A búvóhely

By Gabriel Wolf

A búvóhely („Odalent” sci-fi sorozat III/3.)
Ebben a harmadik, befejező epizódban végre fény derül az igazságra a következőkkel kapcsolatban:
– Kicsodák Thomas és Kat szülei?
– Valóban él-e valami természetfeletti lény a bunker alatt?
– Kik dolgoznak igazából a bázison?
– Kijutnak-e valaha a fiatalok a föld alatti bunkerből?
...valamint: érdemes-e egyáltalán kijutni onnan?
Ebben a részben olyan kérdésekre kapunk választ, és olyan fordulatokkal találjuk szembe magunkat, ami Thomas és Kat életét örökre megváltoztatja.
És nemcsak az ő életüket, de az egész világot.

• Language: Magyar
• Publisher: jo-konyvek.hu
• Release date: Aug 25, 2022
• ISBN: 9781615967940

Book preview

Copyright

Írta:

©2018 Gabriel Wolf

Újrakiadás éve:

©2022

Újraszerkesztette:

Farkas Gábor és Farkas Gáborné

Fedélterv:

Gabriel Wolf

Könyv verziószáma: 2.0

Utolsó módosítás: 2022.08.25.

Minden jog fenntartva

Fülszöveg

A búvóhely („Odalent" sci-fi sorozat III/3.)

Ebben a harmadik, befejező epizódban végre fény derül az igazságra a következőkkel kapcsolatban:

– Kicsodák Thomas és Kat szülei?

– Valóban él-e valami természetfeletti lény a bunker alatt?

– Kik dolgoznak igazából a bázison?

– Kijutnak-e valaha a fiatalok a föld alatti bunkerből?

...valamint: érdemes-e egyáltalán kijutni onnan?

Ebben a részben olyan kérdésekre kapunk választ, és olyan fordulatokkal találjuk szembe magunkat, ami Thomas és Kat életét örökre megváltoztatja.

És nemcsak az ő életüket, de az egész világot.

Tartalom

A búvóhely

Copyright

Fülszöveg

Tartalom

Első fejezet: Idegen

Második fejezet: Musz

Harmadik fejezet: Az igazság

Negyedik fejezet: Betolakodók

Ötödik fejezet: A túloldalon

Hatodik fejezet: Trish

Hetedik fejezet: Joel

Nyolcadik fejezet: Mitch

Kilencedik fejezet: Kat

Tizedik fejezet: Adam

Tizenegyedik fejezet: Teremtő

Tizenkettedik fejezet: Arthur

Tizenharmadik fejezet: A ceruzák rejtélye

Tizennegyedik fejezet: Kat eltűnése

Tizenötödik fejezet: Végnapok

Tizenhatodik fejezet: Isten halála

Tizenhetedik fejezet: Hétfő

Epilógus II.

Egyéb kiadványaink

Gabriel Wolf művei

Anne Grant művei

Wolf & Grant közös művei

Első fejezet: Idegen

– Én akkor is el akarok tűnni innen! – váltott a Kat nevű lány suttogásból hirtelen hangos beszédre. Már teljesen egyértelmű volt, hogy a lény észrevett minket. Én is láttam, hogy felénk közeledik, pedig még mindig szédelegtem, és az egész minket körülvevő világból csak homályos foltokat tudtam kivenni.

– Nem mehetünk vissza! – emlékeztettem. – Te mondtad, hogy veszélyben vagyunk.

– De hát itt is!

– Miért? Igazán lassan közelít. Nem tesz semmilyen fenyegető mozdulatot.

– De, Tom, te tényleg nem látod, hogy hogy néz ki?!

– Hát, most, hogy mondod... nem igazán. – Mivel a teremtmény nagyon lassan közelített, így volt még egy-két másodpercünk udvariatlanul kibeszélni őt a háta mögött, mielőtt fejvesztett menekülésbe kezdtünk volna előle. – Én csak annyit látok belőle, hogy olyasmi, mint egy kopasz, görnyedt hátú ló. Vagy mint egy olyan földikutya... tudod, amelyik két lábra állva nézelődik... csak ennek nincs szőre, és elég nagyok a szemei.

