Jó lesz! El Camino kicsit másképp

By Imreh Anett

Ez az Út nem gyötrelmes felismerésekkel teli kínlódós, szenvedéssel teli zarándoklat, hanem egy vidám, laza, jókedvű vándorlás, amelynek minden mondatából sugárzik az életöröm, a lelkesedés, tele van a spanyol táj és az emberek szeretetével.

Egy szórakoztató és érzelmes, kalandokkal teli naplót tartasz a kezedben, amelyet átsző a fanyar humor és minden lapja csurig van itatva féktelen optimizmussal, hálával.

A könyvet olvasva Te is belecsöppenhetsz a zarándokok laza, könnyed, segítő közösségébe, egy, az itthonitól teljesen más világba, tanulhatsz újfajta előítéletektől, megfelelési kényszertől mentes szemléletet, gondolkodást.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Nov 7, 2021
• ISBN: 9786150134888

Book preview

2019.06.24. Hétfő 00.nap: Utazónap Eger-Budapest-Brüsszel-Bilbao-Irun

14:30 körül,

Bilbao Termibus buszpályaudvar

A fiatal nő tanácstalanul járkált az idegen város buszmegállójában egy nagy hátizsákkal a hátán. Eléggé ijedt volt, mert a hely tele volt olyan alakokkal, akik nem igazán tűntek az utazó közönség tagjainak, ezért egy percre sem vált meg a hátizsákjától. Mert most abban volt mindene. MINDENE.

Az övtáskáját szorosan fogva próbálta megtalálni a buszt, ami majd tovább viszi a végcéljához. Ide-oda mászkált egyre idegesebben a sok különböző színű és feliratú jármű között, amik épp beálltak, vagy amire épp fel vagy leszálltak az emberek, de hiába kereste, nem volt köztük az övé. A járata indulása 14:25-re volt kiírva és bár a nő pár perc késéssel érkezett, azért reménykedett, hogy hátha mégis eléri. De a busz nem volt ott. A még otthon olvasott információk szerint a következő majd 4 óra múlva jön. A buszokról most a váró felé siklott a tekintete. Felmérte, hogy hova álljon addig a közepesen nagy pályaudvaron, ahol eléggé messze van mindenkitől, de azért majd kényelmesen elolvashassa a begördülő buszok tábláját.

Egyelőre nem találta a helyét, ezért tanácstalanul sétálgatott. Az idő szürke volt, de nem esett, így nem kellett a pályaudvar fedett részébe mennie, ahol a legtöbben voltak. Végül a senki által nem kultivált legszélső járdaszigetet választotta a buszállások mellett. Odament, nekidőlt egy lebetonozott korlátnak és lassan erőt gyűjtött. Hajnal óta úton volt és bizony már kezdte érezni a fáradtságot, amihez most egy kis félelem is társult. Minden kaland 1 lépéssel kezdődik és ma hajnalban, először az életében kilépett az otthona ajtaján és ő ma megtette azt A Bizonyos Lépést. De e pillanatban egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ez tényleg olyan jó ötlet volt e…

Pedig milyen meggyőzően tudta odahaza az érte aggódóknak mondani, hogy: de hát nem a dzsungelbe megyek, Európában maradok, kultúr országban leszek, „sok nő megy ott egyedül és nem történik velük semmi baj". Most persze egyedül, bizonytalanul itt állva, a mindig hangos és pezsgő fészkétől távol, egyszeriben nagyon távolinak tűnt az otthon, a család és az általuk nyújtott biztonság. Rágyújtott. Ez a rutin kicsit megnyugtatta.

Azon gondolkodott, hogy az örökös félelmét muszáj lesz valahogy féken tartania, hisz nem csinálhatja végig a tervét, ha már most így remeg, csak mert egy idegen buszmegállóban van. Hatalmas erdők, mezők, hegyek és reeeeeengeteg idegennel való találkozás vár most rá. De hiába erőltette magára a nyugalmat, a fejében oly rég jól működő félelem hulláma lassan kezdte elönteni. Az utóbbi időben volt egy trükkje, hogy ezt blokkolja. Ez hol működött, hol nem. Figyelemelterelés.

