A Kapu őre

By Szemán Zoltán

Mi lehet a közös Ildarban, az Első Rend Parancsnokában és Thomas Millerben, egy kissé félszeg pszichiáterben? És vajon mi lehet a közös Alianában, az Északi Királynő száműzött húgában és Sophie Winterben, a fiatal jogi asszisztensben?
Látszólag semmi. Egymásról nem is tudva, teljesen külön világban élnek, teljesen különböző életet. Egészen addig, amig el nem kezdenek álmodni és közös ellenségük nem támad…

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Nov 24, 2017

Book preview

Epilógus

Prológus

A hatalmas, kőből épült csarnok fürdött a fényben és a csendben. A szikrázó kinti napsütés vakítóan verődött vissza a hófehér falakról. A csarnok közepén, egy ugyancsak kőből épült emelvényen, egy díszesen öltözött fiatal férfi feküdt a hátán, keze a mellkasán összekulcsolva. A férfi nem volt halott, még nem – mellkasa ütemesen emelkedett-süllyedt légzésének nyugodt ritmusára.

Két valószínűtlenül magas nő lépett, szinte lebegett a férfihoz. Gyöngyházfényű ruhájukon táncolt a vakító napsütés. Összenéztek és szavak nélkül, gondolataikkal szóltak egymáshoz:

– Alszik.

– Igen, és az jó. A mágia hát működik.

– Nem lehetne esetleg...?

– Nem! Tudod jól te is: az tilos! A Kapu Őrének álmodnia kell, különben Evilág elpusztul.

Hatalmas dörrenés hallatszott a csarnok végéből. A két nő rémülten mozdult hátra a feltáruló ajtóban megjelenő figura elől. A kissé hajlott hatú, meghatározhatatlan korú férfi egy pillanatig csak állt az ajtóban, az alvó férfit és a két nőt figyelve, majd kissé sántítva, sietve odabicegett az emelvényhez. Az egyik nő összeszedte a bátorságát, és közelebb libbent.

– Te nem jöhetsz be ide! Neked nincs jogod itt lenni!

A férfi gonosz vigyorral felelt:

– És mégis itt vagyok. Hallgass, dolgom van! – Majd bal tenyerét ráhelyezte az alvó férfi homlokára.

– Ha nem takarodsz azonnal, én...

A sánta férfi ráemelte tekintetét az udvarhölgyre:

– Örülj, hogy tanúja lehetsz a nagy változás kezdetének! Örülj, hogy még nem zúztalak porrá téged. A te erőd nem páros az enyémmel!

– De az enyém talán páros a tiéddel! – zendült egy erőteljes női hang a csarnok másik végéből. A férfi riadtan pillantott abba az irányba, ahonnan egy harmadik, az előző kettőnél sokkal díszesebb, aranyszínű ruhába öltözött nő suhant félelmetes sebességgel az emelvény felé. A férfi felordított, lekapta kezét az alvó homlokáról, majd szinte sziszegve fordult az aranyszín ruhás nő felé:

– Te nem lehetsz itt! Azt hallottam, Tillarumba vittek.

A nő dühösen szikrázó szemmel válaszolt.

– De ahogy te is mondtad: mégis itt vagyok. Takarodj innen! Nem vagy szívesen látott e falak között!

A két másik nő jobbról-balról odalépett az aranyruhás mellé, és lassan elindultak a férfi felé. Az szinte tántorogva hátrált pár lépést, majd felemelte a nyitott tenyerét. Egy kis tűzgömb ugrált benne hol kék, hol vörös lánggal. A három nő rémülten torpant meg:

– Ezt nem teheted! – suttogta a díszes ruhás.

A férfi gúnyosan nevetett:

– Nem? Tényleg nem? De mégis megtettem. Az ősi Törvény alapján a mágia fele az enyém. Tagadd, ha tudod!

A nő kissé magához tért és megrázta a fejét:

– A Törvény túl ősi. Te is tudod, a Kapu Őrének szüksége van az egész mágiára. Mit kezdenél egyébként is a felével?

A férfi csak mosolygott, de mosolya nem volt kedves egy cseppet sem.

