Összegyűjtött novellák

By Palotai Boris

Palotai Boris született novellaíró. Amihez nyúl, mintha önként öltene novellaformát; a történet mindig zökkenőmentesen, természetesen folyik, mindig arányos és kerek, s rendesen jól előkészített, mégis váratlan csattanóba torkollik, a figurák, helyzetek elevenek és hitelesek, és hiánytalanul kitöltik dicséretes ökonómiával kiszabott keretüket. Sehol egy felesleges szó, gesztus, az elbeszélés sietség, megállás és kitérő nélkül fut célba, s az olvasó alig is veszi észre, míg kellemesen sodortatja magát a mese árjával, elszórakozik helyzeteken, dialóguson, szellemes fordulatokon, az írónő fel-felszikrázó, fanyar humorán, hogy a kecsesen könnyed forma hányszor rejt súlyos tartalmat, fejt meg bonyolult igazságokat.Mert Palotai Boris, sok más erénye mellett, igazmondó és nyílt szemű művész. Minden érdekli, ami él, mozog, van vagy éppen lenni készül, ezért olyan tág e kötet szemhatára, változóak és változatosak témái, színei és hősei.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633761649

Book preview

PALOTAI BORIS

ÖSSZEGYŰJTÖTT NOVELLÁK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könykiadó, Budapest

Korrektor: Török Tünde

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-164-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

SIKER

Az autóban megszorította Viki kezét. Viki keze is készült a bemutatóra, puha volt, érzékeny, gratulációk fogadására alkalmas.

– Na! – Annyi mindent akart mondani! A szavak hirtelen megfakultak a fejében, beérte egy megkönnyebbült nyögéssel. Viki diadalmas sikkantássá hangszerelte a nyögést.

A Filmklub előtt sorban álltak a kocsik. Egy állami kocsi is volt közöttük. Viki megnyomta a könyökét, rámosolygott a kocsi rendszámára.

Szegénykém. Mennyit izgult, s még én is gyötörtem. A szótlanságom jobban kínozta, mint az indulatos kifakadások, a hadaró panaszáradat, mert persze az is volt, minden volt. Sokba került neki ez a magabiztos mosoly.

Tenyerét végighúzta a hátán. – Kutya! – Legboldogabb perceiben nevezte így, amikor magában egyetlenemnek hívta. Szeme túlbeszélte az arcába öntött mértéktartást.

Komár baktatott fel a lépcsőn, lassan, megfontolt léptekkel, eltúlozva fáradtságát. Igenis, holtfáradtan, kétszázhúszas vérnyomással is törődik a fiatalokkal. Egy ilyen elsőfilmesnek sokat számít, hogy főszerkesztő létére eljött, kezet ráz vele.

Viki újból megnyomta a könyökét, ő meg már fogalmazta, mit mond Komárnak. „Arra törekedtem… Rossz. „Az volt a célom… Még rosszabb! A lényeget! Nehéz… Belül tudja a dolgokat, de szavak nélkül.

A ruhatárban bevárta Komárt. Aztán úgy tett, mintha észre sem venné. Így kutyafuttában semmi értelme. Behúzódnak egy sarokba, vagy inkább… majd meglátjuk. Jó lenne, ha az a betonfejű Szelényi is hallaná. És persze Viki.

Az éjjel a szemét sem hunyta le. Óvatosan kibújt az ágyból, hogy fel ne költse Vikit, s ugyanakkor reménykedett, hátha felébred, félálomban ráteszi a kezét, dünnyög, amire ő gyorsan felel: egészen jó… már belezavarodtam. Tibor szerint erő van benne, Csőre is kipréselt magából egy elismerő hümmögést. Szóval… azt hiszem…

Viki nem ébredt fel. Lement az utcára, nézte a plakátokat. „Vasfelhők." Az előszoba falán is lógott egy plakát, de a hirdetőoszlopokon virító plakátok valóságosabbaknak tűntek, szinte telekiabálták a várost, hogy ő az, az ő álma, az ő munkája!

A terem megtelt az érkezők kavargó színeivel, elmosódott zajával. Komár megállította az ajtóban, kezet szorított vele. – Csak néhány percre ugrottam fel…

Most az jön? világos. Megmagyarázza, mit miért csináltam. Érdemes odafigyelni. Mélyet lélegzik, mert azon kapja rajta magát, hogy visszatartotta a lélegzetét. Ellenőrző rendszere máris jelez. Szent isten, milyen hülyén vigyorgok! És miért vigyorgok egyáltalán? Összevonja a szemöldökét, megfeszíti az állát. Így már jó.

– Meg vagyok hűlve. A vérnyomásom is rendetlenkedik. De hát… – Komár szünetet tart.

