Feltétlen emberek

By Podmaniczky Szilárd

„Ennek hallatán Pesztonka örömmel csapta a magasba karját, ám a mozdulatnak útját állta Józsi bácsi, s a bekapcsolt elektromos sokkoló csakhamar megtette a hatását. Józsi bácsi egy másodperc alatt százszor fuzte a tube a cérnát, és százszor rántotta ki, úgyhogy a végén önelégülten hullott a padlóra, s mielott végképp elvesztette az eszméletét, csak ennyit nyögött ki: nem tudtam, hogy ilyen jó hatással van rám a hidegfront...” (részlet az egyik novellából)
„Podmaniczky könyve nem reprezentálni kívánja a valóságot, e mű inkább a valóság részeként mutatkozik. A történetek mindegyike sajátos matematikai logika szerint működik, valamiféle közös nevező reménye és kudarca alapján, amely egyben a szerkesztés technikája is. A történetek ontogenezise, az a már-már autisztikus, matematikai pontosságot mímelő ragasztótechnika, melynek végén egy közös pillanatban majdnem minden közös nevezőre jut: fikció, szerkezet, nyelv és szereplők játéka. E monotónia a körbejárás érzetét kelti az olvasóban, látszólag minden újra kezdődik, és minden ugyanúgy végződik. Az ismétlések és a végkimenetel azonossága ugyanakkor a kudarc érzetét teremti meg. Cselekedeteik, töprengéseik, gondolatmeneteik többségét is e paradoxon alá rendeli a szerző: „Azt kérdezném az istentől, ha elébe állnék, hogy van-e isten” (Wernitzer Julianna)

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633762400

Book preview

PODMANICZKY SZILÁRD

FELTÉTLEN EMBEREK

Tárcák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-240-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Podmaniczky Szilárd

PAPRIKÁS TARHONYA

A köd lassan ereszkedett a házra, Józsi bácsi az erkélyen tarhonyázott. Amíg a villa a szájához ért, megdermedt rajta a zsír. Mármint Józsi ­bácsin.

Az erkély az erdőre nyílt, mint mondtam, nyirkos idő volt, a fák kopaszan álltak, rajtuk száraz indák tekeregtek, a földet avar lepte barnán.

Még csak kilenc múlt, de Józsi bácsi imádta Márton tarhonyáját, amit tegnap főzött, ezért a maradékra mentőöv nélkül vetette rá magát. A hagyma ízét kedvelte benne egy bizonyos mélységig, de ezt a mélységet szerette zuhanórepülésben bejárni. A félköríves kolbászkarikák mint tűzpiros holdsarlók lapultak a tányér fenekén, amit barna és kék ornamentika díszített.

Márton még elfáradtan aludt a tegnapi tarhonyafőzéstől. Egyszer azért kidugta fejét a takaró alól, és odaszólt Józsi bácsinak, hogy tegye be az ajtót, mert rámegy a fejére a köd. Józsi bácsi fogta az ajtót és betette a szobába, igaz, a sarokvasak halálhörgése Mártont még jobban fölébresztette, mint maga a begomolygó hideg pára, de Márton nem a szavak embere volt, ezért inkább aludt tovább, ahogy bírt.

A ház kisebbik szobájában Pesztonka lakott, egy aranyifjú vénlány, aki megmártózott már az élet sűrűjében, de nem maradt rajta semmi, jól lecsapatta magát minden oldalról. Az volt a szavajárása, hogy fogtok ti még egeret kergetni dióhéjjal. Erre Józsi bácsi rögvest azt válaszolta, hogy neked meg elment az eszed, és ez most már hosszú távú.

A kis ház nem csatlakozott semmilyen faluhoz, ott állt az erdő szélén, és mindhárman boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Legalábbis azt hitték. Csakhogy ez a tél nagyon hosszúnak ígérkezett, és elfogyott már a sör is meg a szotyola is, nem volt min osztozni. Az az igazság, mondta Józsi bácsi, hogy mától fogva mindenki vizionálni fog, sört és szotyolát, de előtte még bevágja ezt a kis kolbászos tarhonyát, beteszi, mint az ajtót. Jól van már, horkant föl Márton, hagyjál aludni, épp most vizionáltam egy egész hordó zöld veltelínit, de a dugót már nem bírtam kihúzni, mert beledumáltál.

