A Vak Remény: Összegyűjtött versek

By Takács Zsuzsa

Takács Zsuzsa eddigi teljes költői életművét tartja kezében az olvasó: az összegyűjtött versek élén a legújabb, kötetben most először közölt Vak Remény-versekkel, a kötet lezárásaként pedig a régi és új India-költeményekkel. A Kossuth-díjas szerző nemzedékek számára vált iránymutatóvá, Ha van lelkünk ugyan című verse pedig a 2017-es év legolvasottabb online versközleménye volt.
„Minden igaz költészet kívülről megragadhatatlan, egyszeri sakkjátszma, mit csak utólag értékelhetünk. Ami bizonyosat nyitás után mondhatunk, nem több, mint hogy a játszma valódi. Valódi játszmának indul Takács Zsuzsa nyitása: egy valódi költészet széles és gazdag kombinációit, kibontakozását rejti magában.” (Pilinszky János)
„A lélek csupán a test kényszere - ferdíthetnénk Pilinszkyt, aki egykor felhívta a figyelmet a pályakezdő Takács Zsuzsa költészetének tétova, kereső jellegére. Ez a meghatározó sajátosság azóta, az életmű kiteljesedése során, csak tovább erősödött, mintegy magabiztos tétovasággá sűrűsödött, keményedett, testesedett.” (Bazsányi Sándor)
„Takács Zsuzsa verseiben a modern melankólia líráját alkotja meg. Ennek a modernségben újra megerősödött hagyománynak azonban kétszeresen is új jelentést ad. [...] A kritikus nem akarja elhallgatni csodálatát a megcsinálás ilyen maestriája olvastán.” (Pór Péter)

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Aug 9, 2018
• ISBN: 9789631437317

Book preview

A Vak Remény

(2018)

A (vak)remény

A remény, melyet a jövőbe

vetettünk, tanúskodik majd mellettünk

talán. Odalép a bírói pulpitushoz,

esküre emeli kezét, majd ránk

mutat. Bíztak bennem, mondja,

és ha ő szól, igazát kétségbe vonni

ki merné? Pedig létezését is

tagadják általában, és aki

hivatkozni szokott rá: az ünnepi

szónok hazudik, mert arra számít,

hogy a számonkérés idején hallgat

a remény, hiszen vak, és a fényes nap-

világnál végrehajtott gaztetteit nem látta.

De amikor fehér ruhájában belép

a remény az utolsó tárgyalóterembe,

és arcunkon széthordja vesékbe

látó tekintetét, megnyugodhatunk,

mert másféle látásról van szó.

A bukott angyal

A Vak Remény gyöngülése

Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel,

kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet.

Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten,

vagy valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan

nem vezet hazaút. Egy kristálygömb közepét.

Egy éjjeli menedékhelyet, ahol éppen agyon-

ütnek valakit. Ismerje el, hogy reménykedése

ostoba volt, mondtam volna, ha beszélgetünk.

Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín,

akárcsak ő maga. Szerettem volna vérig sérteni,

hogy annyi évtizeden keresztül áltatott.

Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam,

mivel a túlélésben van valami visszataszító.

Remegett és sápadt a mobil a kezemben, annyira

keményen beszéltem vele. – Te rohadt állat! –

kiabálta a hangom, s a szememből közben

hulltak az önsajnálat könnyei. Szabadkozott,

hogy nem ér rá. Naponta százával érkeznek

az enyémhez hasonló segélyhívások hozzá.

És hogy az összeomlás szélén áll maga is.

Az idegen

Tegnap végigolvastam a naplóm,

mondhatni egész életemet. De nem

találtam benne semmi említésre méltót.

Volt rá időm bőven, egész nap esett.

Íróasztalom rekeszeiből egymásra dőltek

ki a jegyzetek: „A honosítást kérő

vallomásai". A tisztviselő türelmetlenül

kopogott az asztal lapján, valami

méltányolható indokot keresett, hogy

kedvező elbírálásban részesítsen.

De nem tudtam letagadni mégsem,

idegen vagyok. Ezért az elutasítás.

A bukott angyal

Krasznahorkai Lászlónak

A bukott angyal, a Gonosz előttünk terem,

és leül velünk szemben a villamosülésre,

s mi moccanni sem merünk. Tetszik neki,

hogy félünk tőle. Játszik velünk, mint macska

az egérrel. Rázza a lábát. Méreget.

Rajtunk legelteti gonoszfekete szemét.

Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,

mert nem ismertünk irgalmat mi sem,

amikor éhezett és fázott, amikor

kisgyerek volt, és átkúszott a kerítés alatt,

és véresre horzsolták a hátát a szögek.

Lehetséges ez? Mi nem emlékszünk ilyenre.