Bökd már ki! Elég egy mondat. Annyi minden belefér egy mondatba. Az se baj, ha kifogásol valamit. Ha kuszának tartja az álomképeket. Ettől ingerültség fogta el, úgy érezte, csakugyan kuszák. „Első önálló rendezésem." Csak nem fogok mentegetőzni?!

– Köszönöm, hogy eljött. A sajtóbemutatón is láttam. – Egyetlen hangsúllyal sem árulja el mohó várakozását.

Komár szeme mélyén valami moccan. Ismeri ezt a bemelegítő pillantást. Viki, itt vagy? Ne köszöngess jobbra-balra, figyelj!

– Ki az a piros ruhás nő?

– Nem tudom.

– Előttem ült, a kontya mindig kibomlott. Ekkora hajzuhatagot féken tartani…

Mosolyogjon, vagy vágjon bosszús képet? Viki mosolyog, pedig ha egy kis esze volna…

– Komár elvtárs… – Lerohanja, kifaggatja, vitatkozik vele.

– Hm? Magát nyilván az érdekli…

– Igen – vág közbe gyorsan, önmagát sürgetve, hogy mielőbb túl legyen rajta.

– …hogy mért érdekel engem az a pirosruhás. – Komár továbblép, rövidlátón hunyorog, mintha keresne valakit. Rögtön körülfogják, a tekintély mágnesvonzása azokat is odahúzza, akik semmit sem akarnak tőle, csak jelen lenni, mutatkozni vele. Érdeklődnek egészségi állapota felől, ingadozó vérnyomása közügy, tréfás történeteket mesélnek, elszántan szórakoztatják, igyekezve távol tartani azokat, akikről lerí, hogy meghatározott céllal közelednek hozzá.

– Az a pirosruhás… úgy rémlik, ismerem az édesanyját. Együtt dolgoztunk az illegalitásban. Ugyanaz az arcforma, ugyanaz a bátor tekintet, ugyanaz a rengeteg haj. Ő is mindig a kontyához kapott. Kíváncsi vagyok, valóban Irén lánya-e?

Blabla, gondolta Vedres, egy csupa szőr, csupa csont dramaturg. – Idehívom! – s már loholt érte, félretolva Vikit, aki egyik csoporttól a másikig sodródott, hogy felcsipegessen egy-egy morzsát a beszélgetésekből, mely reális képet ad Endre munkájáról, visszazökkentve őt a gratulációk, ölelések felületes világából a hétköznapok világába. Már nem tud eligazodni az érzéseiben. Öröm és szorongás előzik benne egymást, megkergetve a szívét. Annyiszor látta a filmet, annyi változatban, hogy már nem is látta, tágra nyílt szeme mögött egy másik film pergett: hajnaltájt vetődnek haza, kimerülten az izgalomtól, kicsit részegen, gyűrötten. „Ugye, mondtam neked?! És összeborulnak. Endre foltos, vörös habos arca – nem bírja az italt – az arcán. „Kutya, kutya… „Dezső szerint te vagy a magyar Truffeau. Olyan hevesen ölelkeznek, mint lánykorában, amikor anya a Nőtanácsban beszámolót tartott. „Rápolti megesküdött, hogy élete legjobb szerepe. „Komár ír rólam, Bálint megsúgta. „A büfében azt tárgyalták, nem tudták, hogy hallgatózom, hogy úgy törtél be… „Ne bőgj!"

– Csillaghegyről jártunk be röpcédulákkal – mondja Komár.

– Mama sohasem említette. – A pirosruhás szemhéja zsíroskék függönye mögül lesi, mikor hordja körül a pincér a konyakot.

– Irén annyi idős lehetett, mint most maga.

– Anyát Zsuzsának hívják.

– Irén volt az illeg neve. Kérdezze csak meg.

Vedres kaján félmosollyal méregeti Komárt. „Huzatod van a nőre, s ilyen vonalas mesét ötölsz ki hozzá."

Viki megáll mögöttük. Biztos a filmről beszélnek. Vedres nem bírja ki. Jó haver, s kezdettől fogva hitt a filmben. És ötszáz forintot kért tegnap kölcsön.

– Nem hinném, hogy mama… vendéglőnk volt a Márvány utcában, az Arany Lúd vendéglő. Most is őrizzük a cégtáblát a padláson. Kapunk egy kis italt?

Komár a szemüvegét dörzsölgeti a zsebkendőjével.

– A megszólalásig hasonlít Irénhez. A hajszíne…

– Festem.

A percek óta visszatartott röhögés kipuffan. Aztán úgy rohanják meg a büfét, mintha napok óta nem ettek volna. Csőre már a harmadik pár virslit falja. – Szép vagy, Viki – mondja teli szájjal. – Jól áll ez az ezüst micsoda. A kis ezüst matematikus. Ne lökdöss, öregem, jut neked is. Pogácsa is van.

Viki előrefurakszik. Megkopogtatja Endre hátát. Odasúgja: – Hallgatózom.

