Gépvilág

By Szathmári Sándor

Szathmári Sándor 1935-ben írta meg remekművét, a Kazohiniát, amit a nagyközönség mellett még Karinthy ésBabits is elismeréssel fogadott. Azonban kevésbé ismertek azon elbeszélései, melyek bármikor felveszik a versenyt a szerző korának hasonló stílusú alkotásaival.A kötet nyitó és címadó novellája, a Gépvilág első olvasatra Wells parafrázis, amely 1938-ból időgépével a távoli jövőbe, a „gépkorszakba” utazik. Visszafelé megáll 1964-ben, s a szerzőnek átadja azt a korongot, amire annak a különös futurisztikus időnek a históriáját rögzítette. A hosszú elbeszélés során kiderül, miként irtották ki a gondolkodó gépek előbb alkotóikat, majd minden szerves életet a Földről. A száraz stílusú, ám bölcseleti mélységű írásból kiderül: az emberiség saját szűklátókörűségének, kapzsiságának áldozata lesz.A kötetben szereplő fantasztikus tárgyú elbeszélések mindegyike a magyar irodalom értékes és ritka gyöngyszemei.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633765623

Book preview

SZATHMÁRI SÁNDOR

GÉPVILÁG

ÉS MÁS FANTASZTIKUS TÖRTÉNETEK

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Gondolat, Budapest 1972

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-562-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szathmári Sándor jogutódja

GÉPVILÁG

– Jó napot – mondta, mikor belépett. – Megismer?

Különös érzésekkel néztem rá. Középkorú férfi volt. Nagyon ismerős, és mégse tudtam, kire emlékeztet. Biztos, hogy sose láttam, és mégis… Honnan oly ismerős ez az arc?

Persze! Már eszembe jutott. H. G. Wells arcképén láttam ezeket a vonásokat. De ki lehet ez az ember, aki ennyire hasonlít rá?

– Bocsásson meg – mentegetőztem –, de sehogy sem emlékszem… Egész megjelenése Wellsre emlékeztet, de minthogy az azonosság lehetetlen, tehát…

– Miért volna lehetetlen?

– Először is azért, mert ő engem nem ismert…

– De már ismerem.

– Kicsoda?

– Én. Már megmondta a nevemet.

– Ön H. G. Wells?

– Pontosan. És mi már találkoztunk.

– Ha szabad kérdeznem, mi célja ennek a tréfának?

– Nem tréfálkozom. Ez a legteljesebb valóság. Vállat vontam.

– Akkor talán folytatom a félbeszakított mondatot: másodszor, Ön azért nem lehet H. G. Wells, mert a mester már sok éve halott.

– Ön nem tudja, hogy H. G. Wells halhatatlan? Önkéntelenül meghajoltam. Nem vendégemnek, hanem a halhatatlan névnek.

– Igen, a mester halhatatlan. Megjegyzésem csak a fizikai halálra vonatkozott. És ez a halál – sajnos – a legnagyobb elméket is sújtja.

– Ez igaz. De Ön bizonyára tudja, hogy az időgépen utazásokat szoktam tenni. Nos, én még halálom előtt elindultam, hogy Önt ma meglátogassam. Már tudniillik abban a mában, amely Önnek most MA. Nekem azonban ez a „ma" sok évvel korábban van, mint Önnek. Indulásomkor környezetem 1938-at írt.

Kétkedésem kezdett eloszlani, és annál nagyobb csodálatba átmenni.

– Eszerint Ön most 1938-ban van.

– Ha legutóbbi indulásom környezetének idejét számítjuk. De ha most innen elindulok, ennek ideje 1964 lesz, és esetleg kikötök 2064-ben. Ha onnan indulok tovább, annak kelte 2064 lesz. Én tehát nemcsak műveimmel, hanem testileg is ott vagyok az idők minden pontján, a karbonkortól a végtelen jövőig. Na és mi jogon lehet valakire azt mondani, hogy ekkor és ekkor meghalt, ha ezer év múlva is ott fog ebédelni (vagy számomra helyesebben: ezer év múlva is ott ebédelt), aludt és beszélgetett valahol, a világ valamelyik részén?

