Az Alvilág foglyai - Visszatérés

By Ben Paulson

Arlanda egy fiatal boszorkány, aki az Alvilágban él, mely egy végtelen, komor hely, ahol megállt az idő és ahol az elkárhozott lelkek töltik az örökkévalóságig szóló szolgálatukat. Egy nap különös idegennel találkozik, aki fenekestül felforgatja az utó-életét. Daniel egy szerencsétlen véletlen folytán a holtak és az élők világa közt rekedt, és menekülni kényszerül egy rá vadászó démon elől. A lány maga sem tudja miért, de úgy dönt, segít neki, amivel egy olyan útra lép, ahonnan nincs letérés. Kockára teszi saját és szerettei létét, azért, hogy segítsen valakin, akiről azt se tudja, hogy szeret-e. A lányt olyan emberi érzelmek is hatalmukba kerítik, mint a csalódottság, szorongás, bizalom és félelem, melyeket szinte el is felejtett. Mindemellett a saját dilemmái is nyomasztják; valóban helyesen cselekszik? Fény derül arra valaha is, mi történt az anyjával? Megbocsátanak neki azok, akiket kihasznált? Az élet nagy kérdéseit megválaszolni a holtaknak különösen nehéz feladat. Annyi biztos, a válaszokat Odafönt találja, így vállalnia kell a lehetetlent, és egészen a haladó világig menekülni.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Jul 27, 2021
• ISBN: 9789635740901

Book preview

1. fejezet - Sötét lámpások

Monoton kopogás törte meg a Cerberos metróállomás köré ülepedett, kísérteties csendet. Egy rusnya vén boszorka ki is ment az erkélyre, hogy rosszallóan megnézze, ki a fene trappol odalent? Viszont a ködtől a bibircsókos orráig sem látott…

– Még másfél perc, ugye? – kérdezte Arlanda az aluljáróból felérvén.

Hátra-hátra pillantott, nem kanyarodott-e még ki a villamos a ködből.

– Ó, hogy rohadnál meg…! – szitkozódott, miután kis híján kiment a bokája a nyákos kockakövön. – Ne okoskodj, tudom, hogy csúszik! – kiabálta a sötétségnek.

Közben a háta mögül csikorgás hallatszott, hamarosan át is szűrődtek a jármű pislákoló fényei a ködön, megvilágítva az üres megállót.

– Légyszi, vegyél észre és állj meg! – motyogta magában, ismét nekiiramodott, már csak ötsírnyi táv volt a peronig. – Nortem, ne kezd megint a rinyát!

A banya morogva visszavonult a teraszról; felveri a környéket, és még beszél is magában, a hülyéje.

Oly hevesen integetett a vezetőnek, hogy még akkor is megálljon, ha egy agyatlan zombi. Szerencséjére a s ranglétra egy magasabb fokáról szalajtották, így bevárta a rohanó lányt. Arlanda bevágódott az ajtón, egyenesen kedvenc helyére, a leghátsó ülésre, ahonnan nézhette a hátraszaladó síneket.

– Na, megint igazam lett! – lihegte.

– Ó, teneked mindig… Kivéve, mikor nekem van, és pácban maradunk – vetette a szemére a mellette ülő szellem

– Mit vagy úgy oda? Ha nem értük volna el, nekem kellett volna gyalogolni, te meg csak lebegsz. És idegesítesz.

– Rendben, nem szóltam. Igaza van apának, egyszer majd csak vállalod a tetteid következményeit.

– Jóságos Dante… Legközelebb elérjük az utolsó előtti metrót, jó?

– Nem fogjuk.

– Nem valószínű – nevetett Arlanda.

A kék ikerkocsik pár perc alatt a Leech streethez értek, ahol az egyetlen utas(ok) leszálltak. Arlanda azon agyalt, hogy fog bejutni a házba. A vén genyó házmester, Warren már biztos bezárta kaput, és mindig morog, ha utólag ki kell nyitnia.

Nortemet próbálta volna győzködni, hogy lebbenjen már át a falon, és engedje be valahogy, vagy eresszen le egy létrát az ablakból, de az csak a felelősségvállalásról papolt.

Végül szólni sem kellett a vén púposnak, a kukucskáló mögött várta őt;

– Mára bezárt a kapu! – morogta, Arlanda majd kiugrott a bőréből ijedtében.

