Az átok

By Szemán Zoltán

George C. White egy kozépszerű horror író váratlan meghívást kap Skóciából. 
Sir Ian McNeil felajánlja a szerzőnek, töltsön pár hetet a házában. Persze, nem pusztán szívjóságból teszi: azzal a feladattal bízza meg a kissé húzódozó szerzőt, hogy írjon egy regényt a McNeil klán történetéről.
George elfogadja a meghívást, és a család magán könyvtárában keresgélve lassan felfedezi a McNeil klán véres, kegyetlen múltját. Amire azonban nem számított, hogy a családot egy ötszáz éves átok sújtja, ami jóformán már csak napokra van a beteljesüléstől.
Az író a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a filmekből, könyvekből ismert klisék nagyon is valósak és félelmetesek. Igyekszik teljesíteni Sir Ian kérését és túl későn döbben rá, hogy valójában miért is volt szükség a regény megírására.

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Dec 22, 2018

Book preview

Epilógus

Prológus

A nyolc év körüli, egyszerű vászon zsákruhát viselő kislány közelebb mozdult a bokorban villogó szempárokhoz.

– Most menjetek el! Kérlek, menjetek el! Ha a nővérek meglátják, hogy veletek beszélgetek, megint megvernek. A minap Willel váltottam pár szót, és még mindig sajog a hátam. Pedig ő csak egy béka volt. Nem akarok miattatok is kikapni, eredjetek!

Az ágak alól csupán halk morgás, avarzörgés felelt a gyermek könyörgésére.

– Alice, kivel beszélgetsz?

A vörös haj szinte repült, ahogy a kislány felpattant és a hang felé perdült. Apácaruhás, derekán kötéllel megkötött öltözetben, idősebb nő bukkant fel a közeli fatörzs mögül. Alice megszeppenve bámulta a nő nyakában himbálózó feszületet.

– Senkivel, Mary nővér! Csak a dolgomat végeztem.

Az apáca szeme gyanakodva elkeskenyedett. A talajra pillantott, majd közelebb lépett.

– Hazudsz, leány! Ha Henry úr megtudja, miféle pokolravaló teremtmény vagy…

– Honnan tudná meg? Mióta Robert meghalt, meg sem látogatott! Nem is érdekli már, mi van velem! – toppantott dühösen a kislány.

– A bátyádat az Úr szólította magához, ő már a mennyországban van, az angyalokkal. Apád azóta is gyászolja, és csak azért nem jön el hozzád, mert fájdalmas számára téged látni, a testvéred nélkül.

– Tehát az apám utál engem!

– Ne legyél tiszteletlen atyáddal! Hogy feltételezhetsz ilyen ostobaságot?

– Mert ez az igazság! Tudom!

A nővér dühösen megragadta Alice karját.

– Elég legyen! Ezért a szájalásért ma nem kapsz vacsorát, és húsz miatyánk lesz a penitenciád!

A kislány zöld szemében harag gyúlt, megvetette a lábát a harmatos földön. A nővér hiába próbálta magával húzni, mintha kősziklát akart volna kirántani a helyéből.

– Istentelen, mit művelsz már megint? Engedelmeskedj, különben…

– Nem! Gyűlöllek téged és az összes nővért!

– Anyád gonosz vére beszél belőled, de majd a mogyorófavessző kikergeti belőled, ne félj! Tiszteletet és alázatot fogsz tanulni!

– Engedj el! – sikította a kislány teli tüdőből.

Mary nővér nyitotta a száját, de a bozótból vicsorogva előrobbanó farkasok láttán a torkára fagyott a szó.

A két fenevad elrohant a kislány mellett, és a nőre vetette magát. Acsarogva, hörögve téptek ruhát, húst és csontot. A nővér az avarba zuhant, karjával igyekezett védeni magát, de az agyarakkal szemben esélye sem volt. Az apáca halálsikolyai lassan hörgéssé halkultak. A nagyobbik farkas ekkor égnek emelte orrát és felüvöltött. Az erdőnek tudnia kellett: eredményes volt a vadászat.

A fák mögül kiáltozást, közeledő hangokat sodort Alice felé a nyárvégi szellő.

– Hol volt most Isten, hogy megvédjen téged? Ki hát az ostoba? – húzódott gonosz mosolyra a kislány ajka, miközben a szétmarcangolt testet figyelte.

A farkasok magára hagyták áldozatukat és halkan morogva, lesunyt fejjel közeledtek a vörös hajú gyermekhez.

– Elég! Jobb, ha nem találnak itt minket! – emelte fel tiltón a karját a lány. Sarkon fordult és futásnak eredt.

A fenevadak csak egy pillanatig haboztak, majd kaffogva Alice után vetették magukat.

