A Link

By Szemán Zoltán

Második, az Arte Tenebrarum Könyvkiadó által szerkesztett kiadás.
A ​SoftCom nevű cég 2043-ban sikeresen beülteti az első ember agyába a B-Link kommunikációs chip prototípusát. Negyven évvel később ezzel a chippel a Linkre felkapcsolódva már nézheted a kedvenc sorozatodat, élő beszélgetést folytathatsz a barátaiddal, akár bulizhatsz is velük, anélkül hogy felkelnél a foteledből. Nem kell többé a tankönyvek fölé görnyedni, mert a chip segítségével a tudásanyag bármikor hozzáférhető a Linken. A munkádat akár otthonról is végezheted, csupán rá kell kapcsolódnod a hálózatra. Jól hangzik, igaz?

De a rendszernek vannak hátulütői, amit a SoftCom – a Link kizárólagos, világméretű üzemeltetője – nem hajlandó elismerni. Egy kis csoport Ellenálló igyekszik ráébreszteni az embereket, hogy a Link veszélyes, de senki sem hallgat rájuk. Maradi bolondoknak, sőt terroristáknak kiáltják ki őket. De vajon tényleg igaz, hogy a SoftCom a Linken keresztül manipulálja az embereket? Vagy az is lehet, hogy a Link ellenőrzése már régen kicsúszott a gigantikus cégóriás kezéből?

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: May 1, 2018

Book preview

Copyright

©2018 Szemán Zoltán

Minden jog fenntartva

[e-mail]

zoltanbooks.wordpress.com

ISBN: 9780463352250

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

www.artetenebrarum.com

E-könyv verziószáma: 1.0

Utolsó módosítás dátuma: 2018.08.02.

Arte Tenebrarum Publishing

www.artetenebrarum.com

Első korrektúra: Farmosi Dóra

Szerkesztette és lektorálta: Farkasné S. Linda és Farkas Gábor

Fedélterv: Gabriel Wolf

Felhívás

A mű egy kitalált történet, a benne felbukkanó minden egybeesés a valósággal csupán a véletlen műve.

Tartalom

Copyright

Felhívás

Tartalom

Előszó

Első rész: A lázadók

Második rész: Jó zsaru, rossz zsaru

Harmadik rész: Az egyezség

Utószó

Előszó

2043. május 29.

Valahol az észak-amerikai kontinensen.

– Hogy érzi magát, Mr. Newman? Tapasztal valami szokatlant? Szédülés, hányinger, látászavarok?

A kórházi ágyon fekvő fiatalember megrázta gondosan bekötözött fejét.

– Semmi ilyesmi, doki. Kicsit talán száraz a szám, és fáradtnak érzem magam, de amúgy, azt hiszem, minden rendben.

– Értem. Ne aggódjon, ez valószínűleg csak az altató utóhatása, hamarosan elmúlik – pillantott az orvos a beteg ágya melletti monitorra. A kijelző adatai szerint a frissen műtött férfi állapota stabil volt. Szabályos szívműködés, normális vérnyomás… Egy eddig a közelben szorgoskodó nővér csendben odalépett, és óvatosan megitatta a fiatalembert.

– Most kellene valamit éreznem? – kérdezte Newman, miután mohón végzett a vízzel. Hangja kissé remegett, és benne félelemmel vegyes kíváncsiság bujkált. A szikár orvos összehúzott szemöldökkel fordult egy másik képernyő felé.

– Nem tudjuk, Mr. Newman. Még soha, senkinek nem ültettünk az agyába olyan bio-chipet, amelyiknek közvetlen hozzáférése lett volna egy külső adathálózathoz. A kijelzők szerint a kapcsolat a maga agya és a kijelölt hálózat között él, és látszólag jelentős az adatforgalom is… Úgy tűnik, az agy és a központi számítógép még a szinkronizációs fázisban van. Valami ilyesmire számítottunk is, hiszen az emberi agy teljesen más – és sokkal fejlettebb –, mint akármelyik hagyományos szerver.