Azt mondja, bezártuk az ajtót, amikor zörgetett,

és nevetve lestük a bedeszkázott ajtón,

a szív alakú résen keresztül, hogy elhordja-e

magát. De nem ment sehová. Elrejtőzött

a Kertben az almafa mögött, és sírt, először

nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,

átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak,

végül kitépte a sárgarépát a földből,

kitekerte a csirkéink nyakát, és megsütötte

a dalosmadarak tojását. Azt mondja,

bársonyfekete szeme volt, amikor született,

és a gyűlölettől lett gonoszfekete.

Mi a tennivaló ilyenkor? Ha találkozunk vele

a belvárosban egy kihalt, éjszakai utcán,

vagy leül velünk szemben a villamosülésre,

rázza a lábát és méreget, s már édesedik

a húsunk a félelemtől? Vágjunk-e bele

kést? Vagy tartsuk oda a nyakunkat?

Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,

mert nem ismertünk irgalmat mi sem,

amikor elrejtőzött a Kertben, és sírt; először

nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,

átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak.

Vagy így, vagy úgy, elvesztünk végleg.

Egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton, egy

nemrég nyílt kávézó járdára kitett, billegő

asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.

Kérdezte: milyenek az utcák a kora tavaszban?

Mondtam: koszosak, az őszi levelek

sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.

És az emberek arca? – kérdezte aztán.

Ne tudd meg – válaszoltam –, gyanakodva

méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak vagy,

és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.

És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.

Hallgattam, aztán megeredt az eső,

kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.

Esett, és kitartóan sütött közben a nap.

A tépett farmerekről beszéljek neki,

hát nincs elég baja? Az ormótlan, mocskos,

műanyag sportcipőkről? Az autókerekek

a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.

Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit

hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,

fényes ruhában járnak a víz fölött.

Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.

Fogadd el! Fogadd el!

Mibe bele nem szólnál? – csattant föl kísérőm,

a Vak Remény. Meglepett a keménysége.

Csak az életbe és a halálba, másba nem –

feleltem dacosan. Megszállt az ellenkezés

szelleme. Nem föladni, hajtogattam magamban.

A gyerekonkológián a műtők előtt vártunk

reggel nyolc óra óta. Aztán kijött egy sebész,

és találomra odalépett egy férfihoz.

Örültem, hogy nem engem szemelt ki, mert

maszkját már levette: meztelen és vészjósló

volt az arca. Közölte vele a gyászhírt, meghajolt

kicsit és várt, aztán magára hagyta. –

Az Isten verje meg! – jajdult fel hirtelen

az Áldozati Bárány, a (halott) gyerek apja, de

a hangja elakadt, dőltek a könnyei, lecsúszott

az üres padra. Kísérőm odalépett hozzá.

Mit képzel magáról, ki ő, hogy megszólítsa?

Kezét a férfi vállához közelítette, de érintését

az egyetlen rándítással letépte és elhajította

magától. – Fogadd el! Fogadd el! – mondta

neki a kísérőm, s olyan közelről, mintha

mellettem állt volna. – De én nem vagyok

szent – üvöltözte a férfi. – Mindnyájan

azok vagytok! – mondta a Vak Remény.

Negyvenhárom szeptemberében

Pór Péternek

Látta a Máramarosból deportált férfi

Kafkát. Mint akit szél fúj, lengedezett

előre-hátra, mikor az Appelplatzon

álltunk, esküdözött, s hogy kísértet-

szerű volt, mint akit krétával rajzoltak

a sötétbe. Komiszabb időket is átvészeltem

már, közölte vele Kafka – állítólag –,

s hogy álmában Milenával a Kaffee Unionban

járt, és asztaluknál, közvetlenül a falevél-

mintás keretben pompázó tükör alatt,

egy Dosztojevszkijhez hasonló férfi ült

egy Milenához hasonlatos lánnyal,

és egy kéziratot javított. Továbbá hogy

sosem hitt annyira önmagában, mint akkor

éppen, negyvenhárom szeptemberében.

Hozzátette még a máramarosi férfi,

hogy meglazult fogai folyton mozogtak,

ezért megtanult úgy beszélni Kafka,

hogy közben nem mozdult vérző ajka:

„mintha a gondolatai szóltak volna".

Ő volt a testet öltött Vak Remény.

Sírás ismeretlen vállon

Egy holokausztkonferencia után,

György Péternek

Nem hitte volna, hogy görcsösen ő sír,

rázkódott a válla a saját szövege felolvasása

után már kint a folyosón, ahova a gyér taps

záporában kimenekült. A magas, szinte idegen,

mint mondani szokás: jó kiállású férfival

beszélgetett, aki felkérte a szereplésre.

