Pszichokalipszis

By Gabriel Wolf

Harmadik, bővített kiadás extrákkal

Ez a történet egy pszichopata gyilkosról szól, aki egy apokaliptikus, zombikkal teli világban borzalmas dolgokat tesz.
Manipulál embereket, másokat pedig cserben hagy és mindenkit hazugságban tart.
Senki nem tudja, valójában milyen ember ő. Senki nem tudja, mire képes ez az őrült, és van, aki erre sajnos csak saját kárán tanulva kapja meg a választ!
Az egyetlen ember, aki vérengző útja végén talán egyszer majd megállíthatja... egy veszélyes ember, aki szintén nem egyszerű eset.
Megjárta már a Poklot, sőt jelenleg is ott él bizonyos szempontból...
Ugyanis ő maga a „Gonosz”!
Egy olyan ember, akire a gyilkos nem igazán volt felkészülve. Ki akkor az igazi pszichopata?
Ez a történet két pszichopata végső harcát és leszámolását mutatja be a zombiapokalipszis kellős közepén!

Egy gyors tempójú, izgalmakkal és váratlan fordulatokkal teli történet.
Olyan, mint egy utazás egy száguldó vonaton, amely egyenesen a Pokolba tart!
...szó szerint!

• Language: Magyar
• Publisher: Arte Tenebrarum Publishing
• Release date: Jul 5, 2018
• ISBN: 9788828350200

Book preview

Wolf

Pszichokalipszis

(Pszichopata apokalipszis, #1-4. teljes regény)

Arte Tenebrarum Publishing

www.artetenebrarum.hu

Copyright

©2017 Farkas Gábor

Minden jog fenntartva

[e-mail]

www.gabrielwolf.net

ISBN: 6610000038183

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

www.artetenebrarum.hu

E-könyv verziószáma: 4.1

Utolsó módosítás dátuma: 2019.07.07.

Szinopszis

Harmadik, bővített kiadás extrákkal

Ez a történet egy pszichopata gyilkosról szól, aki egy apokaliptikus, zombikkal teli világban borzalmas dolgokat tesz.

Manipulál embereket, másokat pedig cserben hagy, és mindenkit hazugságban tart.

Senki nem tudja, valójában milyen ember ő. Senki nem tudja, mire képes ez az őrült, és van, aki erre sajnos csak saját kárán tanulva kapja meg a választ!

Az egyetlen ember, aki vérengző útja végén talán egyszer majd megállíthatja... egy veszélyes ember, aki szintén nem egyszerű eset.

Megjárta már a Poklot, sőt jelenleg is ott él bizonyos szempontból...

Ugyanis ő maga a „Gonosz"!

Egy olyan ember, akire a gyilkos nem igazán volt felkészülve. Ki akkor az igazi pszichopata?

Ez a történet két pszichopata végső harcát és leszámolását mutatja be a zombiapokalipszis kellős közepén!

Egy gyors tempójú, izgalmakkal és váratlan fordulatokkal teli történet.

Olyan, mint egy utazás egy száguldó vonaton, amely egyenesen a Pokolba tart!

...szó szerint!

Tartalom

Pszichokalipszis

Copyright

Szinopszis

Tartalom

Az író előszava

Háttértörténet

Táncolj a holtakkal

Copyright

Szinopszis

Köszönetnyilvánítás

Első fejezet: Clarence

Második fejezet: Nola és Leir

Harmadik fejezet: Sybil

Negyedik fejezet: A vérkotró

Ötödik fejezet: Mr. Flow a folyónál

Hatodik fejezet: Bedrótozva

Hetedik fejezet: Üdv itt, a Pokolban!

Epilógus

Játék a holtakkal

Copyright

Szinopszis

Köszönetnyilvánítás

Bevezető

Első fejezet: Az igazság

Második fejezet: A hullaházban

Harmadik fejezet: Álmodj a holtakkal!