– Ne! – Hangjából épp az ellenkezője csendül ki. Egy épkézláb megjegyzést sem mondtak még, amiben megkapaszkodhat, ami megerősíti őt abban, hogy megtette, amiről álmodott, s amit megálmodott, meg is tette.

Bónyai megragadta a kezét, mélyen a szemébe nézett. – Irigyellek!

Strici. Egyszer elárulta, hogy mindenkinek ezt mondja. Praktikus gratuláció. Minden benne van, és semmi sincs benne.

A büfét pillanatok alatt letarolták. Összemázgált tányérok, a mustár futurista rajzával, pogácsamorzsák, papírszalvéta-gombócok. De még itt állnak egy kupacban, egymást taszigálva sürgetik a sört, a röviditalokat.

A betonfejű Szelényi emeli rá a poharát. Ez az egész? Ismerje be, hogy tévedett. Nem kell önkritikus pofát vágni. Kedélyesen…

Felhajt egy konyakot. Még egyet. Tekintetével döfködi Szelényit, aki hozzálép. – Mi van?

Siker, te ló! Bombasiker, te inspekciós zseni! Hangosan pedig, maga is megdöbben, azt mondja: – Majd eldűl. Bemutatón nem lehet lemérni a hatást. Potyatapsok, udvarias lelkesedés. – Hülye vagyok?! Ahelyett hogy jól beolvasnék neki!

– Utazz el valahová.

Legalább hozzátenné: megérdemled.

– Spanyolországot ajánlom. Mi tavaly voltunk. – És nyúlós rágógumi történetek az útról. Rápolti szerencsére elvonszolja. Az iránt érdeklődik, kit küldenek a sorrentói fesztiválra. Ha megint Dániel Mari megy, azokkal a kötőtű lábakkal! Tavaly Mexikóban csúnyán leégett. Képtelenség egy Rápoltit kihagyni. A fülébe zümmög, hol sértődötten, hol követelőzőn, hol hízelegve. A filmről egy szót sem. Gonosz ez a nő. Vagy buta. Mind a kettő. Gonosz, buta dög.

– Drága Pirikém, óriási voltál. – És kezet csókol.

– Kihoztam, amit lehetett. Komár még itt van? Elkapom a frakkját. Az a sötétzakós, valami fejes a minisztériumból. Csak nem ő az izéminiszter? Mindig összekeverem a minisztereket. Várj meg, mindjárt visszajövök. Aztán ellógunk. Feljössz hozzám egy feketére, kapsz whiskyt, maradt tegnapelőttről hideg karaj, és én is itt vagyok tegnapelőttről. – Úgy lebeg utána az illat, mint mozdony után a füst.

Ákos bácsihoz menekül. Öt évig volt az asszisztense, ha valaki, ő aztán tudja, mi fekszik ebben a filmben, mit kalapált ki abból a plé forgatókönyvből.

– Meg vagy velem elégedve? – Könnyedén akarja kérdezni, de egy galuska elzárja a torkát.

– Kivágtad az erdő-jelenetet?

– Kivágtam. – Zavara már-már testi fájdalomhoz hasonlít. Nem vette észre, hogy nincs erdő, nincs bujkálás a fák között?

– Sajnos, már csak a film végére érkeztem. Ráckevén kínálnak egy telket, háromszáz négyszögöl, tele gyümölcsfákkal. Kiszaladtam megnézni, eldumáltuk az időt. Szerezz, fiam, egy kis szilvapálinkát.

Megint vigyorog. De hisz ez maszk. A maszk mögött megmerevedik az arca.

Viki az ablaknál áll, egy neoncégtábla vibráló betűit nézi.

– Két betű hiányzik.

– Hát ne nézd.

– Kifújom magam. Edit agyonbeszélte a fejem, hogy otthagyja Tamást, nem bírja ki az örökös… – Elakad. Azt kéne mondani, hogy Edit áradozott a filmről, lesírta a szempillafestékét. Ilyesmit. Endre megérzi, hogy hazudik. És mért hazudjon? Legyen tisztában vele, hogy Edit önző, a barátság nála közös programot jelent, semmire se kötelező fecsegést.

– Mit mondott Ákos bácsi? Jobban érdekel.

– Hogy telket vesz Ráckevén. Háromszáz négyszögöl gyümölcsfákkal.

– A Vasfelhők-ről mit mondott?

– Mit mondott volna? Ismeri minden kockáját. Azt is, ami nincsen benne. Töröld meg a tenyeredet, nyirkos.

– Menjünk át a másik terembe, Gabiékhoz.

A pirosruhás egy fotel karfáján ült, tolakodó jókedve áttör a hangok sűrűjén. – Jönnekmégcsodák – dalolja, és Bónyaihoz hajol. – Elveszel?

– Ha erre a csodára gondolsz.

