El Camino, az aranyút

By Zoltán Tolnai

Egy Galíciában nyaraló turista az El Camino-ként ismert zarándokút végső állomása, Finisterra egy elhagyatott öblének szikláin gazdátlan naplót talál. A naplóban sem cím, sem név, sem dátumok nincsenek, hogy a tulajdonosa beazonosítható legyen. Az elején az alkimista Smaragd Tábla 13 sora áll, melyet 10 bejegyzés követ.

A bejegyzéseket olvasva kiderül, hogy a naplót egy 30 éves mérnök írta, akit a társadalom léleküresítő mókuskerekéből való kiábrándultsága és hosszú évek kutatásai az alkímiai tudományok útjára tereltek. A naplóban lejegyzett zarándokútját is az alkímiai arannyá-válásnak szenteli, mely során a Samaragd tábla mondatait lépésről lépésre bontja ki, és fejti meg a Nagy Rejtélyt. Célja, hogy a prima materiaból, azaz önmagából az út végén kitermelje a bölcsek kövét, az ötödik elemet. Az Út folyamatos tanításai és megpróbáltatásai segítségével egyre élőbbé válnak a Smaragd tábla sejtelmes mondatai. A Fiú saját maga megismerésén keresztül fokozatosan jut el Istenhez és a Szabadsághoz.

A történet Hamvas Béla: Tabula Smaragdina és Mágia Szutra-jára épül a Smaragd tábla mondatainak és a szutrák végigélésével.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Dec 10, 2010

Book preview

peregrino

¹ lézengett. Fiatalok voltak, akik habos sörüket kortyolgatva jóízűeket röhögcséltek. Úgy hallottam, sokan, sőt egyre többen vannak akik a szórakozás, a buli, a csapatépítés, a társaság és ismerkedés kedvéért jönnek, csak kevesen akik magasztosabb célból. A világítótorony meglátogatása után visszamentem az óceánpartra fürdeni, de nem a kijelölt strandra, hanem egy védett kis öbölbe még a település előtt. Valahogy nem kívántam a tömeget és át akartam magam adni az érzésnek, a hullámzó víznek, a „világ végének. Még érkezésemkor a buszról néztem ki magamnak ezt a hangulatos kis partszakaszt. Végigheveredtem finom homokján, mely langyosan ontotta magából a meleget. Kicsit süttettem magam, boroztam, szundikáltam. Édes volt a pihenés. Az öböl tökéletes magányt és nyugalmat biztosított. Később, visszahúzódtam a homokpartról a sziklás részre olvasni, de valahogy nem bírtam belemerülni a könyvbe, ezért letettem magam mellé a sziklára. Ismét a hullámokat és az eget kezdtem nézni, mely pompázatos színekben mutatkozott a lenyugvó Nap véres lelkű művészetének köszönhetően. Ahogy megpróbáltam belemerülni a hangokba és a színekbe arra lettem figyelmes, hogy a szél a könyvem lapjaival birkózik és csörgő lapozgatással zavarja parti nyugalmamat. Odafordultam, hogy visszategyem a könyvet a táskámba, de ahogy megpillantottam, ugyanúgy csukva pihent mellettem, mint ahogy letettem. Fedő lapja túl nehéz játékszer is lett volna a könnyű szélnek, azonban a csörgő papírhajlongást még mindig hallottam. Felálltam és megpróbáltam felkutatni a hang irányát. Behunytam a szemem és hegyezni kezdtem a fülem. Egy méterre tőlem a szikláknál pillantottam meg az integető lapokat, amelyekhez közeledve egy könyvforma rajzolódott ki szemeim előtt. A kezembe vettem és kinyitottam. Ekkor láttam, hogy egy kézzel írt útinapló. Név és cím nem szerepelt benne, sőt dátumok sem nagyon, csupán számozott bejegyzések tagolták valamennyire az úti élményeket. A napló állapotából ítélve legfeljebb egy hete hagyhatták a sziklák időjárásnak kiszolgáltatott társaságában. Az első két oldalon 13 sejtelmes mondat volt, az egyik oldalon latinul a másikon magyarul. Akkor nem tudtam, hogy mi ez, csak később a naplót olvasva derült ki számomra, hogy ez a Smaragd tábla 13 sora, amely az alkimisták „alapreceptje. Azonnal kíváncsivá tett a napló, „Ki hagyhatta itt és miért? Véletlenül vagy szándékosan?. „Ha végigolvasom talán kiderül, hogy ki volt a szerzője és valahogy visszajuttathatom neki. Így nekikezdtem, de csupán néhány oldalt olvashattam amikor hirtelen nagyon hidegre fordult az idő. Feltámadt a szél és a Nap meleg sugarait már elbújtatták előlem az öblöt körbeölelő sziklák, ezért becsúsztattam a naplót a táskámba, összeszedtem a többi holmimat és a szállásom felé vettem az irányt. Az úton, mely a kijelölt városi strandon vezetett keresztül találkoztam néhány buszon megismert útitársammal, akik kedvesen borozni hívtak, így elfogadva invitálásukat az estém elkanyarodott az olvasástól. A nyaralásom további része úgy alakult, hogy már csak hazafelé a repülőn tudtam ismételten elővenni a naplót, bár végig izgatta a fantáziámat annak tartalma, hiszen sok furcsa „csoda dologról lehet hallani az úttal kapcsolatban és az út során előforduló láthatatlan védelmezőkről, de ezeknek a csodáknak a hitelessége is sokszor erősen megkérdőjelezhető főleg az olyan szkeptikusok számára, mint én is. Az interneten ugyan sok oldalon olvashatók beszámolók az úti élményekről, de én valahogy mindig úgy voltam, hogy azok „sok mindent elbírnak. Egy kézzel írt naplóba pedig biztosan nincsenek elferdítve a dolgok, hiszen az ember azt saját magának írja abban a tudatban, hogy azt rajta kívül valószínűleg senki más nem fogja elolvasni. És nem a szaftos részletekre kíváncsi nyilvánosságnak szól kiszínezve mindenféle érdekes sztorival.

