ilyes­mi. Bassza meg a fő­nö­köd! Jo­rik már ott állt előt­tem, lát­tam raj­ta, hogy szin­te ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot­ban van. Hívd fel, mondd, hogy el­mész a pi­csá­ba, ő meg kap­ja be! Ha­ver, ne már, pró­bál­tam csi­tí­ta­ni Jo­ri­kot, nyu­godj meg, majd meg­ol­dom. Hát jó, mond­ta, az­tán le­húz­ta a sö­rét, összegyűr­te a do­bozt, és a sa­rok­ba ha­jí­tot­ta. Te tu­dod. De sze­rin­tem sem­mi ér­tel­me en­nek a ha­lo­ga­tás­nak, job­ban jár­nál, ha most be­je­len­te­néd, és hol­nap in­dul­nánk! Bó­lo­gat­tam, mo­so­lyog­tam, az­tán be­le­kor­tyol­tam a sö­röm­be. Ak­kor még nem tud­tam, hogy tel­je­sen iga­za van, hogy job­ban tet­tem vol­na, ha már ak­kor el­ha­gyom a vá­rost.

A vá­ros­ban még min­dig üze­melt egy vi­deó­té­ka. Fo­gal­mam sincs, hogy mi­ért, azt sem tu­dom, hogy ma­rad­ha­tott ed­dig élet­ben. Gya­kor­la­ti­lag a té­vé­ben is le­ad­ták az összes fil­met, de strea­ming­szol­gál­ta­tó­kon ke­resz­tül, na meg a ne­tes le­töl­té­sek se­gít­sé­gé­vel tény­leg min­dent el le­he­tett érni ott­hon. És nem­hogy VHS-, de még DVD-le­ját­szó­ja sem volt az em­be­rek több­sé­gé­nek. Szó­val tel­jes­ség­gel ért­he­tet­len volt szá­mom­ra a Tini Nin­dzsa Vi­deó­ház lét­jo­go­sult­sá­ga, rá­adá­sul a vá­ros kö­ze­pén, köz­vet­le­nül a pos­ta és a vá­ros­há­za kö­zött. Mint­ha va­la­mi elűz­he­tet­len kí­sér­tet len­ne, a múlt le­va­kar­ha­tat­lan rozs­da­folt­ja. Mon­dom én, köz­ben min­den hé­ten oda já­rok, hogy ki­köl­csö­nöz­zek egy fil­met, amit si­mán le is tölt­het­nék. Mert ott van. Nem tű­nik el, nem adja fel. Ezért meg­tar­tot­tam a nagy­apám VHS-le­ját­szó­ját. Nem tu­dom pon­to­san, hogy mi visz rá, bűn­tu­dat vagy nosz­tal­gia, de rend­sze­re­sen be­já­rok, és ki­ve­szek va­la­mit, meg­né­zem, vissza­ho­zom, majd megint