Newman éppen válaszolni akart, amikor pupillája hatalmasra tágult. Artikulálatlan hörgés hagyta el a torkát, és teste ívben megfeszült. Az orvosi monitor azonnal visítani kezdett.

– Nővér, segítsen már lefogni, mielőtt kiugrik az ágyból! – kiáltott rá az orvos a rémületében szinte sóbálvánnyá dermedt asszisztensre. A kivágódó ajtón újabb fehér köpenyes férfi vágtatott be, nyomában két másik ápolónővel.

– Mi történt?

– Nem tudom, de a vérnyomása az egekben. Nővér, szívjon fel 10 milli…

– Doktor úr, várjon! Nézze!

A hirtelen jött roham olyan gyorsan múlt el, mint ahogy érkezett. Newman kissé kába tekintettel pislogott a körülötte csoportosuló emberekre.

– Már jól vagyok, semmi bajom – motyogta.

A szikár orvos toll-lámpájával belevilágított a még enyhén zavaros szemekbe, ellenőrizte a pupillareflexeket, majd amikor a monitoron ugráló számok is igazolták a páciens szavait, megnyugodva egyenesedett fel.

– A frászt hozta ránk, Mr. Newman – mordult fel megkönnyebbülten.

A fiatalember azonban már nem figyelt rá. Tekintete elrévedt, és mintha valamiféle katatóniás állapotba zuhant volna. Hosszú percekig tartó szólongatásra és sokszori enyhe rázogatásra tért csak vissza a rendes, éber állapotba. Mikor Newman és az aggódó körülötte ácsorgók tekintete találkozott, a fiatalember elvigyorodott.

– Nyugalom, minden oké! Doki, ez az izé a fejemben működik! Bejelentkeztem a bankomhoz, hogy átutaljam a villanyszámlám hátralékát, aztán letöltöttem és megnéztem a kedvenc sorozatom legújabb részét. Értik? Ez a chip működik!

A két orvos elsápadva, de boldogan összenézett, majd az idősebbik a szemüvegét megigazgatva bólintott.

– Nagyon jó, Mr. Newman, de most pihennie kell. Ne próbáljon meg hozzáférni a hálózathoz orvosi felügyelet nélkül. Gondolom, nem kell emlékeztetnem, még csupán a kísérleti fázisban vagyunk, és nem tudjuk, hogy milyen mellékhatásai lehetnek a B-Link chipnek.

Adott még pár utasítást a nővéreknek és a fiatalabb kollegájának, majd elégedett mosollyal kilépett a folyosóra. A magánklinika csendes, majdhogynem kihalt volt. Nyomát sem lehetett látni a közkórházak kaotikus zűrzavarának, ahol egyfolytában telefonok csengtek, orvosok, ápolók rohantak igyekezve nem fellökni a betegeket a gyereksírástól és panaszos hangoktól zajos folyosókon. Egy fiatal ápolónő köszönt rá, amíg az irodája felé ballagva elhaladt a nővérpult mellett.

– Jó estét, dr. Woodhouse! Elnézést, de egy férfi vár önre az irodájában.

– Egy férfi? Nővér, nem tudna kicsit kevésbé titokzatos lenni?

A szőke nő elvörösödött.

– Csak annyit közölt, hogy Mr. Smith-nek hívják. Egyes szintű kódkártyája van.

Az orvos megsimította kopaszodó fejét, és fújt egyet, mert már sejtette, ki lehet a látogatója. Ez a „Mr. Smith", bizonyosan a SoftCom cég embere. A cég, amelyik finanszírozza nemcsak a B-Link chip teljes kutatását, de az egész klinikát is.

– Nem mondta, hogy mit akar?

– Sajnálom, dr. Woodhouse, de csak arra kért, mondjam meg önnek, hogy az irodájában várja.