Ekkor Pesztonka is előjött, bugyiban és trikóban aludt, megnyújtózott a plafon felé, és valahogy azt találta mondani, hogy szépen süt a nap. Márton erre fölkapta a fejét, és nem akart hinni a szemének: Józsi bácsi vakítóan izzott a teraszon. Pesztonka leült Márton ágya szélére: nyugodj meg, nyugodj meg, simogatta a homlokát, semmi baj Józsi bácsival, csak az a méregerős paprika…

A PULYKANYAK

Józsi bácsi hangosan idézett a nappaliban egy úgynevezett Bingó pálma alatti karszékből: aszongya hogy, a pulykák imádják kicsinyeiket, melyeket hangjuk alapján tudnak beazonosítani. Ha támadás éri őket, például egy menyét ront rájuk, a veszedelmes pulykaanya kőkeményen nekiáll a menyétnek, és többnyire elpusztítja. Mert a menyétnek egészen más hangja van, mint a kicsinyeinek. Viszont egy tudós megfigyelte, hogy egy bizonyos pulyka, amikor a veszedelem elől feléje rohantak a kicsinyei, a veszedelmes pulykaanya nem a támadót, hanem a kicsinyeit likvidálta szemvillanás alatt. A kísérletben megállapították, hogy ez a pulya süket volt.

Pesztonka szájából kiesett az almacsutka, és álmélkodásában rövidre zárva szája szegletét közölte, hogy most már érti, miért talált a pulykaaprólékban hallókészüléket; de ezzel még mindig nincs megoldva az éjcsbíó-adapter rejtélye, ami sem panírban, sem forró olajon futtatva nem fogyasztható a ropogós csirkeszárnyak között.

Márton a konyhában vezényelt, a kis kézi rádióból pattogva szólt a Boleró. Márton mintegy feltüzelte magát, és míg a leveshez felforrt a víz, megragadott egy hosszú, vaskos pulykanyakat, s ritmusosan rázkódva hadonászott a zenekar felé. A fagyasztott pulykanyak nedvdús vége jó levet engedett, amit Márton karmester, oda és vissza, a falra, illetve pólójára csapkodott.

Józsi bácsi a Bingó pálma alatt húsz oldalt lapozott, és amikor elkiáltotta magát, hogy na, ezt hallgassátok meg, egyszerre csak azt érezte, hogy valaki figyeli hátulról. A fejét oldalra kapta, de most is, mint ezerszer, a túl magasra szerelt konnektorhoz vágta a könyvet. A könyv szánalmasan lassan repült a konnektor felé, Józsi bácsi meg is unta egyhamar, visszavette, és olvasott tovább. Majd mikor az álom cérnaszálai beszőtték szemét, kitépett egy tincset a hajából és berakta a könyvbe jelzőnek. Elbóbiskolt, feje félre rándult, ajkai ernyedten lógtak, mint két megfonnyadt lopótök a februári hóban.

Pesztonka leemelte a falról hullahoppját, hogy ledolgozza a derekára rakódott zsírszalagot, amely sehol máshol nem jelent meg rajta, csak ott. Álmaiban ezerszer látta már, hogy viszi két markos legény a vásárra, kétoldalt, mint két fülbe markolva-fogva a hájgyűrűt. Derekára igazította, és mert közönség nélkül nem bírt meglenni, elindult Márton felé a konyhába. Márton a Boleró ritmusára vonaglott, kezében a pulykanyakkal. Pesztonka besétált az ajtókeretbe, de már nem maradt ideje a szájához kapni, elüvöltötte magát: Józsi bácsi, jöjjön azonnal, a Márton levágta a farkát tőből, megnyúzta, és önkívületben őrjöng a fájdalomtól…

A BIMBÓ

Márton az erkélyen állt, kezében vadászpuska, könyöke belógott a szobába; és jobb hátsó lába is. A puskát ide-oda mozgatta, keresett, és tudta is, hogy mit, mert odaszólt Józsi bácsinak, hogy Józsi bácsi, nem látom a bimbót. Pedig már nagyon éhes vagyok, válaszolta Józsi bácsi, keresd csak, keresd, bíztatta, miközben ujjgyakorlatként elvégzett egy önsorskiíró passziánszfordulót. Soha nem jön ki a halál, mérgeskedett Józsi bácsi, mi lehet ennek az oka, tán csak nem az, hogy örökké élni fogok, kérdezte Pesztonkát, aki biológiai lexikont lapozgatott az ágyon, és megpróbálta belőni, merre találhatók az ivarmirigyei.