– Ó, Mr. Warren! Jó, estét micsoda kellemetlen meglepetés – zihált, a szíve helyét markolva.

– Nincs ki-bejárás! – Lecsukta a kukucskáló fedelét.

– Hát, tudja, ez vicces történet, mert amúgy szándékomban volt előbb hazajönni, de…

– Nincs itt – szakította félbe Nortem.

– Mi?

– Elment, nincs az ajtó mögött.

– Honnan veszed?

– Szellem vagyok, látom.

– Komolyan itt hagyott ez a vén tetűláda? Hogy rohadna meg! Viszkessen a púpja közepe, amit nem ér el! Most azt akarja, hogy a küszöbön aludjak? – Dühében bele akart volna rúgni a kapuba, mire az kinyílt. A gondnok rút arca tűnt fel mögüle, a lány pedig a lendülettől hanyatt esett.

– Többet ne forduljon elő! – sziszegte Warren.

– Köszönöm, nagyon kedves! – tápászkodott fel zavartan Arlanda.

Amint a lépcsőházba értek, a gondok hallótávján kívül, a fiatal boszorkány ismét panaszkodni kezdett;

– Nortem! Ha nem ektoplazmából lennél, biztos hogy átrendezném a képed!

– Dühös vagy, mert seggre estél?

– Nem. Azért vagyok dühös, mert ilyen helyzetbe hoztál! Miért mondtad, hogy elment?

– Bejutottál, nem? Szívesen…

– Dögölj meg… újra! Ezért cserébe átmész a falon, és megnézed apám fent van-e még!

– Nem parancsolgathatsz nekem, és tuti fent van. Abban is biztos vagyok, hogy miattad van fent, és le akar tolni.

Eközben a nappaliban az emlegetett apa és húga épp tévéztek;

A hét hátralévő részében a megszokott, hideg idő várható, 10-12 °C körüli hőmérséklettel, illetve jelentős köddel, főleg az északi tartományokban. Ez alól a főváros sem kivétel…

– Képzeld, olvastam, hogy ez a nő kicseréltette az orrát. Ha megnézed, más színű, mint az arca többi része – szólt Inge a mellette ülő bátyjához.

– Miért, volt korábban orra?

– Igen, csak most sokkal látványosabbra cserélte.

– És ennél nagyobb szenzáció nem volt az Alvilágban? Melyik szennylapban olvastad?

– A Heti Hisztériában.

– Kaszásom, segíts! Mióta a bulvár-újságírók automatikusan elkárhoznak, egyre rosszabb a felhozatal. Ne olyan sietősen, Arlanda! – mondta a hátuk mögött settenkedő lánynak.

– Apa…! Szia! Nahát, ébren vagytok? Azt hittem csak rémálmotokban beszéltek. Nem akartalak zavarni…

– Tudod mennyi az idő?

– Tudni tudom, de mindenre van magyarázatom!

– Nem érdekel… – dörzsölte a halántékát Ignatius. – Nem vagy már kislány, Arlanda. Fiatal felnőtt vagy, igyekszek veled úgy is bánni. Már nem tudlak nevelni, legfeljebb tanácsokat adhatok. Elmondtam, hogy nem biztonságos odakint a Vérhold közeledtével, nem csak neked, senkinek. Ezért állapodtunk meg az éjfél előtti takarodóban…

– Hát, előbb értem volna haza, ha lenne egy rohadt seprűm, mint minden valamirevaló boszorkánynak – motyogta az orra alatt.

– Ezt is megbeszéltük.

– Persze, mindent megbeszéltünk már. Te elmondod, mit miért nem lehet.

– Nekem sincs seprűm, pedig boszorkány vagyok! – próbálta oldani a feszültséget a nagynéni.

– Bocs Inge, ezt a magas labdát nem ütném le…

– Jaj, miért ellenkezel még mindig velem, mint egy hülye tini?

– Mert egy gonosz kis boszorkány vagyok, és ezért szeretsz – pillázott bájosan.

– Az tény – mosolyodott el visszafogottan Ignatius. – De ha még egyszer éjfél után érsz haza, verembe vetlek, mint régen.

– Kapd be a varázspálcám végét! – dörmögte a lány, miközben a szobája felé somfordált.

