A világ ura (Novellák I.)

By Regőczi Gergely

– Hogy sikerült elérni, hogy mára mindenki nagyjából egyformán jól él, és akár munka nélkül is kellemes járadékot kap?
– Azonnal rátérek erre is. De előtte hadd jegyezzem meg, ugyan jónak tartom, hogy ha már a technika képes rá, akkor minden embert megfelelően ellássanak anyagi javakkal, de én személy szerint fontosnak tartanám, hogy ma is mindenki végezzen valamiféle munkát.
– Ezt nem igazán értem… – csodálkozott Tibor. – Minek dolgozni, ha nem muszáj?
– Azért, mert manapság a munka már mást jelent, mint kétszáz éve. Pontosan a garantált jövedelemnek köszönhetően már nem kényszert, hanem lehetőséget jellemünk, képességeink fejlesztésére, szellemünk csiszolására. Az is nagy különbség, hogy míg régen számtalan monoton, fárasztó, robotszerű munkát végeztettek az emberekkel, addig ma mindenki olyan elfoglaltságot választhat, amit szívesen csinálna. Igazából ebben a modern világban az ember már csak a tudományban és a művészetben kelhet versenyre a gépekkel, ez az a két terület, ahol igazán szükség van leleményességre, kreativitásra, kísérletező kedvre, ami kizárólag az ember sajátja. Egyben ez a két út viszi előre az emberiség fejlődését is, miközben az egyének önkiteljesedésének, értelmes önmegvalósításának eddig kitalált legmegfelelőbb módjai.

Eme kötet 13 válogatott novellát tartalmaz 2000 és 2011 között keletkezett írásaimból, melyek főként a sci-fi műfajába sorolhatók, hol utópisztikus, hol romantikus szálakkal átszőve. Jó szórakozást kívánok hozzájuk!

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Apr 15, 2019
• ISBN: 9786150045481

Book preview

cover.jpg

Regőczi Gergely

A Világ Ura?

(Novellák I.)

Előszó

Ez a kötet a 2000 és 2011 közötti években keletkezett novelláimból tartalmaz válogatást. Most, 2018-ban, amikor ezeket a történeteket csokorba kötöttem, csupán apró stilisztikai módosításokat végeztem rajtuk, tartalmilag egyetlen egyen sem változtattam. Így mindegyik annak az életkorszakomnak autentikus emlékévé válhat, amelyben készült. Nagy volt a csábítás, hogy mindegyik írásom keletkezéstörténetét részletezzem, de szerencsére időben meggondoltam magam, tudatosult bennem, hogy ezzel csak untatnám a Kedves Olvasót. Így csupán általánosságokra szorítkoznék.

Minden novella címe mellett feltüntetem hozzávetőleges műfaját, hogy fogalmat lehessen alkotni róla, mire számíthat a befogadó. A „hozzávetőleges" szó használata nem véletlen, ugyanis nem ritkán nehézséget okozott számomra a kategorizálás. Szeretek vegyíteni. Például filozofálgatást vagy romantikát sci-fivel vagy horrorral… Ami biztos, hogy minden írásom fikció (nagy részüket pedig a sci-fik, utópiák-disztópiák közé sorolhatnám), bár több közülük tartalmaz valós önéletrajzi elemeket is. Kedvelem, ha a konkrét valóság csak annyira köti kezem írás közben, amennyire én magam szeretném. Így rajzolhatók nagyszabású víziók az emberiség lehetséges útjairól, erős kontrasztokkal emelhetők ki az aggasztó tendenciák, hangsúlyozható a szeretet és igazságosság fontossága. Bízom benne, sikerül a kötetet kezükben tartóknak is néhány olyan gondolatot ajándékoznom, melyeket hasznosnak éreznek!

De nem rabolom tovább a Kedves Olvasó idejét. Amennyiben bármilyen kérdését, észrevételét, megjegyzését szívesen megosztaná velem, örömmel állok rendelkezésére a [e-mail] e-mail címen.

Köszönöm, hogy megtisztel írásaim elolvasásával!

Élettőzsde

sci-fi

Leszögezem, hogy ez egy sci-fi novella. Egyrészt, mert akitől hallottam, amit most le szándékozom írni, megkért arra, hogy kitalált személyként tüntessem őt fel; másrészt, mert úgysem hinné el senki, hogy ténylegesen létezhetnek, jobban mondva létezni fognak a történetben szereplő praktikák. Hogy mi végett ez a titokzatoskodás? Kezdem az elején…

Nemrégiben hazafelé tartva lépcsőházunk bejáratánál egy gyanúsan tétova, középkorú fickóra lettem figyelmes. A kaputelefon névsorát böngészte. Külsőleg nem volt semmi szokatlan rajta, rövid, hátrafésült frizurája illett simára borotvált arcához. Melyen azonban mintha – látszólagos korához képest – túl mély árkokat vágott volna az aggodalom. Idegesen össze is rándult, amint megszólítottam.

– Jó napot! Segíthetek valamiben?

A férfi megpördült, gyanakvóan végigmért. Vélhetően nem talált rajtam semmi kivetnivalót, mivel hamarosan válaszolt.

– Regőczi urat keresem – bökött a kaputelefon felé.

Meglepődtem, hiszen fogalmam sem volt, ki lehet ez az ismeretlen, furcsán viselkedő figura.

– Én vagyok. Miben állhatok szolgálatára? – udvariaskodtam.

– Székely Bertalan – mutatkozott be a férfi. – Szociológus vagyok, és… – itt néhány pillanatra megakadt szövegében, úgy tűnt, mintha egy, ugyan előre eltervezett, de túl merész terv végrehajtásának kezdetén még hezitálna, végül azonban rászánta magát a folytatásra, innentől immár gördülékenyebben haladt a beszélgetés – jövőkutató. Olvastam az írásait, érdekesnek találom a világnézetét, és ha megengedné, ezzel kapcsolatban szeretnék interjút készíteni önnel.

Egyre jobban csodálkoztam, hiszen tényleg írtam már néhány fantasztikus, utópisztikus történetet, de arra végképp nem számítottam, hogy szerény számú olvasóim között olyan is akad, aki tudományos szemszögből vizsgálja soraim. Ez persze legyezgette a hiúságom, így beljebb invitáltam a férfit. Felmentünk a lakásomba, hellyel és innivalóval kínáltam.