A doki bosszúsan legyintett, majd hosszú lábait sebesen rakosgatva magára hagyta a megszeppent nővért. Az irodája ajtaja előtt megtorpant, és nagy levegőt vett, mielőtt benyitott volna.

Mr. Smith egy negyvenes évei végén járó, kissé pocakos, de rendkívül jól öltözött ügyvéd benyomását keltette az orvosban. Úgy tűnt, nem várt engedélyre, és már kiszolgálta magát az iroda sarkába rejtett apró bárszekrényből, mert a kezében itallal félig tele pohárral fordult a belépő Woodhouse felé.

– Á, doktor! Szép jó estét! Úgy hallottam, kedvező hírei vannak a számunkra.

– Honnan...? – kezdett bele az értetlenkedésbe az orvos, de Smith leintette.

– Jó a kommunikációs rendszerünk, és éppen a közelben voltam. Nos, ha kicsodálkozta magát, akkor talán üljünk le. Roppant kíváncsi vagyok.

Dr. Woodhouse lerogyott az asztala mögötti magas támlás székbe, és némi krákogás után beszámolt az eddigi tapasztalatokról.

Smith csendben hallgatta végig, közben a bronzvörös italon megtörő fény játékát figyelte. Mikor az orvos elhallgatott, rápillantott.

– Tudja, mit jelent ez, doktor?

Az orvos nem értette, hogy a másik mire akar ezzel a kérdéssel kilyukadni, így hát bizonytalanul megcsóválta a fejét. Smith megeresztett egy félmosolyt.

– Ez azt jelenti, hogy egy-két évtizeden belül a kukába dobhatjuk a laptopokat, a mobiltelefonokat és a tévéket. Minden olyan eszközt, amit jelenleg akármilyen módon a telekommunikációra használunk. Gondoljon csak bele, kinek kell majd a tévé, amikor közvetlenül az agyba lehet letölteni a kiválasztott filmet? Minek a telefon, mikor anélkül is tudunk beszélni bárkivel? De hogy tovább menjek, minek koptatni évekig az iskolapadot, amikor egyszerűen letölthető a teljes tananyag? Képzelje el, micsoda hatalmas lehetőségek rejtőznek ebben a kis chipben, ha csak azt vesszük, hogy például a katonáknak nem lesz szükségük az elavult rádiókra, ha kapcsolatba akarnak lépni a parancsnokaikkal. A lehetőségek száma végtelen, dr. Woodhouse, és az a maga érdeme. Na jó, a mi mérnökeink is kivették a részüket, de maga nélkül esély sem lett volna a chip gyakorlati alkalmazására. Ezt sose felejtse el, és legyen rá büszke! Én mondom, bizony hatalmas lépés ez az emberiség számára.

A doki idegesen babrálta a köpenye gallérját, és úgy érezte, neki is szüksége lenne egy italra. Eddigi öröme úgy olvadt el, mint a napon felejtett vaj. A cég emberének szavai teljesen új aspektusból láttatták vele a B-Link chipet. Nagyon nem tetszett neki, amit felfedezni vélt Smith lelkendezése mögött.

– Mr. Smith, ha nem lesz szükség a mobiltelefonra, tévére, akkor azok a cégek, amik most ezeket gyártják és forgalmazzák, csődbe mennek. Milliók veszítik majd el a munkájukat. Ha nem kell többé tanulni, akkor iskolák és tanárok sem kellenek. Most hirtelen más nem jut eszembe, de ez gazdasági katasztrófához vezethet – motyogta ijedten az orvos.

Az öltönyös férfi felkelt, és határozott mozdulattal letette a kiürült poharát az asztalra.

– Doktor, mi nem azért fizetjük magát, hogy a gazdasági implikációkon törje a fejét. Ezt bízza csak ránk! Inkább arra koncentráljon, hogy a chip minél hamarabb piacra dobható legyen. Most magára hagyom, mert gondolom, az elektronikai kutatócsoportunkat is szeretné tájékoztatni a fejleményekről. Egyben szeretném emlékeztetni a velünk kötött titoktartási egyezményre.