– Ahá! Most már értem a halhatatlanságot. Valóban szédítő perspektívák!

– Ott voltam saját temetésemen is.

– Fantasztikus! Nem vinne el engem is a temetésemre?

Elgondolkozott.

– Kétségkívül tanulságos kirándulás. Ön is megtudná a nekrológokból, mi mindent szándékozott kimondani műveivel. Nos, ha akarja…

– Köszönöm, így már jóval kevésbé kecsegtető. Akkor inkább azt szíveskedjék megmondani, minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?

– Olvastam egy 1965-ben kelt írását, amelyben nagyon helyesen írja le a gondolkodó gépek fejlődését és annak hatását a társadalomra. Mindent pontról pontra helyesen.

– Bocsánat, de ilyet én nem írtam.

– Mondtam, hogy 1965-ben írta, most pedig még csak 1964-ben vagyunk.

– Ja persze! És ezt Ön a jövőben olvasta?

– Úgy van. Mondjuk: olvasni fogtam. Az időgép különleges igeragozást kíván. A befejezett jövő mellé meg kell tanulnunk a múltban befejezett jövőt is. Nem akarok Shaw barátommal konkurálni az angol nyelv megreformálásában, de a shell igét a múltban befejezett jövőre alkalmassá tettem a shelled segédige alak megalkotásával. Azért mondtam így: I shelled read.

– Tehát a jövőben olvasta.

– Igen. Ezért mondtam azt is, hogy már találkoztunk.

– Szóval Ön olvasni fogta írásomat, és engem is látni fogott a jövőben.

– Kezdi érteni. Hát megismétlem: Ön helyesen írta le a jövőt. De nem gondolja, hogy Ön kissé udvariatlan házigazda?

Ekkor eszméltem rá, hogy mindez az előszobában történik. A váratlan, nagy meglepetéstől szinte megzavarodtam. Szégyenkezve invitáltam be és ültettem le egy fotelbe. De ott rögtön folytattam a kérdezősködést:

– Ha Ön mondja, mester, akkor bizonyára minden úgy volt, ahogy Ön látta a beteljesedést. De mondja: hogyan fogtam én előrelátni a távol jövőt?

– Mert én hoztam hozzá az adatokat.

– Nekem? Mikor?

– Ma. Még mindig nem érti? A jövőben olvastam egy írását, amelyben Ön említést tesz arról, hogy az adatokat tőlem kapta, tehát sietve elindultam a távoli jövőbe, hogy teljesítsem mai feladatomat. Majd onnan visszajöttem, és íme, átadom az adatokat.

Ezzel zsebéből kis korongot vett elő és átnyújtotta.

Értetlenül forgattam kezeim között. Mintegy öt centiméter átmérőjű korong volt, bizonytalan anyagból készítve. Fém? Műanyag? Nem tudni.

Értetlenül néztem rá.

– Hogy értsem ezt? Mi ez?

– Kultúrtörténelem.

– Mi-cso-da ?

– Kultúrtörténelem. Amit maguk most könyvekben írnak meg, azt a jövőben gépek írják ilyen tárcsákba.

– Talán tárcsákra? Nemde?

– Nem. Beléjük. Ennek a korongnak minden molekulája elektromos töltésű. Legalábbis valami olyasfélét tartalmaz. Én nem ismerhetem az akkori technikát. Ha ezt az olvasógépbe teszik, az forgatni kezdi, és az egymás után letapogatott molekulák töltéseiből a kettes számrendszer alapján kiolvassa azt a szöveget, amelyet a másik gép beleadott. Néhány trillió molekulában annyi szöveg van, mint maguknál egy könyvtárban. Tehát ezt a korongot a történelemgép írja. Persze már nem „írta", hanem belétöltötte, de hát jobb kifejezés híján használjuk ezt az elavult szót.

– Sőt, még helyesebben mondva, azzal íratta bele valaki.

– Nem kérem! A történelemgép kutatta ki a múltat. Ő vetette össze az adatokat és írta meg belőlük ezt a korongot, amely tartalmazza az egész kultúrtörténelmet az első ember megjelenésétől a saját koráig.

– Na de hogyan fogták elolvasni abban az időben az ilyen korongokat?