Vedres a vállára üt. – Elfogyott a reprezentációs ital. Dobj be egy ezrest. Én nyomorult dramaturg létemre, a kutya se vesz tudomást rólam, három pirosat dobok be.

Kézen fogva mennek, vigyázva, mintha tócsákat kerülnének ki. Mondatok úsznak utánuk, hozzájuk tapadnak, mint a pitypang pelyhe.

– …nem hívtál fel. Egész nap a telefont strázsáltam.

– …az utolsó filmje klimaxos. Szenvedély helyett hőhullámok.

– Edericsből rokkát cipelt haza, Münchenből robotgépet.

– Fenét bölcs! Felkattintja a nagy eszmék telefonszámait.

– Olyan mélyeket mondsz, szerintem semmi értelme.

– Hol a táskám ? Egy zsugorítottbőr-táska…

– …a jelenlegi feleség csinosabb az évi átlagnál.

– Megint nincs takarítónőm. Befogtam Lacit, de oltári ügyetlen!

– …rég megszökött. Csak azért jött ide, hogy megmutassa magát.

– …úgy járkálnak kéz a kézben, mint Jancsi és Juliska a rengetegben.

Vastag, bundás füst, üvegcsörömpölés, valaki dúdol, talpával veri a taktust hozzá. Elázott, kötekedő hang csattan, nyomában panaszos suttogás, vihogó szófoszlányok bukfenceznek át rajta.

Viki arca – mint aki alszik és rosszat álmodik. Nem szól Endrének, határozza el. Majd otthon. Állát a karjához nyomja, Endre észre sem veszi. A falikarra bámul, egy nyakkendő csüng rajta meg egy hosszú szárú kesztyű.

Két fiatalember egymást támogatva botorkál a kifosztott büfé felé.

A beteljesedésből ilyen cirkusz lesz, gondolja Endre. Cirkusz, csődület, unalom.

– Holnap korán kell az intézetben lenned. Nem mennénk haza?

– Mehetünk.

Elő azzal a mosollyal. Hadd higgye szegény, hogy felejthetetlen este volt. Hogy minden úgy történt, ahogyan elképzelte. Lehet, hogy valami gonosz erő néhány perc múlva kitépi belőle a gyöngédséget, kíméletlenül rázúdítva a csalódás súlyát. Vigyázni fog. Megöleli, vagy bevesz két szem Seduxent.

Az utca sötét, néptelen. – Na! – mondja szokatlan élénkséggel.

Viki lenyel egy sóhajtást. Ezüst ruhája kicsüng a kabát alól. Azt akarja mondani: fütyülj rájuk! Féltékenyek rád! Ákos bácsi azzal a megőszült szívével… és Csőre, a neorealista faksznikkal. De nem mond semmit. Endrének nincs szüksége vigaszra. Elégedett, nyugodt, tán még boldog is. Ha megkérdezné: boldog vagy? Nem kérdi meg. Odahaza majd megöleli. Vagy bevesz két szem Seduxent.

SZERELMESPÁR

Ma már nyolcszor tette meg ezt az utat, végig a sziklás tengerparton, le, fel, le, fel, óvatosan lépkedve a fénylő lábszárak, csupasz hasak, olajtól csillogó arcok közt. Mindkét kezében üvegekkel megrakott drótkosár: sör, cola, gyümölcslé, ásványvíz. Öt nyelven tudja megköszönni a borravalót. Nyelvével lapátolja a verejtékbajuszt, viszket a háta az izzadságtól. Fekete öltöny, nyakkendő. „Luxushely vagyunk", mondja Branko úr, fehér vászonzakóban, és bekapcsolja a ventillátort.

„Dögölj meg!" – Danke schön. Merci.

Legalább háromszor kell még fordulnia. Háromszor látja a vászonkalapos lányt. Olyan a szeme a vászonkalaposnak, mintha mindig csodálkozna. Meggylét iszik, naponta két üveggel. Messziről megismeri a gumimatracát, napszemüvegét. Ha elmegy mellette, még jobban izzad. Gyorsan odanyújtja a meggyléhez járó szalmaszálat, és siet tovább.

Egyszer meg fogja szólítani. Mikor egyszer? Kedden váltás. Megszokta, hogy a vágyai ne teljesüljenek, sőt hogy olyan vágyai legyenek, melyeket nem is tud pontosan megfogalmazni. Mit akar ettől a lánytól? Tulajdonképpen semmit. Hát akkor? Jó hűvös lehet a keze. Éjjel biztosan eszébe jut, mit mondjon neki. Csak el ne aludjon közben. Valamelyik nap összeolvadt az arca a mamáéval, azzal, amelyik a képkeretből néz rá: „Hallgatlak, fiam." Kendő volt a lányon, nem vászonkalap, mama apró virágos delénkendője, s a napszemüvegét a homlokára tolta.