– Piacra dobható… – morogta az orvos, majd a cég ügynökére pillantott. – Ne aggódjon, Mr. Smith, nem fogok árulkodni senkinek. Csupán egyetlen dolgot nem értek. Miért éri meg a SoftComnak, hogy ezt a chipet elterjessze? Ha jól tudom, a cégnek is nagy érdekeltsége van a telekommunikációs területen, és ezzel a chippel saját magának is kárt okoz.

– Látja, ezért vagyok én az üzletember, és maga az orvos. Az igazi pénz már régen nem a különböző fizikai termékek gyártásában és eladásában van, hanem az információban. Kit érdekel, ha elveszítünk pár üzletrészt, ha cserébe hozzáférhetünk ehhez – nevetett fel a jól öltözött férfi, a fejére bökve.

Woodhouse még hosszú másodpercekig bámulta a Smith mögött becsukódott ajtót, és szörnyű balsejtelem lett úrrá rajta a jövőt illetően.

Első rész: A lázadók

2081. július 12. Észak-Amerika, Keleti Mega City.

A lustán nyújtózkodó fény már szétkergette a maradék éjszakai felhőket, csillogó bukfencet vetett a város felhőkarcolóinak üvegtábláin, és bearanyozta az utcák szürke betonját. Néhány korai járókelő az égre sandítva megállapította:

– Ma is meleg napunk lesz.

Az ébredező forgalom zajába egyre több és több hang csatlakozott. Az antigravitációs buszok és vonatok zümmögése, a néha felvijjogó, erősödő-elhalkuló mentő- és rendőrjárművek szirénái, az építkezéseken feldübörgő munkagépek és a daruk kerepelése kicsit úgy hangzott, mintha egy hatalmas szimfonikus zenekar kezdene rá. A láthatatlan karmester megadta a kezdő jelet, és a hangszerek sorra kapcsolódtak be a műbe.

A 39. utcában, messze a többi felhőkarcoló fölé tornyosuló SoftCom épület negyvenhetedik emeleti kis vezérlőhelyiségében a már erősen őszülő takarító, Karanbir Singh megcsóválta a fejét.

– Nem értem én az embereket. Meg van ez a világ bolondulva.

Fiatal társa, Amos Wright csak futó pillantást vetett az öregre, de nem hagyta abba a munkát a terminálján. Fürge ujjakkal érintgette a megfelelő ikonokat, és utasította az összes automatizált takarítógépet, hogy térjenek vissza a depóba. Kivéve egyet, mert azzal neki még dolga volt.

– Hallod, Amos? Hozzád beszélek!

A fiatalember gyorsan lezárta a munkaállomást, majd hátradőlve társához fordult a székkel.

– Hallottam, Kara. De ezt már mondtad százezerszer.

– Aha, akkor azt is tudod, miért mondom ezt, igaz?

– Ajjaj, nagyon is jól tudom – emelte fel megadóan a karját Amos. – De szépen kérlek, ne kezdd el megint. Igen, beteg világban élünk, de sem te, sem én nem tehetünk ez ellen semmit. Mára végeztünk. Menj haza, és pihenj egy kicsit!

Az idős férfi dühösen legyintett.

– Jól van, jól van. Fiatal vagy, türelmetlen. Nem akarod hallani, amit az öregek makognak.

– Bevallom, azt szívesebben hallanám, hogy fizetésemelést kaptunk – vigyorodott el Amos, és beletúrt rövid, barna hajába.

Figyelte, ahogy Karanbir – röviden csak Kara – nehézkesen felkászálódik a székből, és lassan, remegő kézzel elkezdi összeszedegetni a holmiját. Hirtelen nagyon megsajnálta az idős férfit. Hetvenkét éves, még négy éve van hátra a nyugdíjig, de Amos úgy vélte, kollégája már nem éri meg azt a kort. Egyre többször kapta rajta, amint barna arcbőre hamuszürkévé vált, és fojtott, fájdalmas nyögésekkel a mellkasát masszírozta. Eleinte kérdezgette, mi a baj, és mit tehetne, de Kara csak rálegyintett a dologra.