– Kíváncsivá tett. Izgatottan várom a kérdéseit – tértem a tárgyra.

– Nos, az írásaiban a fő hangsúly a társadalmi igazságtalanságok, a felelőtlenség, embertelenség jobbító szándékú kritikáján van – vezette be mondanivalóját, majd szó szerint idézett néhány novellámból és regényemből.

Természetesen felismertem saját eszmefuttatásaim, és mindamellett, hogy igencsak csodálkoztam azon, hogy némelyek idézni tudnak egy amatőr hobbiírótól, az önbecsülésemnek sem tett rosszat az eset. Csupán akkor kezdtem el összeráncolt homlokkal jobban figyelni, amikor még ugyan éreztem a stílusjegyeim az idézeteken, de biztos voltam benne, hogy sose jegyeztem le a szóban forgó sorokat.

– Elnézést, de ezeket az utolsó gondolatokat melyik művemben találta? Nem emlékszem, hogy valaha is leírtam volna őket… – értetlenkedtem.

A vendégem elnémult, hosszúra nyúlt a csend, végül kínos nevetgéléssel kísérve kibökte:

– Izé, nem akartam ilyen hamar elmondani, de ha már elszúrtam, hát muszáj… Még nem írta le őket, de le fogja… – hangsúlyozta nyomatékosan.

– Mi van? – itt az udvariasságot félretéve meglehetősen közvetlen hangnembe váltottam. – Honnan tudja maga, hogy én mit és mikor fogok írni?

– Onnan, hogy tíz év múlva, amikor én ideköltözöm a szomszédba, összebarátkozunk, és megmutatja nekem még a kéziratait is. Persze addig is megveszem az összes könyvét, hiszen, ahogy mondtam, szociológus vagyok, és a fő érdeklődési területem a kortárs társadalomkritika minden megnyilvánulási formája. Ebbe az ön utópiaregényei is beletartoznak.

Csak azért nem szakítottam félbe eszmefuttatását már az első mondat közepén, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most csak valami rossz tréfáról van-e szó, vagy valami elmeháborodottal hozott össze a balsors, netán – akármilyen valószínűtlen is – igazat beszél. Ezért rákérdeztem:

– Tíz év múlva? Gondolom, elismeri, hogy ezt nehéz elhinni…

– Éppen ezért hoztam bizonyítékot is – mosolyodott el.

Oldaltáskájából előhúzott egy könyvet, melyen szerzőként az én nevem szerepelt, a hátsó borítón pedig jól felismerhetően én voltam, noha kissé idősebb változatban. A kiadás éveként 2018 szerepelt. A lapokra nyomtatott szövegről is el tudtam volna hinni, hogy én írtam. Azt hiszem, elég hosszú ideig bámultam tátott szájjal a könyvet. Kezdtem gyanítani, hogy ha ez átverés akarna lenni, akkor időt, energiát és költséget nem kímélve nagyon aprólékosan megszervezték, ami egy olyan ismeretlen emberke esetében, mint jómagam, nem lehetne túlzottan kifizetődő. Úgy kellett döntenem, hogy hiszek jövőbeli barátomnak.

– Nos, rendben… – formáltam lassan a szavakat. – Ez tényleg meggyőző… De hogy jutott vissza az időben? És miért pont hozzám jött? Ezek szerint a jövőben elismertebb író leszek? – mutattam a könyvre.

– Jó sok kérdés… Az időutazás… Húsz év múlva kidolgozzák a gyakorlati alkalmazásokat, utána bárki hozzáférhet, akinek elég pénze van…

– Ön az első időutazó, akiről hallottam. Pedig ezek szerint minden eljövendő korszakból érkezhetnének. Miért nincsenek többen?

– Mint mondtam, drága. Rengeteg energia kell hozzá. A kapitalista berendezkedésű társadalmakban pedig csak olyasmi valósulhat meg, ami kézzelfogható pénzügyi hasznot hajt.

– Ez igaz… – láttam be.

– Ezen kívül a szabályok is szigorúak. Már jóval az időutazás lehetségessé válása előtt megjelentek fantasztikus filmek arról, hogy miért nem szabad olyannyira „látványosan" időutazni, hogy ezzel az adott illető megváltoztassa a jövőt. Felállították a Múltellenőrző Bizottságot. Amennyiben ez a szervezet beavatkozást észlel a múltba, kinyomozzák, hogy ki követte el, visszaküldenek egy titkos kommandót némileg korábbi időpontra, és kiiktatják az alkalmatlankodó személyt.

– De azt honnan lehet tudni, hogy megváltozott-e a múlt? Én az esetlegesen megváltoztatott múltat is „rendes" múltként fogom érzékelni, hiszen nem tudhatom, milyen volt a jövő a változtatás előtt…

– Valóban. Ezért dolgozták ki a múltszonda rendszerét. Rendszeres időközönként a múlt különböző távolságaiba, titkos helyekre visszaküldenek egy adattárolót, afféle fekete dobozt, amin rajta van, hogy hogyan kell alakulnia az „elfogadott múltnak". Ezeket a szondákat utána megkeresik a célkoordinátákon, és összevetik az aktuális múlttal. Ha a kettő között eltérés van, elindul a nyomozás, és az erőfeszítés az eredeti állapot visszaállítására. Elég bonyolult, én is csak annyit hallottam az egészről, amennyit a bulvársajtó közölt.

– Na és mi van akkor, ha valaki visszamegy a múltba, megkeresi a szondákat, és utána változtatja meg a történelem folyását, így ellehetetlenítve az ellenőrzést?

– Hát… nem tudom. Lehet, hogy ezt a legegyszerűbb kérdést senki sem tette fel magának az illetékesek közül… De most nem is azért jöttem, hogy az időparadoxonról csevegjünk! – kapott észbe Székely úr. – Azért vagyok itt, mert én is meg akarom változtatni a jövőt, az ön segítségével.

– És nem fél, hogy elkapják?

– Dehogynem. Nem látszik rajtam? – kérdezte aggodalmaskodva, én bólintottam. – De akkor sem hagyhatom, hogy olyan jövő elé nézzen az emberiség, mint ami várható!

– Miért, mi fog történni?

– Válaszolva korábbi kérdéseire, ön valóban ismert író lesz, de ez a kényes témái miatt nem fog pénzzel együtt járni, mivel kényelmetlen a hatalom birtokosai számára. Ezért is fog ugyanebben a panelban élni még 20 év múlva is.