Első rész – A McNeil ház

1.

Az ablaktörlő sebes kattogással igyekezett eltávolítani az esőcseppeket a szélvédőről. A hirtelen leszálló szürkületre reagálva, a bérelt Volvo Estate fényszórói ugyan automatikusan bekapcsoltak, de nem sok mindent ért, mert a fényviszonyok pontosan azon a határon voltak, amit már nem lehetett sem nappalnak, sem kifejezetten estének nevezni.

Amit ennél sokkal nagyobb problémának találtam: megtartani a jókora kocsit a piszok keskeny betoncsíkon. Az amerikai sztrádákhoz szokott sofőr rutinom az észak skóciai B869 jelű út minden kanyarja előtt sikoltozni kezdett.

„Csak most ne jöjjön szembe semmi!"

Órák óta vezettem, és úgy éreztem, a szemem hamarosan kiugrik a helyéről a koncentrálástól. Amikor két hete elfogadtam Ian McNeil meghívását, amiben kifizetett repülőjegyet és teljes ellátást ígért, még nem tudtam, az első nagy kihívást az jelenti majd számomra, hogy élve odaérjek a McNeil házhoz. Newtonig nem is történt semmi baj, de alig tértem rá a B869-es útra, az egyik hajtűkanyarban kis híján belerohantam egy szembejövő furgonba. Csak villanásnyi időre láttam az öreg Ford vezetőjének dühös arcát. A következő pillanatban a kocsim gumija már az útszéli murván csikordult, és rémülten igyekeztem visszakormányozni a Volvót az útra. Fél liter adrenalinnal és két marék újabb ősz hajszállal fizettem meg a leckéért: lassítanom kell, ha nem akarok a kocsival együtt belecsobbanni valami Loch „Akármicsoda" jéghideg vizébe.

Nem sokkal Drumbeg előtt a műszerfalra szerelt GPS idegesen felvillant párszor, majd úgy döntött, letelt a műszakja. Megbökdöstem az érintőképernyőt.

– Ne tedd ezt velem! Hallod? Ne most dögölj be!

A képernyő azonban meg sem nyikkant, közömbös szürkésfeketén bámult rám, akárcsak az égen tornyosuló esőfelhők. A fiatal hölgy az autókölcsönző irodájában ugyan felhívta a figyelmemet, hogy problémák lehetnek a hálózati kommunikációval, de megnyugtatott, a kesztyűtartóban találok részletes térképet. Igen, csak arról nem adott semmiféle információt, miként vezessek és böngésszem a füzetszerű atlaszt – egyszerre.

Odahaza kocsival félrehúzódni az úton mindennapi dolognak számított, ám itt egyáltalán nem tűnt egyszerűnek. Leginkább azért, mert nem volt hova lehúzódni! Ha nem éppen tó, akkor sziklás domboldal vagy elektromos drótkerítés húzódott, sokszor kevesebb mint egy-két lábnyira a beton szegélyétől.

Megkönnyebbült szusszanással értem el Drumbeg szélső házait, és a falu egyetlen boltja előtt még parkolóhelyet is találtam. Beintve a makacsul hallgató GPS-nek előkaptam a térképet. Tízperces lapozgatás után dühösen vágtam a könyvecskét az utasülésre. Egy légypiszok nem sok, annyi sem jelölte a McNeil rezidenciát. Leendő házigazdám ugyan küldött instrukciókat, ami a nappalim szobájában ülve érthetően hangzott, de a helyhez közeledve annyira tűnt használhatónak, mintha az áfonyával tűzdelt őzgerinc receptjét olvasgattam volna.

– Oké, George, semmi pánik! Kérdezzünk meg egy helyit! – biztattam magam.

Becipzáraztam a dzsekim és kimásztam a volán mögül. Az esővel megérkező hideg északi szél szinte kitépte a kezemből a kocsi ajtaját. Átcaplattam az úton a boltocskához. Az ajtó fölé szerelt csengő hangjára negyven körüli, kissé pocakos férfi emelkedett fel a pult mögül. Gyanakvó pillantással végigmért, majd várakozóan felvonta a szemöldökét. Mivel más reakciót – mint például üdvözlés, vagy hasonlók – nem sikerült belőle kicsiholnom, én szólaltam meg először.

– Jó napot! Ne haragudjon a zavarásért, de azt hiszem, eltévedtem. A McNeil házat keresem.

A férfi szürke szeme megvillant. Nagy levegőt vett, és olyan szóáradatba kezdett, hogy csak úgy kapkodtam a fejem. Vaskos skót akcentusa miatt egy kukkot sem értettem belőle. Meghökkenve bámultam a boltosra, mert majdnem biztos voltam benne, éppen most szór a fejemre valami ősi kelta átkot. Nagy nehezen csak felismertem egy-két szót, hát felemelt kézzel időt kértem.