– Kutya bajom, csak fáradt vagyok. Megtudod majd te is, mikor megéred a hetedik X-et.

Amos ugyan nem volt orvos, de a szívprobléma tüneteit még ő is képes volt felismerni. Tanácsolta volna az öregnek, vizsgáltassa ki magát, de tudta, hogy nincs egészségbiztosítása. Hogyan is lett volna, mikor az alapbiztosítás is egy vagyonba kerül? Az egyetlen, amit a közkórházban tettek volna a férfival, hogy a kezébe nyomnak pár levél olcsó, semmire sem jó fájdalomcsillapító tablettát, felveszik a nevét a mérföldhosszú várólistára, és szépen hazaküldik. Karanbir berakta az ételhordó dobozkáját az ezeréves kis táskájába, elrakta az összehajtogatott pokrócot, amin a műszakja alatt ücsörgött, majd bizonytalanul körülnézett a lapos monitorokkal és kontrollegységekkel zsúfolt helyiségben.

– Van még valami? – morfondírozott félhangosan.

Rántott egyet olajzöld „Személyzet" feliratú kezeslábasának cipzárján, majd Amoshoz fordult.

– Körbejárod az én részlegeimet is?

Minden műszak végén, mikor a távirányítású gépek befejezték a takarítást, a két ügyeletesnek kötelessége volt végigjárni az összes szintet, hogy leellenőrizzék az elvégzett munkát. A cég kínos pedantériával ügyelt a tisztaságra, ami valahol érthető is volt, mivel az épületben kapott helyet a sok száz B-Link adatbank és vezérlőközpontok egyike is.

– Persze, menj csak nyugodtan – bólintott Amos.

Mielőtt nekivágott volna az emeleteknek, újra aktiválta a képernyőjét, és megkereste rajta az utolsó, még mindig készenléti állapotban várakozó takarítógépet. Enyhe idegességet érzett, mert fogyott az ideje. Ha a biztonságiak hamarabb bukkannak rá a gépre, mint hogy ő odaérne, akkor meg kell majd valahogy magyaráznia, miért nem tért még vissza a gép a depóba. Ha pedig rajtakapják, amint az automata egységgel bíbelődik… Arra jobb volt nem is gondolni.

Magában átkozta azt a genetikai hibát, ami meggátolta őt abban, hogy neki is lehessen B-Link chipje. Volt valami Amos génstruktúrájában, amit az orvosok sem tudtak megmagyarázni. Valami, ami miatt az agya nem volt hajlandó elfogadni a chipet. Számtalanszor próbálták, különböző modellekkel, de pár napon belül vagy meghibásodott a chip, vagy ki kellett venni, mert olyan migrénes fejfájást okozott, hogy üvöltve fetrengett tőle a padlón. A teljes lakosság alig három százaléka mutatott hasonló elváltozásokat, és Amos egészen huszonegy éves koráig kifejezetten szerencsétlennek érezte magát emiatt. Más gyerekek percek alatt letöltötték a számukra megszabott és hozzáférhetővé tett tananyagot, míg ő heteket, hónapokat görnyedezett a hagyományos terminál felett. Míg a kortársai már régen az egyetemi anyaggal birkóztak, ő még mindig csak a középiskola utolsó évfolyamának tankönyveit bújta. Aztán huszonegy éves korában találkozott valakivel, aki teljesen megváltoztatta az életét.

„Ne ábrándozz, Amos! Dolgod van!" – rántotta ki saját magát az emlékeiből.

