Robot / ember

By Gabriel Wolf

2074-ben kifejlesztenek egy mikrochipet, amely kizárólag szerves anyagot tartalmaz. Ezáltal kompatibilisebb az emberi szervezettel, mint bármilyen szintetikus implantátum. Ezzel a technológiával három évvel később már komplett emberi szerveket képesek létrehozni. Nem kell többé donorra várni a transzplantációnál. A szerveket egyszerűen legyártják, akár a gépalkatrészeket.
2100-ban megalkotják az első szerves anyagokból álló androidot, azaz embernek látszó robotot. Mivel a lény minden alkatrésze szerves és élő, így valójában nem is minősül gépnek. Ez egy új faj, új törvények vonatkoznak rájuk. Az élő robotokat először veszélyes munkákra, életmentésre használják, mivel ugyanarra képesek, mint az ember, ám életük „mégsem ér annyit”. Egyre nagyobb számban gyártják az olcsó, feláldozható munkaerőt, egészen addig, amíg számuk már elér egy veszélyes szintet. Mire az emberiség észbe kap, háború tör ki. A robotok fellázadnak teremtőik ellen. Az első robotháborút az emberiség nyeri. Ám egyvalamivel nem számoltak: A robotoknak nincs szükségük húsz évre ahhoz, hogy csecsemőből felnőtté fejlődjenek. Néhány nap alatt újragyártják magukat, és pótolják veszteségeiket. Ekkor tör ki a második robotháború. Ezt már a gépek nyerik. Az emberiség kipusztul. A legendák szerint legalábbis.
2500-ban senki sem biztos benne többé, hogy pontosan mi is történt négyszáz évvel azelőtt. A több milliárd ember és robot harcának és megsemmisülésének senki sem ismeri a pontos eredményét. A Föld lakossága elvileg robotokból áll. Azonban mivel nincs műszer, ami képes lenne kimutatni bármilyen különbséget is a robot és az ember között, így senki sem tudja egymásról, hogy micsoda. Sőt, még önmagukról sem.
A robottársadalom paranoiásan keresi az emberiség utolsó túlélőit, és nyomoz önmaga után. Többé senki sem biztos semmiben.
Egyetlen dologra emlékeznek csak az emberekkel kapcsolatban: arra, hogy mind őrültek voltak. Vagy lehet, hogy inkább a robotok azok?

• Language: Magyar
• Publisher: jo-konyvek.hu
• Release date: Sep 2, 2022
• ISBN: 9781329513747

Book preview

Copyright

Írta:

©2018 Gabriel Wolf

Ez az írás eredetileg címadó műként az

Arte Tenebrarum Könyvkiadó „Robot/ember" című sci-fi antológiájában jelent meg 2018-ban.

Újrakiadás éve:

©2022

Újraszerkesztette:

Farkas Gábor és Farkas Gáborné

Fedélterv:

Gabriel Wolf

Könyv verziószáma: 2.0

Utolsó módosítás: 2022.09.02.

Minden jog fenntartva

Fülszöveg

2074-ben kifejlesztenek egy mikrochipet, amely kizárólag szerves anyagot tartalmaz. Ezáltal kompatibilisebb az emberi szervezettel, mint bármilyen szintetikus implantátum. Ezzel a technológiával három évvel később már komplett emberi szerveket képesek létrehozni. Nem kell többé donorra várni a transzplantációnál. A szerveket egyszerűen legyártják, akár a gépalkatrészeket.

2100-ban megalkotják az első szerves anyagokból álló androidot, azaz embernek látszó robotot. Mivel a lény minden alkatrésze szerves és élő, így valójában nem is minősül gépnek. Ez egy új faj, új törvények vonatkoznak rájuk. Az élő robotokat először veszélyes munkákra, életmentésre használják, mivel ugyanarra képesek, mint az ember, ám életük „mégsem ér annyit". Egyre nagyobb számban gyártják az olcsó, feláldozható munkaerőt, egészen addig, amíg számuk már elér egy veszélyes szintet. Mire az emberiség észbe kap, háború tör ki. A robotok fellázadnak teremtőik ellen. Az első robotháborút az emberiség nyeri. Ám egyvalamivel nem számoltak: A robotoknak nincs szükségük húsz évre ahhoz, hogy csecsemőből felnőtté fejlődjenek. Néhány nap alatt újragyártják magukat, és pótolják veszteségeiket. Ekkor tör ki a második robotháború. Ezt már a gépek nyerik. Az emberiség kipusztul. A legendák szerint legalábbis.

