A színésznő és az oroszlán

By Palotai Boris

„Az oroszlán körülszimatol, felemeli az egyik mancsát, majd a másikat, vigyázva, lassan, lassan, még egyszer... Nyaka, törzse kinyúlik, előrelendül, mintha egy láthatatlan karikán ugrana át. Egyszer, kétszer, háromszor... Utána elbődül, s az oldalára heveredik. Ismét nekirugaszkodik, bőre alatt apró remegések futnak, farka a levegőbe suhint, nagyot csattan... Hatalmas, felborzolt teste gyámoltalanul zuhan vissza.Aha... gyakorol... próbálja azt a mozdulatot, amit pontosan érez. Ismerős nyomás nehezedik a mellére. – Te meg én... mi ketten... – akarja mondani neki. Kinyitja a száját, becsukja. Valami dugó zárja el a torkát, attól nem jön ki a hangja. S azontúl mindennap kilátogat az oroszlánhoz.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633761724

Book preview

PALOTAI BORIS

A SZÍNÉSZNŐ ÉS

AZ OROSZLÁN

Vidám történetek

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Nádler rita

978-963-376-172-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

ÁRAMSZÜNET

A lépcsőház lassan süllyedt alattuk. Az emeletek a mélybe ereszkedtek.

– De jó, hogy egyszerre jöttünk haza!

– Szívem…

– Mindig várni kell rád!

– Hát ne várj!

– Nem tudok egyedül vacsorázni. Lefeküdni sem tudok egyedül.

Csejdi jólesőn nevetett.

– Valld be, meg lennél sértve, ha nem strázsálnálak.

– Hozzászoktattál, hogy… na, mi az? Mi történt?

A villany hirtelen kialudt, a felvonó megállt. Csejdi felkattintotta az öngyújtóját. A csenevész lángocska imbolyogva közelített az üvegajtóhoz.

– A levegőben lógunk két emelet között. Ne rángasd az ajtót!

– Biztos, hogy két emelet között? Hátha ki lehet mászni.

Csejdi zsebre vágta az öngyújtóját. A sötétség bekapta őket. Tömör volt és áthatolhatatlan.

– Gondold azt, hogy a Szigeten ülünk egy padon.

– Friss vacsorát akartam főzni. Meddig tart egy ilyen áramszünet? Nyomd meg a vészcsengőt.

– Ha egyszer nincsen áram, a csengő sem szól. Gondold azt, hogy lecsaptunk egy pacira a Margitszigeten. Príma kis pad, messzire elkerüli az ívlámpák fénye.

– Ne hülyéskedj, Gazsikám. Annyi a dolgom, azt sem tudom, hol kezdjem.

– Mi lenne, ha beleélnéd magad, hogy fiatalok vagyunk, nemrég ismerkedtünk meg, majd felfaljuk egymást a szemünkkel, s épp kapóra jött ez a kis sötétség.

– Vilmát csak nyolcig lehet felhívni. Elkérem tőle a takarítónő címét.

Csejdi végigsimította a felesége karját. – Nagyon hátul álltál, amikor a fantáziát osztogatták.

– Az a te szerencséd. Azért jutott mindenre időm. Nyomkodd meg egy kicsit a karom. Feljebb… ott… ott…, a lapockámat is.

– Ide hallgass, Jolikám.

– Már megint mit kellene elképzelnem?

– Be vagyunk ide zárva. Használjuk ki az alkalmat, és beszélgessünk. – Csak miután kimondta, gondolta végig: milyen rég nem beszélgettek.

– Te, én dörömbölök!

– Nem akarsz beszélgetni?

– Micsoda ötleteid vannak! A házmester lekurblizhatná a liftet. Ilyen esetben kutya kötelessége utánanézni, hol akadt el a felvonó. Senki sem jár ezen a lépcsőn? Kivesztek a lakók?

– Igazán nem akarsz beszélgetni?

– Majd fenn a lakásban, vacsora közben. – Csejdiné kopogott, öklével verte az ablaküveget.