A képernyőre pillantva elégedetten nyugtázta, hogy a szögletes masina békésen várakozik a huszonhatodik emeleti B-Link központi elosztótermébe vezető biztonsági ajtó előtt. Óvatosan felkapta a vezérlőpult alá rejtett hátizsákját, és sietve elhagyta a takarítók csöppnyi helyiségét. A táska ólomsúlyként húzta a vállát, de nem merte átdobni a másik oldalra.

„Hogyisne! Még csak az kellene, hogy pont akkor induljon be, amikor még itt rohangálok vele" – gondolta, és megszaporázta a lépteit.

A kihalt, mesterséges fényben fürdő folyosók falai kísértetiesen verték vissza a cipőjének és kapkodó lélegzetének hangját. Soha nem értette, miért is kell ekkora épület a cégnek, hiszen alig pár tucat ember volt, akik ténylegesen bejártak ide. A többi, közel ezer alkalmazott a Linken keresztül, otthonról dolgozott. Csupán a karbantartók, a biztonságiak és pár mérnök vagy technikus tartózkodott napközben a toronyépületben.

„Kevés ember vagy sem, attól még rajtakaphatnak. Mozgás, Amos!" – biztatta magát. Lihegve ért oda a folyosó egyik beugrójában pihenő masinához. Vigyázva tette le a hátizsákot a fényesre polírozott, antisztatikus műanyag padlóra. Gyors pillantással meggyőződött róla, hogy nincs a közelben senki, majd a kezeslábasa zsebéből előhalászott csavarhúzóval ügyesen eltávolította a takarítógép egyik burkolólemezét. A hátizsákból kivett egy jókora, termoszra emlékeztető tárgyat. Néhány pillanatig bámulta az ezüstös hengert, és arra gondolt, akár sikerül ez az akció, akár nem, neki el kell tűnnie a megapolisz déli, elhagyatott városrészeiben. Talán még a várost is el kell majd hagynia. Abban viszont biztos volt, hogy fél órán belül már ő lesz a környék legkeresettebb embere.

Megérintette a henger aktiválógombját, mire egy kis vörös fény kezdett el villogni a tetején. Finom mozdulattal behelyezte a gép belsejébe, majd immár egyre idegesebben dolgozva visszalökte a fedőlemezt, és manuálisan új parancsot adott a takarítógépnek. A bőrönd formájú gép életre kelt, és engedelmesen elindult a B-Link rendszer elosztóterme felé.

Amos még megvárta, amíg a biztonsági ajtó becsukódik az automata mögött, majd megpördült, és szinte futva igyekezett a tetőn kialakított parkolóba, ahol az antigravitációs motorja parkolt.

Alig lépett ki Karanbir az épületből, hogy megtegye a pár száz méteres utat a legközelebbi antigrav-buszmegállóig, mikor rémülten kapott a zsebéhez. A kulcsai ott maradtak a takarítók kontrollhelyiségében. Bosszankodva fordult meg, és a szembejövőket kerülgetve igyekezett vissza a SoftCom épületébe. A már szinte túlzó méretű aulában a nagydarab biztonsági őr rácsodálkozott.

– Mi van, Kara? Lehúzol még egy műszakot?

– Na persze, ezért a pénzért? Csak a kulcsaimért jöttem vissza.

A fegyveres bólintott, és már fordult is el az öregtől.

Felliftezett a harminckilencedikre, és amint belépett a kis vezérlő szobába, egyből észrevette a pulton heverő kulcscsomót.

„Legközelebb a fejemet fogom elhagyni" – morgolódott magában, és már indult volna kifelé, amikor a pillantása Amos munkaállomására esett. Meghökkenve pislogott párat, majd közelebb lépett, de a lezáratlan terminál képernyőjén továbbra is ugyanazt látta. Az épület alaprajzi ábrája szerint a huszonhatodik emeleti B-Link elosztó teremben egy takarítógép bóklászott.

„Hát te meg mit keresel ott?" – csodálkozott rá.