– Megnyugtató, hogy legalább még állni fog a ház, illetve hogy nem kerülök az utcára…

– Ne örüljön túlzottan, ugyanis önt a gazdasági csúcsvezetők félretájékoztató kampánya által felhergelt csőcselék meg fogja lincselni, nekem pedig bujkálnom kell, miután 25 év múlva mi ketten szóvá akarjuk tenni azt a visszásságot, ami miatt most idejöttem.

Magamba szállva vártam a folytatást.

– Azért kockáztatom a múltváltoztatási kísérlet bűntettét, mert a jövőben túl aránytalan az ellenérdekelt túlerő, nem lesz esélyünk. És ha szerencsém van, akkor a jövőbeni Múltellenőrző Bizottság nem figyel fel arra, ha egy mai, még alig ismert sci-fi írónak eggyel több novellája jelenik meg a tőle megszokott rendszerkritikus agyszüleményekkel. Viszont arra talán elég lesz ez a kis beavatkozás, hogy amikor megtörténni készül az a bizonyos esemény, akkor páran felfigyeljenek rá, hogy erről már olvastak, és milyen riasztó következményekkel számolhatnak. Talán tesznek is valamit ellene…

– Mondja már el, hogy miről van szó, ne csak „eseményt, „visszásságot emlegessen folyton! – kértem.

– Tessék, itt ez a boríték. Egy óra után megsemmisül. A szöveget ön írja 25 év múlva, emiatt kell meghalnia. Én is kénytelen voltam alávetni magam a kritizált eljárásnak, hogy annyi pénzhez juthassak, amennyiből megvehettem ezt az egyszer használatos időgépet – mutatott a csuklójára erősített, jókora karóra méretű, műszerekkel, kijelzőkkel telezsúfolt szerkezetre, melyen az egyik mutató a nulla felé közelített. – De most már mennem kell. Lejár a befizetett múltlátogatási időm. Ezt is magammal viszem – tette el jövőbeli könyvemet. – Remélem, nem avatkoztam bele ahhoz túlságosan a múltba, hogy ne írja meg majd ugyanilyen jól! És abban is bízom, hogy idővel a barátja lehetek. Viszlát!

Épphogy kezet fogtunk, a karóra pittyegett néhányat, majd újdonsült ismerősöm köddé vált, visszatért a jövőbe, üldözői karmai közé. Ha nem lett volna kezemben a boríték, el sem hittem volna, hogy nem csupán képzelődtem. Így viszont sejtettem, hogy csak úgy menthetem meg saját és leendő barátom jövőbeli életét, ha kellően sok embert figyelmeztetek előre arra a „visszásságra", amiről még semmit sem tudtam.

Kibontottam a levelet. A borítékot szét akartam tépni, de nem sikerült. Valami hártyavékony, de hihetetlenül erős anyagból készült. Még egy bizonyíték a jövőből. Néhány percig kísérleteztem, nem tudtam sem elvágni, sem átszúrni, ha pedig összegyűrtem, amint elengedtem, kisimult. Feladtam.

A gépelt oldal felé fordult figyelmem. A lap jobb felső sarkában visszafelé peregtek a másodpercek. Még 50 perc volt hátra. Gyorsan lemásoltam hát a saját cikkem.

Gazdasági ügyekben tájékozott polgártársaim bizonyára tudják, hogy a kapitalizmus álarca mögött mi rejtőzik. De a biztonság kedvéért tömören összefoglalom: Akiknek alig van pénzük, nem is számíthatnak rá, hogy valaha is lesz, hiszen ők az a réteg, akiknek a munkájából, kizsákmányolásából a másik oldal jól él. Akik pedig valamilyen úton jelentős összegekhez jutottak hozzá, azoknak ez kiváló kiindulási lehetőség a vagyon további gyarapításához. A kapitalizmusban ugyanis a pénz lendít működésbe mindent, méghozzá a pénz tulajdonosainak igényeihez igazítva. A pénz szüli az újabb pénzt, így a vagyon tulajdonosai csak olyasmibe fektetnek be, amiből még több hasznot remélhetnek. Ezért nem érdemes a gazdasági döntések mögött erkölcsi, etikai, humanitárius jellegű megfontolásokat keresni, csupáncsak jéghideg számítást, vegyítve esetleg némi megtévesztő mázzal.

Mindez messzemenőkig jellemzi a még viszonylag újdonságnak számító „Élettőzsde" intézményét is. Az orvostudomány eljutott arra a szintre, hogy képes a DNS-ben kódolni bármely adott személy várható élettartamát. A Föld túlnépesedése elleni küzdelem jegyében vezették be azt az intézkedést, hogy minden ember génjeit 60 évnyi élettartamra programozzák, az újszülöttektől kezdve az aggastyánokig. Az eljárás elképesztően precízen működik, azok a szerencsétlenek, akiket már az ötvenes éveikben módosítottak genetikailag, rendre távoznak az élők sorából, az időzítetthez képest néhány napos eltéréssel. Az eredmény: akit nem ér váratlan baleset, vagy gyógyíthatatlan betegség, az előre tudhatja, hogy a 60. születésnapján fogja bevégezni, akár tökéletes egészségi állapotban. Ha a mázat vesszük, a népességrobbanás megfékezése valóban égető szükségszerűség, és talán még azt is elfogadhatóvá lehet tenni, hogy az emberek legalább fel tudnak készülni az életük végére, lezárhatják az ügyeiket.

Az viszont megdöbbentően rövid időt vett csupán igénybe, hogy erre az intézkedésre üzlet épüljön, az „Élettőzsde"… Egy élelmes vállalkozó megsejtette a törvényi korlátozásban rejlő lehetőséget. Nekilátott összehozni azokat, akiknek van pénzük, és pluszéveket vennének, illetve azokat, akik nyomorognak, és eladnának néhányat, mindezt megfelelő jutalék ellenében. A kereslet és kínálat ingadozásától függő napi életév-árfolyamokat már a hírekben is bemondják. Ebben az a legálságosabb, legvisszataszítóbb, hogy a brókerek és a keresleti oldalon állók tisztában vannak vele, hogy a lakosság legszegényebb 90%-a a bolygón rendelkezésre álló vagyon mindössze 5%-át birtokolja, magyarán kiszolgáltatott helyzetben nyomorog, és valószínűleg eleve éhen halna, vagy halálra robotolná magát még jóval a 60. életéve előtt. Nem csoda, hogy egyre többen kínálják fel hátralévő éveik java részét a rövidebb, de jobb élet reményében. Csakhogy a kínálat növekedése lenyomja az árfolyamot. Kezdetben 1 év megért 100.000 $-t is, manapság már 1.000 $-ért is hozzá lehet jutni, miközben a vagyonos réteg tagjai már több száz évnyi potenciális életkorral vértezték fel magukat. A génsebészeti klinikák is virágzásnak indultak az átprogramozási díjak felszámításából.