Az önfeladás vágya erőt vett rajta hirtelen,

mint Raszkolnyikovon a gyilkosság

elkövetése után – holott ő nem ölt meg senkit.

Eltorzult az arca, a szeme megtelt könnyel.

A férfi kitárta karját, és ő a bocsánatáért

esedezve szinte az ölelésébe zuhant.

Kétértelmű volt a jelenet, érezte

maga is, milyen kínos lehet a férfinak

egy vézna, idegen nő hátát simogatni,

amíg a folyosón a hallgatói jönnek-mennek.

Föltette napszemüvegét, és sietve elköszönt.

De hát ami történt, nem tud véget érni.

Mi ez a hisztéria?

Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor diákmunkán

a Statisztikai Könyvtárban dolgoztam, és egy idősebb

könyvtárosnő karján megláttam a számsort.

Megkérdeztem tőle, mi történt a karjával.

Felzaklatott a válasz, otthon beszámoltam róla

apám kolléganőjének, aki szüleink távolléte alatt

néhány napig vigyázott ránk a szünidőben.

A kolléganő, aki zene-, rajz- és irodalomtanár volt,

s egyébként kamaszkorom példaképe, ocsmány

választ adott. A szokásos rajongással hallgattam,

de amikor megkérdeztem, hogyan ismerhetem fel

a hozzánk megszólalásig hasonló zsidókat,

és ügyes szemléltető ábrákat skiccelt a papírra,

elfogott az undor. Éppen, mint a gimnáziumban, az

órák közötti szünetben, amikor egy – ki tudja, milyen

szerencsétlen családban felnövő – osztálytársnőm

a mexikói kuplerájba betérő három barát elé táruló

látványról énekelt, és nem volt elég erőm, hogy

lemondjak a mulatságról. Nem maradt kétségem

afelől, hogy bűnt követek el, ha hallgatom,

de közben az arcomra kirajzolódott az elszörnyedés.

Auschwitzban a gyerekeket is megjelölték,

az újszülötteket is, válogatás nélkül, de ha

válogatva, akkor is: Isten választott népét.

Cigányokat és keresztény papokat – zokogtam.

A tanárnő hidegen nézett. Mi ez a hisztéria?

Lidérc

Igen, hát visszajött hozzánk a Lidérc.

A fekete tyúk első tojásából kelt ki,

és rögvest a szívébe zárt.

Szétnyitja poros vándorköpenyét,

mutatja értünk lobogó lidércmellét.

Viharvert zsákban átnyújt valamit nekünk.

Ajándék – kiáltja. Van, aki örömében tapsol.

Kioldjuk a háromszínű madzagot:

piros, mint szívünk vére, fehér, ahogy

a remény, és zöld, akár az arcunk.

A zsák mélyén fészkelődik a furcsa jószág:

nyöszörög, nyújtózik és talpra áll.

Ő a lidércnyomás – borzonganak a vének.

Kitör az éljen, a hogy volt, a hurrá.

Fakó lován léptet a Lidérc, mint Edwárd.

A vézna női test

A műtőasztalon feküdt a vézna női test

a fiatal férfitekintet alatt, mikor a szike,

a tű, az öltés, a szurkálás komor szertartása

már két órája tartott, s az elnémított szív

hol vert, hol állt aközben.

Süttette arcát a mennyezetre szerelt

ezerwattos Napban. Hirtelen rájött,

hogy ostobaságnak bizonyult minden,

amit a boldogságról gondolt valaha.

Nézte a falra szögezett órán

a mutatót. Nézték hidegen egymást.

A Vak Remény egy napja

A Vak Remény az utcasarkon ül,

számolja a műanyag pohárba

ejtett érmék koppanását. Sütteti

rég nem látott arcát a Nappal.

A zöld dzseki

Ott ült a SPAR előtt a két rongykupac,

a hetvenéves koldus és hatvan körüli élettársa,

akivel nemrégen kerültek össze, s akit azonnal

be is mutatott nekem. Elképzeltem közös életüket.

Nyaralásukat a közeli parkban, az esős napokat,

hitvesi ágyukat: a bokoraljat, a rengeteg romlott

ételt, amit megettek, a telet a János kórház

tbc-osztályán, a beszögezett, egyetlen ablakot,

magányosságukat a nyolcágyas kórteremben,

a betegek undorát, az orvosok közötti vitát,

amelyben végül a szánalom és/vagy a fertőzés-

veszély elhárításának indoka győzött.

Emlékszem az első tavaszi napra, amikor

gyógyultan az „otthonába bocsátották".

Nagyon vágytam már haza – sóhajtozott.

(Akkor már újra egyedül volt.) – Hogy érti? –

kérdeztem: – hát az utcára! – magyarázta,

akár egy boldog földönkívülinek.

