A meztelen táncos

By Erdős Renée

„Ryll Thean belenézett. A tükör
visszavetítette képét, egy sárga, elefántcsontszerű arcot, mely sima
volt, redőtlen, a szoborszerű homlokot, a nagy fekete szemeket, melyek
búsan néztek, a szájat, melynek két szélébe mintha egy szobrász vésett
volna két kicsiny, kemény, merőleges vonalat. A száj volt ez, szigorú
vonalával, halvány rózsaszínével, az énekesnő szája, mely a világ
legszebb hangjának bűvöletét varázsolta az emberek szívébe, a száj, mely
énekelt, játszott, zokogott és kacagott a festék alatt, amelyet
megjelölt a szenvedély és a gyász, s amely gőggel tudta elrejteni minden
titkát egy gazdag és ragyogó életnek... A száj, mint egy apáca szája,
aki cellája rejtekében sokat álmodik és sokat gondolkodik, és ismeri a
legfinomabb elragadtatásokat és a legridegebb lemondást, akinek ismerős a
halál és nyugtalanító teher az élet, durva teher, amit le kell vetni… A
száj, amely elfeledte az élet italának édességét és forróságát és csak
játszott szerelmeken keresztül érezte meg újra és újra, hogy másnap
megint elfelejtse...”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449141

Book preview

ERDŐS RENÉE

A MEZTELEN TÁNCOS

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Révai Irodalmi Intézet, Budapest

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-914-1

©Erdős Renée jogutódja

©Fapadoskonyv.hu Kft.

I.

Reggel kilenc óra volt. A szolgák már befejezték a földszinti termek takarítását. Fehér zubbonyban és fehér kötényben az utolsó porszemeket törülték le a nagy elfogadóterem antik, aranyfaragású bútorairól. A dívánok és karosszékek damasztja, mind be volt takarva fehér vászonleplekkel, hosszúnyelű tollseprőjükkel még-egyszer felnyúltak a csillárok és mensolák közé. Megrázták az ablaknál. Nem jött por belőle. Minden rendben volt. összeszedték a fehér vásznakat, gondosan összehajtogatták, egy; puha kefével végigszaladtak a bútorok selymén, aztán még egy pillantást vetettek a dívánok és consolok alá.

Nem, minden rendben volt, mind a három nagy szalonban, ahol előző este fogadás volt, hangverseny és egy kis tánc. De még hátra volt az ebédlő, a dohányzószoba és a könyvtár, a túlsó oldalon, a park felől. Odaindultak.

Ebben a percben megjelent az ajtóküszöbön a kis ráncos arcú ember, szürke ruhájában, mely olyan volt, mintha darócból készült volna – és vizsla szemeivel gyorsan befutotta a termet.

A két szolga mereven megállt az ajtóban és várt.

A terem elég nagy volt ahhoz, hogy észrevétlenül odasúghassa egyik a másiknak:

– Az eunuch! Keresi a pókhálókat!

– Rendben vagytok hát? – kérdezte a szolgákat, mikor szeme befutotta az egész termet – és a másik kettőben is?

– Igenis, signor maggiordomo – mondta az egyik gúnnyal.

– Eunuch – súgta megint a másik.

A kis ember átment a másik és a harmadik terembe és pár perc múlva visszajött komoly arccal, s a jobb kezében a két apró ujja között egy hajszálat hozott magával.

– Ez? – kérdezte a szolgák felé tartva. – Az egyik karosszék brokáttámláján találtam. Ott virított. Ti nem vettétek észre?

– Bocsánat signor maggiordomo, nem vettük észre.

A törpe odament az ablakhoz és a hajszálat kilógatta a levegőbe és lesodorta ujjairól.

– Jól van – mondta aztán, mikor visszajött és szemét végigfuttatta a képek keretein, nem lát-e port rajtuk – most hát tovább mehettek.

A két szolga kiment és az ajtó mögött némán összenevettek.

Kispipin ekkor fölment az emeletre, ahol a hálószobák voltak.

Itt még nagy csönd volt. A folyosó ablakai a vastag barna függönyökkel, le voltak függönyözve. Kispipin megállt az egyik ajtó előtt és hallgatózott. Odabenn mély csönd volt. Ekkor tovább ment és megállt egy másik ajtó előtt.