Valahol kinyílt egy ajtó, lépések csusszantak.

– Elakadt velünk a lift!

– Joli? Rögtön felismertelek a hangodról.

– Annus?

– Én vagyok.

Csejdiné zavartan köhécselt. – Nem akarlak fárasztani.

– Dehogyisnem! – mondta kedélyesen Csejdi. – Csak fáradjon. Zavarja le Ferkót a házmesterhez.

– Mindjárt előkerítem.

– Kár volt szólni neki – morogta Csejdiné. – Ha tudom, hogy ő az, inkább éjfélig itt kuksolok.

– Azt mondtad, annyi a dolgod…

– Akkor sem kérem meg Szórádnét. Csak egy kicsit kellett volna kieresztened a hangod, s Bodor már töri a nyakát.

– Nekem nem sürgős. Élvezem ezt az emeletközi állapotot. Igazi kikapcsolódás. Partner híján önmagammal beszélgetek.

– Én nem számítok?!

– Nagyon is számítsz. Azért beszélgetek magammal. – A sötétség meglágyította a hangját. Nocsak… gondolta, és cigarettára gyújtott.

Lentről öblösen hallóztak. A házmesterné kiáltozott: a férje csak kilenckor jön haza, ő nem bírja lekurblizni a liftet, erő kell ahhoz, férfierő.

– Semmi baj – kiáltott vissza Csejdi.

– Semmi baj, ismételte Joli, és leült a padra, helyet csinálva férjének. – Akkor hát… – Eszébe jutott, hogy Gazsi beszélgetni akar. Mégis, meddig tarthat egy áramszünet? Öt percig? Félóráig? Még tovább? Az a Bodor soha sincs otthon, amikor szükség van rá. – Tavasszal kifestetjük a lakást. Micsoda rumli lesz!

– Igen – mondta szórakozottan Csejdi.

– Csontszínűre szeretném. Igaz, hogy gyorsan piszkolódik…

Izzó kis pont döfte át a sötétséget.

– Figyelsz?

– Csontszínűre szeretnéd…

– De ha akarod…

– Mindegy. – Csejdi kigombolta a kabátját, letekerte a sált a nyakáról.

– Vigyázz, meghűlsz! Hideg ez az átkozott lift.

Csejdi azon töprengett, miről is akart beszélgetni. Annyi minden gyűlt fel benne az évek során, hogy hirtelenében nem tudta, mi az, amit csak most mondhat el, ebben az egymásrautaltságban, cinkos sötétségben.

– Amikor legénykoromban először vittelek el vacsorázni, a vacsorára szánt pénzt külön tettem.

– Gipszkötés! – vágott közbe Joli.

– Honnan tudod?

– Mihelyt megesküdtünk, elmondtad. Megrándult a bokád, ínszakadás, vagy mi… Egy ismerős orvos kezelt, nem fogadott el pénzt, csupán a gipszkötés árát kérte. Másnap akartad elvinni. De nekem olyan jó étvágyam volt, hogy te folyton azt számítgattad – s közben kivert az izzadság –, már a gipszkötést eszem. A meggyes rétesnél egy mag roppant a fogam alatt, úgy érezted, a gipsz csikorog a számban.

– Még így emlékszel?

– Tavaly szilveszterkor is elmondtad. Horáknak a könnye csorgott a nevetéstől.

Csejdi elszégyellte magát. Miért ráncigálta elő ezt a semmi emléket? Más mondanivalója nincsen?

– Remekül adtad elő. – Joli visszatekerte a sált a nyakára. – Százszor is meghallgatnám.

Előveszi Jolit. Nézd, kisanyám… És tovább? Hogyan folytassa? Mire hívja fel a figyelmét, mit közöljön vele? Mondatok húznak át a fején, elmúlt hónapok eseményei, nyugtalanul keresgél közöttük: mi volt az, ami kikívánkozott belőle?

Mindketten hallgatnak. Csejdi feszengve, Joli várakozóan.

