Az ördög jobb keze

By Gabriel Wolf

Az ördög jobb keze (Árnykeltő III/2.)
Az „Árnykeltő” egy paranormális thriller/horrorsorozat árnyakról, rémálmokról, sorozatgyilkosokról és hasonmásokról.
Egy sorozatgyilkos követni kezdi az utána nyomozó rendőrt, ám egyelőre még nem akar végezni vele. Csak meg akarja tudni, hol és kivel él, hogy néz ki a felesége, vannak-e gyerekei.
A detektív hazaérve bemegy a családi házba, és becsukja maga mögött az ajtót. A gyilkos utánaosonva, az ablakon át leselkedve látja, hogy a férfi odabent a nappaliban leveszi, és ledobja bőrdzsekijét a kanapé háttámlájára. De nem csak azt veszi le. A leselkedő meglepődve látja, hogy a nyomozó elkezdi lefejteni az egész arcát! Kiderül, hogy ezek szerint házon kívül maszkot visel. A rendőr az álarcát is ledobja a kanapéra, és ekkor a gyilkos valami olyasmivel szembesül, amit még legrosszabb rémálmában sem képzelt volna:
A nyomozó maszk nélkül pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő! Mivel a gyilkos biztosan tudja, hogy nincs ikertestvére, így felmerül benne, hogy talán éppen saját magát figyeli. Ekkor a már amúgy is tudathasadásos férfi fejében megfordul az abszurd kérdés:
„De ha egyszer ő is én vagyok, akkor vajon melyikünk vagyok én?”
Egy fordulatokkal teli horrortörténet, melyben sosem lehet tudni, hogy valójában a gyilkos nyomoz a rendőr után, vagy inkább a nyomozó akarja megölni a gyilkost. Élhet-e egy kettéhasadt tudat két külön testben?
Ha éjjel egy sikátorban sétálva észreveszed, hogy egy utcai lámpa fénye miatt a falon követni kezd az árnyékod, és te hirtelen megállsz... vajon az árnyék is megtorpan majd veled együtt? Vagy inkább továbbjön feléd? Mi lesz, ha egyszer utolér?

• Language: Magyar
• Publisher: jo-konyvek.hu
• Release date: Sep 10, 2022
• ISBN: 9781634356589

Book preview

Copyright

Írta:

©2019 Gabriel Wolf

Újrakiadás éve:

©2022

Újraszerkesztették:

Farkas Gábor és Farkas Gáborné

Fedélterv:

Gabriel Wolf

Könyv verziószáma: 2.0

Utolsó módosítás: 2022.08.28.

Minden jog fenntartva

Fülszöveg

Az ördög jobb keze (Árnykeltő III/2.)

Az „Árnykeltő" egy paranormális thriller/horrorsorozat árnyakról, rémálmokról, sorozatgyilkosokról és hasonmásokról.

Egy sorozatgyilkos követni kezdi az utána nyomozó rendőrt, ám egyelőre még nem akar végezni vele. Csak meg akarja tudni, hol és kivel él, hogy néz ki a felesége, vannak-e gyerekei.

A detektív hazaérve bemegy a családi házba, és becsukja maga mögött az ajtót. A gyilkos utánaosonva, az ablakon át leselkedve látja, hogy a férfi odabent a nappaliban leveszi, és ledobja bőrdzsekijét a kanapé háttámlájára. De nem csak azt veszi le. A leselkedő meglepődve látja, hogy a nyomozó elkezdi lefejteni az egész arcát! Kiderül, hogy ezek szerint házon kívül maszkot visel. A rendőr az álarcát is ledobja a kanapéra, és ekkor a gyilkos valami olyasmivel szembesül, amit még legrosszabb rémálmában sem képzelt volna:

A nyomozó maszk nélkül pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő! Mivel a gyilkos biztosan tudja, hogy nincs ikertestvére, így felmerül benne, hogy talán éppen saját magát figyeli. Ekkor a már amúgy is tudathasadásos férfi fejében megfordul az abszurd kérdés:

„De ha egyszer ő is én vagyok, akkor vajon melyikünk vagyok én?"

Egy fordulatokkal teli horrortörténet, melyben sosem lehet tudni, hogy valójában a gyilkos nyomoz a rendőr után, vagy inkább a nyomozó akarja megölni a gyilkost. Élhet-e egy kettéhasadt tudat két külön testben?

Ha éjjel egy sikátorban sétálva észreveszed, hogy egy utcai lámpa fénye miatt a falon követni kezd az árnyékod, és te hirtelen megállsz... vajon az árnyék is megtorpan majd veled együtt? Vagy inkább továbbjön feléd? Mi lesz, ha egyszer utolér?