– Hogy mondod?

– Szeretlek, apu!

– Én is téged. Jó éjt!

– Borzasztó nőszemély – jegyezte meg Inge.

– Igen, mint az anyja.

Hirtelen sötétségbe borult a lakás. Pár pillanatnyi csend, majd;

– Ugye befizettétek a számlát?

– Rendkívül szellemes…

– Ne röhögj, te kretén! – szólt rá Nortemre Arlanda. – „Szellemes", komolyan ez neked vicces…?. Keress inkább gyertyát!

– Úgy látom, a közvilágítás is elment – nézett ki az ablakon Inge. Koromsötét volt.

– Au, ez a lábam!

– Majd én világítok, hol a pálcám? – ajánlkozott a nagynéni.

– Ne! – kiáltották neki egyszerre.

– Ezt majd mi megoldjuk, jó?

– Jaj, egyszer gyújtottam fel valamit!

Hatalmas robaj rázta meg a környéket, mintha egy tető lerepült volna. Cserepek és téglák törésének hangjai hallatszódtak.

– Arlanda, azonnal gyere le! – parancsolta le Ignatius a galériáról.

– Nem találom a pálcám…

– Én világítok, hagyd!

– Hol van Bendő? – kérdezte riadtan a lány.

– Nem tudom.

– Hogyhogy nem tudod?

– Úgy, hogy fogalmam sincs! Egy bunkó mosómedve, biztos kukázik valahol.

– Nyestkutya, és nem mosómedve!

Hangos vinnyogás hasított végig a környéken. Megszólaltak a Szirénkürtök, amelyek a lakosságot a veszélyre és a megfelelő óvintézkedések megtételére figyelmeztették.

– Ne akadékoskodj, gyere ide, meg kell rajzolnunk a boszorkánykört!

– Bendő lehet, hogy veszélyben van odakint!

– Ha nem jössz, te is veszélyben leszel! Elpusztíthatatlan kis dög, tud magára vigyázni!

– Ignatius, hol van a kréta?

– A fiókban kéne lennie, csak nem nyelte el!

– Miért van itt ennyi kacat?

– A polgári védelmi eszközöket mindig jól elérhető helyen kell tartani! – mondta Arlanda.

– Jól van, tudjuk, ne ordibálj!

– Bocsánat, nehezen viselem a stresszhelyzetet – süvöltötte ugyanolyan hangerővel.

– Meg van!

– Gyorsan!

A közelből űzetés zajait vélték hallani. Utcabútorok, járművek borultak, szárnysuhogások, szörnyű hörgés, ordibálás…

– Miért nem működik? Világítania kéne már!

– Mert Inge nem tud kört rajzolni…

– Rajzolj te, vaksötétben!

– Jaj, adjátok ide! Eleve a másik irányból kell kezdeni! – ragadta magához a krétát Arlanda.

Csak sokára kialakult a boszorkánykör, a család riadtan fülelve szorongott benne. Nem volt mindennapos a hajtóvadászat, de újdonságot sem jelentett. Az ilyen helyzetekre való iskolai, munkahelyi felkészítő tréningek leginkább csak nyűg voltak a legtöbb alvilági lakó számára, az pedig kifejezetten kellemetlen, mikor alkalmazni is kellett volna az ott hallottakat, mert mindenki másképp emlékezett rájuk, már ha emlékeztek egyáltalán.

A boszorkánykör egy varázserejű krétával rajzolt, mágikus kör, mely védelmet nyújt a benne lévőknek, általános polgári védelmi eszköz.

– Én mondtam, hogy nem hülyeség az a rituálé készlet. Sokkal egyszerűbb volna, és a múltkor akciós is volt a Koffin diszkontban… – sutyorogta Inge.

– Csend!

– Legközelebb nagyobb kör kell.

– Fogjátok már be! Hallgatózni próbálnék – csitította őket az apa.

– Szerintem Dögdémonok voltak.

– Szerintem is… De mintha távolodnának. Talán a Rat alley felé mentek.

– Oké. Na és meddig maradunk így?

– Szerintem várjunk még, biztos, ami biztos.

– Elzsibbadt a lábam, de ha leguggolok, kiesek!

– Ne nyavalyogjatok már!