– Ugyan, Felség, azt majd én tudom – felelte, azzal sután, színészkedve meghajolt a nők felé és sietve kibicegett a csarnokból.

A két nő rémülten nézett az aranyruhás Királynőre:

– Most mi lesz? Ilyenre nem volt példa, amióta az Ősök megalkották a Törvényt.

A Királynő csak a fejét rázta:

– Nem tudom, de így Evilág és Avilág is a pusztulásba sodródhat.

A három nő némán állt az alvó férfi mellett, miközben odakint egy felhő kúszott a nap elé.

Első rész

1.

Arra riadt, hogy valaki a karját rázza és ordít:

– Parancsnok, térj magadhoz! A csata!

Te jó Isten, milyen csata? Mi ez? Ki ez? Kinyitotta a szemét, de a világból csak egy kis fénylő csíkot látott. Hiába erőltette a szemét, amennyire csak bírta, a kép nem változott. Hallotta saját kapkodó lélegzetét, mintha a feje egy dobozba lenne szorulva. Próbálta fordítani is a fejét, de a világból látott csík csak alig-alig követte a mozdulatot. Jeges pánik markolta szívét, majd eszébe jutott: persze, a sisak! Szinte azonnal jött a kérdés, milyen sisak? Ekkor támadója fölé hajolt és újra ráordított:

– Parancsnok, mennünk kell! Térj magadhoz vagy az Istenekre esküszöm...

Ekkor meglátta az embert is. A sápadt fényben inkább csak a fejének sziluettjét látta, vagyis azt a valamit, ami fejre emlékeztette. A kép hirtelen kitisztult. Bár teste zsibbadt volt és mozdulni képtelen, de lélekben meghőkölt a látványtól. Valamikor fényes lehetett a sisak az Ordító fején, de most mocskos, saras volt, véres foltok és néhány horpadás borította. Az alak szeme a sisak nyílásain át vörösen izzott és dühösen meredt rá.

„Ez nem ember! – villant belé a félelem. „Nincs ember ilyen vörös szemekkel a Földön! Talán valami kontaktlencse?

Egy kép ugrott be neki, valami buta hollywoodi film, ahol valami hapsi egy mosolygó arc kontaktlencsét viselt. Itt megállt a gondolatban. Mi az, hogy Hollywood? Mi az, hogy film? Mi az a kontaktlencse? Ismerte a szavakat, de nem értette a jelentésüket.

Érezte, hogy az erő nagyon lassan, de kezd visszatérni a végtagjaiba. Csak a feje ne fájna úgy, és ez a nyavalyás sisak! Már megint, milyen sisak? Lehet, hogy rajtam is van egy olyan sisak, mint ezen az üvöltöző, démonszemű alakon? Lassan felemelte a kezét és sikerült a szeme elé mozdítania. A látvány kissé meghökkentette. Páncélkesztyűt látott, az alkarját védő páncéllemezhez csatolva.

– Hol vagyok? – törtek elő a szavak krákogva. Hangja reszelősen és gyengén hangzott, de Ordító meghallotta:

– Danne mezején vagyunk és a csata elveszett. Mennünk kell most rögtön, ha még látni akarjuk a holnapot.

Ordító próbálta talpra rángatni és már ő is érzett annyi erőt az izmaiban, hogy legalább megpróbáljon neki segíteni. Nehézkesen, de sikerült talpra vergődnie, Ordító támogatta, amennyire tudta. Lábai gyengék voltak, éppen csak nem esett össze. A feje rettenetesen fájt, de már mintha enyhült volna kissé.

– A csata… – suttogta.

A látvány talán még a fejfájásánál is borzalmasabb volt. A szürkésfekete felhőkkel borított ég alatt enyhe dombokkal tarkított hatalmas mezőt látott. A sárgásbarna fűben, sárban, pocsolyákban páncélba öltöztetett testek hevertek mindenfelé, mindenféle pózban. Halottak, mind halott. Hullámokban tört rá egy újabb hatalmas fejfájás. Úgy érezte, agyát egy présben most zúzzák péppé. Üvölteni szeretett volna, de csak egy hörgésre tellett tőle. Térdre esett és két kézzel kapott a fejéhez, de páncélba bújtatott keze csak hideg fémen koppant. A sisak…

Lassan múlt el a fájdalom és Ordító már ismét cibálta, húzta felfelé.