– Ryll még alszik – gondolta magában – de Annamária már bizonyosan ébren van. Annamária? – kérdezte halkan az ajtó előtt – fenn vagy már kislányom?

– Gyere be! – hangzott kifelé a szobából.

Kispipin belépett. Odabenn egy fehér tafotafüggönyös agy, az ablakon át beözönlő reggeli napfény és Annamária az agyon ülve, szőke hajának palástjával varian es kezében egy könyvvel.

–Hát ilyen korán felébredtél ma, a tegnapi ünnep után? Azt gittem még alva talállak!

–Oh, dehogy! – mondta Annamária és odaintette magához Kispipint. – Hát nem tudod, hogy én már egy órakor otthagytam mindent és bejöttem lefeküdni? Nekem éppen elég volt annyi!

– De mégis, meg voltál elégedve? Elég jól mulattál, nem?

– Már amennyire tőlem telik Kispipin, hisz tudod.

– Kifárasztott a sok beszéd, a nevetés, az ének…

– Mint mindég.

– De azért táncoltál, láttalak!

Annamária szemében a nagy szürke tavak felcsillantak, az öröm és emlékezés kis apró csillagaival.

– Igen, persze hogy táncoltam. Belluno gróffal egyszer, egyszer Marchianelloval és egyszer Gianbattistával. Aztán nem többet.

– Elfáradtál? – kérdezte Kispipin.

Annamária mosolyogva intett.

– Igen, mint mindég, ha táncolok. Szédültem.

– Nos, nem tesz semmit. Ha utána jól aludtál!

– Hogyne, késő reggelig. Félóra előtt ébredtem fel és azóta olvasok.

– Pihenj még angyalom – mondta Kispipin – ne kelj föl! Kérd el a reggelidet és pihenj!

Megnézte a könyvet, amit Annamária a kezében tartott.

– Versek! Mindég versek! Oh, te!

– Ez a legszebb a világon – mondta Annamária, – éppen tegnap este gondoltam ezt, mikor Rondini játszott és olyan szépen, hogy mindenki el volt ragadtatva tőle, hogy a vers még a zenénél is szebb, mert félbeszakíthatom, amikor akarom, amikor egy percre elfáradok, vagy gondolkozni akarok fölötte. A zenét be kell fejezni, ha én csinálom, vagy ha más, nincs benne pihenő, ugye? Mert ha nem fejezem be, nem egész, nyugtalanságot hagy hátra bennem. De a vers oly rövid és oly befejezett – és tele pihenőkkel, Kispipin – és mindég, mindég megnyugtat, hogy olyanokat mond nekem, amiket én is érzek, de nem tudnék kimondani. Úgy szeretem !

És Annamária fölemelte a könyvet és a két kezével a melléhez szorította a nagy szőke hajfürtök közé, amik a válláról lehulltak. S ahogy szürke szemeit félig lehunyta és kissé sápadt arccal mosolygott, ez a mozdulata hasonlóvá tette bizonyos szentek oltárképeihez. Volt benne valami szenvedő és áhítatos.

Kispipin csengetett.

– Kérd el a reggelidet, drágaságom. Én pedig tovább megyek. Megnézem Victoria fenn van-e már és anyád? Ők későn feküdtek le.

– Nem tudom – mondta Annamária s a belépő szobaleánynak odaszólt – kérem a reggelimet.

Aztán visszadőlt a párnáira és tovább olvasott.

Kispipin elkocogott a folyosón a harmadik ajtóhoz. Ott megállt és fülelt, de nem hallott semmit. E percben miss Longworth karcsú alakja tűnt fel a folyosó végén.

– Mi az? – kérdezte nevetve – maga Victoria ajtaján hallgatózik? Már több mint egy órája, lement a műterembe és Dsint is levitte magával.

– Dolgozik? – kérdezte Kispipin csodálkozva – ilyen éjszaka után?

– És a hidegfürdő és a zuhany után, amit már hét órakor vett, hogy fel kellett ébrednem tőle.

– Szegény miss Longworth, pedig álmos volt, úgy-e?

– Persze, hogy álmos voltam, miután megvártam Augustát, amíg fölkerül ágyába. Mondanom sem kel!, hogy agyontáncolta magát. Volt benn Annamáriánál?

