Két testben ép lélek

By Gabriel Wolf

Két testben ép lélek (Árnykeltő III/3.)
Az „Árnykeltő” egy paranormális thriller/horrorsorozat árnyakról, rémálmokról, sorozatgyilkosokról és hasonmásokról.
A harmadik, befejező epizódból kiderül, hogy mi történt Vinnie-vel, amikor önmagát feláldozva szembeszállt a gyökéremberrel. Ha meghalt, vajon mit jelent egyáltalán a halál egy olyan személy esetében, aki sosem volt hús-vér ember? Hiszen ő csak egy árnyék...
Vincent Falcone nemcsak azért oson árnyékként az éjben, mert bérgyilkos, de azért is, mert valójában nem létezik. Őt nem anya szülte. Valaki csak ottfelejtette egyszer egy sikátorban, amikor a „gazdatestnek” éppen pánikrohama volt. Vincent akkor született, de nem éppen hagyományos, keresztényi módon, ahogy a Bibliában írják. Ő nem szerelemből fogant, és nem is hisz a jóban, nem fárasztja magát lelkiismereti kérdésekkel. Bárkit gátlástalanul megöl, akár napokig kínoz. Alapelve, hogy inkább szenvedjen más, mint ő. Nincs halálfélelme sem, mert az elkárhozásától az Ördög fél helyette.
A pokolban már előre rettegnek az érkezésétől, ha ő egyszer meghal. És ebben az epizódban bizony megjárja majd a poklot. Többféle szempontból is.
Ha éjjel egy sikátorban sétálva észreveszed, hogy egy utcai lámpa fénye miatt a falon követni kezd az árnyékod, és te hirtelen megállsz... vajon az árnyék is megtorpan majd veled együtt? Vagy inkább továbbjön feléd? Mi lesz, ha egyszer utolér?

• Language: Magyar
• Publisher: jo-konyvek.hu
• Release date: Sep 10, 2022
• ISBN: 9781634356596

Book preview

Copyright

Írta:

©2019 Gabriel Wolf

Újrakiadás éve:

©2022

Újraszerkesztették:

Farkas Gábor és Farkas Gáborné

Fedélterv:

Gabriel Wolf

Könyv verziószáma: 2.0

Utolsó módosítás: 2022.08.28.

Minden jog fenntartva

Fülszöveg

Két testben ép lélek (Árnykeltő III/3.)

Az „Árnykeltő" egy paranormális thriller/horrorsorozat árnyakról, rémálmokról, sorozatgyilkosokról és hasonmásokról.

A harmadik, befejező epizódból kiderül, hogy mi történt Vinnie-vel, amikor önmagát feláldozva szembeszállt a gyökéremberrel. Ha meghalt, vajon mit jelent egyáltalán a halál egy olyan személy esetében, aki sosem volt hús-vér ember? Hiszen ő csak egy árnyék...

Vincent Falcone nemcsak azért oson árnyékként az éjben, mert bérgyilkos, de azért is, mert valójában nem létezik. Őt nem anya szülte. Valaki csak ottfelejtette egyszer egy sikátorban, amikor a „gazdatestnek" éppen pánikrohama volt. Vincent akkor született, de nem éppen hagyományos, keresztényi módon, ahogy a Bibliában írják. Ő nem szerelemből fogant, és nem is hisz a jóban, nem fárasztja magát lelkiismereti kérdésekkel. Bárkit gátlástalanul megöl, akár napokig kínoz. Alapelve, hogy inkább szenvedjen más, mint ő. Nincs halálfélelme sem, mert az elkárhozásától az Ördög fél helyette.

A pokolban már előre rettegnek az érkezésétől, ha ő egyszer meghal. És ebben az epizódban bizony megjárja majd a poklot. Többféle szempontból is.

Ha éjjel egy sikátorban sétálva észreveszed, hogy egy utcai lámpa fénye miatt a falon követni kezd az árnyékod, és te hirtelen megállsz... vajon az árnyék is megtorpan majd veled együtt? Vagy inkább továbbjön feléd? Mi lesz, ha egyszer utolér?

Tartalom

Két testben ép lélek

Copyright

Fülszöveg

Tartalom

Első fejezet: Két testben ép lélek

Második fejezet: Szakítás

Harmadik fejezet: Kolléga

Negyedik fejezet: Eva

Ötödik fejezet: Eva és a gyökerek

Hatodik fejezet: Vér

Hetedik fejezet:  A sötétség érintése

Nyolcadik fejezet: Tűz

Kilencedik fejezet:  Ki az a Vincent?

Tizedik fejezet: Ki az az Edward?

Tizenegyedik fejezet:  Ki az a Duvall?

Tizenkettedik fejezet: Ki az az Eva?

Tizenharmadik fejezet:  Ki az az apa?