– Parancsnok, ha nem jössz, itt hagylak! – fenyegette meg őt a társa.

– Dirnath – fordult Ordító felé, mikor végre ismét talpra vergődött.

– Remek, legalább a nevemre emlékszik – morogta Ordító félhangosan, majd megkísérelt pár óvatos lépést tetetni vele.

– Igen, emlékszem a nevedre. Dirnath, a Második Rendből.

Ő maga sem értette, honnan veszi ezt, de Ordító látszólag elégedett volt, mert csak egy röffenésszerű torokhanggal válaszolt. Lassan, nagyon lassan a testek között botorkálva, vérsárban csúszkálva elindultak valamerre. Neki úgy tűnt, a messzeségben levő erdő irányába indultak. Ekkor ismét megszólalt Dirnath:

– Csak a kaput kell elérnünk és onnan már biztonságban vagyunk a táborig. Gyerünk, Parancsnok, mert én még szeretném látni a feleségemet.

Hirtelen megtorpant és Dirnath felé fordult:

– Ki vagyok én?

Dirnath egy pillanatig nem válaszolt, de vörös szeme a sisak résén keresztül szinte lángolt:

– Parancsnok, ne viccelj velem! A tréfának nem most van az ideje. Gyerünk!

A düh forró gyűrűként emelkedett körülötte, és maga sem tudta miért, de ráüvöltött Dirnath-ra:

– MI AZ ÉN NEVEM!?

Mielőtt a másik válaszolhatott volna, páncélos testét hirtelen mintha hatalmas erő rántotta volna hátra és csörömpölve elterült két halott íjász testén. Ordító lassan feltápászkodott. Pár másodpercig mozdulatlanul állt és őt nézte, majd halkan, szinte csak suttogva a szavakat megszólalt:

– Te, uram, az Első Rend Parancsnoka vagy, Ildarnak hívnak, és ezelőtt még soha nem használtad az erődet a saját fajtádon.

A neveket hallva mintha valami elkezdett volna neki halványan derengeni. Ildar, ízlelgette a szót. Igen, tényleg így hívnak. Ám hirtelen saját hangját hallotta a fejében:

– Jó napot kívánok mindenkinek, az én nevem Thomas Miller és a mai összejövetelünk célja...

A hang először csak elmosódott, majd teljesen elhalt. Mint forró hullám, úgy csapott át testén valami furcsa erő. Fejét most tisztának, fájdalommentesnek érezte, izmaiba visszatért az élet. Kihúzta magát és tüdejét teleszívta a nyirkos, hűvös levegővel. Agyában megmozdult valami lomha emlék és a kép hirtelen kiélesedett. A Tábor, kapu, Ildar.

– El kell érnünk a kaput, amíg még nyitva van – intett Dirnath-nak, majd határozottan, bár még mindig enyhén bizonytalan lábakkal megindult egy irányba, habár maga sem tudta pontosan, miért éppen arra tart. Dirnath szó nélkül követte. Vagy fél órán keresztül mentek, csúszkáltak a halottakat kerülgetve, mikor végre elértek egy magányos, lombja hullott, furcsán megcsavarodott fához. Ildar megfordult és ismét végignézett a csatamezőn.

„Ezért még megfizetnek! – gondolta fogcsikorgatva. „Ezek a harcosok már nem térnek vissza otthonaikba, asszonyaik, gyerekeik hiába várják őket. Túl sok értelmetlen halál. Igen, ezért Lord Treng fizetni fog az életével!

Visszafordulva látta, Dirnath már a fánál áll és őt várja. Odalépett hát ő is és tenyerét rátette a szúette kéregre.

2.