– Már mondtam: a gép letapogatja molekuláról molekulára.

– És elmondja hangosan, vagy leírja?

– Mért kellene a gépnek elmondania vagy leírnia?

– Hát hogy értik meg másképp az emberek? – Ja persze! – mondta homlokára ütve –, még

nem mondtam. Hát ebben a korban már nincs ember!

– Nincs ember?

– Nincs. A gépeknek pedig minek emberi nyelv? A gép így tud jobban olvasni. A kettes számrendszer alapján. Ha a korongot letapogatta, már el is olvasta.

– És kinek olvassa, ha már nincs ember?

– Önmagának. Vagy egy másik gépnek, akinek szüksége van rá.

– Talán „amelynek, nem „akinek.

– Ahogy vesszük. Az akkori gépek már tökéletesebbek, sőt személyiségebbek, mint most mi.

– De kedves mester, ha már ilyen csodálatos gépek vannak, hát ki építette azokat?

– Maguk a gépek. Csak nem képzeli, hogy a korlátolt emberi agyvelő ilyen konstrukciókat tud létrehozni? Maga is tudja, hogy a konstruktőrök már évtizedek óta gépekkel számolnak, amelyek már nemcsak helyettesítik, hanem felül is múlják az emberi agyvelő munkáját. A gondolkozó gépek továbbfejlesztését pedig el se lehet képzelni másképp, mint gondolkodó gépekkel. Szóval a gépek maguk tervezik, és maguk építik önmagukat vagy még tökéletesebb utódaikat. Ugyancsak ők szedik szét elavult társaikat.

– Szédületes! És hova lettek az emberek?

– Éppen ez van ebbe a korongba töltve.

– És hogy tudom meg azt én, aki nem tudom elolvasni?

– Már beszéltem a történelemgéppel és megígérte, hogy le fogja fordítani, méghozzá magyarra, hogy könnyebben olvashassa. Csak hát, tudja, ez a nyelv náluk már ismeretlen, és ki kell kutatniok visszanyomozás útján.

– Vagyis régi magyar könyveket keresnek ki?

– Olyan már nincs, hanem egyszerűen visszanyomoznak. Ugyanis minden történésnek valami oka van. Legalábbis nagyjából. Minden történésnél a gépek mérlegelnek millió feltehető okot, és a sok lehetőség közül más történésekkel egybevetve ki tudják nyomozni, hogy melyik volt az igazi, jobban mondva, a legvalószínűbb. Így jóformán mindent ki lehet nyomozni, és megállapítható, hogy például 1950. május 22-én öt óra harminckét perckor John Smith újságárus a Grosvenor téren eltüsszentette magát. Nos, így lehet visszanyomozni a magyar nyelvtant és szótárt is. De ez persze időt igényel. Két év múlva azonban kész lesz a fordítás.

– Nagyon köszönöm. De most egy kis zavar lesz az időrendben. Ugyanis Ön azt mondja, hogy jövőre már meg is fogom írni a történetet.

– Ejnye, de nehezen illeszkedik be az időgép gondolkodásmódjába! Pedig az igeragozást már szépen elsajátította. Az, hogy ők két évig fordítják, nem azt jelenti, hogy Ön két év múlva kapja meg. Elvégre ott szállok ki az időgépből, ahol akarok. Számomra az idő egyszerűen nem létezik. De Önnek annál drágább minden perc, tehát, ha megengedi, már búcsúzom is. Na, adja ide a korongot! Good bye!

Öt perc telt el, mikor újra nyílt az ajtó.

– Nem akartam sokat várakoztatni – mondta. – Azért szálltam ki újra ebben az időben. Gépországban a két év eltelt. Átadtam nekik a korongot, és mindjárt előreutaztam két évet. Megkaptam a fordítást, és íme, itt az irat a távol jövőből. Nevezzük tehát jövőiratnak.

Aktatáskájából papírköteget vett elő, és letette az asztalra.

– Ez az egész? – kérdeztem. – Azt mondta, hogy egy egész könyvtárt tenne ki a korong szövege.

– Ez csak az a rész, amely önt érdekli. Azt kérdezte ugyanis, hogy miért nincs ember a gépek korában. Ebből megtudhatja. Tehát eredményes munkát kívánok. Bár ezt felesleges is mondanom, mert tudom, hogy eredményes lesz, jól fogja megírni.