Az Amerikában vásárolt zöld dzseki lett végül

a neheztelésem kiváltó oka. Régi darab,

vízhatlan és meleg, évekig abban lapátoltam

a havat, tőle meg ellopták az övét.

Tél volt megint. Kékre fagyottan ült a szokásos

helyen. Hazamentem érte, egy VOGUE reklámtáskába

tettem, és elvittem neki. Fölállt és átölelt. Cserepes

szája az arcomat érte. Ellöktem magamtól,

megtántorodott, számról letöröltem a nyálát.

Elfogott az undor. Hebegett valamit. Szégyelltem

magamat. Halott idő volt, a közlekedés leállt.

(A Város épp vendéget fogadott, a keleti

zsarnokot.) Jelenetünknek nem volt tanúja,

nem bátorított: ha kisujját nyújtja ezeknek,

rögtön az egész karját akarják! De éreztem,

hogy valaki néz, akit én nem láthatok. Ott

éhezik és fázik minden utcasarkon, és megítél.

……………………………

Egy tibeti

…drótvégre kötözött madár,

mi nem voltam én? Boldogan halok.

(Pilinszky)

„Halott idő volt. A közlekedés leállt.

A Város épp vendéget fogadott –

egy keleti zsarnokot." Jó negyven

percig vártam az utcasarkon, az országos

esőben, a méltatlankodók között.

A lámpa sárgán villogott, nem járt

se busz, se villamos. A rendfenntartók

egy kisgyerekes anyát beültettek a rendőrségi

kocsiba, hogy meg ne fázzanak.

Álltam a magyarok közt, egy tibeti,

akinek apját a Vendég végeztette ki.

A szakadék szélén

Találkoztam már vele a legkülönbözőbb

helyeken. Ha egyedül voltam, vagy mással

– de egymagam. Ha éreztem, semmire sem

jutottam, és szégyenem túlél, mint Kafka hősét,

odajött hozzám, és fölemelt. Nem mertem ránézni

sosem. Egy ködkép arcát faggatni ki merné?

Máskor meg testet öltött, sejthettem csak,

hogy ő az, mert nem volt nála a fehér bot.

Két szikla között járt a kifeszített kötélen.

Éppen kirándultunk, és fölnéztem a csúcsra.

Rezgett a rúd a kezében, meg-megtorpant,

de elért végül a szomszéd magaslatra.

Odakiáltottam neki: ne gyere vissza, Vak,

mert lezuhansz, és halálra zúzod magadat!

De láttam, hogy visszafordul; figyeltem, hogy

zuhan. Hallottam a sikoltását, labdáztak

és véreztek vele a sziklák; ütöttem volna

én is: minek a cirkuszi mutatvány!

Aztán a többiek után siettem. Észre sem

vették, hogy lemaradtam, nem látták

szétzúzott arcomat. Így telik el majd az életem,

gondoltam magamban, és búcsúzóul

fölnéztem a csúcsra: a kifeszített kötélen

újra ott csúszkált és egyensúlyozott.

A Vak Remény másik napja

Megállt és körülnézett a hideg és

célszerű helyen. A gépek zúgtak,

egy sporttáska oldalzsebében őrjöngött

a mobil (tombolásának aztán

más helyszínt talált). Mindenki érveket

keres a visszafordulásra, gondolta,

holott csak az van, ami volt.

Úgy döntött mégis, hogy élni akar.

Engedelmesen vert aztán, akár a többi

szív, akiket érdemes volt

összeszedni még a Város utcáiról.

A Vak Remény utolsó éjszakája

Fekszik a bokor alján és vacog.

……………………………………………

……………………………………………

A Vak Remény tudja, hogy látni fog.

Body kiállítás

Az emlékezetről

Istenem, melyikünk apjának fejéhez

nem szögeztek pisztolyt a német

vagy orosz katonák? Ki ne félt volna

a magyarul elüvöltött parancsszavaktól?

Emlékezetem, mint beomlott

tárnában rekedt bányász, elemes

lámpával homlokán, kijáratot keres.

Felejtés fémes íze a szájban.

Ez volna hát a keserű orvosság?

Unokatestvéreim iskolájában

Kassán, a háború után a lábtörlő

a magyar zászló volt. Reakciónk

különbözősége érzékenységünkön

vagy tompaságunkon múlik.

A lámpa lidércfénye fokozatosan

gyöngül, de kialszik-e, ha – merő

véletlenségből vagy elrendelés folytán –

elénk ereszkedik a hajnal szakadós

szála, s megtart-e minket, amíg a nap-

világra vergődve átadjuk magunkat

a felejtés mohó ölelésének? Rettegek,

hogy: nem; és félek, hogy: igen.