Rettenetes fejfájással ébredt, már megint. Hiába járta végig az összes szokásos orvosi vizsgálatot, nem találtak semmit. Vérnyomás rendben, hormonok rendben, tumornak vagy egyéb szövetbeli elváltozásnak nyoma sincs. Az egyetlen, amit az egyik szakorvos megjegyzett, hogy az agyának egy bizonyos területe mintha valamivel magasabb aktivitást mutatna, mint az átlag. De sietett őt megnyugtatni, ebben semmi furcsa vagy szokatlan nincs, az emberek úgy egyharmadának hasonlóak az eredményei, és semmi összefüggést nem találtak még a fejfájás és az agy ezen területe között. Kinyitotta a szemét és az órára nézve már rúgta is le magáról a takarót:

– El fogok késni! Ez a nyavalyás vekker már megint nem ébresztett – motyogta. Felült az ágyon, de a fejfájás szinte elemi erővel hasított bele újra. A fájdalomtól félvakon tapogatózott az éjjeliszekrényen békésen kuporgó gyógyszeres üvegcse után. Nagy nehezen megtalálta, kinyitotta és csak úgy víz nélkül lenyelt egy pirulát. A gyógyszer szinte azonnal hatott, pár másodperc múlva a feje tiszta és könnyű volt. Hálásan gondolt az öreg dokira, aki ezt felírta neki. A város egyetlen patikájában készítették ezeket a tablettákat és törvényileg le volt védve, a nagykereskedelemben nem volt kapható. Hogy az öreg varázsló honnan ismerte ezt a gyógyszert, az rejtély maradt. Nem is kérdezte soha. Egy pillanatra eszébe jutott az öreg doki, a hosszú arcával, hegyes orrával, kis fehér bajuszával és szakállával. Ha valaki azt a szót mondja, hogy mágus, ő pontosan így képzelne el egyet, mint a jó öreg dr. Max. Éppen csak a hegyes sapka meg a varázspálca hiányzik a képből. Felnevetett, majd saját magát noszogatva ugrott ki az ágyból:

– Gyerünk, Thomas, mozgás, mozgás, talán nem kellene már rögtön az első csoportot megváratni. Nagyon rossz fényt vet egy pszichiáterre, ha képtelen időben elkezdeni a csoportterápiát, nem igaz?

Úton munkába beugrott a sarki kávézóba a szokásos „dupla erős, sok tej-sok cukor, papírpohárban, elvitelre" kávéjáért. A személyzet ismerte őt, a rendelést sem kellett leadnia. Csak meglátták, köszöntek, és már készítették is az italát.

Kávéját szürcsölgetve várt a buszra, amikor eszébe jutott az álom. Már majdnem teljesen kiment a fejéből. Valami csatamező, meg halottak, páncélos katonák…

„Alkalmasint túl sok középkorról szóló regényt olvasok" – gondolta.

Pszichiáter lévén nem állt neki elemezni saját álmait és érzéseit, mert tudta, az jóra nem vezet. Az elemzéseket mindig egy függetlennek kell elvégeznie, valakinek, aki képes kívülről és objektíven látni a dolgokat.

„Talán beszélnie kellene dr. Max-szel. Bár az öreg nem pszichiáter, de ki tudja? A varázslók általában sok mindenhez értenek" – mosolyodott el magában a képtelen gondolatra.

A klinikára beesve rémülten látta, csupán hat perce maradt a kezdésig. Mint akit kergetnek, loholt végig az épületen, be az irodájába. Táskáját lecsapta a sarokban álló rozoga fotelre és már bőszen próbálta összeszedni a csoport tagjainak adatait, amikor az egyik adminisztrátor lány, Sarah nyitott be rá.

– Nem kell annyira sietnie dr. Miller, a csoportot átadták Mike-nak… – pirult el a nő – …akarom mondani, dr. Andersonnak. Ön kapott egy új ügyet, állítólag nagyon egyedi. A páciens csak kilencre jön – nyújtott is át egy vékonyka dossziét.

Thomas lerogyott a székébe, még mindig lihegve átvette a papírokat és megköszönte. Sarah vetett még rá egy furcsa pillantást:

– Jól érzi magát, dr. Miller? Kissé sápadtnak tűnik ma reggel.

Thomas már felütötte a dossziét, elkezdte tanulmányozni. A kérdésre riadtan kapta fel a fejét:

– Tessék? Mi? Ja, persze, semmi baj, csak kicsit elaludtam ma reggel. Furcsa álmom is volt, no meg gyakrabban kellene látogatnom a konditermet, mert ezek szerint nem vagyok elég jó formában a kora reggeli utcai futóbajnokságokhoz.