– Olyan biztos benne, mester?

– Tudja, hogy olvastam a munkáját. Már ki is javítottam benne a hibákat. Természetesen nem emlékszik rá, mert a jövőben történt. Jövő évben.

– Persze! Szóval jó leírás fogott lenni?

– Jó. Csak most már írja meg. Mint már mondtam, egy év múlva megint itt voltam magánál, akkor viszont fogottjuk látni egymást. Tehát good bye!

Az ajtó felé indult, én azonban egy ötlettől megkapva utána kiáltottam:

– Bocsánat, mester, egy pillanatra!

– Tessék! – szólt megfordulva.

– Ugyebár Ön már látta egy év múlva a kész szöveget?

– Igen.

– Sőt, ki is javította.

– Igen.

– Nos, nem lett volna egyszerűbb elhozni nekem a kész, javított művet? Akkor most nem is kellene megírnom.

– Hát igen, így van ez a laikus tudálékosokkal. Ha hallanak valamiről, amihez nem értenek, már a másik végletbe esnek. Hogy gondolja, hogy olyan írását hozzam el, amelyet nem írt meg? Ami abszurdum, az abszurdum, maga meg nehézfejű tanítvány. Azért láttam a cikket, mert megírta. Hát csak kezdjen bele, most pedig végérvényesen good bye.

Lapozni kezdtem a jövőiratot, amely persze nem papírra volt nyomtatva, hanem valami furcsa műanyagra. Viszont az is igaz, hogy amilyen finom volt az anyag, olyan pongyola volt a rajta levő szöveg. Látszott, hogy az egyes szavak jelentését nem tudták pontosan visszanyomozni. Bizonyos fordításbeli hibák tarkították, ami mutatja, hogy a visszanyomozás bizony nehéz munka lehetett. (Helyesebben: „fogott lenni".) Mindazonáltal sikerült kihámoznom az értelmet, és az érdekesebb részleteket kivonatosan alább közlöm.

Az automatizálás kezdetben csak a gépekre szorítkozott, éspedig csak az egyes gépegységekre, de már azt is csak elektronikus úton tudták megoldani. Például ha a gépbe belehelyezték a rúdvasat, a gép a beletáplált rajz alapján megesztergálta, és lecsiszolta az előírt méretpontosságra. Ezt a pontosságot persze elektronikus letapogatók állapították meg, hogy a szerszámkopás okozta hibákat kiküszöbölhessék.

Később már több automata gépet kapcsoltak össze, amelyek a tárgyat egymásnak adták. Végül egész gyárakat automatizáltak úgy, hogy csak a raktárt kellett folyamatosan feltölteni a nyersanyaggal, a gépek maguk vették ki onnan, egymásnak adták, a gyár másik végén pedig maguktól gurultak ki a készáruval megrakott kocsik. Persze, az automatizálás csak akkor lett teljes, amikor a karbantartást is gépekre bízták. Innen már csak egy lépés volt az automata gyárak összekapcsolása, úgyhogy egész iparágak maguktól működtek: a bányából magától jött a nyersanyag a kohóba, onnan a hengerműbe, onnan a gépgyárba, onnan pedig a felhasználó üzembe, ahol az elkészült gépet más gépek felállították és üzembe helyezték.

Ezzel az emberre már csak az irányítás munkája hárult: a gépkombinátoknál megrendeltek bizonyos mennyiségű és minőségű ruhát, fogkefét, lakóházat vagy helikoptert, azok pedig legyártották. Munkások már alig voltak. A lakosság fele mérnök volt, a többi pedig katona, politikus, színész, művész, tanár, tudós, sofőr, inas vagy hasonló. Munkát kizárólag a gépek tervezése jelentett, de az viszont annál többet. Amilyen mértékben csökkent a fizikai munka, éppúgy szaporodott a szellemi, és ez hovatovább fárasztóbb lett, mint a fizikai. Az automatizált termelés olyan tudást igényelt, amelyet az emberi agy már nem tudott tárolni. Hiába osztották a termelést mind speciálisabb ágazatokra, ezeknek bármelyike is magasabb tudást igényelt az ember képességeinél.