Szénpor

Érkeztek-e már olyan állomásra,

amelynek nincs neve? Leszálltak-e

mégis a szerelvényről? Volt-e maguknál

két kulcs? Kicsúszott-e kezükből

az egyik és a sínek közt nyíló

pincébe zuhant? Leereszkedtek-e

a homályba, vagy szótlanul tűrték, hogy

magába nyelje múltjukat a szénpor?

A felejtés pora

Felejtés pora lepi el a várost.

A vonat vesztegel a sivatagban.

Ami elmarad, örökre marad el.

A tárlat a megnyitó előtti éjszakán

porig ég. A rendező beleőrül

egy Shakespeare-értelmezésbe,

a színházat bezárják. Akiért egy

másik kontinensre utaztál,

az érkezésed előtti hajnalon

kijelentkezik a szállodából.

A síneket fölszedik, a vonat

vesztegel a sivatagban.

Felejtés pora lepi el a várost.

A részletekre csak te emlékszel.

Tükör a sarki kirakatban

Tükör a sarki kirakatban.

A ruhák, a járókelők ítéletre

várnak. Csikorog a kő-szem,

ahogyan körbetekint a világon.

Narrátor:

(1) A lepke

Mintha a világból futnék ki, olyan volt.

Nyilván a körforgalomban tévedtem el,

próbáltam nyugtatni magamat. Sötétedett,

az autópályán rajtam kívül senki nem járt.

A negyvenhetedik kilométerkőnél egy

lejáratnak kellett volna lennie, de nem volt.

A dzsipiesz nem tudott az útról. Rossz érzésem

támadt. A hely, ahol száguldok a kamionnal,

nincs, és nem vagyok én sem… A vesztedbe

rohansz, ezzel ijesztgetett anyám, mikor

gyerekkoromban a rozoga biciklin a lejtőn

száguldoztam. A vesztembe rohanok –

mondtam magamban. Nem láttam

táblát, vagy ha volt is, le volt takarva.

Kellemetlen, csúszós dara esett… Ha nem érek

időben haza, a feleségem megszül, s én nem

leszek vele most sem… Viharos szél támadt,

erősen fogtam a kormányt. Eszembe jutott

az előző havi feketefuvar, fogalmam sincs,

mit szállítottam, fegyvert, gondolom, de nem

kívántam tudni a részleteket. Átadtam

a rakományt és fizettek rendesen,

ezzel vége – és többé nem teszem…

Eszembe jutottak még a varangyos békák,

gyerekkoromban mennyit agyonütöttem, volt

egy véres kövem, azzal. Később keservesen

bántam, bár a békákon ez nem sokat segített.

Isten bocsánatáért könyörögtem, de nem tudom,

megbocsátott-e… A legközelebbi településig

elmegyek, majd ott kérdezősködöm,

döntöttem végül. A szél csillapodott kicsit, csakhogy

az út nem akart véget érni. Hirtelen fény-övezte

árnyékot láttam, mintha szárnyai lettek volna.

Félrehúzódtam az útról, erre a furcsa jelenség eltűnt.

Alig néhány kilométert mehettem, amikor feltűnt újra,

és szárnyaival megállj!-t parancsolt. Megrémültem

és leszálltam, de ahogy a kamion elé léptem,

elnevettem magamat ostobaságom miatt.

A fényt eltakarva éjjeli lepke vergődött a reflektor

rácsa alatt. Kiszabadítottam, és útjára bocsátottam.

Csak akkor pillantottam meg a kerekektől

négy-öt méterre nyíló szakadékot.

(2) Az angyal

Mondják, hogy anyám nem örült nekem.

Megszülni sem akart. Kötőtűvel próbált

megölni magzatkoromban, de kitértem

a szúrások elől, és épnek születtem.

Nyolcéves se voltam, amikor beszakadt

alattam a befagyott folyó, és én

kétségbeesetten kiabáltam. Egy idegen

férfi termett a parton, ahol máskor senki

sem jár. Kiemelt a jég foghíja alól,

ölben hazavitt, de nyoma veszett azonnal,

ahogy az angyaloknak általában.

Évekig jártam aztán a téli folyóhoz,

szerettem volna találkozni vele. Éteri

zene szólt, a fákon a jégcsapok rezegtek.

(3) Hypó

Egyedülállóként neveltem két kicsi fiamat.

Éjszakai munkát végeztem a MÁV-nál,

hogy napközben velük lehessek.

Emlékszem, a konyhát takarítottam éppen,

két egyforma pohárba vizet, illetve hypót

töltöttem. Hirtelen mintha kiszállt volna

belőlem a lélek, nehéz lett a testem,

tehetetlenül lógott a karom, homlokomat

a repedezett csempének támasztottam,

és játszani kezdtem a gondolattal:

mi lenne, hogyha megölném magamat?