– Fönn van, verseket olvas.

– És a signora?

– Még csönd van nála.

– Megyek Annamáriához – mondta miss Longworth és tovább ment.

– No nézzék ezt a tücsköt – gondolta magában Kispipin. – Három óráig táncol. Hét órakor pedig már áll a zuhany alatt. Aztán veszi a majmát és megy dolgozni! Victoria Augusta! Kis zsarnok királynőm, szépségem, bálványom! Megyek hozzád!

És ugrált lefelé a lépcsőkön, hogy fölkeresse Victoriát dolgozószobájában a dohányzó és a könyvtár mögött.

– Nos, Victoria Augusta, szabad bejönnöm, hogy lássalak? – kérdezte megállva a küszöbön.

– Lépj be, dajkám, lépj be és csókolj meg, és mondd mit akarsz?

Victoria Augusta ott állt az állványa előtt és vele szemben egy magas asztalkán Dsin ült, a majom, egy sárga selyemvánkoson és az orrát fintorgatta Kispipin felé.

Victorián a szobrászok fehér vászonköpenye volt és kezében a mintázófát tartotta.

– Dsin – kiáltotta – maradsz a helyeden, te kis utálat! Látod, le akar ugrani, hogy hozzád menjen. Ne mozdulj, figyelj és nézz rám!

Dsin megnyalta a szája szélét, nyugtalanul nézett Kispipinre, egy kicsit megvakarta a füle tövét és türelmetlenül bár, de ülve maradt a sárga vánkoson.

– De korán munkához láttál kis tücsök – mondta a törpe – azt hittem, akkora cécó után délig fogsz aludni. És te már hétkor fölkeltél.

– Azt Longworth mondta neked, akit felzuhanyoztam álmából. Mit csináljak? Aludtam volna délig, ha .délután nem kellene amiatt a hülyeség miatt bemennem Rómába. De az egész napot nem akartam elvesztegetni munka nélkül.

– Miféle hülyeségről beszélsz, tücsökkirálynő!

– Hát nem emlékszel? Oh, te! Ma van első fellépése a meztelen táncosnak a Costanziban. Nem hallottad? Nem tudsz semmit? Egy férfi jön és meztelenül táncol egész Róma előtt és persze az egész társaság ott lesz, miután olyan horribilis belépőjegyek vannak, hogy ezt igazán csak a leggazdagabb emberek fizethetik meg. Egyszóval, mit akarsz? Négy órára a mesterhez ígérkeztem. Onnan mama és Annamária elvisznek madame Luciához, ahol próbánk van. Két estélyi ruha, ami bele fog férni a pénztárcámba, elhiheted. Este hétkor a hercegnél ebéd, de csak egész szűk családi körben. Gianbattista lesz csak ott, és az öreg és persze Enrichetta. Nos és onnan el a Costanziba. Kell ennél több? Mire a meztelen táncos megmutatja magát, azt hiszem éppen eléggé álmos leszek ahhoz, hogy elaludjam a mama háta mögött.

– Pfuj, malacság! – mondta Kispipin. – Micsoda férfi az, aki meztelenül kiáll a színpadra és táncol?

– Kérlek Kispipin, ha akadnak hercegnők, marchesák és contessák és egyéb nagyvilági hölgyek, akik rá kíváncsiak, sőt Ryll Thean is ott lesz a két leányával! S ha még csak a tücsökkirálynőt vinné magával! Ez szobrász és látott már elég meztelenséget. De még a százszorszent Annamáriát is viszi. Hát mit akarsz akkor, mi?

– Én azt mondom, maradjatok itthon, kislányok. Lesül a bőr az arcotokról, ha azt meglátjátok! Én nem értem anyátokat, hogy ilyenbe beleegyezik.

– A többi fiatal leányok is ott lesznek, ne nyugtalankodj! Mért akarsz te, éppen te olyan nagyon erkölcsös és szemérmes lenni, mikor senki sem az? Különben is remélem, valami kis parányi ruha csak lesz azon a meztelen táncoson! Bár a külföldi lapok azt írják, hogy semmi sincs rajta, csak egy aranyöv szőlőlevelekből. Mit szólsz hozzá – egy aranyöv és semmi más!