Gyorsan szétnézett és egy nagy táblát látott meg, amin az állt: „Estadio San Mames ", és mutatta is az irányt, hogy merre kell menni. Tehát az Atletic Bilbao futball csapatának stadionja itt van valahol a közelben. Kezdésnek jó lesz, irány megnézni! Meg ami még belefér a következő 4 órába itt a környéken. Érezte, hogy ezzel a gondolattal szépen kitrükközte a közelgő pánikot és kezdett is szépen megnyugodni. Elszívta a cigarettát és már épp egy kukát keresett a csikknek, amikor váratlanul bekanyarodott a busza. Olyan 10-15 perces késéssel. Kétszer is megnézte, de igen ez volt az. Nem tudom, hogy tényleg így volt e, de mintha egyszeriben a nap kisütött volna, a színek visszatértek a világba és hirtelen sokkal szebb lett minden körülöttem.

Igen, én voltam az a nő és én álltam ott nagyon megkönnyebbülve. Irunba igyekeztem. Ma még autóval, repülővel, busszal utazom, de holnaptól egy naaaaaaaaaagy séta vár rám. A várost átszelő buszon ülve már gyorsan megnyugodtam és érdeklődve néztem az elsuhanó kisebb, nagyobb utcákat, épületeket, hidakat, embereket. Most már örültem, hogy egy hét múlva újra itt leszek és akkor majd nyugodtan megtudom nézni a Baszk fővárost. Erre persze újabb aggodalmaskodó kérdés-özön indult el bennem: vajon ide fogok érni.? Bírni fogom az utat.? Milyen élményeim lesznek ekkorra.? Jó fejekkel fogok találkozni.? És én jó fej tudok majd lenni…? Ahogy ezeken morfondíroztam kikanyarodtunk a part felé és megláttam a Kantábriai tengert️. Gyönyörűséges látvány volt, elő is kaptam gyorsan a telóm és csináltam pár képet a mozgó buszon, amivel valószínűleg nemigen nyernék semmilyen díjat, de amikor nézegetem őket, engem újra és újra elönt az a különleges öröm, amit ekkor éreztem️…

Amíg én egyik ámulatból a másikba estem, a mellettem ülő csinos spanyol lány engem nézett, majd egy idő után meg is fogalmazta hangosan a kérdést, hogy: mi végre van rajtam ez a túraöltözet, csak nem túrázni akarok.? Először azt hittem viccel, de aztán rájöttem, hogy komoly a kérdés. Mondtam neki, hogy a Camino északi startpontjára, Irunba igyekszem, mert holnaptól zarándok vagyok. Mert az itt van.? -kérdezte tök komolyan. Igen. -válaszoltam. Szeretek a spanyoloknak segíteni.

Anno az egyik Real Madrid meccsen, Madridban, a stadionban is pont hozzám jött segítséget kérni egy spanyolajkú sportrajongó társ, hogy hová kell ülnie, csont nélkül ránéztem a kártyácskájára és Pudlicc Aladár házmester magabiztosságával mutattam meg neki, hogy hol a helye. Mert amúgy tudok én határozott is lenni, ha akarok. Most, hogy már megnyugodtam, eszembe jutott az előző buszsofőr, aki a Bilbao-i reptérről hozott be a városba. Pontosabban sofőrök.!

Az történt, hogy a helyi járatú busz elindult a reptérről. Eddig semmi különös. Na de aztán a harmadik, vagy negyedik megállóban az előttem ülő sofőr egyszer csak felpattant a vezetőülésből, összepakolta a motyóját és csak úgy leszállt az utasokkal együtt… Hát mit mondjak, nem voltam valami boldog... Brüsszelből a gépem késve indult, szóval most egy hajszálon múlott, hogy odaérek e időben a belvárosi nagy buszmegállóba és elérem e az Iruni buszt, erre ennek pont most kell felmondania…! Nem hiszem el… Már épp azon agyaltam, hogy vajon mennyire lehet nehéz egy idegen városban egy helyi járatú buszt elvezetni, amikor felszállt egy másik férfi, beült a sofőrülésre és minden csinnadratta nélkül elindultunk. Áhá, szóval itt így néz ki egy műszakváltás. Mondjuk jobban járt mindenki, hogy aznap nem nekem kellett az A3247-es Bilbao-i buszt vezetni…

De ugorjunk vissza a már Irunba tartó szerencsésen elért buszhoz. Sohasem hallott kis városokon, magas hidakon és San Sebastian-on mentünk keresztül. Micsoda kaland...! Nagyon izgatott lettem, úristen! Úristen! Itt vagyok!!!! Eddig csak könyvekben olvastam ezekről a helyekről és most ITT vagyok.! Én.! Már elengedtem magam, bazsalyogtam bőszen és szívtam magamba a tájat, ami szépséges volt️. Menni fog ez!