– Danke schön. Thank you.

Talán elmeséli a lánynak? Hogyan kezdjen hozzá? Elkezdeni a legnehezebb. Mióta nincs mama, nem akarózik hazamenni. Ott látja mamát a padlón. Egy szem, nagy és üveges szem úszik az arcában, lassan bal felé, a másik szem rászegeződik, fogva tartja, majd hirtelen lecsukódik.

Megivott egy üveg sligovicát. Töltött, ivott. Hogy kiszabaduljon mama szemhéja alól. Töltött, ivott. Ljerka bevitte magához. Rázuhant, könnytől szétmázolt képét a mellébe fúrta.

Nem akarózik hazamenni, azt mondja el. Mihelyt együtt a pénz, hajóra száll. A térképen sötét mahagónibarnák a hegyek, itt kőszürkék. A városok kis fekete pontok a térképen. Besétál egy olyan kis fekete pontba, az kinyílik, megnő, utcák szelik át, hidak. Csak moziban látott hidakat. Számára a világ egy sziklás part, tenger, üvegfalú étterem, ládákkal teli raktár, kavicsos úton zörgő busz, amelyre felkapaszkodik, egy konyhaasztal, pokróccal leterített ágy, a lámpa takarékos fényköre.

Takarékos fénykör. Egy könyvben olvasta, valamelyik vendég felejtette a parton. A talált tárgyakat leadja az irodában. Ezt nem adta le. Mama kendője alá dugta.

Ebédidőben szedi össze az üres üvegeket, a vendégek bent ülnek az étteremben, ő meg hajlong, futkos, dörzsöli a lucskos mellét, kosárba hajigálja az eltaposott papírpoharakat, és vakarózik, végre megvakarhatja a hónalját. A nap kegyetlen ragyogása a fejét döfködi. Dehogyis adja le a könyvet! Az áll benne, hogy „szerelmes tekintetével betakarta". Ő még soha senkit… Ljerkának csak a vigasztaló mellére emlékszik, engedelmes térdére. A bazároslánnyal akkor ölelkezik, ha tisztát vált. Megszagolja a bőrét, és bebújik a félig lehúzott roló alatt. A lány kiteszi a cédulát: Zárva. Gyorsan ölelkeznek, az öreg várja a kulcsot.

Nincs szerelmes tekintet. Lihegés van, hülye lihegés. Aztán azt mondja: Hát szervusz. És hátra sem néz. Ahogy elmaradnak mellette a házak, úgy érzi, ő voltaképpen ott van egy ablak mögött, semmi köze ahhoz a fickóhoz, aki összefonódva feküdt a bazároslánnyal.

Amíg mama élt, élt a lakás is. Az üvegszem magával vitte az otthoni zajokat: bögrék csörömpölését, fakanál koppanását, felteregetett ruhák suhogó neszét.

Belép a konyhába, a csend fejbe veri. Hiába csavargatja a rádió gombját, csupa idegen hang. Vendéghang. „Danke schön. Vigyorog, megszámolja a borravalót, tornyokba rakja. Kis torony, nagy torony. A nagy torony összedűl. Besepri egy üres kakaósdobozba. Az ablakpárkányon panaszos, szemrehányó virágok, pedig mindennap öntözi őket. Talán beszélni kellene velük. „A vászonkalapos lányt akkor is látom, ha nem nézek rá. Az arca velem jön. Holnap meg fogom szólítani. Legkésőbb holnap.

Mama kendője alól kihalássza a könyvet. Hogy jön az, hogy valaki mindenkinek elmondja, amit nem mer elmondani, csak dadogva, küszködve, várva, hogy a másik segítsen. Ki segít a költőnek?

Ha kimásolná a könyvből… Hisz ő is ezt gondolja… ilyesformán. Csak nincsenek meg a szavai hozzá. Apa dalolt, és mama mindig megbocsátott neki. Szép, erős hangja volt apának, ezüst holdról, felhőkről, csókokról énekelt, és ellopta mama eldugott pénzét. Hajnaltájt vetődött haza, dalolva rúgta be az ajtót. „Édes rózsám, elemészt a búbánat!… Mama káromkodott, az ágyba lökdöste, esküdözött, hogy elmegy a háztól. „Bogárszemed rabja lettem!, énekelte apa. Mire megvirradt, mama fényesre pucolta a csizmáját, elhessegette a legyeket a képéről, megkente a kenyerét. Részeg disznó, morogta: de olyan puhán, mintha nem lenne biztos benne.