Ez már olyan durva lealacsonyítása emberi mivoltunknak, hogy muszáj vagyok szót emelni ellene! Nem kellene ily módon is kizsákmányolni a rossz sorban tengődő embertársainkat, inkább az igazságtalanul szélsőséges vagyoneloszlást kellene megszüntetni, és minden embernek juttatni a Föld bolygó által kínált, és az emberiség közös munkája által előállított javakból! Hiszen számtalan elképzelés található az ideálisabb társadalmi-gazdasági rendbe való átmenet részleteiről! Kérem, fontolják meg! Köszönöm!

Épp csak elkészültem, a számláló nullára váltott, abban a pillanatban mind a boríték, mind a nyomtatott lap porrá omlott, és elvegyült a levegőben szálldosó milliónyi társa között. A bizonyíték megsemmisült. Csak remélhetem, hogy a megdöbbentő figyelmeztetés időben érkezett, és nem fog semmi hasonló bekövetkezni!

Ahogy az írás elején említettem, csupán kitalált történetről, a képzelet szüleményéről van szó. Mindenesetre nap mint nap megnézem, nem költözött-e a szomszédba Székely Bertalan…

(2009. szeptember)

Kerülőút

romantikus-filozofikus sci-fi

Máriássy Júlia egy reggelen arra ébredt, hogy behúzott sötétítőfüggönye résein keresztül fénylegyezőként ömlenek szobájába a napsugarak. Bár nyári hónapokat írtak, az időjárás már hetek óta nem adott alkalmat ilyen jelenségek létrejöttéhez. Szombat volt, és már csak az ezt követő hét telik az iskola jegyében, utána a hosszú nyári szünet következik. Mindez azért fontos, mert Júlia tanárnő egy középiskolában, és a tanárok éppen ugyanúgy várják a szünetek kezdetét, mint diákjaik. De Júlia hangulatának komorságát sem a szép idő, sem a közelgő szünet tudata nem volt képes megtörni. A fiatal tanárnő lelkét maga alá teperte a kegyetlen depresszió, fölkelni sem igazán volt kedve, de azért egy idő után csak felküzdötte magát, odatámolygott az ablakhoz, és erőtlenül széthúzta a függönyt. A felkelő Nap épp az ablakkal szemben ontotta sugarait, így Júlia mondhatni hátratántorodott a hirtelen erős fény hatására. A világosság elvakította, szinte fájdalomként nyilallt szemeibe, ezért megfordult. Miután elmúlt a szemei előtt táncoló káprázat, és újra látta a sötétebb szoba berendezését is, körbenézett.

„Iszonyú nagy kupi van itt – gondolta, amint a szerteszét heverő ruhákra, könyvekre esett pillantása. – Mikor takarítottam vajon utoljára?"

Majd a falra vetülő napfényfolt közepén az ott függő grafika vonta magára figyelmét. A rajz őt magát ábrázolta; már majdnem tizenegy év eltelt azóta, hogy egyik hajdani főiskolai csoporttársa papírra vetette a portrét. Szomorúság markolt szívébe, ezért inkább kimenekült a szobából. Hogy elterelje gondolatait, reggelizni kezdett, de csak úgy ímmel-ámmal, az utóbbi időben nem igazán volt étvágya. Miután végiggondolta problémáit, a rá váró feladatokat, ezen már nem is csodálkozott.

„Rám sóztak egy csomó túlórát, már hetek óta dupla óraszámom van, de a fizetésem mégsem lett több. Azt sem tudom, mi a francnak kellett pont most egy újabb levelező szakra beiratkoznom az Egyetemre. Nemsokára itt vannak a vizsgák, és még egy szót sem tanultam, konzultációkra sem jártam, a végén kirúgnak onnan, és akkor hiába fizettem be a 2010/11 tanév 2. félévére a tandíjat. Miért is iratkoztam be? A fenébe is, a mai világban még egy olyan alulfizetett állásért is, mint a tanároké, keményen meg kell küzdeni. Nagyon nagy a munkanélküliség, de szerencsére legalább ezt elkerültem eddig… Csak tudnám, minek dolgozom halálra magam, ha úgysincs vele semmi célom. Mióta a barátom egy éve elhagyott azért a fiatal és gazdag csitriért, romokban hever a magánéletem. Se időm, se kedvem nincs ismerkedni, annyi csalódás ért már… Szóval mit is kéne ma csinálnom? Át kell néznem azt a rengeteg javítódolgozatot, hogy ne kényszerüljek olyan rossz jegyek osztására, év végi jelentést kell írnom az osztályokkal elért eredményekről az igazgatóságnak, ez is micsoda hülye találmány! Muszáj lenne kitakarítanom… De mikor? Egy hétvége alatt nincs is ennyi mindenre idő! Ráadásul oly levertnek érzem magam! Nincs hangulatom ilyesmihez. Még ha nem lenne ennyire sok a munka, talán bele tudnék kezdeni valamelyikbe. Ha belegondolok, hogy milyen izgő-mozgó, kalandvágyó, tettre kész voltam fiatalabb koromban, hogy sose mondtam volna nemet egy jó bulira, kulturálódási lehetőségre, és ha nem volt ilyen, kerestem magamnak, akkor most alig ismerek magamra. Hiába, aki nem a megfelelő helyen dolgozik, annak nincs ideje, pénze, és a kimerültségtől kedve sem marad semmihez…"

Júlia végül dacosan élelmet, italt pakolt be hátizsákjába, ezután kibuszozott a Város határán kezdődő erdő széléig, és találomra nekivágott az egyik erdei ösvénynek. Ugyanis régen észrevette már, hogy ha rossz a kedve, egy kiadós, magányosan megtett séta mindig módot ad neki problémái átgondolására. Sokszor talált már így megoldást egy-egy gondjára, rájött, hogy nem is mindig olyan súlyos a helyzet, ahogy először képzelte. Végül a természet türelmes nyugalma, csendje, harmóniája minden esetben helyreállította lelki békéjét is. Ma is ezért döntött úgy Júlia, hogy „elmenekül" az otthoni problémák elől, hogy végre lelki életének, gondolatainak rendezésére szánhasson egy kis időt. Az ember csak ideges, szétszórt lesz, ha nincs módja arra, hogy megfelelő mennyiségű időt tölthessen az átélt események lelki feldolgozásával.

