Vénusz a Rózsadombon

By Podmaniczky Szilárd

A regény az Időntúli hétméteres című regénytrilógia része. Az első regény, az Anyák napalmja egy kisfiú történetét meséli el, aki életében először indul útra egyedül, hogy hanglemezt vásároljon, ám túlságosan is élénk fantáziája különös kalandok felé sodorja. A második regény, Vénusz a Rózsadombon, egy hasonlóan élénk fantáziájú kislány történetét meséli el, aki a szomszéd ház pincéjének egyik szekrényén át egy különös, jövőbeli világba jut. A harmadik regény az Ork és Orkla címet viseli, amely egy férfi és egy nő közös életének azt a részét meséli el, amikor anyagilag függetlenek már a világtól, szabadok, de belül még nem állnak készen a kiszabadulásra. A három regényben szereplő fiú és lány, férfi és nő fantáziavilágát és realitástapasztalatát vetítheti egymásra az olvasó, s átélheti az életnek azokat a fázisait, amikor a gyermekkor szabad világából a felnőttkor nagyon is kötött, kényszeres világán át újra egy szabad világ felé indulhat, de már közel negyven év terhes tapasztalatával.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633762387

Book preview

PODMANICZKY SZILÁRD

VÉNUSZ A RÓZSADOMBON

Kisregény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-238-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Podmaniczky Szilárd

Majd ha te is elnyered a nőiességed!, kiáltott vissza anyám az ajtóból, ha pár órára elszaladtak otthonról, és én sóvárogva néztem utánuk, hány kalandról kell még lemaradnom. Az ajtóban csípőjéhez szorította a táskáját, érezzem, mit is tesz a nőiesség. Arról viszont egyetlen szóval sem beszélt, hogy hol és hogyan kéne elnyernem a nőiességemet.

Például amikor kártyavendégek jöttek hozzánk, a sarokpamlagról figyeltem anyámat, hogy nyer esetleg még több nőiességet. És valóban, úgy tartotta kezében a lapokat, mint aki egész földrészeket irányít. Amikor elvonultak a kártyavendégek, apám lesöpörte a kártyaasztalt, ugyanezzel a mozdulattal összeborzolta a hajamat; anyád megint jól blöffölt, mondta büszkén, kiegyenlítve férfias kártyaveszteségét.

Majd ha te is elnyered a nőiességed!, mondta most is, becsapta az ajtót, és egyedül maradtam a hatalmas házban.

Leültem a nappaliban, ám ezúttal kedvem sem volt a szokásos heppáréhoz: föltárni az óriási gardróbot, és fölpróbálni anyám új, illatos cuccait; átjárta őket a szekrény aljában világító piros, elektromos légfrissítő illata.

De nem csak kedvem, időm se maradt volna rá. Anyám – nem létező nőiességem dacára – ezúttal meg merte állapítani, hogy nagy, egészen nagy lány vagyok már, és egynémely képességeim formás idomok nélkül is kamatoztathatók: megetethetem a Lappföldön nyaraló szomszéd kutyáját, meglocsolhatom a virágokat, és a postát is átpakolhatom a kerti levélszekrényből a kandalló tetejére. Ennyi. Apám belecsókolt a fülébe, és abban a pillanatban már egészen máshol járt. A nemzeti tűzijátékon, a vacsorán, amit semmi pénzért el nem mulasztanának a vár különtermében, makacs és vérbő macák és kölnivel és műnapfénnyel följavított férfiak társaságában, akikkel együtt, ahogy apám mondani szokta, mi irányítjuk ezt a koszos kis országot.

Ekkor éreztem először, hogy nem igazán értem, mi köt engem ehhez a két emberhez. Mivel a szüleim, puszta jelenlétük mindig természetes volt, de mégis, azt hiszem, nem szerettem őket, mert nem szerethettem, talán inkább megszoktam csak.

Apám indulás előtt még a gatyájában nyúlkált, mikor rám szólt, úgy csináljak itthon bármit is, hogy minden órában rám telefonál; aztán amikor a fogkrémet fölköpte a tükörre, imádott habos szájjal magyarázni, úgy intézkedett, ha visszajövök a szomszédból, senkinek ki ne nyissam az ajtót, és a telefont se vegyem föl.

Amikor végre becsukták maguk mögött az ajtót, és a garázskapura köpte a kavicsot a bömbölő Mazeráti, mintha kikapcsolták volna bennem őket, eltűntek, a nyomuk ugyan itt maradt, de soha nem láttam helyüket a házban. Anyám budoárját angyalok töltötték meg, apám dolgozószobáját pedig kulcsra zártam. Fekete bútorai mintha csontig égetnék az egész házat, valami dölyfös bizonytalanság áradt belőlük, valami felturbózott semmiség. Ha hazaértek, az angyalok elröpültek vagy a lefolyóba vetették magukat, a semmiség tetején pedig ott trónolt apám, mérhetetlen nevetségességben, s amikor anyám hangját hallottam, kérdésére, hogy körbenyalogassa-e apámat, apám, halottam, letépte a zokniját, és mert a nappaliban tetettem az alvót, mondta, előbb dobjuk át a gyereket a szobájába.