A gép a kifutópályán felszállásra készen állt, én pedig bekapcsoltam a fejemnél lévő lámpát, kinyitottam a naplót és az olvasásához fogtam, hogy a végére járhassak titokzatos történetének.

1. Verum, sine mendatio, certum et verissimum

2. Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius

3. Et sicut omnes res fuerunt ab uno, meditatione unius: sic omnes res natae fuerunt ab hac una re, adaptatione

4. Pater eius est Sol, mater eius Luna, portavit illud ventus in ventre suo, nutrix eius terra est

5. Pater omnis thelesmi totius mundi est hic

6. Vis eius integra est, si versa fuerit in terram

7. Separabis terram ab igne, subtile a spisso, suaviter, cum magno ingenio

8. Ascendit a terra in coelum, iterumque descendit in terram et recipit vim superiorum et inferiorum. Sic habebis gloriam totius mundi. Ideo fugiat a te omnis obscuratis

9. Hic est totius fortitudinis fortitudo fortis. Quia vincit omnem rem subtilem, omnemque solidam penetrabif

10. Sic mundus cratus est

11. Hinc adaptationes erunt mirabiles, quarum modus est hic

12. Itaque vocatus sum Hermes Trismegistos, habens tres partes philosophiae totius mundi

13. Completum est quod dixi de operatio solis

1. Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.

2. Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.

3. Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.

4. Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.

5. Ő a théleszma, az egész világ nemzője.

6. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.

7. Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel.

8. A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér.

9. Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja.

10. A világot így teremtették.

11. Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.

12. Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.

13. Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.

Első bejegyzés

Elhatározás? Az elhatározás fontos az ember életében. A miértek és az okok, amik az elhatározást táplálják, azonban meglehetősen homályosak. Egyszerűen csak érzi az ember, hogy mit kell tennie. A döntés már régen megszületett. Az első pillanatban. Csak az ember bizonytalansága, félelmei és miértjei miatt tart több napig, hónapig esetleg évig mire az elhatározás tettekbe fordul. A pontos ok? Ismeretlen. Ami bizonyos: a keresés vágya. Hogy mit? Magamat, Istent?