– Hány perc telt el azóta? – töri meg a csendet Joli.

– Mióta?

– Mióta Bodorné felkiabált.

– Fogalmam sincs.

– Ugyan! Biztosan neked is úgy tűnik, mintha órák teltek volna el. Azt mondtad, valami fontosat akarsz mondani.

– Azt én nem mondtam. Csak beszélgetni szerettem volna.

– Tessék, beszélgessünk…

– Huszonhatodikán utazunk Galyatetőre.

– Fel van jegyezve a naptáromban.

Feljegyez, gondoskodik, ellát, örökös készenlétben áll, gondolta Csejdi. Kikészíti az ingemet, a zoknimat. Ahogy a szobába lépek, tálal. Agyonetet. Boldog, ha úgy jóllakat, hogy szódabikarbónát kell bevennem. Belelapoz a könyvbe, amit olvasok. Fejem alá igazítja a kispárnát.

– Még mindig nem válaszoltunk Imrének.

Megint hallgattak. Csejdi orrában érzi a pad erős, hideg bőrszagát. Arról kellene beszélni, hogy mintakészítő korában… nem, ez már lemez. Annyit kerekítette, csiszolta, azt se tudja már, mi az igazság. Talán arról beszél, hogy megszerette a zenét. Nem érti ugyan, de valahogy felkavarja, viszi magával. Olyasmiket hánt le róla, amiről nem is sejtette, hogy benne volt. Nehéz ezt megmagyarázni. Joli azt felelné: ez nekem magas!

Valaki lefelé csoszog a lépcsőn. Zseblámpájának fénye a kövön tapogatózik.

Joli sóhajt. Így elvesztegetni az időt! Ez a Gazsi is… partner kell neki. Mihez?

Ezerszer megbeszéltek már mindent. Mihez kell partner? Hogy újra elmondja, elavult a gépparkjuk, vagy hogy arról az ortopédfejű Giziről beszéljen, aki rávette, hogy a műszaki egyetem esti tagozatára iratkozzék. Olyan nagy dolog azt mondani valakinek: tanulj tovább! A dolog nehezebb részét mégiscsak ő vállalta. Ha ő nincs… Éjszakákat virrasztott vele, főzte a feketéket, tömte a kályhát, a tarkóját masszírozta. Jól van, diskuráljunk.

– Marika férjhez ment.

– Miféle Marika?

– Úgy élsz ebben a házban… Arra sem vagy kíváncsi… semmire. Arra sem, hogy miért nem bírom Szórádnét. Már régen észre kellett volna venned, hogy nem bírom. Azt várja, hogy előre köszönjek neki. Hát azt lesheti!

Csejdi meghökkenve fülel. Biztos, hogy máskor is mondott hasonlókat, de akkor élénk csókaszeme, aranyzománcos karja egyensúlyozták a szavait, kicsit el is takarták. Ebben a sötétben támasz nélkül jutott el hozzá minden szó, csupaszon és nevetségesen.

Joli gyanútlanul folytatta: – Miért köszönjek én előre? Először is…

– Hagyd abba, édes fiam.

– Először is te egy valaki vagy.

Csejdi szeme viszketni kezdett. A sötétség átvilágította Jolit, beléje hatolt. Az összeszokottság csontozata körül foltok homálylottak, egymásba mosódó, nyugtalanító foltok. „Fáradt. Neki is szabad fáradtnak lenni." Úgy mentegette magában, mintha valaki ellenkezne vele. Melléje húzódott, átkarolta. Szövet. Vatelin. No persze… Mit várt? Nem süthet át a bőre a vatelinrétegen. Pulóver is van rajta. Melltartó. Azonkívül tizenöt éve házasok…

Jól jön majd az a kis pihenés. Meghozza a szavukat, melyet elnyűttek a mindennapok. A behavazott erdőben sétálnak, egy behavazott tájból puskázni lehet. Fanyarul elmosolyodott. Visszahúzta a kezét, amely nem felelt a Joli érintésére. Némák az ujjai, belül is néma. Azelőtt úgy nőttek a gondolatai, észrevétlenül, mint a haja vagy a körme. „Odanézz, szívem, úgy csillog a hó, mint a naftalin" – fogja majd mondani. Hol olvasta ezt? Sose jutna eszébe a hó meg a naftáim, így együtt.