A busz 16.00 óra körül gurult be velem Irunba. Ahogy szedtem ki a motyómat a csomagtartóból megláttam a többi hátizsákos zarándok kollégát is, akik amúgy ugyanerről a buszról szálltak le… Biztos ott voltak Bilbao-ban is a buszmegállóban, de én akkor még elborult elmével rendelkeztem és őket is rablógyilkosoknak láttam… (bocsi…) Ahogy a járművet épp megörökítettem, megszólított az egyik szintén erről a buszról leszálló hölgy: Te is magyar vagy? Meglepődtem. Honnan tudja itt valaki az én nemzetiségemet?

A megoldásokat nem kell beküldeni a szerkesztőségbe, a kérdésre a válasz: a mindenhová elhurcibált piros pöttyös sapim árult el. (A buszon elhangzó tört-angol nyelvű beszélgetés a spanyol lánnyal, nem tévesztett meg senkit, nem azonosítottak II. Erzsébettel...) Szóval egy középkorú nő állt velem szemben, csíkos felsőben, túragatyóban, egy aranyos kis kalappal a fején és egy nagy mosollyal a száján.

Így találkoztam Michaelával, akivel innen már vidám csevej közepette együtt mentünk a szállásra, ugyanis ő is ugyanoda tartott ahová én. Az első Albergue-m️ felé (ejtsd: alberge, zarándok szállás). Nagyon (NAGYON-NAGYON!!!!!) reméltem, hogy lesz ágy számomra, hisz itt nincs foglalás. Igen, ez itt nagyjából így megy. Ezer kilométereket utazol vakon és reménykedsz, hogy lesz ágyad. (Foglalhatsz persze privát Albergue-ben, de én olyan igazi zarándokságot terveztem egyelőre, egyszerűbb körülményekkel.)

Pár utcát átszelve meg is találtuk a fésűs kagylóval jelzett közepesen nagy házat. Óvatosan léptem be. Bent egyszerűen, de praktikusan volt berendezve, szinte vadi új volt minden, otthon olvastam, hogy nemrég nyitottak meg. Tágas előtér, pár valahová vezető ajtó ilyen távolságból számomra elolvashatatlan felirattal, jobbra egy nagyobb asztal rajta papírokkal, tollakkal, egy monitorral, 2-2 kényelmes, de egyszerű székkel a két oldalán, mellette pedig egy lépcső vezetett felfelé. Két idősebb önkéntes beszélgetett belépésünkkor az asztalnál, az előttük lévő számítógép monitorjára mutogatva. Egy Hospitalera (az az női önkéntes) és egy Hospitalero (férfi önkéntes). Ahogy meglátták a bizonytalan belépőmet intettek, hogy nyugodtan fáradjunk beljebb, van még bőven szabad ágy és szívesen befogadnak mára.

Mindezt spanyolul. Akkoriban még nem volt olyan kirívóan jó a spanyolom () de ezt én mind megértettem. Az én szemszögemből ez így nézett ki: szemkontaktus, sűrű integetés a kézzel, majd a fogadó székre mutogatás, közben kedves spanyol szóáradat és mosoly. Nagyon örültem a helyzet ilyetén alakulásának, nem gondoltam, hogy ez ennyire gördülékenyen fog menni. Előtte ugyan próbáltam az alkalomhoz illő spanyol tőszavakat tanulni, de ezek után már nem villantottam meg a kb. 10 szavas szókincsemet, majd lesz még lehetőségem makogni...

Nna de vissza a boldogsághoz: van ágyam️!!!! Elkezdtük az első felvételi procedúrámat. Elkérték a személyimet, aminek a számát a nevemmel együtt beírták egy naplóba, majd a zarándokigazolványomat, amibe a saját pecsétjüket bestemplizték és tollal beírták az aktuális dátumot. Megvan az első pecsétem️! Igaz, még nem sokat gyalogoltam érte, de ha számít, fél Európán viszont átutaztam️.! Szóval pikk-pakk bestemplizték a kezdő oldalra, hogy ők lettek a startpontom. Ezután a Hospitalero felkísért az egyik hálóterembe és bemutatta nekem az első ágyam️.