A fiatal nő egy darabig csak fáradtan vonszolta magát, mereven bámulta a lábai előtti utat, gondolatban azonban máshol járt. A munkahelyi stressz kötötte le figyelmét. Imádott tanítani, de az újabban megfigyelhető, a tanárok közt kiéleződő konkurenciaharcot már nem nézte jó szemmel. Ugyanis sorozatos létszámleépítéseket tervez az állam, emiatt mostanában mindenki erőteljesebben sorban áll az igazgató hátsó felének nyálazása céljából, hogy ő maradhasson. Júlia is ezért vállalta el a rengeteg túlórát, helyettesítést, adminisztratív munkát. Már így is három ember helyett dolgozott, de a jövője mégis bizonytalan volt.

„Azóta ilyen rossz a helyzet, hogy az állam engedett a nagy multinacionális cégek pénzügyi nyomásának, és nem szüntette meg a társadalom többi rétegével szemben igazságtalan adókedvezményeiket. Ez az alantas kivételezés a hazai vállalkozásokkal szemben óriási versenyelőnyöket biztosított számukra, így több millió kis-, és középvállalkozás csődbe is jutott. Hiába emelt az állam adókat, a multik – kedvezményeikből adódóan – nem fizettek, a többi bevételi forrás pedig sorra kiesett – emlékezett vissza a Leleplező című folyóiratban olvasott tanulmányra. – A rossz gazdasági rendszer bosszúja nem késett sokáig, hiába termeltek nálunk a külföldi vállalatok, adót nem fizettek. Ráadásul minimálbérért dolgoztatták alkalmazottaikat, sőt tovább növelendő a költséghatékonyságot, ahol lehetett, gépesítettek, racionalizáltak… Így vált a fél ország munkanélkülivé. A növekvő szociális kiadások és a csökkenő adóbevételek pedig az állam által fenntartott szektorok, az egészségügy, oktatás stb. redukálásához vezetnek. Éhezik a lakosság, pedig képesek lennénk sok területen az önellátásra, csakhogy az ország minden megmaradt jövedelme a külföldi adósságok törlesztésére megy el. Hiába lettünk így az Európai Unió tagjai, sose fogjuk utolérni az úgynevezett rendszerváltás idején irigyelt nyugati jólétet, bár most ők is hanyatlanak, ott sem sokkal jobb a helyzet…"

Mire Júlia idáig jutott gondolataiban, már teljesen levetkőzte reggeli apatikus állapotát, most őrjöngeni tudott volna a dühtől. Ez úgy fejeződött ki magatartásában, hogy gyors, feszes léptekkel haladt, mérgesen rúgta el az útjába kerülő vétlen köveket, fadarabokat. Indulatait levezetve hamarosan lehiggadt, jó ideig így folytatta útját, továbbra is maga elé bámulva, közönyös tekintettel. Egyszer csak felpillantott, és csodák csodájára nem kezdte ismét az orrát lógatni, hanem szétnézett. Feltűnt neki, hogy milyen magasztos helyen van, ahová nem illik az emberiség gyermeteg, egoista viselkedésén alapuló gondokat magával cipelnie. Az időjárás csodálatos volt, hétágról sütött a nap, de az erdő zöld lombkoronája felfogta az éltető energia nagy részét, csak vékony csíkokban jutott el egy-egy fényfolt a talajig, ezek játékosan kergették egymást a lágy szellőben megremegő falevelek mozgásával összhangban. Az árnyékos lankákon üdén zöldellt a moha a fák, kövek oldalán. A szél által keltett susogásba madárfütty, tücsökciripelés vegyült. Júlia szinte a könnyekig meghatódott ettől a békés magánytól, mely a városi életre mostanában semmiképp sem volt jellemző. Úgy érezte, szinte élete végéig képes lenne itt maradni, a magasztosság boldogsága uralta el.

„Le van sajnálva a hülye emberiség! Mit idegesítem magam, ha úgyse tehetek semmit. Erről egy együttes neve jut eszembe, magyarra fordítva „Öngyilkos tendenciák, egy albumuk címe pedig: „Hogy fogok én holnap nevetni! Mint én, ha az emberiség megkapja méltó büntetését, jómagam pedig szemrehányóan kijelenthetem, hogy ezt előre megmondtam! Bár, ezzel sem érnék semmit… Mire megyek vele, ha igazam van, de attól még nem lesz jobb nekem?… De nem dühöngeni jöttem ide, hanem a természetben gyönyörködni, hogy felfrissüljön testem és szellemem, már érzem is az emberektől való távolság jótékony hatását" – ezzel mély lélegzetet vett, utána vidáman dúdolászni, sőt dalolni kezdett.

A nő már meg is feledkezett bajairól, virgonc módon fogócskázott a pillangókkal, hempergett az útjába akadó tisztások füvében, olyan volt, mint egy gondtalan kis csitri. Sajnos ez az állapot nem tarthatott sokáig, ugyanis egy önmagában véve igen aranyos látványtól élete másik területének kudarcaira asszociált. Hogy mit látott meg, amitől lelkében ismét a ború kerekedett felül? Két cuki, vöröses bundájú mókust, akik játékosan kergették egymást körbe-körbe egy fa törzsén, mintha így udvarolnának egymásnak. Júliának erről a saját, többé-kevésbé sikertelen párkapcsolatai jutottak eszébe.

„Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Már elmúltam 33, de még nem hozott össze a sors egyetlen olyan férfival sem, aki három évnél tovább kitartott volna mellettem. Ez a leghosszabb kapcsolatom is tizenegy évvel ezelőtt ért véget. Pedig én minden ilyesfajta ismeretséget komoly szándékokkal kezdtem. És az a szörnyű, hogy sose mondták meg, hogy mi bajuk van velem, a kapcsolattal. Most sem tudom, mi az, ami irritálja a férfiakat bennem. Talán túl ragaszkodó lennék? Vagy az a bajuk, hogy túl izgága, mindig valamit tenni akaró vagyok, voltam? Vagy az, hogy könnyen ideges, aggályoskodó, feldúlt leszek, ha váratlanul felmerül egy probléma, melyet pillanatnyilag megoldhatatlannak tartok? Ilyenkor tényleg nem tudok higgadtan gondolkodni, szinte pánikba esem. Akik ismernek, nagyon igazságosnak, humánusnak, másokkal törődőnek, önzetlennek tartanak, nem hiszem, hogy ez lenne a gond. Az igazi okokat talán még csak nem is sejtem. De hát ki tökéletes? Miért kell tönkremennie mindegyik kapcsolatomnak, amikor már úgy érzem, hogy ez az igazi, és csodálatos az egész? Hiszen én megpróbálok mindent megtenni, amire csak képes vagyok, de mégse jön össze! Lehet, hogy hülyeség, de még én szégyenkezem, hogy így alakultak a dolgok. Pedig tartósan nagyon rossz magányosan élni! Ha nincs senki, akiért tehetek, akiről gondoskodhatom, feleslegesnek érzem magam. A társadalom soha sem ismert el túlzottan, és ha már a magánéletben sem kellek senkinek, mi a fenének vagyok még az élők sorában? Miért van az, hogy ma mindenkinek csak és kizárólag a pénz a fontos, amiből nekem nem sok jutott? Csak a remény éltet… Nincs sok alapja, de még mindig hiszek benne, hogy talán épp holnap következik be valami, ami jó irányba tereli az életem, de a holnapokból rendre mák, majd tegnapok lesznek, és sose történik semmi! Meddig fogom én ezt így kibírni?"

És még hosszasan folytatta belső monológját, egyes részeket többször is végiggondolt, de csak annyit ért el – mivel a gondolatok még nem nyújtanak megoldást –, hogy váltakozva dühös majd közönyös lett a többi ember iránt.

Egyszer csak megtorpant. Tudatosult benne, hogy már erősen csökken a fénymennyiség, alkonyodik. Órájára pillantott, és megállapította, hogy már elmúlt este nyolc. Visszaemlékezett, hogy amikor legutoljára evett-ivott hátizsákja tartalmából, még csak négy óra volt. Utána látta meg a mókusokat.

„Úgy belefeledkeztem volna a meditálásba, hogy fel sem tűnt, ahogy közben eltelt több mint négy óra? Nyilvánvaló, hogy így történt. Ilyenkor már rég otthon akartam lenni, ideje gyorsan visszafordulni."

Hátraarcot csinált, sietve gyalogolt visszafelé a kavicsos ösvényen. Most, hogy pillanatnyi tevékenységére összpontosított, megérezte lábai fáradtságát is, ami eddig – mivel esze máshol járt – fel sem tűnt neki. Néhány perc múltán egy kereszteződéshez érkezett, amelyre épp úgy nem emlékezett, mint az utóbbi 3-4 óra összes többi külső ingerére.

„Na most merre menjek? – töprengett el. – Még sose fordult velem elő ilyesmi… Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy fogalmam sincs, mit csinált közben a testem, a tudatalattim. Kezdek megijedni magamtól. Remélem, nem vagyok skizofréniás!"

Akárhogy is erőltette agyát, képtelen volt rájönni, melyik úton jött, ezért találomra vágott neki az egyik iránynak. Közben vészesen sötétedett.

– Nem igaz, nem arra készültem, hogy az erdőben töltöm az éjszakát, ráadásul nincs nálam semmiféle világítóeszköz sem! – dohogott Júlia. – „Egyedül a sötét erdőben… iszonyúan félni fogok, és ez enyhe kifejezés" – tette hozzá gondolatban.

Megszaporázta lépteit, de továbbra sem látott egyetlen ismerős pontot sem, mely nyomra vezethette volna. Hűvösebb lett, és erőre kapott a szél is, kísértetiesen recsegtek az elöregedett faágak, kopácsoltak az egymásnak ütődő vastag gallyak, susogtak, zizegtek a levelek. Júlia hiába nyugtatgatta magát, hogy ezek mind természetes zajok, és hogy nincs az erdőben semmi, ami ártani akarna neki, racionális érvekkel mégsem nyomhatta el az emberiség ősi félelmét a veszélyt rejtő sötéttől, melyben a legfontosabb érzékszerv használhatatlanná válik. Hamarosan már az is problémát okozott, hogy az úton tudjon maradni, és a felélénkülő vérszívó szúnyogok is egyre idegesítőbbekké váltak. Megint a kétségbeesés kerülgette a váratlanul felmerült, megoldhatatlannak tűnő problémától. Épp arra gondolt, hogy inkább megáll, és amíg lát valamit is, elkészíti éjszakai fekhelyét, semhogy tovább botladozzon az egyenetlen úton, és még kitörje bokáját egy nagyobb kövön vagy gödörben.

Ekkor váratlan reménységként halvány fénysugár tört utat magának a sötét erdő még sötétebb fatörzsei között. Júlia nem tudhatta, minek a fényét látta meg, mindenesetre bízni kezdett benne, hogy nem kell szabad ég alatt éjszakáznia, és óvatos lépteit a fényforrás felé irányította.

„Csak nehogy valami perverz szatír vagy kéjgyilkos legyen az! Annyi rosszról hallani mostanság… – fogta el a kétkedés döntése helyességében, de aztán sikerült félelmét legyőznie (vagy a sötéttől még ennél is jobban tartott…) – Ugyan, az ilyen fajzatok nem járkálnak az erdőbe, a Városban sokkal több lehetőségük van prédát ejteni."

Immár a megmásíthatatlan döntés határozottságával indult el az emberi jelenlétet sejtető világosság felé.

…

Rónay Gábor

– írta egy félig megtelt lap aljára nevét az említett személy. Ezt az ívpapírt egy vastagabb kötegre helyezte. Az asztal tetejéhez ütögetve ennek éleit, egymáshoz igazgatta a lapokat, aztán felállt a házikó tornácán található bútordarab mellől, és behurcolkodott.

„Pont jókor lettem kész az új novellámmal, már kint is túl sötét lett, tűz fénye mellett pedig nem szeretek írni, a lobogás, a vibráló fény megerőltető a szememnek."