Tíz kényelmetlenül eltöltött perc múltán;

– Amúgy beálltál a kocsival az utcáról? – kérdezte a húgát Ignatius.

– Sajnos nem tudlak megnyugtatni.

– Most nem láthatod, de nagyon csúnyán nézek rád.

– Csend! Zajt hallottam!

– Én nem hallottam semmit.

– A konyhából jött?

– Pálcákat elő!

– Az enyém még mindig nincs meg…

– Akkor legalább maradj csöndben!

– Apa, mi ez a csendfétis nálad?

– Csak nem akarom, hogy meghalljon az, aki itt ólálkodik!

– Ti meg mi a rákot csináltok?

Egyszerre vetődtek a pálcák (mind a kettő) a hang forrására, megvilágítva azt.

– Bendő! Hát életben vagy? – örvendezett Arlanda.

– Nézőpont kérdése… Mióta ácsorogtok ott?

– Nem tudjuk. Már elvesztettük az időérzékünket!

– Maradj már a hülyeségeiddel, Inge… Biztonságos odakint, Bendő?

– Miért, eddig nem volt az?

– Hol a francba voltál amúgy? – rivallt rá Arlanda.

– A pincében.

– És mit csináltál ott?

– Undorító dolgokat…

– Jó, elég legyen! Mindenki keressen gyertyákat, aztán készülődjünk a lefekvéshez! Már biztos elmúlt a vész, a Szirénkürt is elhallgatott egy ideje.

– Szóval itt szobroztatok, he? Vicces lehetett.

– Rendkívül mókás volt – szólalt meg a sötétből Nortem.

– Te egész végig bámultál minket?

– Aha.

– Nagyon rosszat tesz a jellemednek, hogy nem lehet részed fizikai bántalmazásban…

Az energiaszolgáltatás egész éjjel nem jött vissza, így a Lucifertown városrész vaksötétbe merült, holott odakintről már rég nem hallatszott semmi. Sőt, kifejezetten süket csend honolt mindenütt, a galérián kialakított kis lakrészében Arlanda úgy érezte emiatt, mintha egy szűk betonveremben lenne.

– Pirkadatkor légyszi ébressz fel. Szufla nélkül a vekker se fog működni.

– Rendben – szólt Nortem, aki ugye sosem alszik.

– De ne úgy, mint a múltkor! – Emlékezett vissza Arlanda a legutóbbi alkalomra, mikor csaknem szívinfarktust kapott a szellemtől.

– Finom és kíméletes leszek, mint a szellő.

– Szellentés – röhögött.

– Jobb, ha alszol. Kezdesz vállalhatatlan lenni.

– Nem vagyok álmos.

Csak az örökmécses pislákolt a szobában. Az oltárszerűen berendezett sarokban égő gyertya nem hétköznapi darab volt. Nortem, a szellem, egy több évszázados emlék, amely addig él, míg a mécsesben a láng lobog, így különösen ügyeltek az épségére.

– Hajnalban meg majd nyavalyogsz, hogy fáradt vagy és velem veszekedsz…

– Miért ismersz te ennyire? – Arcát a párnába temette.

– Én vagyok a fogadott lelkiismereted, vagy mi. Apropó, tudom rólad, hogy valami eléggé foglalkoztat, ha nem tudsz aludni.

– Igen. Ma voltam a Főszekta Hivatalában.

– Na, csak nem?

– Csak de. Megkötöm a Paktumot. Kértem időpontot a Kivallatásra.

– Dehát még csak most kezdted el az életrabló képzést.

– Tudom, lett volna még időm, de ezen túl kell esni, szóval regisztráltam.

– Na, és mikor mész?

– Két hét múlva.

– Gondolom részleteket nem mondtak.

– Nem. Majd a Kivallatás után kapok ajánlatot. Beszéltem ott másokkal, valószínű nekem is száz egész életet kell majd összegyűjtenem.

– Az évekbe fog telni… Évtizedekbe. És addig apád fog eltartani?

– Most sem ő tart el – nézett rá rosszallóan.

– Mert most van időd csaposkodni, de ha életrabló leszel? Fizetséget nem kapsz érte, mert törlesztened kell.

– Megoldom…

– Bele fogsz dögleni.

– Ennél jobban már nem lehet – vigyorgott.