Fiam hangja riasztott, vizet kért.

Kezemet mintha idegen kéz vezette volna,

félálomban még odatoltam neki az egyik

poharat, de igazából csak a koccanás

zajára ébredtem, ahogy a pohár talpa

a mosogató szegélyének csattant…

Fiam visszaszaladt a szobába játszani,

én egy konyhaszéken ültem és sírtam.

Vakfolt

Borbély Szilárd halálára

Vakfolt, amelyen át a piramis csúcsát

kémleljük, néz-e Isten minket,

lemondást tükröz tekintete, vagy biztat.

Rettegek, tudod, mi minden fordul meg

fejemben ellened, Istenem?

Hogy: időszerű vagy-e még? Hol olvadó

jégtáblán menekülő fóka, aki vezeklésül

az éltető vízbe fullad, hol egér,

akivel macska játszik, kérdezem,

szeretsz-e mégis, túl majd mindenen?

Nekem már mindent szabad, vagy

mégsem? S ha gyilkosként öledbe

hajtanám fejem? Most hunyd be

a szemed, ne láss, ahogyan nem

látlak se tág, se zárt szemmel én sem.

Ui. /1

Nem folyt vér, az ágy sem

szennyeződött, s e káprázat inkább

áldozathozatal. Legyek következetlen,

legyek ostoba, ne kérdezzem, miért

a semmi van inkább, mint a valami?

A világot meg kell tisztítani tőlem.

S most tedd, aki mindent megtehetsz,

hogy egyszer csak ne legyek.

Ui./2

Feladtad az életedet,

mert te már beleuntál, feladtad,

mint egy levelet nekem,

feladtad, mint egy feladványt,

fejtsem meg én a döntésedet,

feladtad, mint egy idegen kabátot,

hordjam tovább, melegítsen,

mert te már fáztál benne.

Egy könyvtár felszámolása

Lator Lászlónak

Ki hitte volna, hogy ennyire véres munkát vállal?

Hogy zsákba fojtja, akiket szeret.

Mintha élnének valóban, hogy ellenállnak!

Tíz körömmel kapaszkodnak vissza a napvilágra

a könyvek, akik fölött már eljárt az idő,

lapjaik kihulltak, szavaik kihaltak, por és hamu

marad utánuk a tölgyfa polcokon, az aggkor

szégyenfolt-nyoma, mikor leveszi és fekete

polietilén zsákba egymás mellé fekteti őket,

hogy vigyék innen az öregek otthonába:

a szelektív hulladéktelepre, hiszen nincsen semmi

hasznuk, s ha olvasni akarná, hogy egy híves,

borongó őszi nap beült Aranyhoz az únalom,

költőnk (és Osszián) szelleme a keresőben

egy kattintásra megidézhető. – Állj s felelj,

ki vagy? – Én Hamlet apjának szelleme vagyok.

Miért rezzen össze mégis, amikor megáll

az autó a ház előtt? Amikor becsönget a két

tetovált alak, és vállára dobja a zsákokat, miért

sápad el? Miért hallja az elfojtott zokogást, a lapok

ropogását a konténer felől? Ujjukat tördelik?

Miért fut az autó után, s ha már fut, miért szégyelli,

hogy bukása a visszapillantó tükörben látszik?

A mesteri szerkezet

A mesteri szerkezet, mint kártyavár,

felállt. Egy tévésorozat nagyjelenete lehetett

volna, a zárófejezet, maga a csúcs.

A négy szereplő, a látszatéletet élő szülők,

a példásnak vélt apa és anya árnyékában

felnövő fiú és lány fölkerekedett,

s a hajnali derengésben járta a lakást,

egykori birodalmát. A sarkig tárt ajtók

nyikorgásától kísérve felhúzott bábokként

botladoztak a szekrényből találomra

előráncigált ingek, blúzok és zakók ujjaiban,

a szoknyák megtört fodrait taposva.

Tudtuk is mindannyian, képzelt nézők

és szereplők, ez csak a kezdet, de így lesz

örökké. Amikor már régen nem leszünk,

az oktalanul ránk virradó napban

ott forgunk majd az idegen

füleknek észlelhetetlen zenében.

Kapaszkodott egyre feljebb

A ház külső fala felől nézve látszott

a folyó, körül kitárt tetők, fehér falak,

nem tudta eddig – gondolta megindultan –,

Isten tenyerébe rajzolva lakik.

Kapaszkodott egyre feljebb a sziklán,

s hirtelen gyanakodni kezdett,

hogy szökellése zuhanás csupán.

A szürke ballonos álom

A szürke ballonos álom újra kísértett.