Tartalom

Az ördög jobb keze

Copyright

Fülszöveg

Tartalom

Előszó

Első fejezet:  Meztelen a sötétségre

Második fejezet: Legbelül

Harmadik fejezet:  Edward és a gyökerek

Negyedik fejezet: Vinnie és a tükör

Ötödik fejezet: Vincent és Sophie

Hatodik fejezet: Vincent és Edward

Egyéb kiadványaink

Gabriel Wolf művei

Anne Grant művei

Wolf & Grant közös művei

Előszó

Ajánlom ezt az epizódot egy író barátomnak, Rákos Robinak. Részben azért, mert megítélésem szerint ő talán kevesebbre tartja magát, mint kellene. Ezzel (is) jelezném ezúton, hogy én sokra tartom őt.

Másrészről pedig azért ajánlanám ezt neki, mert szoktunk arról beszélgetni, hogy vajon mitől számít valaki a mai társadalomban „normálisnak"? Vagy mitől nem?

Nos, ebben az epizódban a két főszereplő nemcsak azt a kérdést teheti fel jogosan magának, hogy normálisak-e egyáltalán, hanem azt is, hogy léteznek-e, továbbá, hogy ők valójában nem egy személy-e esetleg... valamint, hogy mi a valóság és mi álom mindabból, amit átélni kényszerülnek.

Még szerencse, hogy a valóságban azért nem kell magunknak ennyire húzós kérdéseket feltenni, nincs igazam, Robi? Remélem, hogy te nem én vagyok! Túlzottan hasonlítunk ugyanis bizonyos nézeteinket tekintve. Gondolom, ezért is vagyunk barátok.

Első fejezet:

Meztelen a sötétségre

Gyakran kezdek azzal a szóval mondatot, hogy „Én. Van, aki szerint ez a nárcizmus egyfajta tünete. „Én viszont úgy vagyok vele, hogy ahelyett, hogy állandóan másoktól idéznék klisés mondatokat, inkább újakat találok ki. A saját gondolataimat mondom... ugyanis nekem vannak. Egoista vagyok, mert van éntudatom. Él bennem valaki, aki önálló gondolkodásra képes. Nem fogom csak azért állandóan visszafogni, mert mások kizárólag elavult eszméket mernek hangoztatni, melyek azért biztonságosak, mivel már mindenki unja őket. Tehát szerintem a nárcizmus valamilyen szinten paradoxon. Azért is, mert azt mondják, „szeresd önmagad". Ha megteszed, mégis megköveznek érte.

Jézus azt mondta: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!".  De sajnos nem a bűntelen fog először dobni, hanem a gyáva. Az, aki üres legbelül, és fél attól, aki viszont nem.

Mit is jelent az manapság, hogy valaki bűntelen?

Jó kérdés. Egy újszülött még talán az lehet: mert meztelen a veszélyekre, meztelen a bűnökre, meztelen a sötétségre.

Vincent Falcone vagyok, és rohadtul elegem van. Nem tudok aludni, és egy ideje rettegésben élek. Most már nemcsak az éjszakáim borzalmasak a gyerekkorom óta tartó rémálmaim miatt, amelyeket apám őrültségei okoznak, de már a nappalaim is ilyenek. Egy hasonmás tehet róla, aki a New York-i Rendőrségen dolgozik. Az én hasonmásom. Állítólag Edward Klowinsky-nek hívják (Kinsky-nek is rövidítik). Lehet persze, hogy nem ez a valódi neve. 

Én ugyanis Vincent Falcone néven ismerem ugyanazt a sunyi pofát a tükörben. „Én". Már megint így kezdtem egy mondatot. Mindig csak én. Én és én. Ketten vagyunk, mégis egyedül. Én legalábbis nagyon úgy érzem magam.

Nem tudom, mit mondhatnék Sophie-nak. Egyik éjjel véresen, megtépázott ruhában jöttem haza, félig önkívületben. Nem mondtam neki egyelőre semmit, csak azt, hogy semmire sem emlékszem. És sajnos ez így is van! Na jó, azért emlékszem ugye erre-arra, csak olyasmire nem, hogy hogyan lett a valóságból álom.

Az utolsó emlékem az, hogy Luigi Falcone behív az irodájába, szembesít a Szemfüles Gyilkosról, azaz rólam készült videofelvétellel... aztán megnézzük együtt a híradót, és megtudjuk, hogy Edward Kinsky hadnagyot bízták meg az üggyel. Követem a fickót hazáig, kiderül, hogy én vagyok az, vagy legalábbis az illető a pontos másom. Elrohanok onnan ijedtemben, aztán egy sikátorban meglátok valami szörnyűt, és felébredve a lakásomban térek magamhoz.

Na de hol mehetett ez át álomba? Tudtommal az eleje még valóság volt. Vagy mégsem? Jártam egyáltalán Mr. Falcone TV-szobájában? Vagy az is csak az álom része lett volna? Lehet, hogy nem is buktam le? Nem is én vagyok a Szemfüles Gyilkos? Hát persze, hogy nem! Már miért lennék én? Semmi értelme nem lenne. De akkor mi a fenéért jöttem haza pontosan olyan sáros ruhában, amiben álmomban elfutottam Kinsky hadnagy házától?

A sár talán csak véletlen egybeesés. Ugyanis vér is volt a ruhámon gazdagon. Ott biztos, hogy nem került rá olyasmi. Csak