– Nem támogatom, Arlanda. Ahogy apa sem.

– Ezt már megbeszéltük.

– Jaj, de jó poén…

– Nortem, hiába vagy a kvázi lelkiismeretem, két dologban nem tudsz rám hatni. Abban, hogy megmentsem anyát, és hogy időben elinduljak haza.

– Ott a pont – nevettek. – És mit ajánlasz fel cserébe?

– Na, épp ez az. Két hetem van kitalálni.

– Értem.

Rövid csend.

– Ez olyan nosztalgikus.

– Mi?

– Ez a gyertyafény.

– Pedig nem sűrűn kapcsolják le az életforrást.

– Nem azért. Anyával mindig a gyertyafénynél aludtunk el. És most szembe juttatta… Hiányzik.

– Teljesen megértem, de az lenne a legjobb, ha továbblépnél, nem pedig feltennéd az utó-életed azért, hogy visszakapd őt.

– Ezt ne kezdjük el…

– Rendben.

– Szerinted miért zárták el az életet?

– Nem tudom. Valószínű valaki olyasvalakit üldöztek, akit sötétben könnyebb elkapni.

– Tehát egy emberszerű lényt.

– Igen.

– Akinek annyi különleges képessége sincs, hogy fényt csináljon valahogy…

– Gondolom.

– Ergo boszorkánymester nem lehetett, ahogy vámpír se, hisz azok jól tájékozódnak a sötétben. Egy zombit meg ki a rosseb üldözne?

– Aludj inkább.

Pár pillanatig még bámulta a mécsest, majd szótlanul a fal felé fordult. Nortem, ahogy minden éjszaka, most is felváltva nézte a lányt és az ablakon át az utcát. Egy-két óra múlva arra lett figyelmes, hogy kigyulladtak odalent a ködben úszó kandeláberek. Ismét kinyitották az életcsapot.

Bizony, az Alvilágban az emberi életerő egy értékes dolog. A misztikus anyag tulajdonságait időtlen idők óta ismerik és használják odalent, például arra, hogy világítsanak vele, gépeket hajtsanak, illetve szimplán tüzelőanyagként. Viszont életerőt nem lehet bányászni, vagy előállítani. Azt az élő emberektől kell lopni, a Felvilágba alkalmanként feltérő Életrablóknak, ami reményei szerint majd Arlanda is lesz.

2. fejezet - Idegen

Istentelen dübörgés tombolt a Kénköves Bugyorban, ahová Lethargica betért. A koncertteremben valami amatőr banda játszott, ők maguk szemlátomást lelkesebbek voltak, mint a közönségük. Odalenn füst, párás dohszag, villódzó fények a félárnyékban, első ránézésre lehetetlennek tűnő feladat lett volna barátnője megtalálása. Még szerencse, hogy rendelkezésére állt pár olyan képesség, amely ezt megkönnyítette.

– Végre megvagy! – Arlanda vállára tette kocsonyásan hideg kezét.

– Csáó! Megijesztettél.

– Ahhoz képest, hogy nem nagyon van mitől félned, elég ijedős vagy… – nevetett.

– Rohadtul nem hallok semmit!

– Gyere…!

Félrevonultak egy csendesebb zugba. A különtermet ülőrendezvényekre szokták kiadni, illetve a főnök ott szokott feszélyező, kényelmetlen beszélgetéseket folytatni az alkalmazottakkal és az üzleti partnerekkel.

– Mit iszol? – kérdezte Arlanda barátnéját a bárpult mögé beállva.

– Mindegy, lepj meg!

– Van egy új fincsi koktélunk, az a neve hogy Habzó Halálhörgés. Még nem csináltam, sza’l gyakorlásként le tudom írni.

– Jól hangzik. – Igazított egyet a hipszteres szemüvegén. – Hogy telt a napod?

– Szokásos… Reménytelen, elveszett lelkek, talpalás, de legalább begyűjtöttem negyvenhét Zavulon vérrevalót.

– Azta, egész jó.

– Ja, bár minden nap ilyen lenne! Mondjuk, hozzájárul a dologhoz, hogy a harmadik kör után nem mindenkinek megy a matek – kuncogott.

– Ó, te rosszéletű! – Forgatta a szemeit Leth.