– Lassabban! Alig értem, amit mond!

Az eladó megadóan sóhajtott, majd az idiótáknak és turistáknak kijáró tónussal, szinte szótagolva megismételte.

– Úgy öt mérföldre innen, a McKinnon tanya bekötőútja utáni harmadik út, balra.

Ezzel aztán ki voltam segítve! Honnan a bánatból tudjam, melyik a McKinnon tanya bekötőútja? Azt meg kell hagyni, útjelző táblák tekintetében a skótok tényleg roppant spórolósnak bizonyultak.

Emberem gyanakodva méricskélt.

– Aztán, ha meg nem sértem, mi dolga van a McNeil házban?

– A ház történetéről szeretnék írni – hazudtam gyorsan. Azt mégsem akartam az orrára kötni, hogy már három, vérfarkasokkal, vámpírokkal teli regényem megjelent az USA-ban. McNeil meghívása épp a legjobbkor jött, mert már gyűjtöttem az ötleteket egy igazi bestseller-gyanús kísértethistóriához. Ugyan nem terveztem a sztori kedvéért elhagyni az államokat, sőt igazából Phoenixet sem, de az ingyen utazás túlságosan nagy csábítást jelentett. Nem is beszélve a hely általam elképzelt hangulatáról. Egy öreg skóciai kúria garantáltan felér a múzsától kapott seggbe rúgással.

– Szóval, maga amolyan újságíróféle?

– Nem igazán, könyveket írok. Regényeket.

– Aha. És amerikai.

– Igen. Ez talán probléma?

– Nekem mindegy – vont vállat a boltos. – De azért nem árt, ha tudja, errefelé igencsak rossz a híre annak a háznak.

– Nocsak! – kaptam fel a fejem. – Mégis miért?

A boltos megvakargatta enyhén őszülő üstökét, és mint aki attól tart, a konzervekkel megpakolt polc mögött állva valaki kihallgathat minket, közelebb hajolt.

– Ne írja meg, hogy tőlem tudja! Szóval, a McNeil klán nem örvend túl jó hírnek a környéken. A család vagy ötszáz éven át szívta az emberek vérét. Bitang kegyetlen urak voltak mind. Aztán az első világháború után az öreg Sean McNeil megbuggyant vagy mi, és elkótyavetyélte a birtokait. Csak annyi maradt meg nekik, amin a ház áll, meg egy kicsi körülötte. Na, gondolhatja, micsoda perpatvar lett belőle. A nagyapám mesélte, hogy egy szép májusi napon arra keltek a népek, hogy rendőrök lepik el a környéket. Ez valamikor a húszas évek közepén történt. Azt rebesgették, az öreg McNeil összehívta az egész családot, és másnap reggelre majd’ mindet holtan találták a vacsoraasztal körül. Mondják, végeztek magukkal. De nem lehet tudni, mert az egyetlen túlélő, Miss Ivy, megbolondult vagy mi, mert a fehérköpenyesek vitték el, nem a rendőrök.

Csillogó szemmel hallgattam a sztorit, már megérte megállnom a boltocskánál!

– És? Hogy van tovább? – kérdeztem izgatottan.

– Hát a család nem halt ki, mert az egyik unokaöcsnek, aki egyébként Londonban élt, éppen akkor volt utolsóidős a neje. A várandós asszony nem jött el a találkozóra, otthon maradt. Ha jól tudom, fia született. Szóval, akárki is akarta kiirtani a McNeil klánt, nem sikerült neki.

– A cselédekkel mi van? Nem láttak, hallottak semmit?

– De nem ám, mert egy sem volt már ott, mikor az eset történt. Az öreg még előtte hazaküldött mindenkit. Mert ugye, már nem voltak földjeik, hát nem futotta nekik állandó bentlakó személyzetre.

– Megtalálták a bűnöst?

– Hát, letartóztatták a szakácsnőt, a konyhalányt meg az egyik inast, de azt hiszem, el is engedték őket, mert semmit sem tudtak rájuk bizonyítani.

Beindult a fantáziám, és lelki tollam már javában írta az első sorokat a leendő könyvemhez. Hogy a boltos látszólag kifogyott a meséből, udvariasságból vettem pár holmit, meg se nézve, mit pakolok be a zöld műanyagkosárba, majd gyorsan elbúcsúztam. A férfi az ajtóig kísért, onnan kiáltott utánam.

– Ne feledje, a McKinnon tanya utáni harmadik út, balra!

Bevágtam a nejlonszatyrot a hátsó ülésre, majd a bolt ajtajában ácsorgó eladónak intve, továbbindultam.