Negyedik fejezet: Mérgezés

Ötödik fejezet: Cserbenhagyás

Élet a holtakkal

Copyright

Szinopszis

Köszönetnyilvánítás

Bevezető

Első fejezet: Az erőd

Második fejezet: A „nagy depresszió"

Harmadik fejezet: Betolakodók

Negyedik fejezet: Járvány

Ötödik fejezet: Hősök

Halál a holtakkal

Copyright

Szinopszis

Első fejezet: Hősök II.

Második fejezet: Hősök III.

Harmadik fejezet: Hősök IV.

Negyedik fejezet: Leszámolás Bundle-lal

Epilógus 1. Ember az alagútban

Epilógus 2. Egy új isten

Epilógus 3. Szerelmesek

Utószó

Fényképek a valóságban is létező helyekről

A szerzőről

Gabriel Wolf Tükörvilága

Kapcsolat

Egyéb kiadványaink

Az író előszava

Mi az emberiség legnagyobb, legősibb félelme?

Nekem van erről egy elméletem, azaz egy gondolat-láncolatom. Megpróbálom legombolyítani és ennek mentén végigvezetni Önöket, Kedves Olvasóimat, hogy majd a végén megértsék, hová akarok kilyukadni.

Sokféle félelem létezik, de az egyik legrosszabb az ismeretlentől való félelem.

Ijesztő tud lenni, ha ismeretlen szituációval találjuk szembe magunkat például egy új munkahelyen:

Vajon újoncként szimpatikusak leszünk majd a kollégáknak? Hamar megkedvelnek minket? Jó fejnek tartanak majd? Vagy inkább kiröhögnek azért, mert mondjuk, első nap picit túl rövid volt a nadrágunk szára, és emiatt kilátszott a zoknink? Lehet, hogy emiatt egy életen át azzal fognak ugratni, hogy: „Itt jön a zoknis!, vagy „Tudod, ez az a fickó, aki térdgatyában jár irodába dolgozni.

Az ismeretlen tehát valóban ijesztő. Bármi kisülhet belőle. Egy egyszerű hétköznapi szituációban is történhet véletlenül olyan, ami miatt egy életen át gúnyolják majd az embert.

Mi az, ami ebben a témakörben még egy ilyen hétköznapi munkahelyi szituációnál is félelmetesebb lehet?

Talán az, amikor nem egy idegen testesíti meg a rémisztő ismeretlent, hanem egy közeli hozzátartozónk. Mivel együtt élünk vele, így azt hisszük, tudjuk, mit várhatunk tőle. Ám néha az emberek – még a szeretteink is – képesek úgy viselkedni, hogy nem ismerünk rájuk.

Olyankor például, amikor részegek. Habár csak egy kicsit van kipirulva az arcuk, és többet beszélnek... – ebben igazán nincs semmi ijesztő! – de lehet, hogy egy váratlan pillanatban ez a szimpatikus, pirospozsgás rokon valami olyasmit hall tőlünk, ami nem tetszik neki... és ettől aztán dühbe gurul! Lehet, hogy ekkor kiabálni kezd. Durván, trágár módon. Talán meg is üti majd az édesanyánkat. Talán súlyos sérüléseket is okoz neki. És nemcsak neki, de nekünk, a gyerekeinek is. Lelkileg. Vagy akár fizikailag is. Nos, igen... az alkohol általi befolyásoltság is egy nagy „ismeretlen". Beláthatatlan, hogy mire képesek általa bizonyos emberek. Ezért ilyen ijesztő ez a fajta ismeretlen. De manapság sajnos nem félnek tőle elegen.

Vannak olyan emberek is, akiket mentális betegségük miatt kórházban tartanak, zárt osztályon. Sokukat kiengedik egy idő után, mert a hivatalos szakvélemény szerint már „jól vannak", tehát nem jelentenek többé veszélyt a társadalomra. Az emberi agy viszont a tudomány jelenlegi állása szerint a mai napig ismeretlen terület. Még ebben a modern korban sem tudja senki megjósolni, hogy egy mentális betegnek mikor romlik vissza az állapota, mikor tesz valami olyat, amit már senki nem tehet jóvá. Mi az a pont, amikor bekattan, és egyáltalán mi váltja ki?