Tizennegyedik fejezet:  A Medusa ereje

Tizenötödik fejezet: Most

Epilógus

Epilógus II.

Egyéb kiadványaink

Gabriel Wolf művei

Anne Grant művei

Wolf & Grant közös művei

Első fejezet:

Két testben ép lélek

„Hú, de szarul nézek ki!" – töprengtem. „Bár jobban belegondolva... lehet, hogy csak a maszk van túlzottan elhasznált állapotban. Valójában fogalmam sincs, hogy most hogyan nézek ki alatta. Nem merem levenni. Itt a kórházban Edward Kinsky-ként tartanak számon. Nem sétálhatok ki innen Vincent Falcone arcával. Ugyanis ő van az álarc alatt.

Ez persze nem igaz. Alatta is Ed van. Én vagyok Ed... csak sajnos itt New Yorkban ezt az arcot Vincent Falcone néven ismerik. Ezért kell maszkot hordanom. Nem keverhetnek vele össze. De vajon mi történt ezekben a napokban? Miért is vagyok kórházban?" – Most egy pillanatra meggyűrődött a maszk az arcomon, mert annyira grimaszoltam, ahogy erőlködve, hunyorogva próbáltam visszaemlékezni. Megijedve gyorsan rendeztem is a vonásaimat, nehogy korrigálhatatlanul meggyűrődjön az álarc. Itt bent nem tudnám levenni, hogy megigazítva újra gyűrődésmentesen visszahelyezzem.

„Miért vagyok kórházban? – Egyszerűen képtelen voltam felidézni. „Ezek szerint fejsérülésem lehet. A tünetek alapján biztosan. Amnézia. Mitől is lehet még az embernek amnéziája a fejsérülésen kívül? Úgy tudom, traumától. Lelki alapon. Vagy lehet, hogy kómában voltam egy ideig? Olyasmi után sincs igazán toppon az ember memóriája, ha jól sejtem.

„Kórház..." – töprengtem magamban.

„Maszk..."

„Vincent Falcone arca..."

Ez utóbbiról beugrott egy emlékfoszlány:

„Beszéltem vele! Méghozzá nem is olyan régen. De vajon hol? Rémlik, hogy felettem áll. Beszél hozzám. Én éppen feltartom a mutatóujjam, hogy jelezzek neki. De miért is? Hogy csendben maradjon? Túl hangosan beszélt? Nem. Azt hiszem, azért tettem, hogy hallgasson meg. Vagy hogy segítsen benne, hogy meg tudjak szólalni. De miért nem tudtam beszélni? – Ekkor jutott eszembe az a borzalmas cső, ami addig le volt dugva a torkomon. Még most is éreztem nyelés közben a torokgyulladásra emlékeztető súrlódást, ahogy az a barom túlzottan gyorsan és kíméletlenül húzza ki belőlem. Még a műanyagízt is éreztem a számban. „Fujj! – Legszívesebben köptem volna egy nagyot. Végül is megtehettem volna, mert a kórházi szoba fürdőszobájában álltam a tükör előtt, előttem a – viszonylag – tiszta mosdóval.

– Miért nem köpsz akkor bele? – kérdezte valaki a közelemből. – Turházd tele! Hadd szóljon. Arra van, nem?

– Tessék?! – pördültem meg.

Ám meglepetésemre senki sem állt mögöttem. Kinéztem a szobába, de ott sem volt senki.

„Mi a fene van velem?! Képzelődöm? Ki szólt hozzám az előbb?"

– Van itt valaki? – kérdeztem félhangosan, bizonytalanul.

– Nincs – felelte a hang.

Ekkor már enyhén pánikba esve, odaugrottam a fürdőszobaajtóhoz, és kidugtam a fejem. A kórházi szoba teljesen üres volt. A műanyagcső még mindig ott hevert a párnám mellett, az ágy szélén. Nyál csillogott rajta, és egy kevés alatta a lepedőn is. Nemrég húzhatták ki belőlem.

„Mikor jöttem be ide a tükörhöz? – kérdeztem magamban. „Ezek szerint tényleg kómában voltam? Azért volt cső a torkomban? Lélegeztetőgépen lettem volna? Igen, most már kezd derengeni. Ismét eszembe jutott Vincent. Valóban itt járt. És beszélgettünk.

Közben valamely baljós érzés által hajtva átsiettem a szobán, és kinyitva az ajtót, kikémleltem a folyosóra.

Üres volt. Magányosan üres. Ez kissé deprimálóan hatott rám, de egyben meg is nyugtatott. Nem tudom, miért. Mit vártam? Tömegverekedést? Vagy egy merő véres folyosót, ahol élőholtak tolonganak? Na, az érdekes lenne! Bár olyasmi csak a filmekben létezik. A valóságban sajnos sokkal ijesztőbb dolgok is vannak néhány ügyefogyott élőholt idiótánál, akik éhesek, és unalmukban nem tudnak mit kezdeni magukkal, csak nyögnek és zabálási kényszerük van.