Egy vendéglő sarokasztalánál veled

ültem, aztán másokhoz telepedtem,

de a táskámat nálad hagytam. Időközben

késő este lett, és mire visszajöttem,

már nem voltál sehol. Egyedül maradtam

a hodályszerű étteremben, gépzene

szólt, táskám ott hevert a fehér abroszon,

mint magányos női test egy damasztlepedőn.

A ruhatárban a pincérek aludtak.

Egyetlen kabát lógott a fogason, a tied.

A mogorva ruhatáros azt adta oda, túl bő

és hosszú volt, botladoztam benne.

Port szitál

Egykori szállodánkban kiteszem

a kilincsre a figyelmeztetést, hogy

ne zavarjanak, ne vessék be az ágyat,

a kőpadlón ne húzzák végig a citrom-

liget-illatú felmosóruhát. Inged a székre

dobva. Talpas pohár a könyvespolcon,

harmadig töltve nehéz vörösborral.

Nem változtál semmit az eltelt

harminc év alatt, mégis hogy lehet? –

kérdezem, de nem hallom, mit felelsz.

Egy port szitáló gép működik

valamelyik sarokban, csak az zihál.

Body kiállítás

Mielőtt belépsz a halottak közé,

ereszkedj térdre, hajtsd homlokodat

az előcsarnok vérnedves, fűrészporos

kövére, nagyböjt van, február, kavarog

a hó, a csizmákról leolvad a sár, a veríték,

a köpések nyoma. A pénztár előtt kígyózik

a sor. A Kígyó mosolyog, tekereg, sziszeg:

mindentudók lesztek, akár az Isten.

Ereszkedj térdre, hajtsd homlokodat

a zokogó küszöbre, kérj bocsánatot

a Táncostól, a Sportolótól, a fölmetszett,

föltekert bőr alatt a mellkasból kitüremkedő

Szívtől, a megnyúzott Sakkozótól, aki

tenyerébe ejtett állal töpreng, mint

Rodin Gondolkodója: hol hibázta el?

Mit kellett volna lépnie mi helyett?

A testőrrel áram végzett, az elefánttal

mérgezett nyíl, a gyalog elvágott nyakkal

menekült a sakktáblán, míg felbukott.

Az egyetemistát a Mennyei Békesség terén

lefogták. Megmérték homlokát, tagjai arányát,

dicsérték nyelvtudását, ígérték: „utaztatják",

és mérget itattak vele. Fönnakadt szemét

lezárták: ne lásson; kinyitották: most lát.

Ereszkedj térdre, hajtsd homlokodat

a zokogó küszöbre, kérj bocsánatot

az anyjuk hasából kimetszett magzatoktól,

akik ujjukat szopva úsznak az akvárium-

burokban. Nagyböjt van, február,

a csizmákról leolvad a sár, a veríték;

a koszorúból a megszáradt tövis lepereg.

A kígyó mosolyog, tekereg, sziszeg.

Ha van lelkünk ugyan

Fény utca

Anyám emlékére

Álmomban hirtelen valahol ott vagy.

Nemrég a Böszörményi úton siettem haza,

november vége volt, nyúlós, hideg este,

s egy agyonázott padon vakítóan tiszta

nyári ruhában vártál az önkormányzat előtt.

Kiszolgáltatottságodtól elszorult a szívem.

Hazavittelek magamhoz, és eszeveszett

boldogság fogott el, hogy újra velem vagy.

Aztán egy időre elfelejtettelek. Ma reggel

mégis a piacra menet találkoztam veled.

A Fény utca sarkán álltál a bérkoldusok között,

elkülönülve az ellenséges világtól, mint akit

elraboltak, és futtatóitól nem tud szabadulni,

arcod elé tartva a kartonlapra írt szöveget:

kérem, segítsenek! Nem volt nálam kisebb

papírpénz, se apró. Felváltom a tízezrest,

gondoltam, úgyis vásárolni jöttem,

majd visszafelé adok egy ötszázast neked.

Közben elhagytam a napszemüvegemet,

meg kellett keresnem azt is. Amikor a pénzzel

visszafelé jöttem, már nem voltál sehol.

Szél kerekedett, a Fény utca megborzongott

és elsötétedett. Az eső megeredt. A falak sírni

kezdtek. Huszonöt éve, hogy halott vagy.

Szólni csak

De hiszen ismerem a folytatást!

Lépésről lépésre miért kellene

követnem a fejleményeket?

Szólni csak önmagam ellen.

Olvas az üldözött

Ahogyan odaálmodod magad az előző

helyre, és a villamos zajára azt hiszed,

vonatod zakatol tovább a menekültekkel

teli szerelvényen. Velük utazol

tehát a sötétbe futó szerelvényen.

A melletted tornyosuló szikla megmozdul

hirtelen: fekete szeme pásztáz.