Én egyszer találkoztam egy nagyon szimpatikus fiatalemberrel, amikor látogatóban voltam valakinél egy kórházban. Amíg várakoztam, a srác mellém ült, és beszédbe elegyedtünk. Nagyon jó humorúnak és rendkívül udvariasnak találtam. Láttam rajta, hogy bennfekvő beteg, mivel pizsamában volt. Úgy gondoltam, nem biztos, hogy illendő rákérdezni, de azért magamban csak találgattam, hogy vajon a belgyógyászaton van vagy inkább a pszichiátrián „tartják? Gondoltam, még ha a pszichiátria kezeltje is, valószínűleg csak valami enyhe depressziója van. Biztos hamarosan kiengedik, mert nagyon összeszedetten, értelmesen beszélt. Sőt, még kiváló humora és szófordulatai is voltak! Egyszer csak néhány perc általános témákról történő beszélgetés – mint az időjárás vagy a várakozás unalmassága – után a fiatalember megkérdezte, hogy megölelhetne-e engem. Én – felnőtt férfiként – ezt nem igazán tartottam jó ötletnek. Indokolatlannak éreztem, mert habár szimpatikus volt, annyira azért nem ismertem az illetőt, hogy ölelgessem, mint valami unokatestvért. Ettől függetlenül egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megteszem: „Szegény, biztos depressziós! Hiányzik neki a törődés és a szeretet. Ám, mielőtt megmozdulhattam volna, hogy sajnálatból, kínosan, férfi létemre megöleljek egy vadidegen fiatalembert egy kórház folyosóján, odalépett egy nővér, és emelt hangom rám szólt: „Vigyázzon ezzel a fiúval, uram! Nehogy közelebb engedje! Hiába mosolyog olyan kedvesen! Fojtogatni szokott embereket! Itt már sokunkat megtámadott!"

Hát igen... vannak olyan ismeretlen tényezők, amelyekre az ember nincs felkészülve. Ezért is olyan ijesztők. Mert amikor valaki megkérdezi, hogy megölelhetne-e – akár csak ártatlanul is, szexuális indíttatás nélkül –, lehet, hogy a következő pillanatban már három ápolónak kell az illetőt levakarnia rólunk, mert habzó szájjal ránk veti magát, és teljes erejéből szorítja a nyakunkat.

Az ismeretlennek sokféle arca van. Sok oka lehet annak, ha valaki nem önmaga. Ebben az utóbbi esetben azért, mert beteg. Tehát nemcsak a részeg ember kiszámíthatatlan. Az elmebetegek még azoknál is sokkal veszélyesebbek tudnak lenni.

De mondhatnék egy sokkal egyszerűbb, „kispolgáribb" példát is arra, amikor nem vagyunk önmagunk:

Gyerekkoromban anyám elég sokszor álmodott rosszat. – Egyébként én is, a mai napig is. Lehet, hogy tőle örököltem. – Éjszaka kiskoromban sokszor ébredtem arra, hogy anyám a sötétben síron túli hangon beszél valakihez.

Persze csak álmában beszélt: idegenekkel hadakozott, betörőket hessegetett el... talán pont azért, hogy minket, a két fiát védje. De az ember alvás közben, álmában akkor sem önmaga. Nagyon fura – szinte már túlvilági – dolgokat képes mondani, ráadásul valóban teljesen idegenül csengő hangon, mintha megszállta volna valami. Vagy valaki.