Istent már régóta kutattam. Kerestem mindenhol: zenében, mosolyban, ölelésben, művészetben, vallásban, tájban, könyvekben……igen, főleg a vallásban és a könyvekben. Az elején valójában nem is tudtam, mit keresek, igazságot, valóságot, nyugalmat, békét? Szilárd materialistaként, tagadtam Istent, gyermeteg mesének tartottam az egész históriát. Csak azt tudtam, hogy nyughatatlan vagyok: nem volt jó sem itt, sem ott, sok mindenben megtaláltam magam és semmiben sem igazán. Aztán, ahogy ebben elmélyültem a keresés iránya egyre inkább Isten felé mutatott, bárhová nyúltam, minden jel és utalás arra orientált, hogy az a valami, amit keresek Isten és ahogy Pascal is írja: „Tu ne me chercherais pas, si tu ne me possedais", vagyis nem keresnél engem, ha nem lennék benned.

De keresésem egyik konklúziójaként le kellett, hogy vonjam, mind a természettudomány, mind pedig az ősi vallások: a kínai, héber, szanszkrit hagyomány (de folytathatnám a sort) ugyanazt állítja: kezdetben minden egy volt, aztán széthasadt darabokra és a darabjaiból megszületett a világ, azonban a részek között a kapcsolat megmaradt és a részek egy napon újra eggyé fognak válni. Ez a „Nagy Bumm" elmélettől elkezdve az általában ismert összes hagyomány és vallás teremtéstörténetében megtalálható és végigkísérhető.

Megtanultam, hogy a vallások, mind-mind utak és módszerek Isten megtalálására, de ezek a tömegnek szólnak. Ezek a tömeges utak csak egy ideig szükségesek és jók. Az egyén mindig túlmutat a tömegen. Ha egy hitközösségben a fejlődés megfelelő akkor az egyén kinövi a vallás és a közösség kereteit és önmagát kezdi el kutatni. Önmagán keresztül pedig Istent fedezi fel. Ezért vagyunk egyszeriek és megismételhetetlenek Isten szemében. Ugyanis ő folyamatosan saját magát akarja meglátni és felismerni bennünk.

Az én utam is először az egyházon keresztül vezetett. Felnőttként való megkeresztelkedésemet követően kilenc évig koptattam hűségesen minden héten a vasárnapi istentiszteleteken a padokat, de ez ritkán okozott feltöltődést. Többnyire a lelkem nyugtattam, hogy „ez a minimum, amit meg kell tennem Istenért", és volt is időszak az életemben a társadalomba-illeszkedésem és a karrierépítésem kidomborodásakor, amikor ez volt lelki életem egyetlen mozzanata: heti egyszeri mise, amiről kijöttem anélkül, hogy bármi is történt volna.

Nagyon érdekeltek a keleti bölcseletek, az ősi kultúrák, de mindegyikben az összefüggéseket kerestem, mintsem, hogy kiválasszam egyiket vagy másikat, vagy esetleg ítéletet mondjak bármelyik helyessége vagy helytelensége fölött. Ami inkább megragadott az mégis a szanszkrit és a héber hagyomány volt. A Védanta és a Kabbala. Ez a két hagyomány volt a leginkább, mely ébresztően hatott elmémre, amelyben olyan mondatokra bukkantam, amik egyre csak zörgették leláncolt lelkem cellaajtaját. A Kabbalából lefűződött alkímia tanulmányozásával pedig úgy éreztem, hogy az egyenesen kulcsot jelent börtönömhöz és ebben kell elmélyednem még inkább. Az alkímia volt az, ami a nyugati lelki struktúrájú embernek, mint amilyen én is vagyok olyan lámpás pislákoló fényét jelentette, melyet tudtam, követnem kell. De a rengeteg olvasás és az otthoni meditációim mellett egyre éreztem a gyakorlati alkalmazás hiányát, egyre inkább feszülő kényszerként nehezedett rám a megvalósítás. Mert más ismerni az utat mondjuk Budapest és Párizs között és más megtenni azt. Olvashat az ember ezer útikönyvet, áttanulmányozhat ezer térképet, akár be is magolhatja az egész utat kilométerről kilométerre, sőt remek előadásokat is tarthat belőle anélkül, hogy egy lépést is tenne Párizs felé. Azonban az ég világon semmit nem fog tudni arról, hogy milyen gyönyörű a táj és hogyan énekelnek az út szélén a madarak és milyen nehézségekkel kell szembenéznie Budapesttől Párizsig. Ahogy a régi mondás szól: más ismerni az utat és más járni rajta. Ugyanígy olvashatok én ezer és ezer könyvet a transzmutációról, az alkímiai műveletekről és azok végrehajtásáról, filozofálgathatok a Smaragd Tábla fura mondatain, de a quinta essenciához, az ötödik elemhez, vagy a bölcsek kövéhez nem fogok egy kicsit sem közelebb kerülni.