Igen, a valóságban kissé húzósabb dolgok is vannak ennél. Na de mik? Egyértelműen éreztem, hogy okkal gondolkodom ezen. Valamilyen emlék feltörőben volt bennem, erősen kikívánkozott, felfelé kúszott, mint egy kútba esett ember, aki az életéért küzd.

„Mik a valóságban azok a rettentő dolgok, amik még a horrorfilmeknél is szörnyűbbek?" – Erre a gondolatra egy kissé megijedve inkább becsuktam az ajtót. Visszasétáltam az ágyhoz – amiben feltehetően idáig feküdtem –, és leültem rá.

„Mitől szoktak mások félni? – töprengtem. Tudtam, hogy ez sarkalatos pontja az emlékezetkiesésemnek. „Például szörnyektől. Rémálmoktól. Haláltól, betegségtől, szegénységtől. Fiatalkorban a szülők zsarnokoskodásától és hülyeségeitől. Vajon engem melyik aggasztott annyira, hogy tönkretett? Mert egyértelműen éreztem, hogy ilyesmiről van szó. Talán ezért is vagyok itt. Mi van, ha ez nem is hagyományos vagy baleseti ambulancia, hanem pszichiátria? – Erről aztán beugrott valami: „Apám nem volt normális. Ő valóban pszichiátriai esetnek számított, de sajnos sosem kapott kezelést. Talán én is örököltem a betegségét. És ezért vagyok most itt. Mint ahogy az alma sem esik messze a fájától, úgy az ember sem szabadulhat a múltjától, nem tagadhatja meg, hogy kik voltak az ősei. Hiszen az ember nem feledheti el a saját gyökereit... Gyökerek..."

– Látom, kezd tisztulni a kép – mondta a hang.

– Mi?! – Ráébredtem, hogy valaki valóban beszél hozzám. „Nem csak képzelem! Ennyire megőrültem volna? Hallucinálok?"

– Nem igazán. Tényleg beszélek hozzád. De amúgy engem is meglep, hogy hallod. Eleinte azt hittem, hogy csak csendes megfigyelője lehetek az eseményeknek. Örülök, hogy így alakult. Így legalább nem lesz olyan rohadt unalmas. Akármi is vár ránk.

– Ki vagy te?! – kérdeztem hangosan. Túl hangosan. Valószínűleg kihallatszott a szobából. Az pedig kissé kellemetlen lesz, ha benyit valaki megnézni, hogy kivel veszekszem, aztán nem talál idebent rajtam kívül senkit.

– Én te vagyok. Haha! Nem emlékszel?

El sem tudtam képzelni, hogy ki ez az alak, és hogyan csinálja. „Hogyan képes úgy szólni hozzám, hogy fogalmam sincs a hangforrás irányáról? És miért szórakozik velem egyáltalán? Ez mégiscsak egy kórház! Nyilván beteg is vagyok, meg ilyenek. Mi a jóistennek humorizál akkor velem?!"

– Neki nem sok köze van hozzá, annyit elárulhatok – mondta a hang lekezelően.

„Ezek szerint még a gondolataimat is hallja. Te jó ég!"

– Az égre se fogd. Inkább lefelé tekingess. Ott keresendő a válasz – mondta enyhe vidámsággal a hangjában. Talán jót mulatott magában az ijedtségemen.

– Miért szórakozol velem? És hogyan csinálod ezt? Hol vagy?!

– Itt. Én te vagyok. Benned vagyok. Legbelül...

„lakik egy énem mélyen legbelül

ő is én vagyok, velem szemben ül..." – idézett a hang valamilyen versből. – Nem ismerősek ezek a sorok, Ed? Végül is tudtommal te írtad őket. Most ebben a szituációban már én is viccesnek mondanám. Mondd, miért írtad amúgy? Ezt legutóbb meg sem kérdeztem. Miért küldted Luiginak?

– Tessék?! „Legutóbb?" – És ekkor esett le. – Vincent?! Te vagy az?

– És még állítólag nekem lassú a felfogásom – kuncogott Vincent gonoszul. 

– Szóval te vagy. Hol vagy most?

– Mondom: itt. Ahol te.

– De én tök egyedül ülök ebben a retkes szobában. Ne csináld már!

– Nem vagy egyedül. Annyira azért nem.

– Itt vagy valahol? Csak én nem látlak? Miért nem látlak? Megvakultam?

– Nem. De a jelek szerint kissé meghülyültél. Miért lennél vak? Láttad magadat a tükörben, nem? Aztán láttad, hogy odakint üres a folyosó.

– Ja, tényleg.