Gyerekkoromban, éjszaka, amikor anyámat rémálmok gyötörték, ő olyankor is érthetően és kivehetően beszélt a sötétben.... én pedig attól féltem: „Mi van akkor, ha nem is alszik? Végül is azt sem látom, tényleg csukva van-e a szeme egyáltalán!" – Próbáltam hunyorogva kivenni a sötétben, de nem láttam. Azt gondoltam: „Mi van, ha valójában ébren van, és ezeket a fura dolgokat komolyan mondja?! A hangja pedig... nem az álmában beszélő, félig öntudatlan anyukámé... hanem az új énjéé. Ezentúl mindig ilyen lesz! Felkel, és ilyen hangon fog szólni hozzám. Fenyegető dolgokat mond majd. Utána bántani is fog. Kergetni. Ha pedig a végén majd elkap, akkor talán meg is öl."

Ilyenkor rettegtem pár percig a sötétben, és volt, hogy a fejemre húztam a paplant, hogy ne is halljam, miket mond. Féltem, hogy nemcsak rémálmot lát, hanem végleg megváltozott. Rettegtem anyám „új énjétől", az ismeretlentől.

És itt érkeztük vissza a gondolat-láncolat elejéhez. Ugyanis ez inkább egy kérdéskör, azaz egy köralakú láncszem. És most körbeértünk a karika mentén ugyanoda:

Mi az emberiség legnagyobb, legősibb félelme?

Megmondom:

A halál.

Miért félünk a veszélyes, agresszív részegektől?

Azért, mert kárt tehetnek bennünk. Bánthatnak minket. Lehet, hogy meg is ölnek.

Miért félünk az őrültektől? Ugyanezért! Bánthatnak minket, mivel gátlástalanok, és képtelenek különbséget tenni jó és rossz között. Számukra egy kis fojtogatás olyan ártatlan délutáni elfoglaltságnak tűnhet, mint amikor mi kimegyünk, és kenünk magunknak a konyhában egy vajas kenyeret. Egy őrült teljesen ok nélkül, akár még mosolyogva is szorongathatja valaki nyakát. Az pedig halálos kimenetelű lehet, ha nincsenek ott az ápolók, hogy leszedjék az áldozatról.

Miért félünk attól, hogy – adott esetben, gyermekkorunkban – anyánk álmában fura hangon beszél, és olyan, mintha az már nem ő lenne?

Mert ha valóban nem ő az, akkor csak egy idegen lehet! Egy ismeretlen nő. Attól pedig már van okunk félni.

Mert ha nem ő az, akkor viszont kicsoda?

Megszállta volna valami? Például egy démon? – Gyerekkoromban elég sok horrorfilmet néztem, ezért többnyire ilyen következtetésekre jutottam. – De lehet, hogy inkább egy élőholt! Szeretett anyám meghalhatott álmában, és ahelyett, hogy örök nyugalomra tért volna, valamiért visszajött, most felkel, és rám támad! Azonnal belém fog harapni!

Persze ezek csak egy gyermek agyának képzelgései, mert ösztönösen fél a sötétben. Olyankor minden ijesztőbbnek és fenyegetőbbnek tűnik.

Továbbá a gyereknek az apró dolgok is éppolyan rémisztőek lehetnek, mint a felnőttek számára a halál gondolata. A gyerekek is tulajdonképpen ezért félnek a sötétben, mert tartanak tőle, hogy bajuk esik. Halálosan nagy bajuk.

A halál a legnagyobb ismeretlen az emberiség számára. Ezért is a legijesztőbb.

És ezért is sokkoló az a gondolat, ha a holtak felkelnek, és üldözni kezdenek minket.

Bántalmaznak, mint egy részeg, aki nincs magánál.

Nekünk támadnak és fojtogatnak, mint egy őrült, aki gátlástalan és kiszámíthatatlan.

Üldöznek, és síron túli hangon nyögnek, mint egy alvajáró, aki képtelen felébredni, és álmában valamiért gonosz alteregója veszi át az irányítást.

Én ezért tartom ijesztőnek az élőholtakat és a zombifilmeket.