– Botrány, hogy milyen szórakozásai vannak az előkelő társaságnak – mondta Kispipin és vén, ráncos, nőies arcán a legmélyebb undor látszott.

Victoria Augusta nevetett.

– Mit törődöl vele, ha nekik ez tetszik! S miután háromezer líra egy páholy, természetes, hogy mindenki jól fog mulatni. Aztán, ha úgy vesszük, mi különbség van közte és mi köztünk, akik tegnap este odaát táncoltunk? Rajtunk sem volt valami sok ruha.

És megsimított hüvelykujjával egy kis darab felületet a majom agyagmintáján.

– De az urak legalább fel voltak öltözve…

– Ők igen. Szóval, ami nekünk szabad, az nekik nem szabad, azt gondolod! Oh, Kispipin, te erkölcsbíró! Elfelejtetted, hogy a tánc éppen olyan művészet, mint más. És biztosítalak, hogy annak fejében, hogy ez a táncos levetkőzik: bizonyára szebben fog táncolni, mint az én tegnapi táncosaim.

– Nem voltál velük megelégedve?

– Gianni Torleoni az egyetlen, aki úgy táncol, ahogy nekem tetszik. De ő keveset táncolt. Annamáriával beszélgetett egész este. Nem tudod miről?

– Sejtelmem sincs róla. Versekről bizonyosan.

– Állj! – kiáltott rá Victoria a majomra, aki megint mozgott és izgatott szeme folyton Kispipin arcán függött.

Az végre odament hozzá.

A majom arca nevetett. Fölemelte a jobb lábát és hirtelen, komikus mozdulattal végigtörülte vele a száját.

– Nézd a gyalázatost! Nem úgy tesz, mintha egy csókot várna! Pfuj, Dsin!

– Szeret téged – mondta Victoria, aztán a mintázófájával megkopogtatta az állvány szélét. – Elég már Kispipin. Ne izgasd fel a modellemet!

– Tulajdonképpen miért mintázol folyton állatokat Augusta? Majmot, kutyát, macskát, lovat s egyebeket? Mért nem mintázol már embereket!

– Akarod, hogy megmintázzalak téged, Kispipin?

– Átmenetnek gondolod? Az állat és az ember között?

Szomorúan nevetett hozzá.

– Ostoba vagy – mondta Victoria bosszúsan. – Azért mintázom le az állatokat, mert szeretem őket, s mert érdekelnek s mert nagyon nehéz őket mintázni.

– Ez Dsinnek már a negyedik szobra. Hány Dsint akarsz még csinálni?

– Mikor mindég más és más! Az ember nem tehet olyan sokféle, mint az állat.

– Ugyan ne mondd már!

– De komolyan mondom. Különben lehet, hogy még nem jutottam el az emberig. Mit gondolsz, el fogok jutni valaha? Valahányszor a vatikáni szobroktól eljövök, mindég szomorú vagyok. Vagy ha a Termákban a cirenei Vénust látom. Tulajdonképpen mindég szomorú vagyok, ha szobrokra gondolok. Nem tudom nem azt jelenti-e ez, hogy sohasem leszek igazi művész? Egyszer egy fiatal költőt mutattak be nekem. Megkérdeztem tőle: szomorú-e ő, ha más verseit olvassa? D’ Annunziót vagy Pascolit. Egészen buta arcot vágott erre a kérdésre, aztán azt felelte, hogy nem is emlékszik rá. Valószínű hát, hogy nem volt szomorú, mert a szomorúságra mindég emlékszik az ember. Irigyeltem őt. Én is szeretnék nem szomorú lenni. De nem lehet.

– Lehet, hogy éppen azért nem lesz belőle semmi, mert nem szomorú – mondta Kispipin – tücsökkirálynő, tegnap este ez a szomorúság nem látszott meg rajtad. Olyan szép voltál és szebben táncoltál, mint a te Venusod tudott volna. Ki volt itt, akiért olyan szép voltál?

– Senki. Már megint ezzel kínzol? Tudod, hogy senki. Különben pedig volt köztünk valaki, aki mindnyájunknál szebb volt. Kitalálod, hogy ki?

– A mama, természetesen.