Lapozgat a könyvben, csupa szamárfül, hozzágyűrődött már, a verssorok belekapaszkodnak, azok is, amelyeket nem ért. De hisz azt se érti, mért éppen a vászonkalapos… A hangját se hallotta… Mitől ez az összevissza szívdobogás, mit sürget, mire vágyik. Mozog a szája, dünnyög, úgy tűnik, mintha a lány kérdezgetné, s ő, anélkül hogy tudna róla, minden kérdésére válaszol. Mennek a kápolna mögötti úton, nem kell sziklákat kikerülni, tüskés bozótokat, szép, sima az út, tele szirmokkal, olyan, mint a hosszú szőnyeg a szálloda halljában, a nap akár a tejüveggömb az étteremben, mindkét keze szabad, lógázhatja, letörhet egy ágat, belesuhinthat a levegőbe. Lenyelt szavak buknak ki a torkából, elfelejtett szavak, a gyerekkor játékos szavai, majd meg verssorokból ugrik ki egy-egy szó, mely a lányhoz érve kapja meg igazi értelmét. A lány csodálkozó szeme rárebben: tanulnod kellett volna.

– Mama is mindig mondta. – És beszél, beszél, egyik mondat a másikat hívja, még sohasem beszélt ennyit, soha senkit sem érdekelt, mi van vele, mit forgat a fejében, mi ellen lázad, lázad-e egyáltalán.

A lány bólogat, tűnődve túr a hajába, ujjára csavar egy fürtöt. Kurta és göndör a haja, rozsdaszínű krizantémhoz hasonlít.

– Tanulj. Még nem késő. Milyen élet ez? Borravalóra lesni!

Igen, igen… Szüksége van, hogy ellódítsák innen, hogy pont az a vászonkalapos magyarázgassa: több telik tőle. Magától nincs ereje itthagyni a biztosat. A lány kedvéért…

Vizet ereszt a lavórba, ellenségesen mered összepréselt lábujjaira, megvakult körmére. Elálmosodik. Odakint mintha a sötétség sóhajtana. Holnap ilyenkor… Megnyiratkozik, vulkánkoffert vesz, ballonkabátot. Leadja a fekete öltönyt az irodában. Hónaljban szűk már. Holnap ilyenkor… Jó éjt, izé… drága izé… Hogy hívnak? A Grand Hotelben lakik. Ugye, kék a szemed? Biztos, hogy kék… „Branko úr, én nem csinálom tovább!" Kék, kék, kék.

Végre feltűnt a lány a kanyarban, villanó fehér folt a lombok sűrűjében. Órák óta leste, a szálloda elé sáncolta magát, az erkélyére bámult, a színes frottírtörülköző ott száradt a korláton. Eliramodott, végignyargalt a zegzugos szűk utcán, hátha ott találja a fagylaltosbódé előtt, karján a margarétás fürdőtáskával. Olasz táska, háromrekeszes. Befordult a meredek erdei útra, a nap már a kápolna mögé csúszott, zöld homály vette körül, széthajlította a bokrokat, csomóstól tépte a leveleket, olyan mozdulatok nógatták, melyeknek célját nem ismerte, s így képtelen volt elkerülni őket. Honnan veszi, hogy itt a lány? Talán épp csomagol, búcsúzkodik, új ismerősök címét jegyzi a noteszébe. Sürgönyt ad fel a postán. A teraszon kavargatja a feketéjét. Miért jönne ide? Barom vagyok. Álmodtam az egészet. Keresek egy havert, iszunk egy fröccsöt. És ment tovább, jobbra tartott, aztán balra, amerre a lábai vitték. Mindegy, úgyse jön. Ha mégis? Valami puha izgalom ficánkolt a gyomrában, olyasféle, mint amikor az iskolai évzáró ünnepségen várta, hogy a legjobbak közt olvassák fel a nevét, már az N betűnél tartottak, a P-nél; annyira figyelt, hogy bedugult, megsüketült, szinte kilökték a padból, amikor a neve elhangzott.

Ha apa nem tűnik el… Ezt is elmondja a lánynak. Egymáshoz igazítják lépteiket, fejük felett a fák tömött lombja, s mindaz, ami valaha fájt, a javára billen. „Te szegény. A lány csodálkozó szeme kék fényű ígéret. „Minden lehet belőled!

Kék fényű ígéret. Ezt meg hogy találta ki? Drága izé… Meg kellett volna nézni a neved a vendéglistán.

Egy fatönkre ült, kiszórta a kavicsot a szandáljából. A torka hirtelen összeszűkült, megállt a szandál a kezében. Egy fehér foltot pillantott meg, mely egyre nőtt, elsétált mellette, ha hármat lép, utoléri. Előbb a szandál… Mért vett csatosat?!

– Kérem… – Messziről hallotta a hangját, elcsukló hang, mintha valahová beszorult volna. Nyomja a bütykét a szandál, az isten verje meg! – Mióta megláttam…

A lány a cipzárat babrálta a ruháján.

– Cvetko vagyok. Én hordom szét a frissítő italokat.

– Aha… Most ismerem meg.

A zöld homályon fény dereng át, arany zománcba mártva tömpe ujjait. Nem is olyan tömpék.