Így hódított mind nagyobb teret a gépekkel való tervezés. Ezek a gépek kezdetben csak kiszámították a beléjük diktált matematikai műveleteket. A programozást emberek végezték. Később, a tudáskorongok felhasználásával az egyes tudományszakok adattárát a korongokba írva helyezték el a gépekben, melyek így az agyvelő kapacitását meghaladó anyagot tudtak tárolni. És ha például egy elektromotor méretezéséről volt szó, csak belehelyezték a gépbe az elektromotor méretezésének korongját, belediktálták, hogy milyen motort kell tervezni, a kívánt lóerőt, feszültséget, periódust, fordulatszámot stb., mire a gép a korong adatai alapján önmaga programozta önmagát és végezte el a számításokat, percek alatt megadva a forgórész átmérőjét, hosszát, horonyméreteket, tekercsszámot, drótvastagságot, szóval minden elképzelhető méretet. Sőt, nemsokára elérték azt is, hogy a gép elkészítette a rajzot és továbbadta a gyárnak, az pedig legyártotta. Persze, ezek a „rajzok" nem voltak azonosak a mi rajzainkkal. Legtöbbnyire ezek is korongok voltak, bennük az adatokkal.

Így végül a tervezés és a gyártás már egyetlen gépkomplexumot alkotott. A megrendelt gépet a tervező gépek megtervezték, más gépek legyártották, sőt ki is próbálták, és a hibásat kiselejtezték.

Ez azonban még mindig az ember irányításával történt, hiszen minden az emberi tudásra épült.

Döntő fordulatot jelentett a továbbgondolkozó gépek alkalmazása, amelyek már nemcsak a beléjük táplált adatok alapján számítottak és intézkedtek, hanem továbbkutattak. Ezek a gépek nemcsak terveztek és gyártottak, kipróbáltak, hanem a próba eredménye alapján esetleg korrigálták saját adataikat is, új és újabb ismereteket gyűjtöttek össze. Vagyis például, az elektromotor szakgépe mind tökéletesebb motort szerkesztett, és már a programozást sem emberek készítették saját tudásuk alapján, hanem a gép fejlesztette saját tudását.

Ezzel kicsúszott a fejlődés irányítása az emberek kezéből. Az ember már nem is tudta követni a tudomány haladását. Még ő adta ugyan a tervezési és gyártási utasításokat a gépnek, de már nem tudta, hogy azok hogyan tervezték például az akkoriban piacra kerülő „dramoszkóp"-ot, amely háromdimenziós, színes alakokat vetített a térbe, amelyeknek valóságos, megfogható, habár súlytalan testük volt. A szoba sarkában lehetett levetíteni egy gengszterdrámát.

Az újonnan tervezett csodagépeket persze elsősorban hadászati célokra alkalmazták. Kezdetben az emberek utasításokat adtak a gépeknek, mondjuk, olyan bombák tervezésére és készítésére, amelyek csak egy meghatározott helyen pusztítanak, azután olyan módszerek kikutatására, melyek azt hatástalanítják, vagy amelyek a hatástalanítást hatástalanítják.

Ugyancsak készültek kémszerkezetek is, melyek felfogták az ellenfél tervező gépeinek munkáját, majd olyanok, amelyek a kémszerkezetek működését megzavarták, vagy hamis adatokkal félrevezették.

Mindezek azonban úgy működtek, hogy a tervező és a kutatómunka független volt ugyan az embertől, mert a gépek tudása már túlhaladta az agyét, de a kutatás irányát még az ember szabta meg a gépnek.

Lassan azonban ez az irányító munka is meghaladta az ember képességeit. A kutatások eredményét az ember nem ismerte, nem tudta, pillanatnyilag mit kívánhat a géptől, mi időszerűtlen. Ezért adtak a gépnek elavult vagy egyelőre teljesíthetetlen utasításokat is.