– Természetesen – mondta Victoria. –Csuda volt Kispipin, csuda abban a pasztellkék selyemben, a gyöngyeivel. Tudod, hogy én néha megijedek, ha őt ilyen nagyon szépnek látom. Nem tudom mi ez bennem. De már gyermekkoromtól fogva irigyeltem azokat a lányokat, akiknek az anyjuk öreg és nem szép. Ebben lehet valami nagyon megnyugtató. Néha, ha rossz napja van és a szemei körül fel tudok fedezni egy pár kis ráncot: majdnem ujjongok a boldogságtól. Ez az ő szépsége és a fiatalsága, néha úgy tűnik előttem, mint valami titkos, nagy veszedelem.

– Nyugodt lehetsz Augusta, ez a te önzésed. De nyugodt lehetsz!

– Tudom, tudom. És mégsem vagyok nyugodt. Már régen tudom, hogy Torleoni herceg szerelmes a mamába.

– Mióta tudod?

– Körülbelül egy éve. És azt is tudom: a mama hogy bánik ezzel a szerelemmel. De tulajdonképpen nem értem, miért van ez? Miért nem akar a mama Torleoni hercegné lenni. Hiszen annyira egymáshoz illenének! A herceg is szép ember. Én már tettem erre célzást a mama előtt. Azt mondta, ne beszéljek ostobaságokat. Miért?

– Hová gondolsz Augusta. Majdnem húsz évi özvegység után most menjen férjhez?

– Miért ne? Igen, néha szinte türelmetlenül szeretném ezt. Már előbb is. Amerikában is, mikor még csak tíz éves voltam. New Yorkban, mikor Larrins-Swoult járt hozzánk. Mint egy fejedelem. Sohasem láttam ilyen pompás embert. Én magam is szerelmes voltam bele egy kicsit. Milyen játékokat hozott nekem és Annamáriának! Egyszóval, miért nem ment hozzá?

– Ne kutasd az anyád dolgait, mint ahogy az Istenét nem szabad kutatni. A te anyád egy szent.

– Tudom, tudom. De éppen ez az, ami nyugtalanít engem. Te mindég azt mondod, annyira szerette apámat, hogy nem tudja elfelejteni. Ez bolondság. A holtak arra valók, hogy elfelejtsék őket. Kérdeztem tőle sokszor: fogadalmat tett-e arra, hogy apám után nem fog szeretni más férfit? Azt mondta: nem tett fogadalmat. Nos hát akkor?

– Nem szeretem, hogy ilyeneken töröd a fejed, Victoria Augusta! Te is nagyon korán elkezdtél gondolkozni. Miért nyugtalankodol az édesanyád miatt? Ahogy az ereklyékhez nem nyúl az ember a tíz ujjával, hanem leborul előttük térdre és legfölebb a selymet csókolja meg amibe burkolva vannak, így közeledj te leány, térden az anyád életéhez! Már sokszor mondtam neked ezt, de te mindég elölről kezded a tépelődést és a kérdezősködést.

– Mert azt hiszem…

– Mit hiszel? Ne higgy semmit!

– Azt hiszem, van itt valami – egy pont, – nem tudom, – valami, amit nem értek – és amit te tudsz. Bizonyos vagyok benne Kispipin, hogy te tudsz valamit. Hogy mindent tudsz!

– Mi az a minden?

– Az apámról. Valami titok. Miért halt ő meg olyan fiatalon? Mi baja volt?

Kispipin lenézett a szőnyegre és a cipője orrával körülrajzolta azt az arabeszket, ami éppen a lába előtt volt.

– Rémmeséket szeretnél, hogy izgasd vele a fantáziádat? Nincsenek rémmesék. Az apád meghalt idegsorvadásban. Tudod már!

– Tudom. Meghalt idegsorvadásban, mielőtt én még megszülettem volna. Ez az, amit nem értek. Hogy tudtam én a világra születni, ha ő olyan beteg volt már akkor?

Kispipin vállat vont és rajzolta az arabeszkeket tovább a cipője orrával.