Arlanda kihozta füstölgő, zöldes löttyöket.

– Na, és sikerült megtalálni a cuccot?

– Igen. Három kriptát túrtam fel miatta, mindezt úgy, hogy a szüleim ne jöjjenek rá, hogy keresem… – A vámpír letett az asztalra egy régi zsebórának tűnő tárgyat.

– Gáz lett volna belőle, hogy nekem adod? – Húzta a száját a boszorkány.

– Nem… Csak megint nekiálltak volna pampogni, hogy miért nem leszek én is életrabló, bal-bla-bla…

– Ja, értem. Ezek szerint még nem tettek le róla?

– Nem, nem is fognak, de nem is érdekel. Amint összegyűjtöttem elég pénzt, lelépek, és nem kell őket elviselnem.

– Nem azért, de miért nem költözöl be az egyik kastélyotokba?

– Ez nálam elvi kérdés! – Felvette a cukin morcos arckifejezését, amit senki nem tudott komolyan venni.

– Jó, rendben, tabu. Amúgy mi újság?

– Vérszívás az élet… De képzeld, találtam új munkahelyet!

– Na, remek! Hol, mit?

– Egy Grufti Boutique nevű sírkamra-berendező üzletben leszek tanácsadó. – Büszkén kihúzta magát.

– Az szuper! Neked amúgy is jó érzéked van ezekhez a dolgokhoz.

– Remélhetőleg hasznos lesz a designer sulihoz, ha oda is felvesznek. A főnök azt mondta támogatná a tanulmányaimat, a papírral még üzletvezető is lehetek.

– Király, gratu! Ez a Mortus plázában van, ugye?

– Aha, az alagsoron, az urnatároló mellett. Nem rég nyílt.

– Majd elmegyek hozzád, amúgy is kéne egy nagyobb vitrin otthonra a mérgeknek.

– Vannak jó áron varázspálcatartó dobozok.

– Az van, köszi. Viszont, ha már a méreg feljött; ha tudsz valami álláslehetőséget, ahol nem feltétel a büntetlen előélet és az önveszélytelenség, ne tartsd magadban!

– Megjegyeztem – nevetett. – A nagynénédnek?

– Igen, nem tudom mondtam-e, de most hozzánk költözött.

– Asszem említetted. Azóta sincs munkája, hogy kirúgták a méregkeverő-kombinátból?

– Nincs hát. Miután a pasija dobta, kb. két holdhó alatt elfogyott a lóvéja, azóta mindenféle baromsággal próbálkozik, önmegvalósítás címén. Például most saját bájitalkészítő bizniszbe kezdett, és a DarkWeben próbálja elsózni a vackait. Hallod… – nevetett. – Apám azt mondta neki, használhatja a kocsit, ha megtankolja. Na, mármost, porított élet-kolloidot nem olyan könnyű előállítani, ezt még ő is tudta, szóval megpróbált kotyvasztani valami éghető cuccot, ami kiváltja. Volt benne az alkoholtól kezdve a sárkányvérig minden szar, a vége pedig az lett, hogy a kocsi kis híján elégett!

– Ne! – kacagtak.

– De. A tűzoltóparancsnok nem tudta, hogy ordítson vele, vagy röhögjön rajta.

– Hát ez jó…

– Apám azóta szigorúbb vele, mint velem. Annyi pozitívum van a dologba, hogy elég jól főz. Tegnap például isteni galócás rizottót ettem.

– Ja, a család olykor szívás. A legutóbbi szeánszon természetesen én volt a téma, meg a klánhoz méltatlan életvitelem.

– Ne foglalkozz vele! El kell fogadniuk, hogy neked nem evidens a sznob életmódjuk.

– Ne is mondd… A szomszéd kúriákból a mai napig megbámulnak, amikor felszállok az omnibuszra. Arrafelé mindenki sötétített ablakú hullaszállítóval jár.

– Apropó, apámnak megint beszóltam, hogy jó lenne egy seprű. Már tíz éve, a halinapomra is azt kértem, de csak hasztalan vackokat vett. Magára bezzeg nem sajnálja a pénzt, egy kisebb vagyont költött már az átokverte tárgyaira.

– Átokverte tárgyak?

– Szó szerint. Olyan tárgyakat gyűjt, amiket