– Mindig készültem rá, hogy egyszer megkérem…

– Mire akar megkérni?

Otthon többször elmondta. Szépen, folyékonyan, a verssorokat is beleszőtte.

– Olyan egyedül élek. Kell, hogy valaki biztasson. – Most az jön, hogy rühelli a munkáját. Jó feje van, az iskolában jutalomkönyvet kapott, de apa elitta a vánkost a fejük alól, hát ezért… Mindennap egy marék apró.

Előbb tán azt kéne, hogy akkor is gondol rá, amikor azt hiszi, semmire se gondol. Mindent úgy tesz, mintha a vászonkalap alól figyelné őt.

– A nevét sem tudom.

– Fontos? – A lány nevetett. – Holnap elutazom. – Szeme végigsiklott a hosszúra nyúlt fiatalemberen. Egész jóképű. A mitesszereit kinyomhatná. Húszéves lehet. Annyi se. Izmos, vállas, s úgy néz rá, mintha le akarná nyelni.

Ez az utolsó napom. Elfolyt a két hét, és nem történt semmi. Csak a lesült bőrömet viszem haza. Mire várok? Ivo önző és kényelmes. Sohasem fog elválni. Három éve tart már… Nem megyek úgy el innen, hogy ne tegyek valamit ellene.

Megfogta a fiú karját. – Oda megyünk!

Bozótok zárták körül őket, vastag törzsű fák álltak őrt.

– Magamban úgy hívtam, a vászonkalapos lány.

– Firenzében vettem a kalapot.

Mindent elmondok neki. Azt is, amit szégyellek… hogy akikkel eddig dolgom volt, nem szerettem. Csupa kárba veszett ölelés. Ezt egy versből vette. Szerencsére eszébe jutott. – Úgy képzeltem… – Elakadt. Két kar kulcsolta át.

– Így képzelted?

– Nem – mondta kongó zavarában. – Egyszer… majd… – A füle kigyúlt. Percegést hallott, mintha kiflit ropogtatna.

A lány behunyta a szemét, hogy csak Ivót lássa, amint mentegetőzik, ígérget. Most megkapja!

Zizzenve lapultak alattuk a páfrányok. Fény cikázott a levelek résein. A kurta, göndör haj fellángolt tőle.

Amikor felállt, arra gondolt, kimegy-e a fűpecsét a nadrágjából? Tagjaiban még a türelmetlen hús melege, de a fény tündéri hazugsága már elillant. Mit szoktak ilyenkor mondani? Drága izé… Mizé? Mért hittem, hogy csodálkozó a szeme? Kimegy a fűpecsét? Ma van rajtam először az öltöny.

Bizonytalan fájdalom ront rá. Ráront, s hirtelen elhagyja, mindennapi gondoknak adva helyet. Aztán csend támad benne, erősen kilép, hogy megszabaduljon ettől a süket csendtől.

– Szeretsz? – kérdi a lány. Az arca kiürül, ahogy mosolyog.

Ő is mosolyog, olyan udvariasan, mint amikor intenek, hogy tartsa meg a visszajáró pénzt.

– Esik!

– Még nem feleltél. Így képzelted?

A szavak a torkába ragadnak. Az égre mutat, amely elsűrűsödik, meginog. Haragos zápor zúdul alá, csapkodja, veri a lombokat.

– Kellett ez nekem?! – jajgat a lány, s fától fáig rohan, hátra sem tekint.

Leveszi a zakóját, fejére borítja, alája húzza a lányt, belekarol, összefogózva futnak.

Mire leérnek, a zápor elcsitul. Egy pocsolya tükrében meglátja magát a lánnyal: összebújva a tönkreázott kabát sátra alatt, egymáshoz simulva.

Úgy néznek ki, mint egy szerelmespár.

EZÜSTLAKODALOM

Terka felvette mohazöld nadrágkosztümjét, alákócolta a haját, tenyerét végigcsúsztatta párnás csípőjén. „Hát igen… végtére ötvenéves múltam." Egy kis parfümöt dörzsölt szét a füle mögött, habár tudta, hogy Dezső nem jut el a füléig. Mindegy! Ünnepelünk! Meghatott csók, ajándék, rántott csirke, virág.

Megterített, a vázát az asztal közepére tette.

– Minek ez a parádé? – kérdezte Dezső.

Egy pillanatig habozott, megsértődjön-e. A sértődöttséghez idő kell, s ma nincs ideje kiélvezni a sértődés finom árnyalatait. Titokzatos képet vágott. Dezső nem vette észre. Összehajtogatta az újságját, hátradőlt a karosszékben, bizonyára a komputerekre gondolt, akkor vált az arca ilyen gyöngéddé, gondoskodóvá. Egy szót sem szólhat. Dezső maga a jóság, a türelem. Mamát is rendszeresen segíti. Pénz, külföldi gyógyszer, parádi beutalás.