Bent Gábor odalépett az egyetlen helyiségből álló ház egyik sarkában álló polchoz, gondosan egy üres dossziéba helyezte a betöltött lapokat, majd az iratgyűjtőt a polcon sorakozó rengeteg társa mellé állította. Csak eztán fogott hozzá, hogy valami ehetőt és táplálót üssön össze magának vacsora gyanánt. Épp a bográcsban melegedő víz alatt szította a tüzet, amikor egy olyan jelenségre lett figyelmes, amely itt talán még sosem fordult elő vele: kopogtatást hallott az ajtó felől.

„Vajon ki lehet az, és mit akarhat? Főként az a különös, hogy mindezt milyen későn!" – morfondírozott magában Gábor.

Azért természetesen odament az ajtóhoz, és kitárta. Az ezt követő meglepetéstől hirtelen szóhoz sem tudott jutni: Egy gyönyörű szép, vele körülbelül egykorú, átlagos magasságú, hosszú hullámos barna hajú, karcsú nő állt vele szemben, aki félénken mosolygott, mielőtt megszólította a férfit.

– Jó estét kívánok! Elnézést kérek a zavarásért, de eltévedtem az erdőben, és a sötétben megláttam az ablakából kiszűrődő fényt. Nem tudom, hogy lehetséges lenne-e szállást kapnom az éjszakára? – érdeklődött, de mihelyst a bamba megrökönyödésként értelmezett kifejezést meglátta a nála majd’ 20 centivel magasabb, szakállt-bajuszt viselő, szintén hosszú barna hajú, barna szemű, vékony testalkatú, de izmosnak tűnő házigazda arcán, még hozzátette. – Természetesen fizetnék is a szállásért cserébe.

– Ööö, nem… nem fogadok el semmiféle fizetséget, gyere csak beljebb… Júlia!

– Tessék? Honnan ismer maga engem? – most a nőn volt a megdöbbenés sora.

– Tudom, hogy pillanatnyilag nem hasonlíthatok túlzottan hajdani önmagamra, de hát itt az erdő mélyén nincs fodrász… És már jó pár éve nem is láttuk egymást, de remélem, még emlékezni fogsz rám, Rónay Gáborra.

– Gábor! Tényleg! Istenem, de jó újra találkozni veled, csak ez a különös frizura! Bocs, hogy nem ismertelek meg! – szabadkozott.

– Nem tesz semmit. Te viszont a legkevésbé sem változtál meg, ugyanolyan elragadó vagy, ugyanolyan kedves a mosolyod, mint tíz éve, amikor legutóbb összefutottunk!

– Ó köszönöm! Igazán kedves, hogy még mindig így bókolsz nekem, mint a régi szép időkben…

– Ez nem csupán bók, udvariassági gesztus, ez a színtiszta igazság! De gyere, ne állj ott az ajtóban! Csinálok valami vacsorát, közben mesélhetnél, mit hozott neked a 21. század első évtizede?

Júlia – mivel sosem volt az a szófukar típus – aprólékosan elmesélte, hogyan telnek napjai tanárnőként, hogy még mindig szeret tanítani, szereti a diákjait, csak a tanárok közötti, kis pluszpénzekért folyó hatalmi harcokat gyűlöli. Elmondta, hogy aggódik az állása miatt, és hogy ez milyen politikai-gazdasági okokra vezethető vissza. Elpanaszolta a városi élet folytonos stresszhelyzeteit, időhiányát, mindazt, amin az erdei sétája során is elmélkedett. Egyedül párkapcsolati problémáit hallgatta el, mivel oly sok kudarc érte eleddig ezen a területen, hogy már – mivel a valós, objektív okokkal nem volt tisztában – nagyrészt saját magát, saját előnytelen tulajdonságait hibáztatta minden félresikerült kapcsolat miatt, magára hárította a felelősséget. Nem akarta, hogy mások is tudomást szerezzenek erről, ugyan ki szereti a saját szégyenfoltjairól lerántani a leplet? Nem tudta, hogy önvádaskodása alaptalan-e vagy sem, de épp a bizonytalanság az, mely nem hagyta tisztázni önmagát a vádak alól. Úgyhogy inkább elkerülte a kínos témát. Néhány éve még minden további nélkül feltárta volna szívét-lelkét, de azóta már túlzottan belekeseredett ebbe a problémakörbe, és tudatalattija inkább megkísérelte elfojtani, elfelejteni az egészet, gátlásokat alakított ki.

„Nagyon vágyom társra, de talán még jobban félek attól, hogy őt is elveszteném. Ha egyedül maradok, legalább az újabb válás fájdalma nem fenyeget" – gondolta Júlia.

– „Az én városom utcáin

Új próféták járnak,

Elszaporodtak a csúszómászók,

Lám, erősek és bátrak.

Nem hiszem, hogy túlélem

Egy ország haldoklását,

Mindenhol csak a pénzt imádják,

Az új isten képmását!" – idézett Gábor a Hétköznapi Csalódások együttes egyik régebbi, de még mindig aktuális társadalomkritikus dalából vendége gazdaságügyi megállapításaira reagálva.

– Sajnos… És mondd, te mit csinálsz itt?

– Remeteként élek ebben a kis fakunyhóban.

– Mióta? És főleg, mi vett rá erre az elhatározásra?

– Hát ez egy hosszú történet, de ha kíváncsi vagy rá, szívesen elmondom.

– Igen, légy szíves!

– Nos, közel tíz éve találkoztunk utoljára. Érdekes, napra pontosan tizenegy éve volt az államvizsgám, Te egy nappal hamarabb letudtad ezt a megpróbáltatást. Utána még leveleztünk egy ideig, de aztán valahogy szem elől tévesztettük egymást, sajnos. Hogy addig az időpontig mi minden történt velem, azt te is tudod nagyjából. Az összes problémám önbizalomhiányomból, félénkségemből adódott, amit én nemes egyszerűséggel gyávaságnak bélyegeztem. Elkeserített, hogy nem mertem egyetlen munkát sem elvállalni, mert féltem, hogy nem felelnék meg az elvárásoknak, azért nem lettem tanár sem, mert úgy éreztem – azon kívül, hogy nem sajátítottam el eléggé magukat a megtanítandó tényeket sem –, hogy nem tudok elég jól kapcsolatot teremteni az emberekkel, így tartózkodó, feszélyezett viszony alakulna ki köztem és a diákok között, ezért unalmasnak tartanának. Tanítani túl nagy felelősség, csak az volt a baj, hogy majd’ minden munkában túl nagy a felelősség, és túl fontos a jó kapcsolatteremtő képesség. Úgy érzem, hogy meg kellene felelnem egy, a társadalom követelményeit figyelembe véve általam felállított minőségi mércének ahhoz, hogy méltó legyek egy munkára, kapcsolatra, de képtelen vagyok teljesíteni még a minimális elvárásokat is. Lehet, hogy túl tökéletes szeretnék lenni, azért tartom magam pancsernak? – lemondóan vállat vont. – Tehát egy ideig tulajdonképpen munkanélküli maradtam, és otthon ütöttem el az időt apróbb besegítések formájában. Mivel szinte semmit sem mutathattam fel, lányokkal sem mertem ismerkedni, így eléggé magányos is voltam.