A nagy helyiségben lévő 6-8 emeletes ágyból a jobb egyes felső lett az enyém, a hozzátartozó nyitott hátizsáktartó polccal. És én nagyon örültem neki. Mert van!!!! Az első délutánom zarándokok között. Kicsit fura volt, de olyan jó-fura. Páran voltunk újak, a profik a fenti szobákban aludtak, vagy a lenti padon ültek, a kertben ejtőztek, beszélgettek, vagy a konyhába főztek. Jó páran voltak. Ez egy 60 ágyas Albergue és most kb. félig volt teli. Egyelőre nagyon bénának éreztem magam. Az egyetlen ismerőst kb. fél órája ismertem meg, de azért pozitív voltam.

Pakolásztam kicsit a zsákomat, aztán Michaélával elmentünk a városkát megnézni. Pontosabban a városkákat! Mert Irun és Hendaye egybefolyik. Az egyik spanyol, a másik francia város. A köztük lévő Bidasoa folyó ugyan elválasztja, de pár híd azért össze is köti őket. Nekünk az egyik híd volt különösen fontos, amelyet hamarosan meg is látogattunk. Azon kívül, hogy földrajzilag roppant érdekes volt, hogy az egyik vége Spanyolország, a másik meg már Franciaország, nekünk még azért volt különleges, mert ott volt a mi startpontunk is az App szerint.

Sútingoltunk a hídon elhelyezett kagylós táblánál egy kicsit, majd kellemesen elcseverészve tovább sétáltunk, megnéztük a kis Fácán szigetet, ami a 2 ország között van és amin rendkívül békésen osztoznak jó rég óta: fél évig a spanyoloké, fél évig a franciáké, nincs vita. Roppant szimpatikus hozzáállás, nemdebár.? Dedebár. Mert ők nem franciák, vagy spanyolok, hanem Baszkok. Majd elsétáltunk a boltba vásárolni.

Gyümis sör, nasi, kaja egy fél szatyorral. Szokás szerint vásároltam. Mint itthon️… Nem ez volt a legjobb ötletem, de szerintem ezt a hibát minden kezdő elköveti️‍. Nem kocsival vagyok és ennyit nem fogok tudni elfogyasztani, viszont valakinek cipelnie kell majd, aki hát ugye jelen esetben: én leszek. (A felesleges vásárlással kapcsolatos megvilágosodás a másnapi forró, hegymenetben sikeresen megtörtént...)

De térjünk vissza: hősnőnk ekkor még mit sem sejtve, könnyed mosollyal az ajkán sétálgatott a közepesen nehéz pakkal a kacsójában. Sok mindent kellett még ekkoriban megtanulnom és nyugodjunk meg, hogy nem ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem‍… Szóval ahogy visszaértünk a szállásra kiültünk mi is az Albergue elé, a padra, ahol írtam az otthoniaknak, hogy rendben megérkeztem, minden faszácska, eddig rendkívül jól megy nekem ez a zarándokság. Azután még beszélgettünk, iszogattunk Michaelával. De lassan elért minket a fáradtság és egyre csendesebbek lettünk. A nap már lemenőben volt. Egyszer csak megjelent a házból egy fiatalember egy gitárral a kezében, leült a velünk szemben lévő padra és egy fantasztikusan érzelmes játékkal lepett meg minket. Élvezettel hallgattuk. A muzsika hallgatása közben megláttam a sárga nyilakat a kapunkon. Mostantól ez a jel fogja vezetni az életem… Vajon hova fog vezetni…?

Érzésekkel teli nap volt.

A napi izgalom/koncentráció/félelem/megnyugvás/boldogság lassan kezdte éreztetni a hatását, kezdtem végképp kimerülni, elmentem tusolni, majd megörökítettem gyorsan az első napot a naplómban. Ilyet tini korom óta nem csináltam, ennek megfelelően eléggé döcögősen indult az írás, de aztán belejöttem, és csak körmöltem amíg rám nem szólt a Hospitalera, hogy 22.00 óra van, lámpaoltás, nyomás aludni! Persze mindezt nagyon kedvesen. (Szemkontaktus, karórára mutogatás, szigorú arckifejezés, hálótermek felé mutogatás, spanyol szóáradat.) Akkor én bocsika arckifejezéssel gyorsan összepakoltam az irkámat és csendesen felmentem a szobába a 12-16 darab hálótársamhoz és rövid fészkelődés után beájultam az első ágyamba️.