– …különb házakhoz jártam én varrni, mint Szórádék: bankigazgatókhoz, ügyvédekhez, olyan úri házakhoz…

– „Úri ház." Hol élsz te? Mi az, hogy úri? Monogram volt a gatyájukban?

Mit magyarázzon… Minek… Neki mondja el, hogy úgy csillog a hó, mint a naftalin? „Úri ház. Egyszer csak véget ér az áramszünet. Vacsora, televízió, lefekvés. Kattan a kislámpa, mire leereszti az újságot, Joli már alszik. Azt se szerette benne… Azt se? S még mit nem? Zsebkendőjével megtapogatja a homlokát. Egyszóval azt sem, hogy… Másokat is elzsibbasztanak az alakoskodás évei? Mióta tart ez? Hol hibázták el? Jolinak az ölelés annyit jelentett, mint ellátni őt. „Csak neked legyen jó mozdulattal viszonozta az ölelését, a kötelességteljesítés tudata fénylett az arcán, a jól végzett munka fáradtságától pihegett.

Joli torokfájós hangon kérdezett valamit, nem értette, nem is igen figyelt rá. Csend volt, zavaros, levegőtlen csend, a lélegzetük is elakadt benne. Mondatfoszlányokat hallottak, anélkül hogy kimondták volna őket.

Joli összefüggéstelen töprengésbe zavarodott, mintha eső érte volna a gondolatait, amitől színt eresztettek, összefolytak. Próbálta megérteni, voltaképpen mi történt. Beszélgettek… Tehet ő róla, hogy töviről hegyire ismerik egymást? „Mi újság, fiam?" Minden este beszámol neki.

– Majd csak összeütök valamit vacsorára. – Nem ezt akarta mondani. Most már mindegy. Holnap tisztítóba adja a zakóját…

Hirtelen kigyulladt a villany. A lift megindul. Hunyorogva néztek egymásra. Csejdi kinyitotta az előszobaajtót. Mit keres ebben a lakásban ezzel az asszonnyal?! Az órájára pillantott. Mindössze tíz percig tartott az áramszünet.

IHLET

A festő megkérte Klárit, álljon modellt neki. Klári az orrát húzogatta, a vállát.

– Annyit ugrálok egész nap!

– Pihenni fogsz! – biztatta a festő.

– Leülsz szépen és…

– Mozdulni sem szabad? – vágott közbe Klári. – Nem bírok egy helyben ülni.

– Annyit mozogsz, amennyit akarsz.

– Mozgok én eleget az illatszerosztályon.

A festő abból az időből ismerte Klárit, amikor még guminadrágot hordott, és laposra szopta a hüvelykujját. – Eridj a fenébe! – mondta barátságosan.

– Holnap lenne egy fél órám.

– Ne fáraszd magad.

– Nem is ragaszkodik hozzám? Mindegy, hogy kit fest le? – kérdezte sértődötten Klári.

A festőnek egyáltalán nem volt mindegy. Épp ilyen szögletes, gólyalábú, keskeny lányra volt szüksége. A téma egyenesen követelte Klári érdes fiatalságát. „Szabálytalan tavasz", gondolta, s örült, hogy ilyen jó címet talált. A téma megvan, a cím megvan, a modell megvan, most már csak hozzá kell látni.

– Ha csak egy félórád van, lemondok rólad – jelentette ki.

– Ne vacakoljon, Imre bácsi. Szóval… mikor, hol? Délelőtti műszakos vagyok. Kora délután már jöhetek.