„Ráadásul az olyanoknak, akik megtetszettek, szimpatikussá váltak, rendszerint voltak már barátaik, és azt nem tartom etikusnak, hogy ilyen lányoknak udvarolni próbáljak, és ezáltal kétségekbe taszítsam őket. Akiknek meg nem voltak barátaik, azoknak én nem feleltem meg…" – gondolkodott el Gábor.

– És mi történt, miután – sajnos – megszakadt kapcsolatunk?

– Ja, bocs, kissé elkalandoztak a gondolataim – szabadkozott Gábor. – Egészen hihetetlen fordulatot vett ezután az életem. Sokan tökéletesen megelégedtek volna azzal, ami nekem jutott ekkor, de számomra nem volt teljesen kielégítő a gazdagság…

– Miért, milliomos lettél? – lepődött meg Júlia. – És hogy csináltad?

– Én tulajdonképpen nem is tettem semmit. Hogy egy közkeletű szófordulattal éljek, minden pénzzé vált a kezeim között. Az egész úgy kezdődött, hogy vettem egy lottót, és az azt követő héten már több százmillióm volt. Úgy éreztem, itt az idő, hogy mások hasznára legyek, ezért a pénz felét szétosztottam a családban, a maradékból több mindenre is fordítottam. Vettem lakásokat, és ingyen kiadtam egyetemistáknak, fiatal pároknak; ismeretlen művészek alkotásait vásároltam fel az általuk kért összegek tízszereséért, hogy ezzel támogassam őket; földet vettem, és szegény parasztcsaládoknak szintén ingyen bérbe adtam, azért cserébe, hogy műveljék, valamint rendben tartsák, és hasonlók… Azért valamennyi pénzt magamnak is megtartottam, és csak úgy találomra egy cég részvényeibe fektettem. Ezután jöttek csak az igazi furcsaságok, a részvényeim értéke megtöbbszöröződött, a fiatal művészek közül többnek az én támogatásom elég volt a „befutáshoz, a pincében porosodó képek, rajzok hirtelen milliókat értek, családtagjaim egy része a kapott tőkével stabilizálta vállalkozását, sokuké egészen fellendült, innen is a szétosztott ajándékok többszörösét kaptam vissza hálából, az egyetemet elvégző fiatalok, hogy tanulmányaikat lakáslehetőséggel támogattam, szintén hálásnak mutatkoztak, és így tovább… Minél inkább próbáltam megszabadulni a felesleges pénztől, annál több folyt be. De a nagyobb gond az volt, hogy megszaporodtak irigyeim is, ezek főként a kevésbé szerencsés milliomosok közül kerültek ki. Ahol csak tudtak, keresztbe akartak tenni nekem, de végül én mindig jól jártam, viszont ezzel csak jobban magam ellen hergeltem őket, még megöletni is megpróbáltak néhányszor. De még ennél is jobban bántott, hogy hirtelen rengetegen kezdték magukat a barátaimnak tartani, holott csak azért nyaliztak, hogy pénzt kunyeráljanak. Az összes nő is, akivel csak összejöttem, egyre drágább ajándékokat követelt. Meguntam, hogy legtöbben csak a pénzemért „szeretnek, ezért összes vagyonomból felvásároltam néhány üzemet, melyeket a bezárás fenyegetett, a tulajdonjogot a dolgozókra ruháztam, ezután titokban, álnéven vettem itt az erdő közepén egy kis földet, idehoztam a szükséges szerszámokat, vetőmagvakat, élelmiszert, és kivontam magam az emberi társadalomból. Azóta, úgy hat éve, nem hagytam el ezt a helyet.

– Nem volt nehéz megválni az emberek világától?

– Dehogynem, eleinte sokat szenvedtem a magánytól, de egy idő után beletörődtem, hisz amíg szegény voltam, nem volt semmim, de ezáltal önbizalmam sem, magányos voltam; amint vagyonos lettem, akkor sem önmagamért „szerettek", tulajdonképpen nem vesztettem semmit… Aztán nehéz volt felépíteni az itteni, önellátó életvitelem is. Magam termesztem a növényeket, tenyésztem az állatokat, melyekből például most ez a vacsora is készül, én építettem a házat, egy közeli patakból hordom a vizet, fával tüzelek, világítok, olyan mint a középkorban.

Júlia körbehordozta tekintetét az aszketikus, puritán berendezésű „házon", berendezésén, és csodálta a férfit, hogy volt bátorsága faképnél hagyni a világot.

„Sose tartanám méltónak magam egy ilyen önzetlen, segítőkész, szeretetteljes, őszinte, szerény emberhez. Csak kiábrándítanám magamból, hisz engem még senki sem tudott túl sokáig elfogadni" – gondolta Júlia.

– Mi az a sok csillogó edény, ékszer azon a polcon? – fennhangon viszont ezt kérdezte, nehogy leleplezze érzelmeit.

– Ó, ez is hozzátartozik az én „szerencsetörténetemhez". Amikor először felszántottam ló vontatta ekémmel a megvásárolt gazos tisztást, egy helyen beomlott a föld, kapásból egy sziklaüregre bukkantam, tele volt arany ékszerekkel, dísztárgyakkal, talán a római korból származhatnak. Csak azóta még nem jártam a Városban, hogy a Múzeumnak adományozzam a leletet.

– Szinte hihetetlen! És mivel töltöd el magányos napjaidat?

– A téli időszak kivételével szinte mindig jó sok munka van a földeken, ezen kívül el kell látni az állatokat, javítgatni a házat, szabadidőmben pedig sétálgatni szoktam,