– Ennyit látsz belőle? Tom, akkor neked tényleg komoly fejsérülésed lehet! Ez az izé borzalmas! Egy igazi szörny! Óriási hegyes fogai vannak, és olyan hosszú és vastag fekete karmai, mint az alkarod! A fejedet is le tudná szedni vele!

– Jézus! – ijedtem meg most én is. Hátrálni kezdtem a lány után. Ő már időközben elindult visszafelé.

Ekkor azonban egy hang megállított minket:

– Várjatok! Ne menjetek sehová. Végre itt vagytok! Megkaptátok az üzenetet? Észrevettétek a jelet?

– Ki az? – kérdezte Kat. – Ki beszél?

– Én – jött a válasz valahonnan.

– Hol van? – kérdeztem bizonytalanul és egyre ijedtebben. Az az izé ugyanis egyre közelebb settenkedett hozzánk. – Én sem látom, ki beszél! És amúgy sem látok szinte semmit! Úgyhogy mi akkor mentünk is innen! Na, viszlát!

– Várjatok! Én beszélek hozzátok – emelte fel egyik karmos kezét (vagy inkább lábát?) az idegen.

– Az nem lehet – hitetlenkedett Kat. – A hang nem abból az irányból jön! Ki csinálja ezt? Miért szórakoznak velünk?!

A lény közben olyan közel ért hozzánk, hogy innentől már én is ki tudtam venni külsejének részleteit.

– Aztarohadt! – fakadt ki belőlem. Tényleg nagyon durván nézett ki. El sem tudnám mondani, hogy mennyire. Aki még soha életében nem látott ilyet, az bizony örülhet neki! Én is szívesen elfelejtettem volna. Akár most azonnal. Ez rosszabbnak tűnt, mint bármilyen horrorfilm, mármint ijesztőbb! A lénynek óriási, pupilla nélküli szemei voltak, mint egy valódi ufónak, azaz ufonautának egy filmben, de a teste csak annyira hasonlított azokra az ártalmatlan, béna kis izékre, hogy ez is kopasz és teljesen szőrtelen volt, továbbá szürke színű bőrrel és nyúlánk, csenevész végtagokkal rendelkezett. De ezeket leszámítva egészen máshogy nézett ki! Katnek volt igaza: borzalmasan!

Az idegen szürke bőre sem tűnt olyan simának, mint a filmbeli marslakóknál. Ennek ráncok borították az egész testét, mint egy százéves nyanyának vagy múmiának! A karmai pedig valóban akkorák voltak, hogy simán lekapná velük a fejemet, mint amikor kullancsot szed ki az ember. Csak csavarintana egyet, és kész! Ja, és amit Kat elfelejtett említeni: a hátsó lábai patákban végződtek!

„Ez maga az öreg Ördög!" – mondtam magamban rémülten. És tényleg láttam rá némi esélyt, hogy az. Miért ne lehetne, ha egyszer pont úgy néz ki?!

Már réges-rég rohantam volna valamerre, ha nem kezdett volna el beszélni az előbb. Nem is tudom, egyáltalán miért tartott ez vissza idáig. Mit számít, hogy tud beszélni?! Ki nem szarja le?

– Futás! – mondtam Megnek, vagy hogy is hívják ezt a lányt.

– Várjatok! – intett ismét a lény. Megállt, és most hátrafelé tett egy lépést. – Nem akarok ártani nektek. – Ekkor megtorpantunk. Nem tudtuk eldönteni, mit csináljunk. A lány azt mondta, odaát veszélyben vagyunk. De hát itt ugyanúgy! Mivel azonban a szörny valóban megállt, és nem támadt ránk csattogó agyarakkal, hogy letépje valaminket, így valóban lehetett rá némi esély, hogy értelmes élőlényről van szó. Talán akkor tényleg nem is ellenséges. Bár lehet, hogy csak alattomos! Képes beszélni, de lehet, hogy kizárólag arra használja, hogy manipulálja az áldozatait és a halálba dumálja őket! Mint egy groteszk módon értelmes pók, aki rábeszél mindenkit, hogy sétáljon bele a ragacsos hálójába, és próbálja ki, hogy milyen puha és rugalmas: „Ugrálj rajta párat! Meglátod, tök jó lesz! Olyan, mint egy gumiasztal a cirkuszban!" Ja! Aztán azon kapod magad, hogy beleragadtál, és közben a pók pofán szúr téged a hegyes, mérgezett csáprágójával, vagy amijük azoknak a dögöknek van!