– Nekem reggeli fényre van szükségem. Inkább várok jövő hétig. A délutáni fény, neeem… szó se lehet róla. – Haragosan legyintett. És ment motívumot keresni. Nyugtalanul járta a vidéket. Nyers és zabolátlan tájat képzelt el, térdig érő fűvel, zegzugos bokrokkal, melyek közül úgy nyúlik ki Klári, mintha ő is az ágakhoz tartozna. Végre talált egy domboldalt, nem egészen az volt, amit elképzelt, de jobb híján beérte vele.

– Ilyen toprongyos helyet választott? – csodálkozott Klári.

– Állj ahhoz a bokorhoz. Beljebb… még beljebb.

– Összetépem a ruhám.

– Veszünk újat.

– Mi az, hogy „veszünk"?

– Hajtsd vissza azt az ágat. Fordulj kicsit oldalra. Most jó? Ezek a fények… hm…

– Már nagyon szép zefírt lehet kapni negyven forintért. Magam megvarrom, az egész nem kerül többe…

Valahogy nem áll jól egymásnak Klári és a bokor, gondolta a festő. Épp azt a szeszélyes ifjúságát nyomja el az a sok tömör zöld. Meglágyítja a vonalait, elmossa a bolondos szegleteket. A harmadik vázlat után azt mondta: – Megpróbáljuk a folyóparton.

– Szabad megnézni? Hasonlítok már?

A festő feleletre sem méltatta, összetekerte a vásznat. – Holnap valamivel korábban… Érted megyek.

– Nincs a közelben eszpresszó? – kérdezte Klári. – Úgy ennék egy szardíniás szendvicset. Ehetek, amennyit akarok, egy dekát se hízok tőle.

Másnap a folyóparton telepedtek le. Ez az… A bádogszürke víz kiugrasztja Klári kontúrjait.

– Levágattam a hajam. Baj?

A háttér sima, csaknem színtelen. Abba robban bele a nyurga leánytest; a mozgalmas csípő, izgékony lábszár, hetyke váll, két ficánkoló kar, amely akkor is ficánkol, amikor nyugalmi állapotban van.

– A csoportvezető egészen bezsongott ettől a frizurától. Én persze fütyülök rá!

Ezt a ficánkolást, ezt az önfeledt játékosságot kell megfogni, gondolta a festő.

– Engem nagyon nehéz eltalálni – mondta Klári büszkén. – A fényképeim is mind rosszak. Hasonlítok már? Csak egy pillantást! Egyetlen pillantást…

– Maradj nyugton!

A festő letörölte a vásznat. Semmi harsány szín. A mozgásban van az a… Zsebkendőjét végighúzta az arcán.

– Izzad?

– Gyere a víz partjára. Még közelebb. Rúgd le a szandálod.

– A lábfejem is fog látszani? Ha tudom, belakkozom a körmöm. Tessék nekem szép hosszú körmöket festeni.

A festő gondterhes arccal nyomogatta a palettára a tubusokat.

– Kár, hogy nem vettem fel a gyöngyömet. Olyan klassz gyöngyöm van.

Ezzel az oldott kékkel lehet legjobban megközelíteni a mozgékonyságát… kékezüst… éppen csak átdereng rajta a kék, mint a halak pikkelyén. S egy leheletnyi viola. Ficánkoló hal. Hm…

– Mit akarsz azzal a gyönggyel?

– Utólag is oda lehet festeni. Nagyon mutatós. Kár, hogy nem a piros ruhát vettem fel. Princessz szabású, kiadja a formát.

Karcsú, síkos testű hal. Ott úszik a zöld homályban, s egyszer csak felficánkol, a magasba szökik.

Megvan! A festő nyikkanó hangot hallatott. A vízre bámult, a hosszúkás hullámokra. Mintha porrá tört üveg csilláma rezegne a hullámok mentén. Onnan hasít a magasba az az ezüstvillám! Csapkodó farka megvillan, szétfröccsentve a csillámokat. A láthatatlan hal felficánkolt, a festő füttyentett örömében. Ecsete egyre nagyobb lendülettel szántott a vásznon. Szabálytalan tavasz, húzott át a fején. Milyen régen birkózik vele. Klári… persze… Klári nélkül sohase bukkant volna rá. Klári eleven mozgása meg ez a záporozó zöld kellett hozzá, meg az az alig kék…

– Na… látom, hogy elkapott! Az orrán látom. Az ilyesmit megérzi az ember. Pedig engem irtó nehéz elkapni!