Költés:

Napi kaja, ital, vásárlás:20€

Albergue: 10€ (donativo, az az adományos)

2019.06.25. Kedd 01. nap: Irun - San Sebastian Ulia

Az első má’ tényleg gyaloglós nap. Reggel az ébresztő előtt keltem 5:17-kor. Kipattant a szemem és egyből tudtam, hogy hol vagyok. AZ Úton. Az, hogy izgatott voltam nem kifejezés.! Zarándok leszek! Ma! Tűzkeresztség! Indul a mandula meg minden.!!!!!! 25 kilométer van előttem és állítólag az egyik legfantasztikusabb szakasz, ami egyben igen kemény is lesz az előrejelzések szerint... Ezeken kívül még egy fontos ok a nagy izgalomra: most jön az ugrás az ismeretlenbe…

Az aggódásomat ügyesen törték meg a menedék tegnapi kedves önkéntesei, akik finom kávéval, friss pékáruval kínáltak kedvesen, amint kinyitott a konyha. Addig lent ültem a padon, nézelődtem és: izgultam-boldog voltam-izgultam-boldog voltam és így tovább, míg az önkéntesek nem szóltak, hogy irány reggelizni.! Elfogadtam a reggelit. Meg az ölelésüket is indulás előtt. 1-2 finom lekváros croissant és egy csupor finom kávé után már pozitívabb voltam.

Ebben a hangulatban indultam el együtt Michaelával, akinek nem ez az első útja. Nagyon jó volt egy tapasztalt zarándokkal együtt menni, aki tudja, hogy mi itt a dörgés. Kiléptünk a kapun és elkezdtük követni a jelzéseket. Mint egy gyerek, annyira örültem minden egyes megtalált sárga nyílnak, amik amúgy tömkelegével voltak kitéve, hogy még a legdinkábbak is a helyes irányba menjenek. Fotóztam is serényen őket. Volt Santiago-s tábla is: Santiago de Compostela 827 Km. Nagyon-nagyon messze van még...

Lassan kiértünk a városból és a hegyek felé vettük az irányt. Az út alján még megláttam egy szép, nagy, hivatalos jelzést és természetesen azt is lefotóztam. Közben bocsánat kérően mondtam Michaélának, hogy ILYET még nem fotóztam, bocsánat, de ezt IS muszáj megörökítenem. Merthogy eddig alig haladtunk a fényképezgetéseim miatt, erre ő mosolyogva közölte, hogy PONTOSAN emlékszik a saját első napjára, tehát ha szeretném készít rólunk még közös képet is.! Szerettem volna. Boldog-grimaszos kép lett, mint a tegnapi a hídon a táblával. Aztán már télleg elindultunk felfelé a fákkal szegélyezett kaptatókon és ezután már csak ha megálltunk valamiért, akkor dokumentáltam. Kb... Nemsokára egy árnyas kúthoz értünk, ahol visszanézve megláttuk a már a lábaink alatt fekvő Vizcaya-i öblöt, a partjainál elterülő tegnap megismert városkáival️. Lenyűgöző volt a látvány️…

Újabb erdei ösvény jött, majd valamelyik magassági szint elérése után kiértünk az erdőből és megjelent a jobb oldalunkon a tenger️…. Nagyon fura volt a Nagy Kékség mellett menni, de pont emiatt jöttem erre az útra. Mindig is megnyugtatott a víz. Csendben kísért onnantól az oldalamon, én meg folyton szerelmesen néztem újra és újra️…

A Jaizkibel hegyvonulat sem okozott csalódást. Tényleg lenyűgöző. És tényleg megerőltető.! A távoli hegyek a bal oldalamon is lélegzetelállítóak voltak. Időnként elmentek mellettünk más zarándokok, akikkel mosolyogva köszöntöttük egymást egy Buen Camino -val (jó utat). Tök jó volt mondani is és hallani is. Itthon azt hittem, hogy ez a fajta zarándok köszöntés már biztos kikopott, hogy nem használják már, de hál istennek a mai napig folyamatosan megy️.! Ha meghallottam egyből elmosolyodtam és szívesen válaszoltam is rá egyből: Buen Camino! Ha akkor, ott kaptam volna egy indián nevet, akkor az tuti a Boldog Bazsalygás lett volna.!