A munkaállomást figyelemre sem méltatva a saját chipjén keresztül kapcsolatba lépett az épület karbantartási szerverével, és utasította a partizánkodó masinát, hogy térjen vissza a depóba. A gép azonban nem reagált a parancsra, továbbra is fel-alá mozgott a távoli teremben.

„Ez így nem lesz jó, haver! Nem mész vissza a helyedre?"

A harmadik próbálkozás után feladta, és keservesen felsóhajtott:

– Remek, akkor most mehetek oda, és manuálisan kell fenéken billentenem téged. Semmi más nem hiányzott, mint egy műszaki hiba.

Olyan gyorsan iparkodott a liftekhez, amilyen gyorsan köszvényes lábai bírták. Az elbitangolt gépet sürgősen vissza kellett irányítani a depóba, mert ha valamelyik mérnök vagy technikus ott találja, akkor azért Amost is és őt is megszorongatná a vezetőség. A cég előírásai szigorúak voltak, és nem tolerálták a tévedéseket. Egy ilyen malőr könnyen az állásukba kerülhetett.

Zihálva ért oda az elosztóteremhez, és megkönnyebbülve látta, hogy a takarító masina nem okozott semmiben kárt, csupán újra és újra ugyanazt a kis padlórészt sikálta.

„Programhiba – állapította meg Karanbir. „Legalább a karbantartófiúknak lesz mivel elszórakozniuk – vigyorodott el a gondolatra.

A kissé megbolondult gép láttán felötlött benne a múltja. Huszonhét évvel ezelőtt még ő is karbantartótechnikus volt egy olyan cégnél, amelyik a marsi kolóniák számára készített speciális, a vörös bolygó klímájához igazodó gépeket és berendezéseket. De ahogy a Mars egyre önállóbbá vált, úgy fogyott a munkájuk, míg egy szép napon a maradék munkaerőt is szélnek eresztették. Ugyan felajánlották neki, hogy áttelepülhet a Marsra, de ő nem kért belőle. Nem szerette volna a hátra levő életét egy kupola alatt szorongva leélni. Felesége, Eesha ugyan támogatta az ötletet már csak a biztos állás miatt is, de Karanbir megmakacsolta magát.

– Nem és nem! Vagyok annyira jól képzett és gyakorlott, hogy könnyedén találok másik munkát.

Hatalmasat tévedett. Több mint tíz évig volt munka nélkül, hiába házalt, kérlelt és könyörgött. Hat évvel az elbocsájtása után egy különösen csúnya influenzajárvány söpört végig a kontinensen. A szokásos antibiotikumok és gyógyszerek semmit sem értek, ami pedig hatásos lett volna, arra nem futotta nekik. Eesha, a halk szavú, örökké mosolygó kis felesége is ágynak esett. Két héttel később pedig pár baráttal együtt kísérték el az asszonyt az utolsó útjára.

Nagy levegőt véve tért vissza a valóságba. Ez mostanában sokszor megesett vele: többet járt a múltban, mint a jelenben.

Összevonta a szemöldökét, és a makrancoskodó géphez lépett. Mielőtt még a programkapcsolókhoz nyúlhatott volna, észrevette, hogy az egyik borítólemez nem illeszkedik rendesen.

„Nocsak! Lehet, hogy itt van a probléma? Ki nyúlhatott a géphez?"

Megnyomta a vészleállító gombot, és amint a masina elcsendesedett, a kulcscsomójára akasztott multifunkciós szerszámmal nekilátott, hogy eltávolítsa a fedelet. Régen volt már, amikor utoljára javítania kellett bármiféle berendezést, ám a lemez alatt megbújó ezüstös henger láttán ijedten lépett egyet hátra. Az nyilvánvalóan nem volt a takarítógép része, és a villogó piros fény semmi jóra nem utalt. Rogyadozó lábakkal lépett kapcsolatba a biztonságiakkal.

– Gunnerson – pattant az őr arca és hangja Karanbir agyába. Ugyanaz