– Azért nem látsz engem, mert már nem létezem. Olyan értelemben legalábbis nem.

– Miért? Mi történt? – kérdeztem Vincentet. – Arra nagyjából emlékszem, hogy beszélgettünk. Sok mindent megértettem általa. És szerintem benned is letisztázódtak a dolgok.

– Valóban. Bár a válaszaid nem minden esetben nyugtattak meg. Neked azért némileg könnyebb, valljuk be: Egy egyszerű hús-vér ember vagy. Csak van valami fura képességed. Én viszont egy rohadt klón vagyok, egy gonosz, nemlétező ikertestvér vagy mi a rosseb. Nem tudom, én mit szóljak! Szerintem lassan leállhatnál a panaszkodással. Nekem sokkal szarabb napom van, elárulom. És még meg is haltam. Ja, bocs! Helyesbítenék: sosem éltem. Így még deprimálóbb. Nem éltem, mert nem voltam ember, csak valami árnyék, amit a seggedből nyomtál ki, vagy ahogy csinálni szoktad az ilyesmit... valójában fogalmam sincs, hogyan „gyártod" őket.

– Én sem tudom. Csak úgy „lesznek". Valahonnan.

– Tényleg nem tudod, hogy honnan bújnak elő? Ugye nem onnan?

– Dehogyis! Nem bújnak elő sehonnan. Mögöttem jön az árnyékom, mint minden más normális ember esetében... és amikor a stressz elér bennem egy már elviselhetetlen szintet, az árnyék valamiért „leválik" rólam, és önálló életre kel. Abból tudom, hogy megtörtént, mivel nem mozog többé úgy, mint én. Ha én megállok, ő továbbjön. Üldözni kezd! Volt, hogy rohanni kezdtem előle. Órákon át futottam. De semmire sem mentem. Mindig a nyomomban volt. Az ember sosem hagyhatja le vagy vesztheti el az árnyékát. Ugyanis a része. Ezért ér mindig utol. És ha utolér, hozzám ér. Az érintés pillanatában pedig történik valami. Egyfajta parajelenség. Az árnyék életre kel, fizikailag is kézzel foghatóvá válik. Alakot ölt, majd magamra hagy, elsétál onnan, de én már nem tudom követni. Nincs rá erőm. Túl sokat kivesz belőlem a folyamat.

– Jó, tehát nem belőled mászik ki, hanem csak a meglévő árnyékod kel életre. Ez azért némileg megnyugtat. Bár most már úgysem számít. Nem rendelkezem többé saját testtel. Teljesen mindegy hát, hogy ki szülte, és honnan vánszorgott elő.

– De mi történt? – kérdeztem. Úgy tűnt, nem hajlandó értelmesen válaszolni semmire.

– De igen, hajlandó vagyok. És igen, valóban hallom a gondolataidat is. Szóval az történt, hogy meghaltam. Már ha éltem előtte egyáltalán. És most benned vagyok. Mármint nem úgy, mint egy meleg, hanem a lelkedben. Legbelül. Erről szólt a vers, ugye? Egyfajta jóslat volt. Legalábbis szerintem. Honnan tudtad? Miből gondoltad, hogy ez lesz?

– Miféle vers? – értetlenkedtem. – Miről beszélsz? És egyébként is, hogyhogy bennem vagy? Miért? És hogyan? Mi történt? Térj már a tárgyra! Hogyan haltál meg? És most miért vagy bennem?

– Rendben. Látom, tényleg nagyon homályosak az emlékeid. Szóval az a helyzet, hogy a gyökérember átjutott az álmok világából a valódiba. Te érezted meg először a jelenlétét. Itt a kórházban. Aztán már én is érezni kezdtem. Épp arról vitatkoztunk, hogy kinek kellene meghalnia kettőnk közül. Tulajdonképpen mindketten önmagunkra szavaztunk ez ügyben. De mivel épp én voltam a jobb formában, így önkényesen úgy döntöttem, hogy én szállok szembe vele. Mert te vagy a jobb ember. Akkor viszont nem igazságos, ha neked kellene meghalnod. Jó, tudom, nincs lelkiismeretem, de akkor is. Képes voltam átlátni, hogy egy jó ember mit tenne a helyemben. Állítólag ugyanis fejlettebb vagyok, mint a korábbi „leszakadt árnyékaid". Te magad mondtad.

– Feláldoztad magad? Hogyan?

– Nem másztam fel semmilyen keresztre, ha erre gondolsz. A „feláldoztam szó egy kissé túl drámaian hangzik számomra. Én egyszerűbben látom a dolgokat. De egyébként igen, nagyjából ez történt. Felmértem, hogy nekem több esélyem van a tag ellen, és döntöttem, ennyi. Kicsavartam a kezedből a pisztolyt, és elébe mentem. Már „belakta az egész