A lány kuncogott, majd búcsút intve kiment, halkan becsukva maga mögött az ajtót.

A mappába tűzött fénykép egy huszonöt körüli, hullámos barna hajú, barna szemű csinos fiatal nőt ábrázolt, aki valahonnan ismerősnek tűnt neki. Hiába kutatott az emlékezetében, nem tudott rájönni, hol látta ezt a lányt. A neve nem volt ismerős neki: Sophie Winter. Az adatok szerint egyedülálló, a szülők meghaltak jó pár éve egy autóbalesetben. Irodai kisegítőként dolgozik az egyik jogi cégnél, valami alacsonyabb szintű jogi végzettséggel rendelkezik.

Thomas átnézte az előzetes pszichológiai jelentéseket. Megosztott személyiség, beilleszkedési problémák. Semmi különleges. Megnézte az orvosi jelentéseket is és felcsúszott a szemöldöke a „Fejfájás és „Szokatlan agyi aktivitás szavak láttán. Általános kezelőorvosnak dr. Maximillian Stetson volt megnevezve.

– Dr. Max? – csodálkozott rá a névre és már nyúlt is a telefonért.

Miután bemutatkozott, a recepciós hölgy kis türelmet kért és kapcsolta a hívást. Mikor Thomas meghallotta dr. Max jól ismert, kissé reszelős, öreges hangját, elmosolyodott, majd gyorsan a lényegre tért:

– Max, ne haragudj, hogy csak így rád török, de reméltem, talán tudnál némi háttér-információt adni egy páciensemmel kapcsolatban. Tisztában vagyok vele, hogy igazából a hivatalos csatornákon keresztül kellene megkérnem az adatokat, de most adták nekem az ügyet, és van még úgy fél órám, hogy rákészüljek. Szóval, ha...

– Hogyne, hogyne, Thomas, kiről van szó?

Az öreg szerette Thomast a keresztnevén szólítani és ő ezt nem bánta. Kicsit olyan érzése volt az öreg orvossal kapcsolatban, mintha a soha nem ismert, rég elhunyt nagyapja lenne.

Mikor Thomas megmondta, a doki hallgatott egy sort, majd megköszörülte a torkát:

– Igen, emlékszem rá. A tünetei hasonlóak, mint a tieid, de sokkal, hogy is mondjam, előrehaladottabb állapotban van, mint te.

Erre Thomasban meghűlt kicsit a vér:

– Azt akarod mondani, az én állapotom nem stabil, hanem romlani fog?

Dr. Max már készen is volt a válasszal.

– Thomas, drága barátom, erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Hosszú praxisom során ti ketten voltatok és vagytok az egyedüli pácienseim ezekkel a majdnem teljesen egyforma tünetekkel. Mint félig-meddig kolléga, tudod nagyon jól, két páciensből nem lehet trendet, de még egy valamirevaló teóriát sem összeeszkábálni.

Ezzel Thomas is egyetértett, bár meg nem nyugodott. Kérdezte volna a dokit, hogy a csodapirulákból kapott-e a páciens és hogy használt-e neki, de teljesen kiment a fejéből. Mikor jóval később eszébe jutott, meg is dicsérte magát a magas szintű professzionalizmusa miatt. Még beszélgettek pár percig, de az öreg doki nem tudott, vagy nem akart jelentősen több információval szolgálni. Végül elbúcsúztak és megállapodtak, Thomas jövő kedden beugrik hozzá egy gyors vizsgálatra, és hogy felírja neki az újabb adag, már fogyóban levő csodapirulákat.

Thomas klinikájától távol, valahol egy csendes külvárosi kis orvosi rendelőben dr. Max a Thomassal való beszélgetés után hátradőlt magas támlájú székében és lehunyta a szemét:

„Hát találkoznak végre. Akkor még van esély. Persze, a jövőt én sem láthatom, az már túl van a képességeimen. Talán pár hét, esetleg néhány nap, és eldől mindkét világ sorsa" – gondolta, és szemét kinyitva, fáradt sóhajjal nyúlt a belső telefon gombjához, hogy szóljon a recepciósnak az első betegért.

Kilenc óra előtt pár perccel az egyik asszisztens kopogott be Thomashoz:

– Winter kisasszony megérkezett.