2500-ban senki sem biztos benne többé, hogy pontosan mi is történt négyszáz évvel azelőtt. A több milliárd ember és robot harcának és megsemmisülésének senki sem ismeri a pontos eredményét. A Föld lakossága elvileg robotokból áll. Azonban mivel nincs műszer, ami képes lenne kimutatni bármilyen különbséget is a robot és az ember között, így senki sem tudja egymásról, hogy micsoda. Sőt, még önmagukról sem.

A robottársadalom paranoiásan keresi az emberiség utolsó túlélőit, és nyomoz önmaga után. Többé senki sem biztos semmiben.

Egyetlen dologra emlékeznek csak az emberekkel kapcsolatban: arra, hogy mind őrültek voltak. Vagy lehet, hogy inkább a robotok azok?

Tartalom

robot / ember

Copyright

Fülszöveg

Tartalom

Bevezető

Első fejezet A teszt

Második fejezet Szeptemberben

Harmadik fejezet Kérdések

Negyedik fejezet Gyanú

Ötödik fejezet Az ügynök

Hatodik fejezet Kulcs

Hetedik fejezet  A VV sötét bugyraiban

Nyolcadik fejezet Történelem

Kilencedik fejezet A fogó

Tizedik fejezet A deportáló

Tizenegyedik fejezet Kihallgatás

Epilógus

Epilógus II.

Egyéb kiadványaink

Gabriel Wolf művei

Anne Grant művei

Wolf & Grant közös művei

Bevezető

A pszichiátria egy paradoxon.

Ugyanis csak az képes segíteni és megfelelő tanácsot adni egy elmebetegnek, aki valóban meg is érti a problémáját és átlátja a helyzetét. Csak akkor érthetné meg a pszichiáter az őrültet, ha ő maga is megtébolyodna. Akkor már ugyanazon a szinten lennének. Viszont egy őrült nem képes hatékonyan segíteni másoknak, nem képes hasznos munkát végezni, produktívan teljesíteni. Tehát a megháborodott pszichiáter sem fog tudni segíteni a betegtársának. Sőt, mivel az őrület egy útvesztő, és nincs belőle kiút, így az orvos is ott ragadna az örökkévalóságig. Neki is segítségre lenne szüksége, egy olyan orvoséra, aki megérti őt. De egyik pszichiáter sem érti majd meg, mert ahhoz nekik is meg kellene őrülniük.

Azért paradoxon a pszichiátria, mert az őrület elmebaj, azaz betegség. Orvosoknak kellene gyógyítani. Ahhoz viszont, hogy kezelni tudják, el is kellene jutniuk ugyanarra a szintre, hogy értelmezni tudják. Ez viszont túl veszélyes. Senki sem akar odáig elmenni, tehát senki sem próbál segíteni az őrülteken. A pszichiáterek sem. Kérdés, hogy akkor mit csinálnak valójában?

Megszámolják és nyilvántartásba veszik őket. Ennyit tehetnek.

Első fejezet

A teszt

– Á, Dawkins hadnagy? Ön telefonált tegnap? Kérem, fáradjon be – köszöntötte dr. Etchinson a rendelőjébe belépő férfit.

– Igen, én vagyok. Köszönöm – felelte a nyomozó tömören, egyúttal köszönés helyett is, majd becsukta maga után az ajtót. – Látta azt a feliratot odakint, ami a rendelője falán díszeleg? – Közben a hadnagy odasétált a pszichiáter asztalával szemközti székhez, és invitálás nélkül helyet foglalt. Rendőrnyomozó volt, időnként unta már felesleges udvariaskodásra pazarolni az időt. Ha tudta, mi következik, egyszerűen csak megtette, anélkül, hogy tízszer körbefutotta volna a témát. Az orvos úgyis hellyel kínálta volna. Így hát leült.