Hiszen az alkímia vagy a Smaragd tábla is egyfajta beavatásról beszél, mely során az ember a dolgokat és önmagát tökéletessé és teljessé változtatja. És ez a beavatás a Nap művelete, ahogy Hermész Triszmegisztosz a Smaragd tábla utolsó sorában is írja. Ugyanaz a művelet ahogy a Nap felmelegít, megvilágít és éltet. Ugyanígy az ember önmagában is megvalósíthatja ezt a műveletet és a dolgokat ezáltal áthathatja. Ezt nevezik alkímiának, amit a materializmusba süllyedt társadalomban már csak főleg „aranycsinálásként" emlegetnek, pedig ez pusztán az alkímia szerint a Nap analógiai sorába tartozó arannyal való megegyezésből fakad. Valójában ez annyit jelent, hogy az ember a Naphoz hasonlóan önmagát meleggel és fénnyel hatja át, azaz önmagát Nappá, vagyis arannyá transzmutálja.

Így érkeztem el 30 évesen, túl a fogyasztói társadalom nyújtotta karrierépítés álképein és média által propagált hazudozásokból való kiábrándultságon, hogy ebben a masszában egy fikarcnyit is megtalálhatom önmagam, ahhoz az elhatározáshoz, hogy az alkímia ismereteimet gyakorlatban is alkalmazva elindulok egy ősi úton, melyet analógiaként ugyanúgy megfeleltethetek az arannyá válásnak, mint akár egy laboratóriumi kísérletet.

Ezért vagyok most itt Spanyolországban és vágok neki Szent Jakab útjának a Camino de Santiago-nak, hogy önmagamon keresztül végre eljussak Istenhez.

A mai éjszakát itt töltöm Pamplonában egy hostelben, holnap reggel pedig busszal vagy valamilyen módon nekiindulok Franciaországba, Saint Jean Pied de Port-ba, hogy végre elkezdhessem az én Caminomat és közel 840 km-t végiggyalogolva, Santiago de Compostellán keresztül eljussak Finisterráig az óceánhoz ahol megújult lélekkel hálát adjak Istennek és arannyá válva megtudjam, hogy mire születtem ebbe a világba.

Második bejegyzés

Saint Jean Pied de Port. Franciaország. Pireneusok. Végre meg volt a zarándok útlevél. Kiváltottam. Teleraktam a hasamat is, benne egy zarándok menü, hogy az életérzés teljes legyen. Igaz, délután 2 felé járt, a Nap nagyon erősen tűzött, de hát neki kellett, hogy vágjak, mert egyszerűen szétfeszített az indulási vágy. A hetek óta halmozódó türelmetlenségem, a sok fantáziálás az útról, ami végre a jövő homályos ábrándjaiból a jelen kézzelfogható valóságába fordult nyughatatlanná tett. A múlt egyre feszülő láncait a jelen szétverte, a cellaajtó nyitva állt. A fejemben csak egy dolog körül forogtak a gondolataim: „Nincs már távolság, nincs már repülőút, nincs több éjszaka, nincs több kilométer, nincs több óra, nincs több perc. Itt és most, végre elindulhatok, végre szabad lehetek, végre felemészthetem az utat és az út felemészthet engem."