Az egyik átdobásnál elárultam magam. Apám fölkapott, mint egy cukros zsákot, de mielőtt átdobott volna, meghúzta a zongorán hagyott pezsgőjét. Fél kézzel nem bírt tartani, és bezuhant a bokám a húrokra. Nem tudtam mire vélni egyidejűleg a hangzavart és vágó fájdalmat, rémülten ugrottam ki a karjaiból, és apám, ha kicsit belökve is, de nyomban megállapította, hogy nem aludtam. Nem magyaráztam, nem is várta el, de úgy nézett rám, mint aki rohadt tökbe harapott. Bár végül is, kicsit csaltam, de ez más.

A nappali réz asztalán, az üveglapon tükröződve, mint ezer lábú fémbogár, a szomszéd ház kulcsa hevert. Fölemeltem, de nem mertem a zsebembe tenni.

Az utcán párás levegő gomolygott, cipő nélkül csuktam be a kaput. Megetetem a kutyát, hamar túl leszek a virágon és postán, aztán kitalálok valamit. Legjobbnak az olvasólámpa alatti árnyjáték tűnt, amihez régebben regényekből olvastam alá. De kipróbáltam szakácskönyvvel, és nincs izgalmasabb, mint eljátszani egy receptet. Például a karmonádlit; ami végül olyan lesz, mint egy krumpli.

A szomszéd ház ikertestvére volt a miénknek, egyszerre, ugyanazokból a tervekből építették. Úgy voltak vele, ez aztán a legmélyebb barátság család és család között. Csakhogy apáméknak születtem én, a szomszédnak meg semmi. Bejártak ezer spermabankot, meg hatszáz vizsgálatot, de az a hüvelyciszta betette a kaput, és amikor csak az örökbefogadás maradt, megegyeztek, hogy majd egyik éjszaka náluk alszom, a következőn otthon, és mindenütt én leszek a gyerek. Ment is egy darabig, tán két éves lehettem, amikor a szomszéd bevallotta, hogy nem tudnak azonosulni velem, inkább vesznek egy kutyát, majd azzal kipróbálják, aztán ha az se jön be, legföljebb kiviszik egy erdőbe, kikötözik egy fához és kész. Sokszor álmodtam azt, merthogy a szomszéddal nagyon jó barátok a szüleim, hogy engem visznek ki az erdőbe, de velem azért annyira rendesek, hogy magamnak választhatok fát.

Amikor a kapuzárba dugtam a kulcsot, láttam, a vén vezérőrnagy új felesége meztelen felsőtesttel kint lóg az emeleti ablakban, és ritmikusan bólogat. Valaki megint tömte hátulról. Csókolom, kiáltottam énekelve, és bevágtam a kaput.

A kutya élettelenül feküdt a teraszon, mogyorói a kövezetre lógtak, a száját csúnyán nyitva hagyta. Jámbor jószág volt, de a fogaiban ott bujkált a véreb. Az első néhány hónapban Samsungnak hívta a szomszéd, megpróbált rá szponzort keresni. De a névhasználaton kívül semmi épkézláb ötlettel nem tudott előállni, miért is nyomnák neki a dohányt. Mire megszokta a nevét a kutya, átkeresztelték Floppyra. A feleségével hetekig vitatkoztak, hogy Floppy vagy Winchester legyen, de mert a kutya nem tartozott a nagy testű állatok közé, sikerült meggyőznie az asszonyt, hogy egy ekkora kutyát mégse tekinthetnek húsz gigabájtosnak egy pár megabájtos floppylemezhez képest. Szomszédaink igen művelt embereknek számítottak a környéken.

Felnyitottam a levélszekrényt, Floppy megmozdította a lábát. A teraszlépcsőtől a bejáratig átpörgettem a leveleket. Bíróság, bankok, gyásztávirat, dísztávirat, autószalon, kiállítás-megnyitó. De volt köztük egy, amin se feladó, se címzett.

Az ajtó előtt, a fény felé fordítottam.

Van valami érdekes?

Fölkaptam a fejem. Az előbb még nem láttam itt senkit. Kinéztem hátra a kertbe, hátha a kertész. A kertben simán feküdt a fű.

Én vagyok az!, hallottam megint a hangot. Szorosan a falhoz simultam.

Na, jó, nem beszélek többet hozzád, ha nem akarod, mondta.

A szemeim akkorára nyíltak, mint egy teniszsapka, és lassan föladva a találgatást, Floppyra néztem.

Még mindig feküdt, de a nyelve zavarosan himbálódzott a szájában.

Én vagyok az, mondta, nem kell megijedni!

De hát ez hogy lehet, Floppy? Ne fárassz már! A kutyák nem szoktak beszélni! Vagyis te nem is beszélsz. Vagy mit csinálsz!?, és kirázott a hideg.

A helyzet az, mondta Floppy, hogy ez az édes jó gazdám elvitt beoltani. Legalábbis először erről volt szó,