– Hozd a joghurtot, fiam. S ha van egy kis túró…

– Nincs. Ünnepi vacsorát kapsz. – Terka bársonyszemeket meresztett. – Ugyanis ma van a házassági évfordulónk. Ma huszonöt éve cipeltelek el az anyakönyvvezetőhöz. Az volt a rögeszmém, hogy nem tudok nélküled élni.

– Jaj, drágám… – Bocsánatkérő pislogás. – Megfeledkeztem róla. A dátumok kiperegnek a fejemből. Megszokhattad már. – Felállt, a keze után nyúlt, ajkához emelte. Majd egy alig-csókot lehelt az arcára, épp csak érintve a bőrét. – Nem tudok szépeket mondani.

– Elég baj! – Kibontotta a selyempapírból a virágot. – Tessék! Lepj meg! Holnap majd elszámolunk. Itt a csokréta! Mondd, hogy köszönöd ezt a huszonöt esztendőt. Isten ments, nehogy ezt mondd! Valami kedveset találj ki. Valamit, ami feldob! Különben száz forintba került a virág. A lakásra küldettem a névjegyeddel.

– Elpusztíthatatlan a kedélyed!

– Add ide a virágot. – Beleszagolt, az arcához nyomta. – Lánykoromban a befőttes üvegeim tele voltak virággal. Orgonaszezonban elő kellett szedni az uborkásüvegeket, a zsírosbödönt.

– Figyelmetlen vagyok. Önző, vén csont.

– Mit kezdenék egy férjjel, aki lesi a gondolataimat? Be sem tudnám csapni. Téged becsaplak szívem, vedd tudomásul.

– Helyes, most pedig áruld el, mit vegyek neked.

– Semmit. A férfiakra mindent rá lehet sózni. Egy ilyen szórakozott szivar azt veszi meg, amit eladnak neki.

– Szóval pénz kell.

Végigsimított Dezső fején. – Világos, hogy becserélem az ajándékodat. Mindig becseréltem. – Megdörzsölte tarkója alatt a kis zsírpúpot. – Még nem mondtam el… remélem, felesleges elmondani? de én azért elmondom? ez egy jól sikerült házasság. Ha betáplálták volna az adatainkat egy komputerbe, holtbiztos azt számítja ki, nem valók vagyunk egymáshoz.

– Majd vacsora közben… ilyenkor már… nyolc óra. A késői étkezés…

– …más temperamentum, más érdeklődési kör – folytatta Terka zavartalanul. – És mégis úgy szeretlek… annyira… mindjárt lesírom a púdert a képemről…

– Szívem… – Dezső keresztülkrákogta gyomra korgását. Fogalma sem volt, mi jön a szívem után. Az járt az eszében, hogy nem szabad megéheznie, mihelyt éhes, kis sajgás jelentkezik a gyomrában. – Neked az áll jól, ha vidám vagy. A meghatottság nem a te műfajod. Mi van vacsorára?

– Lásd be, hogy a gondolkodó gépek még nem tökéletesek. Honnan tudja az a gép, hogy te azt szereted bennem, amit ki akarsz irtani? Hozom a rántott csirkét. Nem fogsz diétázni az ezüstlakodalmunkon. Ott hagytam abba, hogy szeretlek. Az öledbe ülök. Csak úgy jelképesen.

Ez neki jelkép, gondolta Dezső. Majd szétlapítja a combomat. Mondani kéne valamit. De mindent elmondtak már egymásnak, a válaszokat előre tudják, azt is, amit a másik még meg se fogalmazott. A felfedezések kora lejárt. Az alkony nem szolgál meglepetésekkel. Alkony? Öregség. Takarékoskodni kell idővel, energiával. A holnapok egyre fogynak.

– Mit kezdenék nélküled? – Na, ezt kinyögte. Hiszen érzi, homályosan, szavak nélkül. De így… hangosan! Komikus. Terkának, hiába próbálta átnevelni, pont ez tetszik. Elégedetten bólint, a fülcimpáját morzsolgatja, erről a birizgálásról sem szokik le, hogy mi ebben az élvezet! Ráadásul most már teljes fenékkel az ölébe ül. – Én egy rozoga öregember vagyok. – Arra akar kilyukadni, hogy kímélje, ne kívánjon vallomásokat, szálljon le róla. – Nem bírom az ünnepeket: karácsony, születésnap, házassági évforduló, amikor az ember kénytelen kipakolni az érzelmeit. – Túl van rajta. Megkönnyebbültén sóhajt.

Terka talpra ugrott. Rávillantotta zsekettkoronás fogsorát. – Pakold csak ki! Erre spóroltam, hogy olyasmit mondasz, amit szégyellsz. Segítsek?

Mi a fenét találjon ki!? „Te