… persze azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szabadnapjaim száma is limitált, ami azt jelenti, hogy az indulás napjától 30 nap áll a rendelkezésemre, hogy elérjek Finisterraba. Így számítva napi minimum 28 km-t kell legyalogolnom.

Finisterra, a föld vége, a világ vége. Az utam vége.

A városból kifolyó keskeny, kanyargós macskakő a települést elhagyva aszfaltútba ömlött, melyet Ausztriára emlékeztető hegyi házak szegélyeztek, hosszú futó muskátlikkal borított erkélyeikkel és ablakpárkányaikkal. Az emelkedés az elkövetkező 20 km-en több, mint 1000 m volt. Az első néhány kilométeren azon gondolkodtam, hogy mennyi ember koptatta már ezt az utat előttem, mennyi hit, mennyi remény, mennyi akarat tört vagy erősödött itt meg. Vajon nekem melyik jut, mi lesz a sorsom? Megkapom amiért jöttem, vagy csak gyalogolok 840 km-t és aztán hazamegyek, mintha egy nyaralásról érkeznék és folytatom a mókuskereket ugyanúgy, mint azelőtt? Sok kérdés, rengeteg. De ezért jöttem. A válaszokért.

Ahogy mentem egyre feljebb a házak, úgy koptak el az út mellől és a táj egyre inkább kövér hegyi legelőkkel és kivillanó fehér sziklákkal ékesítette magát. A fokozatosan felhősödő ég is hűvösebb levegőt hozott a hegyekbe. Pár óra elteltével elhaladtam egy zarándokszállás mellett. Kicsit fáradtnak éreztem magam, de alig 8 km-en ha túl voltam, csupán az agyam egy eldugott zugában suhant át néhány másodpercre, hogy talán itt kellene tölteni az éjszakát, így anélkül hogy komolyabb gyökeret vert volna a gondolatfoszlány folytattam a gyaloglást. Mintegy 800 m után egy francia zarándok jött velem szembe, aki csak egykedvűen, táska nélkül bandukolt vissza a szállás irányába. Megállított, bár angolul nem beszélt, mégis erőteljesen próbált meggyőzni arról, hogy Roncesvalles, ahol a következő albergue

² található, még nagyon messze van, így jobban teszem, ha vele együtt visszafordulok a zarándokszállásra. Válaszommal, hogy alig múlt 4 óra, és hogy van sátram bizonyára nem csillapítottam irántam való érthetetlen aggodalmát. A felhőkre kezdett mutogatni, hogy nézzek fel valószínűleg eső lesz. De hát a sátram vízálló, bennem pedig tombol a mehetnék, szóval ésszerű akadályát a továbbindulásnak nem igazán láttam. Így elköszöntünk egymástól és folytattam az utat.

Feljebb érve kizárólag zöldfüves legelők, sziklák, lovak, tehenek és birkanyájak tarkították a Pireneus lejtőit. Az állatokat sem kerítés, sem villanypásztor nem korlátozta a szabadságukban, vándorolhattak a hegyekben amerre kedvük tartotta. Először egy tehéncsorda került elém, bár nagytestűek voltak mégis jámbornak tűntek. Volt ugyan bennem félsz, de egyéb választás híján átmentem közöttük. Néhány száz méter után egy birkanyájba botlottam. Tőlük már jobban tartottam….nem tudtam mire számítsak. Ezek a birkák nem olyanok voltak, mint amilyet megszoktam…..nem az a fehérgyapjas fajta. Ezeknek ronda fekete pofájuk volt és kicsi, világító, zöldes sárgaszemük. Olyanok voltak, mint a sátán démoni hordája magunkon viselve vezetőjük félreismerhetetlen jelét a két tekergő hegyes szarvat. Ahogy haladtam köztük, mindegyik állt és nézett. Villogó röntgenszemükkel, mintha a lelkemben feszülő félelmet