– Még itt vagy? – riadt fel a festő.

– S méghozzá mezítláb!

– Jó alak maga! – Klári felráncigálta a szandálját. – Be se jelenti, hogy készen vagyunk. Az oldalam kilyukad már a kíváncsiságtól. Készen vagyunk? Megnézhetem?

– Mindjárt.

– Mért mindjárt? Mit maszatol még rajta? Sikerült? Fogadni mernék, hogy sikerült!

Klári a festő mellé ugrott. Ránézett a képre. Aztán a festőre. Aztán megint a képre.

– De hisz ez egy… egy…

– Hal – mondta a festő, és elégedetten bólintott.

– Ezért kellett nekem itt ácsorogni, hogy halat csináljon belőlem?

– Ez nem te vagy.

– Még szép.

– Belőled csupán annyi van…

– Szóval mégis én vagyok? Mi közöm nekem egy halhoz?

A festő hálásan pislogott Klárira. – Elindítottál bennem valamit…

– S én még fel akartam venni a gyöngyömet!

A festő hüvelykujjával kent el egy foltot a hal csapkodó farkán. – Tőled kaptam az ihletet. Ez egy bonyolult folyamat. Hiába próbálnám megmagyarázni… Úgyse értenéd.

– Nincs is gyöngyöm. Csak azért mondtam…

– Halljuk!

– Csak azért. – Klári megrántotta a vállát. – Hiába magyaráznám, úgyse értené.

– Vegyek neked gyöngyöt?

– Inkább egy esőköpenyt… Tudja, ez olyan dolog, mint az az ihlet.

KÖZBEESŐ ÁLLOMÁS

– Kérem, itt lakik Orsovai Hanna?

– Itt.

– Tessék szólni neki, hogy egy ismerőse…

– Mi tetszik?

– Vele szeretnék beszélni.

– Én vagyok Orsovai Hanna.

– Ön? – A férfi szemöldöke a magasba ugrott. – Ön? Nem értem…

– Mit nem ért?

– Bocsánat… Nincs itt valami tévedés?

– Megtudhatnám végre, miről van szó?

A férfi lekapta a sapkáját, a térdéhez verte. – Én egy illetőt keresek. Azt mondta, Orsovai Hannának hívják.

– Rajtam kívül nincs más Orsovai Hanna. Ez nem olyan név, mint Kis Mari vagy Nagy Ilon.

– Hát nem…

– Ha valaki a nevemet használta, nyilván célja van vele.

– Csak utólag… az én kérésemre mondta meg a nevét.

– Vagyis az enyémet. Most már ragaszkodom hozzá… Jöjjön be. Nem fogok az előszobában tárgyalni. Tudni szeretném, mit jelent az „utólag"? Mi volt előtte?

A férfi habozva tett néhány lépést.

– Ez csak rám tartozik. Egyedül énrám.

– Nagyon téved. Ha valaki visszaél a nevemmel…

– Nem élt vissza.

– Jöjjön, kérem. Magának is érdeke, hogy tisztába jöjjön, mért vezettek félre.

A férfi megállt a szoba közepén. Fiatal ember volt, erős sasorral, sehogy se illett hozzá a tétova kék szem. Az álla is ellentmondott a szemének, cáfolta, perelt vele.

– Nem vezetett félre. Egyszerűen az történt…

– Mi történt?

– Már bánom, hogy elkezdtem… de úgy fejbe kólintott… Valósággal fejbe kólintott…

– …hogy becsapták. Ezt csak elismeri? Üljön le.

– Ne haragudjon, mérnökasszony.

– Mérnöknek mutatkozott be?