– Bolond vagy, hogy ilyeneken töröd a fejed, Victoria Augusta. Mondtam már neked. Az a dolog hirtelen jött, valami nagy lelki megrázkódtatástól. Igen. Akkor az anyja hirtelen beteg lett… azt hitte, meg fog halni… és akkor…

– Az anyja miatt? Hát lehet a félelemtől idegsorvadást kapni? Az ember szereti az anyját, de ha már felesége van és gyermeke, és az anyja öreg és beteges… Nem… Te azt mondod, nincsenek itt rémmesék és folyton ilyeneket tálalsz elém. Ez rémmese, igen. De az igazságot szeretném tudni. Azt, amit te tudsz, és amit ő tud!

– Miért nem kérdezed őt, ha annyira nyugtalanít ez?

– Mert olyankor úgy néz rám, mintha egy tőrt forgatnék meg a szívében. Nem szól semmit, csak néz rám és a szemében kiül a szenvedés. Mekkora szenvedés! Nem bírom ezt látni. Hogy én kínozzam őt, én, aki imádom! De tudni szeretném mégis… te mondd meg az igazságot.

– Én nem tudom, mi az igazság – mondta Kispipin tompán és a hangja elmerült a múltba, az emlékekbe, mint egy sötét mélységbe – ki tudja mi az igazság? Az ember sohasem tudja mi az igazság!

– Igen, ezt mondod mindég – mondta keserűen Victoria – csak hogy kitérj a kérdéseim elől! Gyermeknek tartasz engem, erőszakkal annak tartasz. De én szenvedek emiatt, érted, én szenvedek emiatt, amit nem tudok!

Kispipin most sápadtan nézett rá és a szemeibe ijedség ült ki.

– Ne mondd ezt nekem kislány, ne mondd ezt nekem! Semmi okod sincs arra, hogy szenvedj! Hát kinek volt még ilyen boldog gyermeksége, mint neked és Annamáriának? Most tizennyolc éves vagy… emlékezz csak vissza, emlékezz, ameddig csak vissza tudsz emlékezni a gyermekkorodra, hogy látod ezen keresztül az anyádat, hogy látod?

– Mindezt tudom. Amit most mondani akarsz, tudom. A nagy énekesnő leányai voltunk, akiket diadalmenetben vitt keresztül-kasul a világon. Egy egész udvartartás: Miss Longworth, te, és az öregasszony, aki útközben meghalt…

– Teresah…

– Igen. Es a komorna és a kedvenc kutyái és a nagy szétszedhető ágya, amit mindenüvé magával vitt s amit, akárhol volt, fölállított a szobánkban a kettőnk ágya között. Így emlékszem rá, igen. Amíg énekelt a világ egyik végétől másikig: ez volt az élet. Reggel próbára ment, este énekelt. Színház után hazajött, megvacsorázott az ágya szélén és lefeküdt. Néha, ha vendégek jöttek hozzá: mi is ott voltunk mellette, a missel. Igen, ezt tudom. Erre emlékszem mindég, csak erre. Hogy ünnepelték, hogy elhalmozták virággal, ékszerrel, versekkel. Hogy megmintázták a szobrait, hogy megfestették az arcképeit, hogy bronzban, ezüstben, márványban egy egész szoborgyűjteményt hagytunk a párizsi palotánkban. Hogy királyok kocsijai álltak meg a ház előtt, igen, mindenre emlékszem. És ennél többre is. Hogy éjszaka, amikor azt hitte, hogy mi alszunk, fölkönyökölt ágyán és a függönyön keresztül nézett bennünket. Nem tudott aludni és nézett bennünket, néha percekig csak, de néha órák hosszáig. Engem kevesebbet, Annamáriát hosszasabban.

– Ez volt a szokása. Tudod, hogy kicsi korában Annamária beteg volt és éjszaka sokat virrasztott mellette. Ezt megszokta. Mikor fölébredt, mindig titeket figyelt.

– Igen. Annamáriának ez jól esett. Mindég azt mondta: ha szép álmaim vannak, azt hiszem, olyankor vannak, mikor a mama éjszaka néz engem mialatt alszom. De én sokszor voltam ébren és én féltem az éjszakai tekintetétől. Volt benne valami – te ezt meg sem értheted, Kispipin – volt benne valami, ami mintha nem nekünk szólt volna egészen. Mintha nemcsak mi fölöttünk virrasztott volna! A szeme, mint két mély, szomorú örvény, tele volt titokkal, a saját élete titkával és a másokéval. Én, Kispipin, nem szerettem, ha engem így nézett éjszaka. Az volt az érzésem, hogy ez az örvény el akar engem nyelni. És azután az volt az érzésem, mintha ő is félt volna valamitől. Mintha azért akart volna bennünket látni, hogy megnyugtassa magát. Mintha az élete értelmét elvesztette volna és minket nézett, hogy megtalálja. Arra kellettünk neki, hogy tudja: miért is él tulajdonképpen.