Ekkor Márton elüvöltötte magát, hogy megvan a bimbó, Pesztonka ijedtében az ágyékához kapott. Na, végre, mondta Józsi bácsi, és a kaszásnak kikiáltott pikk dámát vetette a lábai közé.

Most mit csináljak, kérdezte Márton feszültségtől izzadtan, hogy már a ravaszról csöpögött a verejtéke. Lődd le, válaszolta Józsi bácsi, ha egyszer megvan a bimbó, tüzelj, ne tétovázz!

A fegyver eldördült, Márton felkapta a csövet, bele az ajtókeretbe.

Pesztonka annyira elmerült az olvasásban, hogy nem hallotta a lövést, csak valami furcsa szagot érzett, mikor éppen rálapozott az ivarmirigyeire. De nagy gondban volt, mert sehogyan sem tudta elképzelni, hogy bőre alatt tényleg ott vannak a mirigyek. Arra gondolt, hogy fel kéne vágnia magát. Átment a másik szobába, vitt magával egy kést, meg egy filmfelvevőt, mert arra számított, hogy előbb-utóbb el fog ájulni, de ha a kamera felveszi, később megnézheti videón az ivarmirigyeit.

Na, elkaptad már azt a nyavalyás bimbót, kérdezte Józsi bácsi Mártont, aki a távcsővel tovább keresgélt az erdőben. Most nem találom, válaszolta Márton. Mert eltaláltad, azért, nyugtatta Józsi bácsi, és már küldte is, hozza be a zsákmányt, mert most már még éhesebb, mint az előbb volt. Márton nekiiramodott, kiugrott az erkélyen, ám a puska szíja beakadt a lábába, s ahogy átlendült a korláton, visszafogta. Ott lógott vagy két percig, míg Józsi bácsi fel nem vette a földről a fegyvert. Márton alázuhant, majd nyomban a bimbó felé indult.

Mire visszaért, Józsi bácsi már megterített, a futtatott ezüstkészlettel. Márton a tálalóedénybe helyezte a bimbót, és bekiáltott Pesztonkának, hogy kész a vacsora. Épp jókor, már lendült a késes keze az ivarmirigyei felé, de a bimbó megállította a lendületben. Letette a kést, kiment, körbeülték az asztalt. Mi lesz a kaja, kérdezte Pesztonka. Egy bimbó, felelte Józsi bácsi. Pesztonka felállt, belenézett a tálalóedénybe és a fejéhez kapott: de hisz ez nem bimbó, ez még csak rügy, kiáltotta dühösen, és visszarontott a szobába, hogy akkor inkább megnézi az ivarmirigyeit…

A JOGHURT

Józsi bácsi körbeutazta a földet. Beállította a kvarclámpát, és egymás után sorolta, merre jár: Sri Lanka, Ceylon, stb.

Ez már volt, ez már volt, kiáltotta Márton, aki családi rejtvényt fejtett, melyen értékes gyümölcscentrifugát nyerhetett.

Józsi bácsi egy pisszenésre elhallgatott, majd átgázolva az Indiai óceánon valahol Japán északi csücskén folytatta, s már ecsetelni kezdte egy, csak azon a területen működő önvédelmi sportegylet működési szabályzatát, mikor Márton ismét félbe szakította.

Mi lehet az, kérdezte: a bőrredőkben összegyűlt kosz eltávolítására szolgáló eszköz, hét betűből áll, az első betűje s.

Smirgli, rontott a szobába Pesztonka, sárga póthajat viselt, és lejárt szavatosságú vitaminos joghurtot kanalazott.

Márton felkapta a fejét: honnan tudod?

Mert a szappan az túl nyilvánvaló, válaszolta, és a szappan nem tünteti el minden esetben a koszt, mondta, és érezte, fejébe száll a megerjedt joghurt. Kicsit meg is szédült, a sárga paróka a szemébe csúszott. Leült Márton mellé a kerevetre.

Józsi bácsi kikapcsolta a kvarclámpát, de az ujja rajta maradt a kapcsológombon. Elgondolkodott. Ki a franc mondta azt énnekem húsz évvel ezelőtt, hogy lumpenproletár? Nem tudom, nem tudom, pedig itt van a nyelvem hegyén.