Valamikor a délelőtt folyamán beléptünk egy gazda elkerített földjére, ahol lovak legelésztek szabadon. Váó! Még sohasem mászkáltam így a lovacskák között… Egyszeribe nem tudtam betelni ennyi fantasztikus dologgal️: a tenger, a lovacskák, az előttünk felfelé kanyargó zöld ösvény, a távolban meg a Pireneusok… Asszem…. Nem biztos, de lehet, mert az is itt van valahol… Nna valami magas hegyvonulat az tuti.!

A nap már jó melegen sütött, szakadt is rólunk a víz. Itt már nem sok árnyék volt. Aznap teljesen feltöltöttem vízzel a 2 literes ivózsákomat, ehhez hozzájött a felesleges tegnapi megavásárlás, plusz a zsákban lévő egyéb összvagyonom, szóval a saját súlyomon kívül még kb. 13 kilóval battyogtam felfelé. Ekkor gondoltam át a felesleges vásárlás témáját magamban és vontam le a megfelelő következtetést, hogy elég lesz legközelebb csak annyit vásárolni, amit rögtön el is fogyasztok és abból is csak a legkönnyebbet…

A nyilak még itt, a hegytetőn is biztosan vezettek minket. Hol egy kőre, hol egy fára voltak ráfestve, innen tudtuk, hogy jó felé tartunk. Időnként egyenesebb lett a terep és levegőhöz is jutottunk, olyankor beszélgettünk, hülyéskedtünk, faggattam az előző útjáról Michaélát, ő meg türelmesen válaszolt. Kényelmesbe nyomtuk, néha szusszanásnyi pihenőket is tartottunk. Dél körül már kellemes, erdős részen jártunk, ott találtunk is egy aranyos kis kávézót️️, ahol már rendesen leültünk megpihenni. Ettünk, kávéztunk, dumcsiztunk, majd jól kipihenve magunkat, indultunk tovább.

Koradélután értünk be egy pici kis halászfaluba, Pasai-ba, ami egy völgyben fekszik a Jaizkibel lábánál, egy rejtett kis öbölben. Ott mondta Michaela, hogy neki a mai távja ennyi, ő mára csak eddig tervezett. Oh… Nem örültem neki, mert nagyon jó volt vele menni, no meg biztonságot is adott, szóval most akkor nélküle kell tovább mennem…? Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy én is megállok, de aztán átgondoltam és úgy döntöttem, hogy inkább megyek tovább, ahogy eredetileg elterveztem San Sebastian-ba. Egy lépcsőre azért még leültünk, elszívtunk egy cigarettát, Messenger kapcsolatot egyeztettünk, majd egy öleléssel további jó utat kívántunk egymásnak. Nagyon hálás voltam érte a sorsnak, hogy összefutottunk️, a kezdésnél nagyon jó volt egy tapasztalt, kedves zarándoktárssal lenni, aki gyorsan el is fogadott engem, a humorérzéke meg külön ajándék volt.! Ő volt a legelső társam ezen a csodás úton, az imádnivaló, szívbéli mosolya felejthetetlen️…

Az elválás utáni percekben az első pár lépésnél kicsit bizonytalan voltam. Most már tényleg egyedül vagyok. Végképp elszakadva az otthont (a biztonságot) szimbolizáló utolsó nem várt, de örömmel fogadott személytől is. De hát én akartam zarándok lenni és ez a dolog nem csupa móka️.! Meg kacagás️...!!!! Nos, akkoriban még a sok ilyen témájú filmnek/könyvnek köszönhetően azt hittem, hogy az igazi zarándoknak

Reviews for Jó lesz! El Camino kicsit másképp

[Melinda · Rating: 5 out of 5 stars]

I loved it. It's a great book. I really enjoyed. Original story. / Fantasztikus konyv. Elveztem minden napjat. Mintha ott lettem volna en magam is az uton. Nem birtam letenni. Nagyon jo igaz tortenet.