– Bolondság! A te idegeid sem jók, ezért gondolsz ilyenekre. Most már remélem, nyugodtan alszol a tekintetétől.

– Most sem, soha. Két év óta, mióta nem alszik velünk egy szobában, még mindég éppen úgy látom az éjszakai tekintetét, mintha ott volna. Miért nem tud őszinte lenni hozzánk, ha az anyánk és úgy szeret bennünket… és tudja, hogy mi mennyire szeretjük? Miért nem akar őszinte lenni hozzánk?

– Mit akarsz tőle? Mit mondjon? Ami nincs?

– A mi apánkról beszéljen nekünk! Úgy fáj, hogy nem tudok róla semmit. Úgy vágyódom néha az én szegény apám után! Te nem értheted ezt! Néha valósággal az hiszem, hogy meg sem halt, annyira vágyódom utána, olyan eleven vággyal! Azt mondod, boldogok voltunk Annamáriával? Igen, talán ő boldog volt. Ő azt mondja, visszaemlékszik arra az időre, mikor még egész kicsiny volt és egy nagy kerekes székben, párnák közt látott egy igen szőke és fehér arcú embert, akinek ő az ölébe kúszott, s aki őt csókolta. Neki legalább megvolt ez az egy emléke, bárha az arcára nem emlékezett még az után a kép után sem, amit mindenhová magunkkal vittünk. s ami az ő arcképe volt. Annamária azt mondja, nem olyan volt, mint a képen. Hogy az arcán mindég valami nagy fényesség látszott és a szemei olyan nagyok és kékek voltak! Annamáriának könnyű! Neki legalább kicsi korában volt apja. Nekem sohasem volt! Miért nem ment férjhez akkor, mikor még kicsinyek voltunk és elhittük volna egy idegen férfiról, hogy az apánk? Aki mellettünk lett volna, mikor ő a próbákon volt, vagy a színpadon volt és énekelt és mi otthon voltunk a lakásunkon; miss Longworth, te, a komorna, a kutyák… az ő kísérete egyszóval!

– Úgy beszélsz, mint aki elvesztette az eszét, Victoria Augusta – mondta Kispipin dühösen és hirtelen megfordult és megindult az ajtó felé.

Victoria két ugrással ott termett mögötte és elfogta a karját.

– Kispipin! – mondta csaknem könyörögve.

– Hagyj engem! Haragszom rád! Az anyádat mered kritizálni, te tücsök, te… az anyádat! Mikor sejtelmed sincs róla, kicsoda ő, mikor úgy áll fölötted, mint egy nagy hegy, beláthatatlan messzeségben a te kis agyadnak.

– Ez az éppen, hiszen ez az… nem érted… ami engem kétségbe ejt! Az én kis ágyam azt szeretné, ha volna egy anyám, aki olyan volna, mint minden édesanya. Nem titok és nem messzeség… anya… az anya, az más! Az anya, akinek az ölébe ül az ember, akinek a lábához simul, akiben mint egy tükörben meglátja saját magát. De ki ő, ezt mondd meg nekem! Mindenki tiszteli és bámulja őt. Ryll Thean! Negyvenéves korában otthagyta a színpadot, nem énekel többet. Úgy érzi, elég volt. A mesés vagyonával visszavonul a családi életbe… én úgy beszélek, ahogy az újságok írták róla. Kérlek, én mindent elolvastam, amit róla írtak… a könyveket is. Én azt tudom róla, amiket a könyvek írtak. De mikor beszélt ő magáról minekünk? És lehet-e őt kérdezni anélkül, hogy a szeme el ne boruljon és ne nézzen ránk, úgy hogy elszégyelljük magunkat?

– Victoria Augusta – mondta nekem egyszer, mikor megint faggattam – ha még egy életem volna, azt is szívesen odaadnám neked és Annamáriának! – megnyugtat