A férfi felpattant és gyorsan félrerakta a dossziét:

– Persze, persze, vezesse be, kérem.

Fiatal, csinos nő lépett be a szobába. Thomas megállapította, a valóságban sokkal szebb, mint a fényképen. Bemutatkoztak, majd hellyel kínálta a nőt. Közben a pszichiáter szemével figyelt; tiszta tekintet, látszólag tisztában van a környezetével, semmi zavarodottság, koordinált mozgás. Itt megállt az analízisben és nem tudta nem megjegyezni magában azt a kecsességet, amivel a nő leült a felkínált fotelbe.

Megkérdezte, esetleg nem kér-e vizet, teát vagy kávét. A fiatal nő csak mosolyogva megrázta a fejét.

– Rendben, kezdjük hát. Sajnálom, de először át kell esnünk a formalitásokon, egyeztetnünk kell pár adatot és szeretnék feltenni néhány általános kérdést. Ha még marad időnk esetleg egy gyors tesztsorozatra, talán azt is bele tudjuk zsúfolni, de nem probléma, ha nem fér bele a mai napba – vázolta fel Thomas az aznapi találkozásuk főbb pontjait.

Bevált gyakorlat volt, hogy amennyire lehetett, ne helyezzen semmilyen súlyt és kötöttséget a páciensekkel való beszélgetésekre. Tapasztalata szerint az órájukat folyton nézegető, határidőket szabó pszichiáterek nem jó szakemberek. Sophie csak annyit mondott:

– Semmi probléma, az egész napom szabad ma, ráérek.

Thomas megállapította, nagyon szép, tiszta csengésű hangja van a nőnek és biztos volt benne, szép énekhangja lehet. Ezt hangosan meg is jegyezte. Emlékezett az egyik volt professzora szavaira: „Aki dicsér minket, azt általában megkedveljük. Akit pedig kedvelünk, abban általában meg is bízunk. Mint pszichiátereknek az egyik első és legfontosabb lépés, hogy a páciens megbízzon bennünk. Persze, ha egy teljesen elmeháborodottról van szó, ez a szabály nem alkalmazható."

A nő csak felhúzta kissé a szemöldökét, amikor a férfi megdicsérte a hangját. Thomas ekkor döbbent rá, mekkora szarvashibát követett el. Az ő ártatlannak szánt megjegyzése, akár bóknak is tűnhetett a nő számára és esetleg azt feltételezheti, a dili-doki (mármint Thomas) próbálkozik nála. Mikor erre rájött, érezte, elpirul.

„Remek, még egy jele annak, hogy zavarban vagyok" – gondolta Thomas, de azért nem adta fel, folytatta:

– Általában a keresztnéven szólítjuk, illetve tegezzük egymást a találkozások alatt, bár ez természetesen Öntől függ.

Ugyancsak bevált módszer volt, ha a páciens megengedte, a tegeződés közvetlenebb légkört tud teremteni, ezáltal jobban meg tud nyílni.

Ám a nőnek a szóra még feljebb csúszott a szemöldöke.

Thomas rájött, az előző bakijára ezt rátéve szinte már biztos, a nő azt hiszi, ki akar vele kezdeni. Érezte, amint eddigi enyhe pirossága árnyalatot vált, és egy gyors elemzés után véleménye szerint valahol a répa és a cékla között lehetett. Nem baj, ezt itt már abbahagyni nem lehet. Még makogott valamit az elkövetkezendő tesztekről és beszélgetésekről, de gondolatai folyton visszatértek arra, hogyan is tudná a bakijait helyretenni. Azon kapta magát, hogy már a Rorschach-teszt tintapacáiról beszél, mikor a nő felemelte a kezét, hogy jelezze, szólni kíván. A férfi kissé megütközve a mozdulaton, abbahagyta a beszédet és csak egy intéssel jelezte a nőnek, övé a szó.

– Ne haragudjon, dr. Miller! Akarom mondani, Thomas, de biztos, hogy ebben a helyiségben én vagyok az egyetlen, akinek tanácsadásra van szüksége? Ha te ennyire zavartan viselkedsz minden nővel, aki eléd kerül, hát sose fogsz megnősülni.