Hát köpd ki, bíztatta Pesztonka, s valószín’ a joghurt alkoholtartalma már meghaladta a húsz százalékot, csuklani kezdett, s ahogy a szájához kapta a kezét, hogy ne kiáltson Márton fülébe, elengedte a joghurtos flakont, ami rázúdult Márton családi keresztrejtvényére.

Márton lassan Pesztonkára emelte tekintetét, majd azt mondta: téged az úr is embernek teremtett.

Ezt hogy érted, kérdezte Pesztonka, lekapta fejéről a sárga parókát, és próbálta felitatni Márton tárt öléből a rejtvény alján hömpölygő joghurtfolyamot.

Ó, semmi, csak a megfejtést idéztem, eddig vagyok meg, de, de…, mit csinálsz?

Vagy nem, mondta Józsi bácsi, nem is azt mondta nekem, hogy lumpenproletár, hanem azt, hogy nagy lúmen vagyok. Vagy nem, és egyenesen Márton és Pesztonka felé fordult.

Márton tátott szájjal bámult ki az újság fölött, miközben Pesztonka sárga vendéghajával óvatos mozdulatokkal, és mintegy kenetteljesen a joghurtot itatta a papírról, és ha jobban odafigyel, jól látja, Márton öléből. Mikor Márton lihegni kezdett, hirtelen észbe kapott Pesztonka, és elszégyellve magát átrohant a szobájába.

Józsi bácsi odalépett Mártonhoz, és az újság fölött az ölébe nézett a szétkent joghurtra. Ezt, ezt azért, gyerekek, mondom, nem kellett volna. Tudjátok ti, hány család várakozik a lombikbébi programra…?

A SZOBAFESTÉS

Pesztonka hatalmas kartondobozzal a kezében meredten állt a folyosón. Szobájában még meredtebben az ágyra dobta. Festékeket hoztam, gondolta, pirosat, kéket, sárgát és zöldet, hogy átfessem a szobámat.

De amint ledobta a dobozt, megfordult, és érezte, itt valami nincs rendjén. Márton állt az ajtóban, s ahogy lassan húzta nyakából a sálat, mindjárt mondta is: mi a probléma? Az, válaszolta Pesztonka, hogy elcipeltem ezt a rohadt sok festéket, pedig én csak a színekre vagyok kíváncsi. Miért nem lehet csak külön színeket kapni, és akinek festékre is szüksége van, az vegye meg hozzá külön. Így például a takarékosság lehetne egy jó tulajdonságom.

Márton kalapácsot tartott a kezében, azzal ütögette a tenyerét: gondolod, hogy olyan ez is, mint amikor szöget ütsz a falba, és ha időközben rájössz, hogy ott nem lesz jó helyen a kép, már késő változtatni, a szög benne marad a falban?

Lehet, mondta Pesztonka, de az biztos, hogy ha a nyáron az erős napsütéstől kifakulnak ezek a színek, nem fogom majd észre venni, mert minden olyan lassan történik, és még évek múlva is azt fogom hinni, hogy szép és élénk színű a szobám, közben meg, ha eljön egy vendég, egy idegen, aki nem szokott, lehorgasztja a fejét, és azt mondja: hogy néz itt ki minden?

Százegy, százkettő, százhárom, hu, nyögte Józsi bácsi atlétában, gatyában, nyomta a fekvőtámaszokat a másik szobában, majd guggolásba ugrott, és elégedetten szólt a többiekhez: ha a pénzem romlik is, de én erősödni fogok; minden hónapban annyival több fekvőtámaszt csinálok, amennyi az infláció. Mire meghalok, lehet, hogy tönkre megy a gazdaság, de én bivalyerős leszek.

Meddig akarsz élni, kérdezte Pesztonka, és elővett egy piros festékdobozt.

Ez számomra mindig is beláthatatlan volt, de nem idegeskedem, mert tudom, mondta Józsi bácsi, hogy már így is szép kort éltem meg. De hagyjuk a magánéletemet! Jól hallottam, vendégek jönnek?

Csak feltételes módban, mondta Pesztonka, a színek miatt gondoltam.

Találjunk ki valamit, mert hamarosan este lesz, és még sehol nem tartunk, és ha jön egyáltalán valaki, az csak este jöhet, mondta Márton.

Hoztál-e ecsetet, kérdezte Józsi bácsi Pesztonkát, de már látta rajta, hogy