– A névjegytáblán olvastam, hogy mérnök, ő csak a nevét mondta meg.

– „Csak"…

– Fölösleges volt kérdeznem. Úgy egyeztünk meg, hogy semmit sem kérdezünk egymástól.

– Nagyon romantikus! – Hanna türelmes mosolya ingerültséget takart. – Iszik egy kis konyakot, és megmondja, kihez van szerencsém.

– Süle József vagyok. Préskezelő a Híradástechnikai Gyárban. – Felhajtotta a konyakot, biccentett. – Hiba volt őt faggatni, kérlelni. – Térde közé szorította összesodort svájci sapkáját. – Ha nem kérlelem, sose kerülök ilyen helyzetbe.

– Még egy pohárkával.

– Kezicsókolom… Azt hittem, ő nyit ajtót… Egészen megkeveredtem.

– Halljuk, mi történt. Tudnom kell róla.

– Én vagyok a hibás. Ha nyugton maradok, ahogy megegyeztünk… Ki tudta, hogy ez lesz belőle… – Tenyerével vízszintes vonalat húzott a levegőben. – Legjobb elboronálni.

– Arról beszéljen, hogy mi történt.

– Hát kérem…

– Nem élek vissza a bizalmával.

– Végtére nem olyan nagy eset. Pécsre utaztam… a vonaton ismerkedtem meg vele. Alig váltottunk néhány szót, máris… egyszóval… nehéz ezt így… egyszóval bezsongtam. Pedig nem szokásom. Az a hírem, hogy mélyhűtött szívem van. Igaz is… nem bírom a szériában gyártott nőket. Hanna egészen másmilyen volt.

– Én vagyok Hanna. Ezt már tisztáztuk.

– Bocsánat. De én sose úgy gondoltam rá, hogy „az a nő".

– Folytassa kérem.

– Ő is… az ember ezt megérzi. – A tétova kék szemek a szerelem kifejezése körül tapogatóztak. Az erélyes áll visszaráncigálta őket.– Úgy ült ott, mintha parázson ülne. Nem mocorgott, de parázs volt a bőre alatt. Ilyen vékonyka! – Felnyújtotta a kisujját.

– Megismerkedtek. Aztán? – Hanna arcán kurta, tárgyilagos mosoly jelent meg. – A lényeget mondja.

– Akkora az egész nő… A tenyeremmel le tudnám csapni, mint egy lepkét. Ahogy elnéztem, fényes, csúszós dinnyemagok jutottak eszembe…

– Várjon csak… Kicsi és sovány.

– Pici és vékonyka – helyesbített Süle. – Madárcsontú, összeroppanna a fogam alatt, ahogy elnéztem.

– Tovább!

– Utánamentem a folyosóra, ő is Pécsre utazott, rokoni látogatásra. Én a mecseki beutalóval a zsebemben… Négyen egy szobában. „Nem fog menni, Jóska!" – mondtam magamban. Az erdő még nyirkos, sétára való, nem szerelemre. Álltunk egymás mellett, az oldalunk már összenőtt. Kibámultunk az ablakon, semmit se láttunk.

– Muszáj ilyen részletesen?

– A felit se mondtam el… De hát mégis megszólaltam. Hogy szálljunk le… Ment a bőröndjéért, épp lassított a vonat, ahogy megállott, ugrott is lefelé. Együtt töltöttük az éjszakát. Hajnalban, mikor elváltunk…

– A többit már tudom. Kérlelni kezdte, hogy árulja el a nevét. Erre ő… példátlan! Az én nevemben… a nevemben… tiszta Boccaccio-téma.

– Hogy tetszik mondani?

– Mindjárt rájövök, hogy ki volt. Sovány, alacsony…

– Vékonyka, pici – ismételte makacsul Süle. – Fényes, sötét konty. Ahhoz a pici termethez az a súlyos hajtömeg. Beborította a párnát.

Hanna felszisszent.