Thomas a szó szoros értelmében megdermedt. Ilyen még a praxisában nem volt – igaz, csak három éve praktizált –, hogy egy páciens kielemezze őt és „Talált-süllyedt" eredményt érjen el azonnal. Érezte, ahogy elsápad.

„Hurrá, a vörösből fehérbe váltok. Még két perc és beállhatok kaméleonnak az állatkertben" – gondolta.

A férfi reakcióját látva a nő felkacagott, és az asztalon átnyúlva rátette a kezét Thomas alkarjára:

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak néha hamarabb beszélek, mint gondolkodom.

A nő érintését Thomas úgy érezte, mintha elektromos áram ütött volna a karjába, szinte még a szikrákat is látni vélte. A találkozók alatt fizikai kapcsolat az üdvözléses kézfogáson kívül tilos! – emlékezett az egyik legalapvetőbb szabályra, aminek az eredménye az lett, hogy ösztönszerűen hátravetette magát, elrántva az asztalon pihentetett karját, hajszál híján hanyatt esve a székkel. A bútordarab vagy két másodpercig billegett a „dőlni-nem dőlni" között, de valami égi hatalom úgy döntött, megkönyörül rajta és visszapöckölte a széket a normális helyzetébe.

A nő ekkor már tiszta szívből kacagott. Nevetése annyira ragályos volt, hogy Thomas sem bírta megállni, különösen, amikor végigfutott rajta az egész helyzet komikuma. Úgy fél perc múlva elcsitult a nevetésük és kicsit a „most mi lesz" tekintettel néztek egymásra. Thomas megrázta magát lélekben, és elkezdte a hivatalos procedúrát az adatok egyeztetésével.

Mire végeztek az összes hivatalos dokumentációval és az általános kérdésekkel, Thomas meglepődve vette észre, hogy bizony eltelt az idő, ami a találkozóra volt szánva. Lopva a számítógép képernyője sarkában meghúzódó napirendjére pillantott és látta, egy megbeszélés következik az osztály minden orvosa számára, ami alól nem lehet kibújni. Magában átkozta az egészségügyi rendszert, hogy miért kell mindent hatszor adminisztrálni. Csak az időt rabolja a tényleges munkától. Persze, a főnökség meg pattog és hatékonysági mutatókat emleget. Befejezték hát az utolsó kérdéssel, majd Thomas megköszönte Sophie-nak, hogy eljött.

– Nos, bolond vagyok?

Thomas már sokszor hallotta ezt a kérdést, hát megvolt rá a válasza:

– Nem hiszem, hogy bolond vagy, de azért még találkoznunk kell párszor. Ha problémába ütközünk, azt megbeszéljük és közösen megoldjuk.

A nő kicsit lebiggyesztette az ajkait:

– Thomas, tényleg csak egy ilyen sablon választ érdemlek?

A férfi levegő után kapkodott:

„Ez a nő olvas a gondolataimban?" – villant belé az ijedtség.

Mikor Sophie megszólalt, Thomas, bár már készülődött, hogy felálljon és kikísérje a nőt, visszaült a székbe:

– Nem olvasok a gondolataidban, de már hallottam gyakorlatilag ugyanezt a szöveget más orvosoktól is. Akkor jövő hétfőn, kilenckor!

Azzal már ki is fordult az ajtón. Thomas ekkor jött csak rá, neki is köszönnie kellett volna, illett volna kikísérnie, ám ehelyett csak ült a székében és bámult, mint jóllakott dögkeselyű a déli hőségben a faágon.

– Ez, barátom, egy mintaszerűen elrontott első találkozás volt – dicsérte meg saját magát. Még kesergett volna, de az órára nézve látta, már késésben van a megbeszélésről. Az adminisztrátor hölgy kissé rémült tekintetétől kísérve pánikszerűen rohant ki az irodájából, még az ajtót sem csukva be maga után.

3.

Ildar egy pillanatig mereven nézte a zöldessárga, sármocskos füvet az arca előtt úgy egy méterrel. Nem értette, mi történt. Az előbb mintha valami nővel lett volna, most meg négykézláb állva bámulja a füvet. Agya hirtelen kitisztult és emlékezett, hogy ő Ildar, az Első Rend Parancsnoka.