Ezért írtam róluk ezt a regényt.

Jó szórakozást hozzá!

Gabriel Wolf (Farkas Gábor)

Budapest, 2018.

Háttértörténet

Ez az írás a képzelet műve.

Habár a történet Magyarországon játszódik, ez nem az a Magyarország, amit mi ismerünk. Ez egy alternatív verziója az általunk ismert világnak, ahol...

A második világháború végén, amikor az amerikaiak az utolsó Magyarországon tartózkodó német katonát is kiűzték országunkból, egyben meg is szállták azt. Ez volt az amerikai megszállás kezdete.

Évtizedeken át tartott, és teljesen talán soha nem is ért véget. Ez a változás mind gazdaságilag, mind kultúráját tekintve erősen befolyásolta Magyarország történelmének alakulását.

Mivel a huszadik század végén az amerikaiak komoly pénzeket fektettek az országba, így megugrott a technikai fejlődés, az orvostudomány, az űrkutatás és a találmányok száma is. Látványosan megnőtt a Magyarországon gyártott műszaki cikkek és gyógyszertermékek színvonala, ezáltal pedig a kereslet is irántuk. Magyarország lett az új Svájc, csak mi nem csokoládéról és bicskáról lettünk híresek, hanem TV-kről, mobiltelefonokról és fejfájáscsillapítókról.

A megszállás alatt Magyarországon az angol lett a második hivatalos nyelv. A ’60-as években kötelező tananyaggá vált, és innentől kezdve a legtöbb magyar ember anyanyelvi szinten beszélte az angolt. Az emberek egyre inkább angolszász neveket kezdtek adni gyerekeiknek.

Azért is, mert a mindenki által beszélt, és egyre inkább közkedvelt angol nyelvben használt nevek is divatba jöttek, továbbá azért, mert az ország fellendült, óriási méretűre nőtt exportját és kereskedelmének fogaskerekeit még olajozottabbá tette, ha az üzletkötők és az ezen a területen dolgozó emberek könnyebben meg tudták jegyezni és ki is mondani egymás nevét.

Egy amerikai megrendelő szívesebben beszélt például telefonon egy „David Smith-szel, mint egy „Kóvex-Xörhelmáj Xebével (Kovács-Cserhalmi Csaba angolosan ejtve), amit sem kiejteni, sem megjegyezni nem tudott volna.

1970-re semmilyen újszülöttnek nem adtak többé magyar nevet. Sokan pedig, akik még a régi rendszerben születtek, inkább nevet változtattak.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyire lenne jó egy ilyen Magyarországon élni?

Boldogabbak lennénk?

A most következő regény által – habár a történet valójában nem erről szól, és semmi köze a politikához vagy a történelemhez, mégis – bepillantást nyerhetünk egy kicsit ebbe a másik világba.

Gabriel Wolf

Táncolj a holtakkal

(Pszichopata apokalipszis, Epizód 1.)

Arte Tenebrarum Publishing

www.artetenebrarum.hu

Copyright

©2017 Farkas Gábor

Minden jog fenntartva

[e-mail]

www.gabrielwolf.net

ISBN: 6610000037735

Arte Tenebrarum Publishing

www.artetenebrarum.com

E-könyv verziószáma: 3.5

Utolsó módosítás dátuma: 2019.07.07.

Szinopszis

Táncolj a holtakkal („Pszichopata apokalipszis" első rész)

Ez a történet egy pszichopata gyilkosról szól, aki egy apokaliptikus, zombikkal teli világban borzalmas dolgokat tesz.

Manipulál embereket, másokat pedig cserben hagy, és mindenkit hazugságban tart.

Senki nem tudja, valójában milyen ember ő. Senki nem tudja, mire képes ez az őrült, és van, aki erre sajnos csak saját kárán tanulva kapja meg a választ!