Az eső egyre jobban rákezdett, és a felhőszakadás géppuskatűznek is beillő zajjal verte a kocsi tetejét. A műszerfalban világító távolságszámlálóra bízva magam, lassan hajtottam. Már az ötödik mérföldhöz közeledett a számláló, amikor az egyik oldalra leágazó murvás út melletti jókora postaládán megpillantottam a nevet: McKinnon.

„Aha! Innentől számítva, a harmadik út, balkézre…" – vidámodtam meg.

Alig harminc mérföldes sebességem ellenére is csak az utolsó pillanatban vettem észre a bokrok által eltakart utacskát. Ha valaki csak úgy autókázik, szinte biztosan fel sem tűnt volna neki.

Beletapostam a fékbe, és egy perc múlva már a kátyús, nagy szemű kővel felszórt hepehupákon igyekeztem nem elharapni a nyelvem.

Közel negyedórás zötykölődés után a Volvo fényszóróinak fényében feltűnt a ház. Mikor megláttam a leginkább apró erődöt formázó épületet, önkéntelenül elnevettem magam. Rossz szokásomhoz híven, egyből hangosan kommentáltam is az érzéseimet.

– Na, George! Ez kezd olyanná válni, mint egy „B" kategóriás horrorfilm! Baljós előjelek, leszálló éjszaka, eső és most még ez a ház is…

Talán ezért is mondogatta anyám, ha már feleséget nem találtam magamnak, legalább szerezzek be egy kutyát, amihez beszélhetek. Azt még jobban elfogadják az emberek, mint az olyat, aki saját magával diskurálgat.

Az út kis terecskében végződött, kifejezetten parkolóhelynek nyomát sem láttam. Egy öreg Vauxhall és egy szemfájdítóan drága Mercedes pihent békésen a sóderes terület túlsó végén, hát odakormányoztam a kocsit.

Az eső csendesedett, finom szitálássá szelídült. Bár nem vártam vörös szőnyeget, sem rezesbandát, de valahogy el tudtam volna képzelni, hogy valaki kijön elém és üdvözöl. A mini vártornyokkal, bástyákkal, várfalat idéző csipkés falakkal épített ház számos ablakából fény tört elő. Tehát volt itthon valaki, és garantáltan látták, hallották a kocsimat.

Nagyot sóhajtva kimásztam a vezetőülésből. Méretes kofferemet előbányászva a csomagtartóból, megindultam a duplaszárnyú bejárati ajtó felé. Közben igyekeztem átérezni a hely szellemét. Ha mondhat ilyet egy horrorkönyv-szerző. Az épület csupán egy szinttel emelkedett a talaj fölé, de a cserepes tetőkön megcsillanó ablakokból arra következtettem, a tetőteret is beépíthették. Közeledtemre éles fény vágott a szemembe.

„A civilizáció jelei! Mozgásérzékelős reflektor" – gondoltam, miközben felrángattam a bőröndömet a bejárathoz vezető pár lépcsőfokon.

Csengőt hiába kerestem, de gondoltam, a jókora kopogtató amúgy is stílusosabb belépő lesz.

Egy ekkora házban eltarthat, mire ideér valaki, hát lélekben felkészültem a várakozásra. De meglepetésemre, alig halt el a kopogtatásom zaja, az ajtó felpattant és idős, öltönyös férfi bámult rám közömbös tekintettel. Szürkés szemében a komornyikok fensőbbséges hűvösségével pillantott végig rajtam.

– Igen?

– George C. White vagyok, és Mr. McNeil megvívására érkeztem – próbáltam ráncba szedni a folyton vigyorgásra mozduló arcizmaimat.

Az ősz hajú férfi szótlanul bólintott, majd kitárta előttem az ajtót.

– Az úr már várja önt. Kérem, fáradjon beljebb!

Magas falú előcsarnokba léptem, és mintegy csak magamnak, bólintottam. Pontosan olyan, mint amire számítottam. A bejárattal szemben széles lépcsősor vezetett fel az emeletre, jobbról-balról duplaszárnyú ajtók nyíltak más, általam még nem ismert helyiségekbe. A boltíves mennyezetet négy vaskos, hengeres oszlop tartotta, az enyhe dohszagot árasztó málló, sárgás festékkel bekent falakon ódon keretekben régi festmények díszelegtek. Nem nagyon volt lehetőségem jobban megnézni az időrágta portrékat, mert a komornyik már a bőröndöm fülét igyekezett kicsavarni a kezemből.

– A csomagját majd én rendezem, uram.

Bár nem illik az idősebbekkel vitatkozni, de elnéztem az öreg keshedt vállait, amin úgy lógott a zakó,