Apja Farrell, a Keleti Király, bár mivel ő nem hivatalos házasságból született, így soha nem nevezték ki a trón várományosának. Igazából nem is bánta, mert ő mindig is katona szeretett volna lenni. Élete egyik legboldogabb napja volt, amikor befejezte a kiképzést, jelentkezését az Első Rend csapataiba elfogadták és Hadnagyi ranggal a Középső Királyságba osztották be. Ő már egyszerű közkatonaként vagy esetleg Őrök Mestere ranggal is megelégedett lett volna. Sejtette, apja befolyására kapta meg a rangot. Édesanyja – a Keleti Királynő udvarhölgye – ugyan jobban szerette volna, ha fia valami tudományra adja inkább a fejét, de Ildar sohasem volt az a szobában ülő, könyveket bújó, magolós típus. A tudományokból csak annyit volt hajlandó befogadni, amennyi egy nemesnek feltétlenül szükséges volt az élethez. Alig tizenkét év telt el, mióta csatlakozott az Első Rend seregeihez, amikor a déli hadjáratban részt véve, az akkor elhunyt Parancsnok a halálos ágyán őt nevezte ki örökösének. Sokan irigykedtek rá, de mindenki elfogadta, hogy Ildar ténylegesen parancsnoki posztra termett.

Gondolatait kiáltozás, fém csörgése, futó lábak dobogása szakította félbe. Kábán zúgó feje hirtelen kitisztult és ismét parancsolni tudott izmainak. Segítő kezek nyúltak a karja alá, de ő ellökte azokat:

– Hagyjatok, fel tudok kelni segítség nélkül is.

Maga is meglepődött milyen gyorsan lábra állt.

– Mi történt? – pillantott a közvetlenül mellette álló Dirnath-hoz.

– Nem tudom, Parancsnok – habozott a harcos a válaszadással. – Átléptünk a kapun és mikor megérkeztünk ide, a táborba, te egyszer csak térdre estél egy fájdalmas kiáltással.

Ildar körülnézett és látta, amint jó pár katona a Második Rendből és néhányan az Első Rendből némán körbeveszik, és bámulják őket. Páncéljukon látszott, ők is a csatából jönnek. Mögöttük a sátrak körül sebesültek és haldoklók feküdtek, az Alsóbb Rend tagjai pedig hordták el a halottakat valahova. Ildar meglátott egy Hadnagyot az ácsorgók között. Elindult, és közben magához intette őt:

– Jelentést! – morrant rá.

A hadnagy levegőt vett és elsorolta azt a keveset, amit tudott, a körülbelüli veszteségeket, melyik Parancsnokot és Hadnagyot vesztették el a csatában, hány harcos ért vissza eddig a táborba. A számok nem hangzottak jól egy cseppet sem, úgyhogy Ildar elindult a Tábornok sátra felé. Remélte, tőle talán többet megtud. Ám alig lépett párat, a már ismert fejfájás hullámokban rátörve megálljt parancsolt neki, és ha a tiszt nem kapja el, szégyenszemre ismét a földön végzi.

– Vigyétek a Gyógyítókhoz, most azonnal! – adta ki a parancsot a Hadnagy két katonájának. Azok szó nélkül, szinte futva vitték Ildart a Gyógyítók sátrához.

Amikor beléptek, a Gyógyítók vezetője rájuk ripakodott:

– Ti nem látszotok sem sebesültnek, sem haldoklónak, úgyhogy mars kifelé! Őt meg – bökött fejével Ildarra – tegyétek le kint! Elég zsúfoltan vagyunk itt bent már így is!

Ám ahogy szeme rátévedt Ildar páncéljára, és arról felismerte a még mindig fejét lógató Parancsnokot, meggondolta magát:

– Ide, fektessétek le, gyorsan!

Ildar érezte, lefektetik és szakértő kezek megszabadítják a sisakjától, páncéljától.

– Parancsnok, fáj valamid? – kérdezte a Gyógyító, miközben gyorsan elkezdte vizsgálni a harcos testét sebesülések után kutatva.

– Csak a fejem – motyogta rekedten Ildar.