Az egyetlen ember, aki vérengző útja végén talán egyszer majd megállíthatja... egy veszélyes ember, aki szintén nem egyszerű eset.

Megjárta már a Poklot, sőt jelenleg is ott él bizonyos szempontból...

Ugyanis ő maga a „Gonosz"!

Egy olyan ember, akire a gyilkos nem igazán volt felkészülve. Ki akkor az igazi pszichopata?

Ez a történet két pszichopata végső harcát és leszámolását mutatja be a zombiapokalipszis kellős közepén!

Egy gyors tempójú, izgalmakkal és váratlan fordulatokkal teli történet.

Olyan, mint egy utazás egy száguldó vonaton, amely egyenesen a Pokolba tart!

...szó szerint!

Köszönetnyilvánítás

Az Infra Black együttes Dance with the Dead,

azaz Táncolj a holtakkal című dala

©2009 DSBP Records

dive into coma

freefall into the sleepless night

life is just a trauma

leave it all behind! it’s headshot time!

wake up fucking wired

in synthetic Hell!

feel the rhythmic echoes of screams

of the guilty dead!

dance with the dead!

come on dance with the dead!

tread your path in the hellectric jungle!

move your corpse to the rhythm of Hell!

feel the rhythmic echoes

of screams of the guilty dead

come on fucker, dance with the dead!

Első fejezet: Clarence

Clarence mindennap pontban 7 óra 50 perckor érkezett meg a munkahelyére. Szeretett pontos lenni. Biztonságot adott neki az a tudat, hogy élete egy meghatározott rendszer szerint működik, és ő ezt befolyásolni tudja. Lenézte és megvetette azokat az embereket, akik mindent a véletlenre bíztak, akik úgymond csak a „pillanatnak éltek". Clarence-nek minden napja és minden perce már hetekkel előre be volt osztva. Sokszor hónapokkal előre. Ő semmit sem bízott a véletlenre. Nem hagyta, hogy ilyesmi a tervei útjába álljon, még akkor sem, ha valójában rettegett a kiszámíthatatlan, előre be nem kalkulálható tényezőktől. Ugyanis nemcsak megvetette a spontán embereket, de félt is tőlük. Számára ijesztő volt az, ha valaki nem fél az ismeretlentől és a bizonytalanságtól. Ezért gyűlölte Anne-t, aki már hat éve volt kolléganője a Semmelweis 2-nél.

Anne egy bájos, enyhén túlsúlyos lány volt. Enyhe ducisága ellenére roppant önbizalommal rendelkezett. Mindenkire mosolygott, mindenkivel kedves volt, még azzal is, akit senki sem kedvelt: még Clarence-szel is. Clay-nek szólította. Ő volt az egyetlen, aki becézte. És emiatt is utálta a lányt.

– Jó reggelt, Clay! – mondta Anne jókedvűen ezen a borzasztóan meleg, augusztusi napon. – Te nem vagy fáradt? Hú, hogy én hogy utálom a hétfőt! Már most fáradt vagyok! Meg ez a meleg is!

– Nem vagyok fáradt – válaszolta „Clay" enyhe mosolyt erőltetve magára – Igyekszem mindig időben lefeküdni.

– Neked van igazad! Te olyan okos vagy, én mindig mondom, hogy így van! – hízelgett a lány. Kivillantak tökéletes, hófehér fogai. Valóban szép teremtés volt, még enyhe túlsúlyossága ellenére is.

– Ááá… ugyan! – jött a férfi teljesen zavarba. Elvörösödött. Egyáltalán nem tudta hová tenni a bókokat. Nem volt hozzászokva az ilyesmihez.

Clarence-t soha senki nem dicsérte életében. Még anyja sem. Gyűlölte is érte a vén ribancot. Igaz, hogy anyja soha nem szidta, és látszólag mindig kedves volt vele, mégsem úgy, ahogy ő elvárta, vagy ahogyan vágyott volna rá. Mindig is pufi kisgyereknek számított, és felnőttként is az maradt. Pedig már gyerekkorában is mindent beleadott tornaórákon. Aztán később munka mellett is próbált sportolni többféle módon. Egyik sem vált be.