Ez a tájékozatlanság leginkább a hadigépek munkáját akadályozta. Eleinte megpróbálták a tisztikar képzettségét magasabb és még magasabb szintre emelni. De hiába végeztettek el velük tíz-tizenkét egyetemi évet, hiába rendezték minden évben a továbbképző tanfolyamokat és tétettek velük kiegészítő vizsgákat, a tisztek (jobban mondva a haditudósok) már nem tudták követni a fejlődést. Hiába adták elő a tananyagot maguk a haditervező gépek, az emberi agy egyszerűen képtelen volt annyi új matematikai művelet és annyi technikai eljárás befogadására. Az új ismeretek mindig a régebben szerzett tudást szorították ki a fejből. Hiába, az emberi agy korlátolt befogadóképességű.

De az államok vetélkedése, a legyőzetéstől való rettegés szüntelen újabb és újabb, még hevesebb küzdelemre ösztönözte az országokat, hogy a másik meg ne előzze. A lemaradás halál.

Végül mind világosabb lett, hogy a jövő háborújában az győz, akinek először sikerül a vezetést is gépaggyal végeztetni; nemcsak a hadigépekét, hanem az egész termelését, az egész közéletét, hiszen a hadviselés totális.

Nem könnyen szánták rá magukat, de végül is rákényszerültek. Az egyik állam kormánya titokban utasítást adott a tervező gépeknek a legfelsőbb vezérlő gépagy megtervezésére.

A munkát azonban a többi állam kémgépei kipuhatolták, mire azok a kormányok is hasonló lépésre kényszerültek.

A világ kutató gépei versenyt számoltak, tanulmányoztak, kísérleteztek, főleg pedig kémkedtek, jól tudva, hogy akinek először lesz vezérgépe, az a világ urává válik, mert az egyszerre olyan előnyt jelent más államok felett, amelyet nemcsak behozni nem lehet, hanem mindig növekedni fog. Hiszen a vezérgép nemcsak alkot, hanem az ellenség alkotásait is megakadályozza.

De mindezen remények fölött ott érezte az emberiség a veszélyt is. Hova vezet ez? Hova vezet, ha a termelés legfőbb irányítását is gépekre bízzuk? Mi lesz, ha a legfőbb úrrá a gép válik, és az ember csak rabszolgája lesz a legfőbb gépagynak? Hiszen máris alig van az embernek irányító szerepe. Már most sem tudja, hogyan készül környezete, otthona. Csak arra tud utasítást adni, hogy mi készüljön. Ha ez is a gépek feladatkörébe csúszik át, mi lesz az emberből?

A fegyverkezési verseny azonban mindezt az aggodalmat túlszárnyalta, és az ember tehetetlenül sodródott a bizonytalan jövő felé. A szakértők nem győzték hangoztatni a nyilvánosságnak, a vezérgépet úgy programozzák, hogy nem adnak neki korlátlan szabadságot, illetve, cselekvési szabadsága korlátlan lesz ugyan, de azzal az alapdirektívával, hogy működésének az ország emberi lakosságának érdekeit kell szolgálnia. És ezt a gép nem lépheti át. Persze, a szakértők maguk is érezték, hogy a kilátások nem ilyen biztosak, de a fegyverkezési verseny kikényszerítette a vezérgép megalkotását, a lakosságot azonban meg kellett nyugtatni.

Mindenesetre igyekeztek a gép működését körültekintően biztosítani. Mert az a legnagyobb veszély, ha a vezérgép elromlik. Ezért gondoltak arra is, hogy ilyen esetben a gép javítható legyen, és ezt a javítást a gép ne akadályozhassa meg. Képzeljük ugyanis el, mi lehet egy ilyen defektus következménye? Mintha egy élő ember elméje megzavarodik! Még ki is irthatná a lakosságot! Ezért úgy intézték, hogy a gépek alkossanak egy „bírógépet" is, amelyet nem rendelnek a vezérgép hatalma alá, nem kapcsolják rá, s így hatalmában áll a hibákat megállapítani, szükség esetén a vezérgép működését felfüggeszteni és a javítást elvégeztetni.

Mindez azonban nem nyomta el az aggodalmakat.

– A gépek rabszolgái leszünk! – hangoztatták. – Megszűnik a szellem klasszikus uralma!

Tiltakozó gyűléseket rendeztek, amelyeket a kormányok kezdetben szétvertek.

Később azonban rájöttek, hogy ez a hangulat nem