Olvas az üldözött vad gondolataidban.

Pohár

Ha volna mód a felejtésre, volna

fátylat borítanunk mire. A keserű

ital a karimáig ér. Betelt a pohár.

Idd ki – szólunk komoran magunknak.

Gyötrő szomjúságot érzünk a kehelyre.

Hogy van kihez fordulnia

Egy alkotmánybíró emlékére

Hogy van kihez fordulnia, mondta az Öreg,

de nem árulta el a barátja nevét.

– Ne már! – nevettünk rajta. Miért hozták

volna a távoli rokonok a világvégi helyre,

a szeretet-puszta magányos lakói közé,

ha lett volna bárhol, bármikor otthona?

Nem volt éppen együttműködő alkat.

Folyton a barátját emlegette, akihez

a mélyből – ellenünk – folyamodik majd.

Egyedül vele társalgott latinul vagy arámiul.

Nem bízik az élőkben, magyarázta,

beszélni sem kíván a földi nyelveken.

Lefeküdt, nem evett. Kezünkből kiverte

a kanalat. Leszíjaztuk és infúzióra kötöttük,

majd áttértünk a mesterséges táplálásra.

Csupa felfekvés volt a háta, a feneke.

Meg akar halni, látszott rajta. Amikor

sikerült meghalnia végül, a lapok hírül

adták, hogy korunk kiváló gondolkodója volt.

Jogalkotó, az emberi méltóság hirdetője.

Az államelnök pezsgőt bontott.

Nemzeti temetésén egymást túlharsogva

dicsőítették az egykori tanítványok,

a hatalom gyakorlói, az országos talpnyalók.

Az őrülési jelenet

Légy te a dán király, aki ruhájára varrja a sárga

csillagot, mivel két dolog ejti ámulatba őt

– ahogyan Immanuel Kantot –: a csillagos ég fölötte

és az erkölcsi törvény benne! – szólalt meg hirtelen

a villamosülésen mellettem a Vak Remény.

Egyedül voltam és szégyenkezve utaztam, ahogy

az utóbbi időben nemegyszer, Budapesten.

Ilyenkor mellém ül, és beszélget velem.

Mi minden eszembe jut erről, feleltem neki: a hiúz,

a kobra, a vérbíró vidák, a pétain marsallok…

Állj meg egy pillanatra – szakított félbe –,

gondolj az őrülési jelenetre: – Vér? micsoda vér?

– kiált föl hirtelen a gyilkos, és a kezére mered.

A napvilág a szemét égeti, lépteket hall.

Az Akasztott Ember az ajtót zörgeti.

Beakasztja a kampót, az ablaktáblákat beteszi.

Üljön vissza a székre! Tegye meg vallomását!

– rángatják goromba őrei. Képtelen leülni újra.

Összehurkolja a kötelet, föláll a székre,

hol nyakába teszi, hol leveszi a hurkot.

(1957–2017)

Szónok az emelvényen

Honnan a Szónok deleje rajtunk? Honnan

a Gonosz ereje? Honnan a révület, ahogyan

föllép a dobogóra, lenéz ránk, és beájulunk

azonnal? A Bajusz, a Csizma fölismer,

összeszedi alvilági gondolatait, s mint

zsákmányt, a lába elé kiterít minket.

A Taktika Iskola eminense ő. Lázasan

tapsolunk, mert tapsolnunk kötelesség.

Cikázó, fürkész és lapos tekintete befon,

s mint Laokoónt és fiait a kígyó ölelése, antik

alakzattá formál minket. Egyedül voltunk?

– Együtt vagyunk vele a pusztulásban.

Mióta élek, ismerem, Istenem.

Láttam tűnődni, hörögni az emelvényen.

Láttam mászni az összedőlt emelvény alatt.

Láttam tetszhalottnak, hidegnek, tüzesnek.

Könyörülj meg rajtunk, Istenem!

Vesszőparipáját úgy hívják: Gyűlölet.

Orwell-utánérzés

Elhangzik még egy-egy sorozatlövés.

Kétezer-tizenhét elhanyatlik.

Félnek a szélben az ünnepi fényfüzérek.

A pezsgőt széttöltjük a papírpoharakba,

a kaviárt megesszük. Mi lesz? – kérdezgetjük

egymást. – Csak a szokásos semmi: az új év

– feleljük. Fantomok vonulása a tereken.

A Részvét gyanúba keverése. A haditorna.

Kétezer-huszonnyolc elhanyatlik.

Fénylenek a fényben az ünnepi félelem-

füzérek. A tűzijáték fölujjong, lepereg.

Elhangzik még egy-egy sorozatlövés.

Aztán a fékcsikorgás, a dörömbölés az ajtón,

a suttogás odabent: letartóztatják a könyveket.