– Megvan! – Teletöltötte a poharakat. – Csak ő lehet! A konty majd agyonnyomja… Pipaszár lábak…

– Őzike lábak…

– Bajusz…

Süle felszegte a fejét. – Kis pihe a szája szegletén. Jól állt neki.

– Tehát ő az. Egy régi barátnőm… Megérdemelné, hogy…

– Azt ígérte… Meg tetszett ígérni… – A férfi kirántotta a zsebkendőjét, végigtapogatta a nyakát. – Én teljes bizalommal…

Hanna ivott egy kortyot, beleszagolt a pohárba.

– Tőle kaptam… – Az üvegre bökött. – Nyilván a tiszteletdíj. Hát nem figyelmes? – Száraz, szakadozott nevetés csúszott ki a száján. – Elboronáljuk, így mondta?

– Hogy hívják?

– Persze… magát ez érdekli. Nem ajánlom, hogy felkeresse.

– Hogy hívják?

– Férjes asszony. Kínosan érintené, ha beállítana hozzá. Leszállt magával egy közbeeső állomáson, nincs tovább. Bizonyára akadt több ilyen közbeeső állomás az életében.

– Megtudhatnám, hogy hívják?

– Kérem – mondta elutasító udvariassággal Hanna. – Wohlmayer Hugóné.

A férfi pár pillanatig hallgatott. Gondterhes ráncok gyűrődtek a homlokára. – Így gondoljak rá, hogy Wohlmayer Hugóné?? Wohl-ma-yer… – tagolta. – És Hugóné. – Megkaparta a hajatövét. – Orsovai Hanna, az pászolt rá. – Megint hallgatott.

– Akkor hát…

– Bocsánat, hogy háborgattam. És még egyszer kérem… ne tessék virblit csinálni. Ez nem egy közbeeső állomás volt.

– Nem csinálok virblit.

– Köszönöm, főmérnökasszony.

– No… azért ne nevezzen ki főmérnöknőnek!

Amikor Süle után becsukta az ajtót, tenyerét az orrához nyomta. A férfiszag ottmaradt a bőrén, elnyomta a kölni illatát. Hogy találta ki ezt a nevet? Hogy jutott eszébe? Ördög tudja! Most majd keresheti!

A BANDZSA LÁNY

Végre együtt ült a lánnyal.

Mióta Mendozából hazajött, folyton kereste. Az volt a baj, hogy nem tudta a családnevét, csak azt, hogy Kismarinak hívják. A fodrászszövetkezetben, ahol dolgozott, ő volt a Kismari, mert volt ott egy Nagymari meg egy Lómari. Elutazása előtt a Rózsakertben táncoltak. Tánc közben mondta meg: Argentínába viszünk motorvonatokat.

– Argentínába? – Kismari megállt a parkett közepén. Ott álltak összeölelkezve a sárga forgásban.

– Az Ezüst Nyilat visszük ki. – Tenyere átmelegedett a lány hátától. Mondani akart valamit, de csak az jutott eszébe: Jendrassik-motor.

Egy esztendőre szerződött, négy lett belőle. Négy év nagy idő! El is felejthette volna a lányt, hiszen alighogy megismerkedtek, már el is váltak. De mindvégig gondolt rá, és mindig úgy, hogy ehhez vajon mit szólna Kismari? Az is megfordult a fejében, hogy levelet ír neki, de abból semmi sem lett. Majd inkább elmondja. Mesél erről-arról, a lány belekérdez, ámuldozik, kerekre nyitja a szemét, kicsit bandzsít, ha nagyon figyel, de jól áll neki.

Hát most itt van. Most elkezdheti a mesélést. Szépen összerakosgatta magában, mi minden történt vele.

– Tizenötödmagammal Buenos Airesbe repültünk. Mendoza onnan ezerhatszáz kilométer. Felraktak minket egy holland szerelvényre, a jegy árában a koszt is benne volt. Jó helyre cseppentünk. Akkora hegyek! A Cordillerák! Annak a lábánál fekszik Mendoza. Csináltam egy csomó felvételt. – Az asztalra rakja