– Nincsenek csáprágóim, és nem eszem embert – mondta a lószerű, kopasz testű borzalom.

– Mi?! – hörrentem fel. – De hiszen az előbbit ki sem mondtam hangosan!

– Ez olvas a gondolataidban? – kérdezte Kat.

– Nemcsak az övében olvasok – mondta az idegen. – Mindkettőtökében. De nyugodjatok meg, nem eszem húst. Mi nem vagyunk ragadozók.

– Mi ez a hirtelen többesszám? – rezzent össze a lány. – Hányan rejtőznek még ideát?

– Vagyunk egy páran, de ez nem az, amire gondolsz. Mi nem rejtőzünk. Itt élünk. Már nagyon régóta.

Kat eldöntötte, hogy habár őrjítő, hogy hogy néz ki ez az izé, mégis ad neki egy esélyt. Végül is nem szép dolog az előítélet, a másik pedig, hogy a túloldalon úgyis csak a biztos halál várna rájuk. Itt viszont, ha ez az élőlény igazat mond, akkor legalább egy ideig biztonságban lehetnek. Talán ide még az apja sem mer átjönni. Ha az ezredes tudja, mik tanyáznak a láthatatlan fal túloldalán, akkor biztos nem!

Így hát a lány eldöntötte, hogy egyelőre belemegy a játékba, és szóba áll az idegennel.

Legalábbis szerintem ez járt a fejében. Most megfogta a karomat, és engem is visszahúzott, hogy maradjak, ne rohanjak el.

– Honnan szól hozzánk? – kérdezte Kat. – Miért nem a szájával beszél?

– Nem szoktam. Nem tudok. Nekünk nincsenek hangszálaink. Sőt, nem is a fejünkben van az agyunk, mint nektek. Egész máshogy épül fel a testünk. A beszédközpontunk és az agyunk túl messze van a szánktól ahhoz, hogy evolúciónk során verbális kommunikáció alakuljon ki a mi fajunknál is.

– De hát ez is verbális, nem? Most is beszél!

– Nem szavakkal teszem, hanem gondolatokkal. Telepata vagyok. Ezért hallom a gondolataitokat.

– Meg – szóltam a lányra –, vigyázz, mikre gondolsz! Ne árulj el neki semmit!

– Először is Kat vagyok – felelte. – Hogy érted? Mit ne áruljak el?

– Mit tudom én! Semmit! Azt meg pláne ne, amit tudni akar!

– Túl sok fantáziakönyvet olvasol, fiam – mondta a lény. – Te nem hadifogoly vagy, vagy ilyesmi. Senki sem vallat téged. Bármire gondolhattok, nem fogom felhasználni a fajotok ellen.

„Meglepően értelmesnek tűnik ez a dög – gondoltam magamban. „Affrancba! Lehet, hogy ezt is hallotta? Ha igen, akkor elnézést, Mr. Ráncfej!

– Mit tud maga a könyvekről? – kérdeztem. – Fantáziakönyv? Az meg mi?

– Nem így hívjátok őket? Azokat az papírlapokból álló olvasnivalókat, amikben fantáziatörténetek vannak.

– Ja, de. Majdnem. Én főleg horrort olvasok. Legalábbis így rémlik, mert eléggé homályosak az emlékeim. Azt hiszem, sok horrort elolvastam már, és maga sajnos pont beleillik egy olyan „fantáziakönyvbe", hogy őszinte legyek. Mégpedig a legrosszabb fajtába!

– Ego sum, qui sum – felelte a lény nehezen megállapítható szándékkal és hangsúllyal. – Ez azt jelenti a ti földi, latin nyelveteken, hogy „vagyok, aki vagyok". Egyébként ti sem vagytok túl vonzóak az én számomra, annyit hadd mondjak el. Rendkívül sima a bőrötök. Szerintem kissé riasztó ez a dolog. Nem érzem természetesnek.

– Riasztó? – néztünk egymásra. Majdnem elröhögtük magunkat. Még ő mondja?! Úgy tűnik, van ennek az izének valamiféle humorérzéke. Talán.

– Igen – bólintott rá. – Tisztában vagyok a humor fogalmával. Bár