Anyja pedig mindig olyanokat mondott neki emiatt, hogy:

„Siess egy kicsit jobban, drágám! Tudod, hogy a pocid miatt neked jobban kell!"

Továbbá olyanokat, hogy:

„Húzd be a hasad! Az a helyes lány épp téged néz!"

Clarence egész gyerekkorában borzasztóan gátlásos volt a lányokkal. Általában szólni sem mert hozzájuk.

Aztán tizennyolc éves korában végül eldöntötte, hogy megtöri az ördögi kört, és a gimnáziumi szalagavató bál alkalmával végre udvarolni kezd. Úgy határozott, hogy a sarkára áll, és elhívja Debbie Brightmant, hogy legyen kísérője a bálba. Debbie-t más nem hívta el, mert nem számított túl szépnek, de azért nem is ő volt a legcsúnyább lány az osztályban. Helyes volt a mosolya, legalábbis Clarence ezzel nyugtatta magát. A fiú arra gondolt, hogy végre barátnőt kellene már szereznie, és akár Debbie is lehetne az első, akit randevúra invitál. 

„Lehet, hogy őt kéne először elhívnom – gondolta magában – „Ő biztos nem mondana nemet. A mosolya is azért egész helyes.

Habár olyan nagyon azért nem tetszett neki a lány, azért mégis próbált udvarolni egy kicsit Debbie-nek, mert úgy érezte, nála legalább van valami esélye. Rettegett a véletlen, váratlan szituációktól, pláne a kínos pillanatoktól. Nem bírta volna elviselni, ha egy lány nemet mond neki. Ezért nem is igen hívta egyiket sem randevúra.

Annak ellenére, hogy gyűlölte saját külsejét és enyhe – ám lefogyhatatlan – túlsúlyát, valahol legbelül mégis nagy önbizalommal rendelkezett, mert tisztában volt saját intelligenciaszintjével, és tudta, hogy az enyhe külsőbeli hiányosságait eszével jócskán ellensúlyozni tudja mások előtt.

„Nem számít a túlsúly, ha az ember ilyen okos, mint én!" – Gyakorta győzködte magát ezzel, ha kétségei adódtak.

Önmagát meg tudta győzni így.

Sajnos a lányokat már nem lett volna ilyen könnyű. Ezért hát ilyen szövegekkel inkább csak magát biztatta és nyugtatta olyankor, amikor önkritikát gyakorolt (kezével... két sírás között a sötétben, elalvás előtt).

Állandó harcban állt magával, és nem tudta, hogy vajon melyik énjének kellene inkább teret engednie? Önbizalommal teli, intelligens, korához képest nagyon komoly és érett énjének? Vagy inkább a félénk kisfiúnak, akit pocakja és tokája miatt az anyja állandóan gúnyolt a maga módján?

Clarence legalábbis gúnynak vette. Habár néha felmerült benne, hogy az asszony csak szeretetből csinálja az egészet, mert félti, de a fiú akkor is úgy vélte, az ember nem gúnyolódik azzal, akit szeret! Ugyanis senki sem tökéletes. És ha a kigúnyolt személy nem tud változtatni valamilyen hiányosságán, akkor mi értelme van ötpercenként felhívni rá a figyelmét? Anyja nagyon jól tudta, hogy ő mindig mindent megtesz, mégsem hagyja békén a súlyával. Kamaszkorában mindennaposak voltak a „pocis" megjegyzések, és Clarence már gyűlölte miattuk az asszonyt. Egyszer rá is kiabált emiatt, és azt ordította sírva, hogy:

– Hagyjál békén ezzel! Fogd már be! Tudod, hogy nem tudok lefogyni!