– Feliratot? – vonta fel a szemöldöként dr. Etchinson. – Arról, miszerint a pszichiátria paradoxon?

– Igen. Nos, elég érdekes úgy belépni egy ilyen rendelőbe, hogy előtte az a felirat fogadja az embert, hogy az egész pszichiátria értelmetlen és hatástalan. Ez majdnem olyan, mint belépni egy ajtón, melyre az van írva: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel". Nem gondolja?

– Először is, ez nem a pokol – mosolygott az orvos. – Másodszor, ne foglalkozzon vele. Az utóbbi hónapokban valami szélsőséges csoport írogat ilyen marhaságokat a pszichiátriai rendelők és intézmények falaira. Valamiféle anarchisták. Vagy unatkozó, pihentagyú polgárok, akiket szórakoztat, ha bajt keverhetnek és kiszúrhatnak másokkal.

– Tehát ön szerint annak a feliratnak nincs semmi értelme?

– Azt azért nem állítottam. Én úgy fogalmaznék, hogy önmagához képest logikus, azaz következetes, mégsem érdemes komolyan venni. Ugyanis önmagában az, hogy valami racionálisan hangzik, még nem jelenti azt, hogy követnünk kéne a gondolatmenetet, és aszerint is élni. Vannak ugyanis szándékok. Rossz szándékok. De néha már a jó szándék hiánya is ugyanúgy elég. Dióhéjban: csak azért, mert valakik kiírogatnak mindenféle marhaságot, és látszólag van benne logika is, még nem biztos, hogy komolyabban kell venni, mint ami: egyszerű falfirka. Feltűnősködés. Gyerekes csíny, semmi több.

– Értem – bólintott a nyomozó. – Részben egyetértek önnel, doktor. Bár nekem az ott azért többnek tűnik egyszerű falfirkánál. Miért nem törlik le onnan?

– Már beleuntunk. Másnap úgyis kiírnak helyette mást. Vagy ha őrt állíttatunk oda, akkor kiírják máshová. Egyébként sem számít igazán, hogy miket firkálnak a falakra. Egy graffiti mondanivalójának, tekintélyének sosem lesz akkora súlya, mint egy intézménynek, amiben jelenleg ülünk. Ez, tudja, olyan, mint egy hangya kiáltása. Mondhatni: irreleváns. Ordíthat akármit a hangya, akár komplett filozófiai eszmefuttatásokat szonettekbe rendezve, akkor sem lesz több valamiféle csipogásnál vagy rezgésnél, amit az ember úgysem hall meg.

– Ember? – kérdezett vissza a nyomozó összevont szemöldökkel.

– Úgy értem: robot. Ez csak egy szófordulat. Nyilván nem szó szerint értettem.

– Igen, ez egy érdekes dolog – enyhültek meg a rendőr arcvonásai. – Van, aki rendszeresen használja még manapság ezt a szófordulatot, azaz általánosítást, hogy „az ember így van vele, „az ember úgy van vele. Nem tudom, nekem valahogy nem áll rá a nyelvem. Én sosem használom. De az is lehet, hogy csak nem általánosítok. Azt mondom helyette, hogy én. Azaz jelen esetben: Egy hangya véleménye úgysem számít. Ráadásul én valószínűleg meg sem hallanám.

– Valóban, ez is egy jól működő módszer. Viszont ugye tudja, hogy az „én" rendszeres hangsúlyozása visszás hatást kelthet? Sőt, akár még valami rossz dologra is utalhat.

– Egoizmusra? Túlzott önbizalomra? Önimádatra vagy akár őrületre? Igen, hallottam ilyenekről – vigyorodott el a nyomozó. – Csak magasról leszarom, hogy ki mit gondol rólam.

– Érdekes, hogy ezt mondja – dünnyögte az orvos némi éllel a hangjában.