De anyját ezek a szavak egyáltalán nem hatották meg. Pedig Clarence rendkívül sok erőt gyűjtött össze magában ahhoz, hogy ezt ki merje így mondani.

A határozott édesanyát ez mégsem győzte meg arról, hogy abba kellene hagynia a túlsúllyal kapcsolatos megjegyzéseket. Sőt! Még ő sértődött meg a végén! Hetekig nem állt szóba a fiával, és többször főzni sem volt rá hajlandó, amiért Clarence egyszer felemelte a hangját. A gyereknek az utolsó napokban hideg szendvicseken kellett élnie.

Annyira rosszul volt már tőlük, hogy néhány nap után ebéd közben öklendezni kezdett. Anyja eleinte szó nélkül, könyörtelenül nézte, ahogy fuldoklik, és visszanyeli a hányást, aztán amikor végül már nem bírta visszatartani, Clarence elokádta magát, és összemocskolta az ebédlő piros perzsaszőnyegét.

Az asszony dühöngve takarította kedvenc szőnyegét. Még akkor is dörzsölte, amikor már semmilyen nyoma nem volt rajta hányásnak. Azért még csak sikálta néhány órán keresztül műanyag sörtéjű kefével és szúrós szagú, erősen lúgos tisztítószerrel. Közben olyanokat mormogott maga elé, hogy:

– Én megmondtam, hogy ne egyen annyit! Ilyen tokával és pocakkal?! Egy lánynak sem fog kelleni! Ez a gyerek meg itt hányásig zabálja magát nekem!

Pedig Clarence egyáltalán nem evett sokat. Egész nap csupán azt az egy szendvicset ette. Csak már hányingere volt tőle, mert napok óta nem evett rendes meleg ételt.

Tehát anyja egyértelmű, hogy igazságtalanul járt el! Clarence ekkor gyűlölte meg. El is határozta hát, hogy egyszer még az őrületbe kergeti.

Még többet rontott később a helyzeten, amikor Debbie Brightman igent mondott a szalagavató bálba való meghívásra, és aznap fél hatra érte mentek. 

Clarence mindenképp busszal akart menni, mert szánalmasnak tartotta, hogy az anyja vigye el kocsival egy randevúra, ám az asszony hajthatatlan volt ez ügyben. Nagyon féltette a pocakos kisfiút. Azt mondta, a rosszindulatú suhancok a buszon csak megvernék a túlsúlya miatt.

Mindig ilyeneket mondott neki, pedig egyáltalán nem volt annyira kövér. Az iskolában is alig csúfolta valaki. Vagy legalábbis akadtak, akiket sokkal többen csúfoltak őnála.

Debbie gyönyörűen nézett ki aznap este. Nem ő volt a legszebb lány, az biztos, de akkor tényleg kitett magáért. Nővére segíthetett neki sminkelni, mert most egész máshogy festett, mint az iskolában. A fiú nagyon büszke volt rá, hogy egy „ilyen szintű csajjal" megy a bálba, és előzékenyen kinyitotta neki a Volkswagen ajtaját. Még olyat is mondott közben, hogy:

– Hölgyem, a kocsija előállt. – Clarence sosem volt viccelődős típus, de most ő is kitett magáért. Számára ez volt a felnőtté válás napja és pillanata. Nemcsak napok, de már évek óta készült tudatosan erre a lépésre. Mindent előre eltervezett.

Azt viszont nem, hogy anyja miket fog mondani az úton, amíg a bálba viszi „az ifjú párt"!

Az asszony egy darabig gondterhelten nézte a visszapillantó tükörből a két elvörösödött, mosolygós kamaszt a hátsó ülésen. Eleinte perceken keresztül kínos csend uralkodott az autóban, de az aggódó mama végül csak megszólalt:

– Nagyon csinos vagy, Debbie! Igazán jól áll neked ez a ruha!

– Köszönöm szépen, Mrs. Bundle! – mosolyodott el Debbie még jobban elvörösödve.

–